Más esetben azért többet gondolkodtam volna ezen az egészen. Pontosabban tovább tartott volna a meggyőzésem és sokkal jobb érveket igényelt volna. Nekem viszont már volt egy egészen jó érvem, akit Elizabeth Ni'Sullivannak hívtak. Ha más kar más órájára hívtak volna, most nem indulnék a… Roxfortba. Mivel most ott van az akadémia is? Magamban meg már huszadszorra gondolom, hogy mennyivel jobb volt pár éve, amikor nem rohangált ennyi kölyök szinte akármerre néztél, mert akármennyire is külön vannak, elég nehéz nem tudomást szerezni róluk… főleg, amikor az egyik, aki a derekadig is alig ér fel, beléd rohan már odakint, neked meg ellent kell állni annak az igencsak erős kísértésnek, hogy egyszerűen felrúgd. Helyette viszont rámosolyogsz - nem, véletlenül sem vicsorogsz - kikerülöd és lelépsz mielőtt bőgni kezdene. Ezen a ponton újra megbánod, hogy belementél az egészbe, de tudod, hogy valaki még nálad is jobban fogja bánni. Addig viszont egészen jólnevelt maradsz, olyan komoly felnőttes módon, amiről, ha valaki kicsit is ismer tudja, hogy rosszat jelent.
Szóval az óra. Amire magammal viszek két ereklyét, semmi túl értékes, legfeljebb egy maroknyi ember számára érdekes, akikből jó esetben kettő-három jelen lesz ma; statisztikailag legalább ennyi stréber szokott kerülni egy ekkora csoportba nem? A legtöbbüket szerintem leginkább az óra vége fogja érdekelni, de nem hibáztatom érte őket, ez nem egy olyan rész amit a négy fal közt lehetne tartani. Kértem, hogy kimehessünk, de az eredeti koncepciómat elvetették azzal az indokkal, hogy túl veszélyes. Én pedig kikértem magamnak, hogy odabent is tudok veszélyes lenni - szerintem, a beálló csend hossza után, ez volt az első pillanat amikor elgondolkodtak azon, hogy valóban jó ötlet volt-e engem felkérni. Szerintem ezen gondolkodniuk sem kellett volna. Szóval persze, hogy kint tartottuk az órát, mert őszintén, mit csinálnak majd? Kirúgnak? Nem is itt dolgozom.
Szerintem egészen pontosan egy ember volt a hallgatók közt, akinek megfordult a fejében, hogy miután fél órán keresztül beszéltem arról, hogy az azték napisten templomának ereklyéit védő átkok többsége pont a napfény hatására aktiválódik és hosszú, elsőre igencsak nehezen érzékelhető folyamat során fejti ki a hatását - gondosan kitértem minden borzasztó halálnemre amivel járhat, szívesen - szóval hogy én pontosan ezt fogom elővenni, mint az óra elején említett meglepetést. Odakint. Mentségemre, tudom mit csinálok. Mentségükre meg, ha felelőtlenek, akkor valami más úgyis a vesztüket okozza majd. De nem ma, mert még Elinek sem hagyom, hogy túl merészet lépjen - mondjuk mi az újdonság abban, hogy megmentem? - szóval elvileg mindenki túléli az órát, csak egyesek sokkal ijedtebben, mint mások, és egy kevesen pedig egyszerűen elsétáltak. A többség viszont még így is maradt végig, talán a kíváncsiság, talán a hitetlenség, talán a félelem volt ez is. Vagy az a tekintet amivel minden egyes szavam hallgatták, mintha valóban annyira érdekes téma lenne az azték átkok köre. De őszintén, én is arra használtam ki az óra egy részét, hogy Elit Miss Ni’Sullivannak szólíthassam és mindenféle kérdésekkel bombázhassam; nem mintha szerintem nem tette volna ő is ugyanezt a helyemben, vagy nem feltételezném, hogy kihasználja az egész felállást legalább annyira, mint én. De legalább ennyi örömet kiérdemlek magamnak ebben az egészben, köszöntem.
