Mindenki életében van egy dolog - vagy személy -, ami - vagy aki - már a puszta létezésével is fizikai fájdalmat okoz számára. Ami - vagy aki - egyszerűen megjelenik és agysejteket rombol le, idegszálakat tépked ki és biztosítja az öregedés előtt bekövetkező kopaszodás jelenségét, mégis mi valamiért ragaszkodunk hozzá. Lehet, hogy szentimentális értéke van, lehet, hogy szeretjük, lehet, hogy csak kötelességből elviseljük. Nos… Az én életemben ez a valami - azaz valaki nem más, mint Vivian de la Moreau. Vagy a “Hülye Vöröske”, ahogy én hívom.
S hogy mit is vétett Vivian de la Moreau ellenem? Lássuk csak; nem túl hosszú életű közös munkánk kezdete óta sikeresen elérte, hogy a hangját meghallva automatikusan forgatni kezdjem a szemeimet s felsóhajtsak, felkészülve az azonnali agysejt vesztésre, nem mellesleg állandóan leöregez, mintha a köztük lévő néhány év valójában évtizedes korkülönbség lenne. Idegesít, felesleges információkkal halmoz el és nincs rajta kikapcsoló gomb.
Ha pedig mindez nem lenne épp elég indok arra, hogy most a hajszálaimat tépkedjem, tudván, hogy hamarosan megérkezik ez az Ariel cosplaybe bújt Duracell Nyuszi, még akkor késik is. Számolni kezdem a perceket, sőt, már a másodpercek tikkelését és takkolását figyelem az órámon, s hacsak nem jelenik meg pillanatokon belül, szerintem a tizedmásodperceket is mérni fogom lassan. Egyetlen dolgot kértem… Egyetlen feladata volt… Hogy ne késsen.
Félreértés ne essék, jól dolgozik. Túl jól. Ügyes, precíz, megbízható, kifinomult, ehhez pedig egy ellenállhatatlan antagonista Disney hercegnő attitűd is párosul, utóbbi kimondottan kedvelhető tulajdonsága is lehetne, de… Mindemellett van valami halálosan idegesítő is benne. Kedvelem, de nem kedvelem.
Már épp azon gondolkodom, hogy utána küldök valakit, vagy felhívom - vagy még jobb, megkeresem és megrángatom a csinos kis hajacskáját -, amikor végre fülemet üti az ismerős zaj, egészen pontosan a hangja, s jön is az automatikus sóhaj meg a szemforgatás. Aztán megfordulok, hogy végre szembenézhessek vele. – Remélem nyomós okod van a késésre, mert ha nem, az kurva élet hogy egyetlen pennyt nem fogsz látni a mai bevételből – üdvözlöm is őt morgolódva, ahogy azt kedves főnökeként kell.
it is okay, if you do not get it, just do not try to act like you are young
Nem volt tőlem idegen, hogy kések. Sőt inkább az lett volna fura, ha időben érkezem. Az olyan kiszámítható nem? S tudom, most jönne az, hogyha kések, akkor meg az lesz kiszámítható, de ez nem igaz! Mivel én magam sem tudom, hogy mennyit fogok késni éppen aznap. Bár bevallom nem szokásom olyan rettenetesen sokat. Általában egy-két perc, ha nagyon durva vagok, akkor öt percet váratom az illetőt, de többet nem. Vagy akkor komoly indokom van, s nem olyasmi, mint például, hogy a hajamat kellett begöndöríteni. Pedig egyébként az is fontos!
