not another fairytale || Eli & Dan

Őszintén nem tudom, hogy jelenleg Blaise haragszik, amiért nem mondtam el neki előbb, hogy meg fogok bukni, vagy örül, hogy még egy évig boldogíthatom őt. Talán mind a kettő… Valahol bízom benne, hogy azért megleszünk akkor is, mikor a nap legnagyobb részét együtt fogjuk tölteni. Persze… Osztozkodnia kell rajtam, mert így, hogy egy évet csúszok, nem csak vele kell majd lennem, hanem Nessie is bizonyára igényelni fogja a társaságom, meg Eli is.
Ő neki már elmondtam, ő tud róla. Nagyjából ő volt az egyik legelső, akinek szóltam, hogy maradok még egy évet, mert nem fogom tudni befejezni a tanulmányaimat. Sejtelmem sincs, hogy miért közöltem ezt így vele. A háztársamnak is kismillió meg egy esélyem lett volna elárulni, de neki pont most kellett, nem úgy mint ennek a fiúnak. Talán azt akartam mélyen magamba, hogy tudja, mellette fogok maradni. Még nem történt meg az a bizonyos jelenet a látomásomból. Furcsa mód aggódok érte, vagy nem is tudom mi ez az érzés, de nagyon bizarr és érthetetlen számomra.
Blaise-hez hamar visszatér a pasija, így én elköszönök tőle, meghagyom nekik, hogy kettesben legyenek csak – ha már olyat nagyon szenvedtek, hogy újra összejöjjenek – s már gondolkozom azon, hogy inkább elmegyek, mert amúgy sem vagyok túl jól, mikor megpillantom a szőkeséget. Mélyet sóhajtok és minden erőmet összeszedve megyek oda hozzá. Nem vele van bajom, pusztán csak nagyon fáradt vagyok. Fáradtabb, mint eddig valaha voltam talán. Hamlet szavai jutnak eszembe… Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő. A szó szoros értelmében az a baj, hogy álmodom.
Most viszont muszáj fent lennem, ha másért nem is, hát azért, hogy a srácnak köszönjek, mert ez így illik, plusz… Plusz nem tudom. Képtelen lennék megmagyarázni, hogy miért akarok vele hirtelen tényleg időt tölteni. Azt hiszem nem mindenre van logikus magyarázat igaz…? Például a hülye érzéseinkre.
-Neked is van itt valakid, akit búcsúztatni akarsz? – kérdezem tőle, mikor odaérek és az egyik fa törzsének vetem a vállam. Halványan mosolygok, viszont elég őszintén. Amíg pedig a válaszára várok megigazítom a szemüvegem, még hozzá kell szoknom, hogy csak ezzel a vacakkal látom. Nyáron csináltatok kontaklencsét.