Rome && Eli
Lakhely :
Aran island ❃ Wherever Dorian is
Elõtörténet :
I got bad, bad kind of butterflies Like when you got something to hide What do I lose if I don't choose And keep it to myself?
Rush through the wind with fire in my soul Watch me breathe danger
romulus & eli
Elvezem sulit. ennyi ev utan is pontosan ugyaannyira varom az orakat.Mindig lehet tanulni valami ujat - vagy ki lehet javitani tanart, hogy en lattam eloben, hogy legenda pont nem igaz, de persze mindegy. Utobbi miatt vannak, akik nem igazan kedvelnek, s mar direkt nem szolitanak fel az orakon, pedig jelentkezek, s mindegy mennire vagyok apro, tudom,hogy latbnak, mert az elso sor kozepero szoktam ulni. Nem mondom, hogy igazan le tudnak torni, mikor csak azert nem engedik, hogy megszolaljak, mert felnek attol, hogy elmondom mi valosag. Ertem en,hogy ok annak idejen igy tanultak, de professzorok dolga, hogy napra keszek legyenek. En pedig az vagyok, mert legtobb esetben elore tanulok,s ha olyasmi tananyag,mint peldalul egy ritka ereklye,akkor magam probalom megtalalni, vagy ha olyan helyszin jon, olyan kultura, akkor elutazom az adott orszagba es felfedezem. Regebben egyedul is megtettem, nem feltem attol, hogy mit fognak szolni a szuleim, mert edesanyamnak be volt adva, hogy iskolai feladat keretein belul megyek, apa pedig orult, hogy kimozdulok es nem vagyok depresszios az ocsem miatt. Valojaban pedig szomoru voltam, nehez volt ravenni magamat neha, hogy nelkule menjek el barhova is, vagy ne jussanak eszembe kozos kalandok, de muszaj volt tovabb lendulnom es elnem sajat eletemet. Dorian mellett persze sokkal nehezebb volt, mert abban a pillanatban, hogy elmentem otthonrol mar aggodni kezdett, hogy esetleg most tenyleg meg fogom olni magam - hozzateszem veletlenul! Mindig velem kellett jonnie, de akkor sosem volt olyan izgalmas semmi sem, mert be kellett tartani szabalyokat, hogy biztosan elkeruljuk a veszelyt. A masik opcio az volt, hogy vittem magammal valakit, aki hat.. Romy volt. Elsore talan egy picit tartottam tole, mert azt mondtak, hogy gonosz ember, hogy siman kinyir, ha csunyan nezel ra, amit.. en nem tudok megtenni. Nem, inkabb csak beszelgetni probaltam vele, s talan a mindig pozitiv enem, meg az, hogy meg tudom kulonboztetni a testveretol, meggyozte, hogy erdemes velem joba lennie. Aztan egyszer elhivtam magammal egy kis India Jones fele kalandra, onnantol meg amikor csak raert szepen kerdes nelkul rangattam. A mai ora tananyagat is elore akartam tanulmanyozni, de hat nem jott velem senki Mexikoba, mi felhobirot volt egeszen addig, amig Romyt meg nem lattam oran... Mint eloadot. Lehet majdnem elnevettem magamat hangosan, ahogyan elkepzeltem, hogy o lenne a tanarom, de szerencsere, csak vigyorogtam ra egesz vegig... Meg direktbe kicsit mereszebb akartam lenni, mint a tobbiek, mire mindig elkuldott,en pedig jatszottam durci cicat, s cserebe egy rakat kerdest tettem fel neki,ami kulso szemlelonek konnyen lejohetett, hogy amugy csak kiforgatom idonkent a szavait es direktbe csesztetem. Nem mintha o nem tette volna ugyanezt, s talan meg vak is lathatta,hogy annak ellenre, hogy egymas vezetekneven hivjuk egymast, attol meg valami van koztunk. Az ora vegen viszont en maradok, s csak miutan elpakolta Romy az ereklyet,akkor merek mar rgeszen kozel maszni hozza. - Meg mindig Mr. Graves-nek kell hivnom teged, mert hivatalosan suliban vagyunk, vagy mar mehet a becezgetes? - kerdezem kuncogva, s nem... Nem tud erdekelni, hogy ki hall meg minket,hiszen eleve nem is dolgozik itt! Asszem..? - Ugye nem csaptal fel hirtelen egyetemi oktatonak? Szegeny diakokat is sorra megbuktatnad... Kiveve engem persze. - dobom hatra vallam felett hajamat, mint valami bekepzelt hercegno, ami sosem voltam,hiaba gondolnak annak.