De a drága bátyám valami köztes helyre hopponált, azzal, hogy neki dolga akadt, így nekem egyedül kell leszállítanom az árut. Ebbe semmi új nem volt, nem ez lenne az első, viszont azt nem gondolhatta komolyan, hogy ilyen messzire elmenjek?! Márpedig úgy tűnt, nagyon is erre gondolt. „Ha sietni akarsz, akkor fuss!” Bár tény, hogy a magassarkú ellenére képes vagyok, nem fogok kiizzadni, sem rohangálni senki kedve miatt. Szóval Boomer Baby várhat rám egy darabig. Nem is zavartattam magam, kényelmes tempóban sétáltam el hozzá. Úgy voltam vele, hogy úgyis megérti majd, ha más miatt nem, hát azért, mert tudom mennyire imád. S ezzel a magabiztossággal nyitok is be hozzá az irodájába. – Bastiiiim! – mosolygok rá és egyik karimat ki is tárom, mintha meg akarnám ölelni, csakhogy ő annyira nem tűnik feltétlenül boldognak, mint amilyen én is vagyok. Mondjuk ezért még seggbe fogom rúgni a bátyámat, de ennek ellenére még nem vagyok morcogi. – Először is, ha nem fizetsz, akkor itt előtted iszom meg az összeset. – csapom le a táskát az asztalra egy bájos mosoly kíséretében. Külsőre kicsinek tűnik, de Vic bűbájjal megnagyobbította a belső térfogatát. – Amúgy meg nem tehetek róla! Vic tök messze rakott le, és hacsak nem lettél még szenilis is, akkor rémlik, hogy nem vagyok varázsló, hogy csak ugye ide ugorjak. – forgatok szemet, majd magam is felülök az asztalra. – Naaa Boomie, ne haragudj már! Siettem, ahogy tudtam! Így hogy mondjam továbbra is, hogy te vagy a kedvenc főnököm, hm? – nézek rá ártatlanul. Ha így haladunk nem lesz többé a bff-em…
Nem vagyok boomer. Oké? Huszonhat éves vagyok, lassan huszonhét, nem hatvankettő. Nem is értem, honnan jött ez Vivinek? Úgy viselkedik, mintha valami szenilis nagyapó lennék… Idegesítő. Ez is csak egy ok a sok közül, amiért mindig ugyanaz a reakcióm a hangja hallatán, s ez most sincsen másképp, mikor hosszadalmas késések után végre megjelenik az irodában. Legszívesebben hozzávágnék valamit, vagy inkább őt vágnám hozzá valamihez, de eldöntöttem, hogy tartom magam Desi kéréséhez és megpróbálom moderálni magam. Úgy fogom fel ezt mint valami tesztet, hogy lássam, gyakorlatban mennyire tudom megőrizni a hidegvéremet, erre pedig Vivian tökéletes tesztalany lesz.
Már az is nagy teljesítmény tőlem, hogy a becézgetés meg a magasra tekert hangerő ellenére egészen nyugodtan köszöntöm őt - közölve, hogy a késésért legszívesebben teljes fizetés levonást szankcióznék, úgyhogy jobb, ha valami értelmes indokkal áll elő. – Ha megiszod az összeset, téged foglak szárazra csapolni, aztán eladom a véredet a híd alatt lakó csöves dhampyroknak – vágom rá, hasonlóan “bájos” mosollyal. Nem lenne logikus lépés, de tudom, hogy ez megalázóbb büntetés lenne, mint bármi más. Mert azért az ő vére is egész sokat érne, legalább is többet, mint amennyiért odaadnám a hajléktalanoknak. – Először is, te maximum boszorkány lennél, tudod ezeknél a faszoknál létezik a nemi megkülönböztetés fogalma… Amúgy meg nem tudom, hallottál-e már a taxi fogalmáról, de ha nem, akkor most elárulom, hogy létezik fuvar szolgáltatás az egész városban. Egyébként meg képzeld, autót vezetni nem is olyan bonyolult! Még nekem is megy, pedig - óh! - én varázsló vagyok – magyarázom egy újabb szemforgatással. – Hozzáteszem, már a fizetésed önmagában elég lenne arra, hogy vegyél magadnak egy szép kocsit, szóval én a helyedben elgondolkodnék rajta. – Nekem is jól jön, főleg most… Habár örülnék, ha végre engednék, hogy hoppanáljak, de a doki szerint még mindig nem gyógyult be teljesen az a rohadt sérülésem.
Azt hiszem már a pillantásom is sokat sejtet, amikor Vivi felül az asztalra; de ha nem lenne elég jelzés számára, hogy nem kellene az íróasztalomon pihentetnie a hátsóját, hát intek is az egyik szabad - és egyébként rettentően kényelmes - fotelszék felé. Igazság szerint mindegyik szabad… Bárhova ülhetne, de neki ide kell. Fhú!! – Ha szeretnéd, hogy továbbra is a főnököd legyek, azt javaslom sose mondd inkább – válaszolom, s elkezdek ujjaimmal dobolni a - meglehetősen drága!! - asztal lapján. – És ha kérhetem, helyezd át a seggedet egy másik vízszintes felületre, mert mint azt te is tudod, az íróasztalom nem a te kényelmedre van itt. Aztán beszélhetünk erről – a végét hozzátéve megpaskolom az elsőre túlságosan kicsinek tűnő táskát. Tudom, hogy a látszat csal, a mi világunkban ez már csak így működik, úgyhogy meg se kérdőjelezem.
it is okay, if you do not get it, just do not try to act like you are young
Igazi rejtély – vagy a családom szerint inkább csoda – hogy Basti miért nem ölt még meg, vagy miért nem rúgott még ki minket. Hozzáteszem, nem értem miért tette volna, hiszen mindenki tudja, hogy a civakodások ellenére imádjuk egymást. Komolyan mondom, hogy engem szórakoztat a tag, pláne mikor már szinte látom, ahogyan gőz fut ki a fülén, s mindjárt felrobban az idegtől. Persze én csak szeretetből szekálom az embert, a testvéreimmel is ezt teszem, így hiszem, hogy mikor ő fapofával beszólogat nekem, akkor is valójában van némi baráti érzés mögötte. Hiszen még nem felejtett el az aranyhal memóriájának ellenére! Sőt az amúgy igencsak barátságtalan természetének ellenére még itt vagyok, s boldogíthatom őt.