Nem is tudom honnan vettem, hogy csak én vagyok itt számára, mint felsőbb éves ismerős. Talán az akartam lenni. Az egyetlen, aki idősebb nála, mégis időt tölt vele. Mert az utóbbi időben sokat voltam mellettem, s igen, ennek oka főleg a látomásom volt, mely még mindig nem vált valóra. Vagy csak nem tudok róla? Lehetséges, hogy már régen megtörtént, csak nem beszélt nekem ilyesmiről. Mondjuk… Amennyire odáig van értem, biztosan elmesélte volna. Bár kezdem azt hinni, hogy maximum csak szeretném azt képzelni, hogy valaki annyira megkedvelhet, hogy tényleg, mint egy hűséges kisállat kövessen és vágyjon a figyelmemre.
-Nos… Ha egyszer eljutok odáig, én egészen biztosan oda fogok. – idegesen a tarkómat kezdem vakargatni. – Már ha egyszer elvégzem a Roxfortot. – Jövőre már biztosan menni fog és semmi nem jön közbe. Illetve szeretném, ha minden simán menne, s nem traumatizálna megint halálra egy esküvő. Mondjuk az elkövetkezendő időszakban akár meghívnak akár nem, én egészen biztosan ki fogom hagyni a hasonló eseményeket. – Akkor élvezd ki, mert csak átmeneti. – kezdek el halkan kuncogni. Nekem
– Nem… Én csak szóltam Blaise-nek, hogy nem kell sírnia, nem megyek el. – vonok vállat. – Egészen mostanáig lehet elfelejtettem neki bejelenteni. – most viszont már nem nézek a fiúra, hiszen neki már korábban elárultam. S az, hogy ezt közöltem vele… Nos talán arról árulkodik, hogy valamiért azt fontosabbnak gondoltam, hogy ő tudjon róla. Pedig nem… Tényleg nem.
Ahogyan még közelebb lép, oldalról rá pillantok, bár a keret némileg zavar, így kénytelen vagyok ismét felé fordulni, s ahogyan biccent, egyből megértem, így finoman megfogom a csuklóját és elkezdem valami kissé kihalt hely fele vinni. – Elliot, muszáj megkérdeznem. – fordulok felé, ahogyan végre egy csendes helyre érünk. – Történt veled mostanában valami? Valaki megbántott? Rosszat mondott neked? – Jelenleg csak az az egy dolog érdekelt, hogy vajon bejött-e a jóslatom és valóban képtelen voltam megakadályozni a balszerencsés eseményt?

A fiú szavai már szinte szívmelengetőek voltak… Illetve az első fele, a másodiknál viszont már hangosan fel kellett nevetnem. – Tündéri vagy, mikor fenyegetőzöl! – mondom még mindig kuncogva. – Át fogok menni. Elvégre ezeket már mind tanultam, csak… Nos a Malfoy esküvő. – kissé megborzongok, ahogyan visszagondolok rá, sőt még be is hunyom a szemeimet és megrázom a fejem. Soha többé nem akarok sakktáblát látni az életemben. Sőt most már azt hiszem, hogy a pókoktól is félni fogok. Pedig eddig nem volt velük bajom, de most már… Áh! Most már úgy alapból mindentől rettegek lassan. S mégis, ennek a kölyöknek a szavai olyan megnyugtatóan hatnak, hogy nem fogok megint megbukni, és hogy majd ő segít. Tényleg odáig lenne értem?
-Tetszem szemüvegben, vagy mi? – huncut mosollyal az arcomon nézek rá. Én nem díjazom, mert zavar, hogy oldalra nem látok rendesen, hogyha koszos, akkor törölgetnem kell, s valóban, a kontaklencsét betenni nehéz, de még mindig jobb opciónak tűnik, hiszen akkor pont gy látnék, mint az egész tiltott mágia használata előtt. Az meg, hogy színes… Tudom, hogy a koreai pop hírességeinél nagyon megy és megőrülnek értük a rajongók, de valahogy engem sose vonzott, hogy például kék legyen a szemem. Azt meghagyom ennek a srácnak, neki jól is áll.
-Maradjunk abba, hogy megvolt az indokom, amiért csak neked mondtam el eddig. – vonok vállat egyszerűen, ahogy elfordítom a tekintetem. Nos a nagyon kedves énem nem sokáig tartott, bár még így is rendesebb vagyok vele, mint eddig bármikor talán. S ez most nem színjáték, hanem valódi. Engem is meglep. – Olyan Blaise módra. Majdnem sírt, kiabált, de nyilván örül… Úgy értem… Ajánlottam neki. – forgatom meg a szemeimet. Azért ha nem repesett volna a boldogságtól a háztársam, akkor nagyon csúnyán megcsaptam volna.
Közben pedig már viszem is odébb, hogy kettesben legyünk, ez igazából egészen jó ötlet, hiszen így nyíltan tudunk beszélgetni. – Még nem tűnt fel? – döntöm oldalra a fejem, ahogyan én viszont komoly maradok. – Mondd Eli, te tényleg nem is sejted miért akarok a közeledben lenni?