Ahogyan megpillantom az első sor közepén a kis stréberkémet, azonnal engedek a késztetésnek hogy ha csak egy pillanatnyi időre is, de egy gúnyos, féloldalas mosolyba ránduljanak az ajkaim. Tökéletes, szokás szerint szinte könyörög azért, hogy cukkoljam. Az egészen mondjuk úgy általánosan véve nem segít, hogy azon kevesek közé tartozik akiknek első ránézésre is kifejezően bosszantható kinézete van - az egész kijelentés legjobb értelmében véve. Igazából Elivel tartani a kis kalandjaira csak az elején volt kényszer, mert elég gyorsan rájöttem, hogy van annyira őrült, hogy szórakoztatóvá váljon az egész és mégsincs annyira esetlen, hogy egyszerűen idegesítővé süllyedjen. Pont olyan könnyedséggel táncol ezen a két határon, mint az életén a halálén egy-egy akciója során. Mellette nem unatkozom, de nem is húz fel annyira, hogy elpattanjak. Nagy eséllyel érezhetik a többiek is a teremben, hogy nem ez lehet az első interakciónk, ahhoz túl szemtelen, már-már szinte bensőséges egy-egy megnyilvánulásunk a másik felé; magázás és a formalitás köntörfalazásába gonddal csomagolt mondatok ide vagy oda. Az órát ennek ellenére úgy is megtartom, mert nem szoktam félmunkát végezni; azt viszont senki sem mondta, hogy nem lehet a munkát élvezetekkel keverni. főleg ha az közben pont olyan hatékonyan megcsináljuk, mint nélküle. Szóval igen, burkoltan továbbra is szúrogatom Elit egy-egy kérdéssel vagy kioktatással, attól függ, melyik megjegyzésére melyik kézenfekvőbb éppen. Nem mintha ő visszafogná magát, és igazából nem is vártam kevesebbet tőle. Nem kételkedek abban sem, hogy legalább három megjegyzést összegyűjt magának Eli az óra végére, ezért sem sietek az összepakolással, szinte várom, hogy letámadjon mielőtt még távoznánk. Pont ezzel az elégtétellel pillantok rá, amikor megszólal mellettem. - Na de Miss. Ni'Sullivan, hova lettek az illemek? - Talán a diákok nagyrészével kisétáltak a teremtől, talán elbújt az a kis csapat mögé, akik a terem végében nevetve súgnak össze valamiről, de az is lehet, hogy sosem volt itt igazán velünk, hiszen most tényleg semmi akadálya, hogy a lehető legszemtelenebbül pillantsak le a kis törpére. - Vagy az elsők közt buknál meg, mert sokkal többet várnék tőled. - Könnyedén vonok vállat, csak egy pillanatra nézve el fölötte, a korábban kuncogó kis csoportra, akik nagyon lassan akarnak távozni a teremből. Rájuk érve szigorodik a tekintetem, olyanra amit kevesen, s többek közt ők sem állnak sokáig. Ebből az élből marad egy kevés, amikor visszafordulok Eli felé is, mondjuk neki sokkal több idő volt megszoknia a csúnyább pillantásaimat is. - Szóval, azt mondod, bírnád ezt még fél éven át? - Határozottan ott a kihívás abban az apró mozzanatban amivel felvonom a szemöldökömet. Nem sietem el közölni, hogy ez egy egyszeri alkalom volt, bár engem ismerve szerintem sejti. Szeretem a munkámat, azt is amiről tud meg azt is amiről nem, szükségem van erre a mozgalomra az életemben, képtelen lennék egy ekkora teremben hosszabb távon létezni. Ez valahol közös benne és bennem, csak én kevésbé makacsul szaladok a biztos halál után, azzal a céllal, hogy egy-két flörtölős csók után elváljunk.
