"Belief is a bit like gravity. Enough people believe a thing, and it becomes as solid and real as the ground beneath your feet."
– Szükségem van Rád – mellőzve minden köszönést, az illedelmesség összes tanult és autodidakta mód elsajátított formáját, sétál be a lakásod ajtaján ezen az estén, már-már inkább éjszakán. Még huszonötödike van, de nem sokáig. Percek kérdése, hogy a Big Ben és London-szerte a többi óra elüsse az éjfélt. Noha Dorothy Rosier nem foglalkozik ezzel – ahogy a lakásban uralkodó rendetlenséggel sem.
Valami mély, elemi késztetés – valószínű Anyaiösztön – nyomán mondjuk finoman ugyan, de megráng a szája széle, ahogy körülnéz, de a megjegyzését viszont lenyeli. Majd a saját fiát kioktatja, téged se nem feladata, se nem kötelessége rendre nevelnie. Kérdezni sem kérdez, pedig az ismeretlen, határozottan nem hozzád tartozó – ismeri az ízlésedet és teljesen biztos benne, hogy te sose vennél fel olyan pulóvert, ami a kanapéd hátán hever, ahogy szétrúgott converse tornacipőket sem hordanál (és most nem gondol arra, hogy kiről tudja viszont, hogy hord) – ruhadarabok adhatnának rá okot. Nem fontos – most nem.
– Történt egy apró… baleset – fogalmaz óvatosan, ahogy kicsit szorosabban öleli a karjai között szuszogó kisbabáját, mert nem egyedül érkezett, hanem másodmagával. A kisfia otthon van, alszik, ahogy ilyenkor a gyerekek többsége. Nem szívesen hagyta ott, de nem örökre távozott, vissza megy majd – nyilván, így felesleges lett volna felverni az álmát. Percy jól van és jól is lesz, de Iris… Irist nem hagyhatta ott, őt a mai után sehol sem hagyhatja ott felügyelet nélkül. Még azzal se biztos... Úristen.
Nehéz a mellkasa, ahogy eszébe jut. Megremeg, pedig nem fázik, meleg a kabát, amit a hálóruhájára vett, mielőtt hoppanált, és ez érzi a baba is. Mocorog, fáradtan nyöszörög, de ahogy Dorothy kifújja a levegőt és nyugalmat erőltet magára, úgy kislánya is megnyugszik. Legalább valaki – gondolja, mert rád sem kell néznie, szinte biztos benne, hogy ez után a belépő után te sem vagy az. Ami érthető, kezdhetett volna jobban is, igaz, de ez éppen nehéz, nagyon nehéz. Most még minden friss és kusza és az egész annyira impulzív, hogy mindenképpen beszélnie kell… nem is, nem kell, de ő akar, beszélni akar valakivel. Veled. Vagy Vele. De Vele nem beszélhet, hozzá nem mehet – pedig Ő lehet (biztos) tudna tanácsot adni, talán megoldása is lenne. Az még ennél is több kérdést szülne, olyanokat, amelyek azonnali válaszokat követelnek.
– Kiderült, hogy Iris… – kezd bele a magyarázatba, kérned sem kell, de nehezen gördülnek a szájára a szavak. Bizonytalanság sejlik fel az arcán. Az ajkába harap. Nem nehéz és még csak nem is keserű az igazság, de ismer és tudja, hogy állsz ehhez, az ilyesfajta képességekhez, de... ha nem Téged avat most be, akkor kit?! Senkit, másban nem bízna ennyire, hogy kis túlzással, a kezébe helyezze a lánya életét.– Iris elemimágus… Iris sötétség elementalista – teszi hozzá nyomatékosan, állva a pillantásod és mindent, ami jön. Dorothy Rosierre sok mindent lehet mondani (és most már azt is hogy hűtlen), de azt nem, hogy gyáva. Ez egy üzenet, egy beismerés, egy bűnös vallomása – tudja, hogy érted, mert vannak és voltak az a szóbeszédek. Rosszmájú pletykák, amikkel senki sem foglalkozik, mert olyan súlytalanok, mint az összestöbbi hasonló. Nevetett rajtuk veled is, mással – úgy nevetett, hogy tudta: igazak és most már nem csak ketten tudják ezt. Ők, akik benne voltak, hanem te is.
