Ez az ünnepség talán az egyik legszomorúbb a Roxfort megannyi rendezvénye közül, pedig a szabadságról szól, az új kezdetekről, egy fejezet lezárásáról s a jövőbe fektetett reményekről. Végzős diákok sokasága gyűlt össze, mind búcsúzkodnak egymástól s együtt köszöntik az életük következő szakaszát, mégis, rengeteg apró könnycsepp hullik, rengeteg nevetés és szentimentális pillanat zajlik le ma este, mintha annyira mégsem szeretnék elhagyni az iskolát. Nem ez az első, hogy végignézem ezt, mégis, most először érzem a szorítást mellkasomban. Ugyanis nem csak kisdiákjaimtól kell elköszönnöm ma… Hanem a számomra legfontosabb személytől is. Pedig kettőnk története nem ér itt véget, tudom jól, azaz reménykedem benne, mégis, az eddig mindennapos találkozók, titkos szerelmek és esti beszélgetések véget fognak érni. Nem fogom többé izgatottan várni, hogy az órák befejeztével Annamarie Vogel szöszi tincsei belibbenjenek a látókörömbe, mert nem lesz már itt, hogy színesebbé tegye mindennapjaimat, s hogy amikor senki se figyel, arcomra simíthasson puha kacsójával és selymesen csókoljon ajkaival.
A kelleténél kissé hangosabban sóhajtok fel, s megigazítom sötét ingemet, közben ügyeletesként őrző szemekkel figyelem hamarosan távozó diákjaimat, figyelem a pillanatot, mikor Rainberry a Griffendél házat erősítő barátja nyakába ugrik, habár nem hallom hirtelen feltörő örömének hangjait, apró sikkantása és nevetése elér hozzám is. Ennyi elég is, hogy tudjam, nem ez az utolsó közösen töltött estéjük. Mintha rebesgették volna a kollégák, hogy az ifjú Mae átiratkozott a Roxfortba az utolsó évére, óh, micsoda örömhír lehetett ez a Mardekáros fiúcska számára… Bevallom, érdekel a kettejük története. Heh, nem is csoda… Szeretnek a nyilvánosság előtt drámázni. Irigylésre méltó.
Tekintetem tovább siklik, ám mielőtt lehetőségem nyílna egy újabb megható momentumot kifigyelni, ismerős hang csilingelése szakítja meg a folyamatot, s egyből irányába fordulok, hiszen tudom, hogy ez Anna, a lány, aki elrabolta a szívemet. S most, hogy megpillantom őt, óh! Olvadok. Érzem, ahogy testem folyékony halmazállapotúvá válik. – Ms. Vogel. Elragadóan fest ma este – jegyzem meg egy halovány mosollyal. Szórakoztat, hogy még mindig ezt a szerepet játsszuk, pedig mostanra elég sokan tudják, hogy mi ketten összetartozunk.
Szavait hallva pillantásom a cipőjére téved, mely valóban nagyon szép, ám rettentően kényelmetlennek tűnik, s ezt a lány tudtomra is adja. Kér, hogy kísérjem őt valahova, ahol le tud ülni, ám nekem sokkal jobb ötletem támad ennél, így óvatosan körbepillantok, majd a pálcámat előhalászom s egyetlen suhintással csillogó-villogó sportcsukává változtatom őket, melyek színe passzol a ruhájához. – Így ni. Most már biztosan nem fog fájni a lába – mosolygok rá szélesen, s kissé büszkén, mert ilyen szép cipőt csak én vagyok képes kreálni, s azt kell mondjam, nagyon jól állnak neki.
Tán a Roxfort nem is kiemelkedő oktatási rendszeréről és programjairól híres, meglehet azért szeretik annyian ezt a helyet, mert itt bimbóznak ki a legerősebb románcok, mik akár örökké is tarthatnak, s erősebbek a legkiválóbb kovácsolt acélnál; én magam is megannyi ilyen szerelmet láttam kivirágozni tantermem padjai közt, a folyosókon, az udvaron, s még a kviddics pályán is. Talán kollégáim szemében mindez csak tini dráma, jelentéktelen fellángolások, miket egyetlen esőfelhő is képes kioltani, de saját bőrömön tapasztaltan ennek az iskolának a matchmaking erejét, szinte már olyan, mintha a falak amortentiával lennének átitatva, ugyanis az én szívemet perzselő futótűz sosem fog kialudni, addig nem, míg Annamarie Vogel édes hangját hallom, s édes parfümjét szimatolom a levegőben, de még talán akkor is tartana, ha ő messze, egy másik világban létezne csupán. Éppen ezért rémiszt meg ez az este olyannyira, s a jövő, minek előszeleként szolgál, hiszen most búcsút intünk végzős diákjainktól, köztük kedvesemtől, kinek kezét még nem állok készen elengedni…
Így nehezemre esik élvezni a bonfire hangulatát, nem tudok együtt örülni Rainberryvel, nem tudok könnyeket hullatni a szétszakadó baráti körökkel, mert csak azon jár az eszem, hogy mégis mi fog történni kettőnkkel… Mert hiszem, hogy az érzéseink elég erősek ahhoz, hogy a távolságot legyűrjék, ráadásul meg tudom oldani, hogy találkozzunk bármikor és bárhol, de az mégsem lesz ugyanolyan, mint a közösen töltött esték, a lopott pillantások a folyosón, és a csókolózás üres tantermekben. Megpróbáltatás lesz ez az időszak, de… Bízom benne, hogy mi ketten bármit legyűrünk együtt.
Ám talán még néhány órán át úgy tehetünk, mintha mindez nem történne meg, s csak egymás társaságát élvezhetjük, azaz ebben szeretnék hinni, amikor Annám jó szokásához híven igazán csinosan megjelenik az ünnepségen. Kénytelen is vagyok megjegyezni, mert tagadhatatlan, hogy gyönyörű - mint mindig. Ám a cipőjére panaszkodik, s én egyből segítségére sietek természetesen, ám a pillantásából ítélve nem éppen ezt a reakciót várta tőlem. Nem meglepő, azt hiszem, a célzásokat még nem igazán értem… – Hát akkor mégis m-… –“Mire?”, kérdem én, ám nem tudok mondatom végére jutni, mert ő azonnal magával ránt, hogy egy valamivel privátabb helyen folytathassuk beszélgetésünket. Apró, édes csókját viszonzom, majd kérnie sem kell, szinte azonnal magamhoz vonom, s karjaim közt tartom, mintha attól félnék, hogy valaki megkísérelné elvenni őt tőlem. Gyengéden hajára simítok, de ügyelek rá, hogy ne kócoljam össze, s csak egy másodperc erejéig lehunyom a szememet, mert azt kívánom, bár sosem érne véget ez az édes pillanat. – Ce n'est pas la fin. Je promets – suttogom a francia szavakat, közben hátát simogatom, s ígéretemet be is fogom tartani; mert ez nem a vég, kettőnk története tovább nyúl ennél az ostoba évzáró ünnepségnél… – Tout ira bien, ma chérie.
