A rohadt életbe, hogy még egy esküvőt is ennyire el lehet cseszni. A testvéreim fele fogalmam sincs merre, mondjuk Nero és Caly tudnak vigyázni magukra, Clemes… ki volt utoljára Clemenssel? Legalább Remus mellettem volt és ez volt az egyetlen gondolat ami józanul tartott. Remus megvan, a többiek meglesznek, akkor is, ha közben az egész kibaszott kastélyt fel kell forgatni. Mindenki sikít, menekül, ájuldozik, neveket kiabál, így meg szinte lehetetlne megtudni bármit is. Pedig valakinek tudnia kellett az egészről, de úgy látom, még azok is tanácstalanok akik résztvettek az egész szervezésében. Nem azt mondom, megvannak a tippjem tudva, hogy még milyen tevékenységeket időzítettek erre a neves napra, de attól még addig nem fogok lenyugodni amíg nem tudom, hogy mindenki megvan közülünk. Remussal szétválunk, de csak hogy nagyobb területet fedhessünk le, s miközben kikerülök egy ájuldozó anyát, pillantom meg őt. Nem őt kerestem, pedig tudtam, hogy itt van, láttam már itt, nem is egyedül. És még csak nem is idegennel, mert talán kellett pár pillanat, de nevet és emlékeket tudtam párosítani a férfihez, akinek az oldalán csüngött az esemény jelentős részében. Nem gondoltam véletlennek, hogy pont vele jelent meg pont itt, szándékos odaszúrás inkább, amit próbáltam egyelőre figyelmen kívül hagyni. Ha fel akar húzni… talán jó úton járt, de nem itt és most fogok jelenetet rendezni, akkor sem, ha pont erre játszik. Amikor viszont meglátom elveszetten mégis felé indulok el. Jó kérdés, hogy miért, mert őszintén jobban aggódom a családom miatt, de már így is felcseszett vagyok eléggé, plusz ha már itt van… - Annamarie. - Nem kérdés, egy határozott kijelentés, a hangomon pedig a feszültségem fele sem érződik közben. Nem tartozik másokra, hogy mennyire igen vagy mennyire nem vagyok kiborulva éppen, plusz nem is tervezek a szükségesnél több időt pazarolni most vele. Nem mintha nem lenne még pont elég évünk egymás vérét szívni, ráadásul ő volt az aki látni sem akart, a felém küldött rivallók és levelek ellenére is. Nem számítottam meleg fogadtatásra, sőt, de arra, sem, hogy egyszerűen… csak harag lobban a tekintetem mélyén, amivel egyenesen az övébe szúrok. Pontosan tudnia kellene, hogy ki vagyok, most meg pont rohadtul nincs kedvem ezt játszani vele. Pedig a foglalt vagyok megjegyzése egyenesen keringőre hívna, olyanra, amiben máskor szívesebben vennék részt, de most… most csak hagyjon ezzel. Minden perc amit vele töltök, elvesz abból, hogy a családom másik fele jól van-e, ugyanakkor… tetszik vagy sem, ő is ide sorolható. Régen jobban tetszett, mint most, utána összetört bennem az a kevés gyermeki naivitás is ami az egész kapcsolatunkkal született bennem. Hogy mostanra ebből mi maradt, az most élesben derülhet ki a legjobban. - Nem mondod. - Megforgatom a szemeit, látványosan, de érezhető sürgetéssel. - Jól vagy? - Szinte odavetett kérdés, mégis a figyelmem az övé, szóval valamennyire csak érdekel. Utoljára gyerekként álltam ilyen közel hozzá, de azóta már gondolom mindketten változunk. Én egészen biztosan. - Ne most szórakozz ezzel. - Csak kiérződik a hangom éléből és a felszólítás erejéből, hogy feszült vagyok, akkor is, ha nem venné észre, hogy a tekintetem a mondat végén újra felméri a tömeget. De hiába, mert nem találom azokat akiket keresnék. Csak őt. Nem így akartam leszólítani, talán nem is itt, de nem igaz, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mi van vele ebben a káoszban. Máskor jobban kihasználnám, hogy szórakozik, de most sokkal kevesebb türelmem van ehhez az egészhez. Az ő családját sem láttam a közelben, de még a választott kísérőjét sem. - Elveszett a herceged? - A terem másik feléből is érezhető mennyiségű gúnnyal kérdem, egyértelműen a kísérőjére utalva, aki tagadhatatlanul nem én voltam most.