-Nem tennéd meg… Már csak azért sem, mert túl szép és magas rangú családból jöttem ahhoz, hogy ilyen olcsón odaadja… Pedig mennyit kaszálnál velem! Legalább hozd már ki a maxot a halálomból! – A csöveseknek… Hogyne már! Mi vagyok én egy fattyú dhampír, hogy ilyet műveljen? De la Moreau vagyok, az egyik legrégebbi vámpírcsalád leszármazottja, a minimum, hogy egy vagyont elkér értem. – Nem érdekel, boszi sem vagyok. – teszem karba a kezeimet magam előtt, s annyira megforgatom a szemeimet, hogy szerintem Vesper is hallja otthon. Mondjuk neki ritka jó a hallása, amit nem tudom hogyan csinál! – Ehm… Nem! Biztosan nem szállok egy mocskos taxiba, hogy valami perverz állat megpróbáljon megerőszakolni, majd megdögöljön nekem fényes nappal az utca közepén… És vezetni sem fogok! Inkább bérelek autót meg sofőrt. Bár azt elég nehéz, ha a testvéred hirtelen lép le. Szóval Victort okold, ne engem. – Mert ez most tényleg az ő sara volt! Bár én se kapkodtam, de izzadni senki kedvéért nem fogok. Még az övéért sem, pedig a főnökömet egészen kedveltem. – Amúgy meg te tudsz teleportálni, szóval neked kéne értem... Jó mindegy! – Bár nagyon bírnám, ha a férfi lenne olyan drága, s időnként elhopponálna velem haza, hogy ne mindig a tesómra kelljen várnom, mégse kérhetem meg erre. Még nem vagyunk azon a szinten öt év után sem, hogy ilyesmi szívességet tegyen nekem. Viszont nem zavartatom magam, inkább leteszem a táskát, én pedig az asztalra ülök, elvégre kényelmes! Természetesen nadrágban vagyok, annyira durva én sem vagyok, hogy miniszoknyában csináljam ezt előtte. Ugyan látom a pillantását, de nem foglalkozom vele, illetve addig nem, míg nem int nekem. Tekintetemmel követem az ujjait, s egyből látom a fotelt, de… Az olyan uncsi és messze van. – Húzd közelebb! – kezdek el szépen pillázni rá. – Melletted szeretnék ülni, de lusta és gyenge vagyok idehúzni magamnak. – Maximum a mondat első fele igaz, hiszen vámpírszármazékként eleve erősebb vagyok az átlagnál, s amúgy is sokat edzek, így lenne elég erő bennem. – Légyszi? – szélesedik ki mosolyom. He idehúzza, akkor leülök, ha viszont nem, akkor csak lepattanok, s egy kicsit közelebb tolom – csak azért is – és utána foglalok helyet. – Amúgy minden megvan, nem értem mit izélsz…
Valóban nagy csoda, hogy még nem öltem meg Viviant, pedig már elég pont szerepel azon a bizonyos listán, ami motivációként szolgálna a meggyilkolásához. Vagyis… Kell egyáltalán egy kézzel fogható okot mondanom? Nem tehetem meg, hogy csak úgy megölöm, mert miért ne? Pedig… De nem lehet, túl jól dolgozik. Csak a pontosságával van probléma, no meg az attitűddel.
– A lényeg pont az, hogy minél megalázóbb legyen a sorsod… – forgatom a szemeimet. Nem is hiszem el, hogy ez nem esett le neki. – Akkor, hogy megnyugtassam a lelkedet tessék: rendezek egy jótékonysági bált a csöveseknek, és a te véredet szolgáljuk fel. Ingyen. A jó ügyért – ezt már egy szarkasztikus mosollyal teszem hozzá, persze egyébként nem lenne rossz ötlet. Bármilyen messzire hajlandó vagyok elmenni annak érdekében, hogy valakit a sáros földig alázzak.
– Tisztában vagyok vele. Ha az lennél, nem késnél el folyton – sóhajtok fel, s ismét a szemeimet forgatom. Habár, jobban belegondolva talán nem is baj, hogy nem boszorkány. Úgy csak még idegesítőbb lenne, ha varázsolni is tudna. Te jó ég… A hideg is végigszaladt a hátamon, pedig csak egy pillanat erejéig gondoltam rá.
– Merlin bassza meg, hogy neked mennyi problémád van! Hintót meg fehér lovakat nem akarsz esetleg? – A homlokomra csapok, s hátra is dőlök a rendkívül kényelmes irodai székemben. Legszívesebben egybeolvadnék vele, hátha akkor nem kellene hallgatnom ezt a hisztit. – Nekem édesmindegy, hogy miképpen oldod meg, csak érj ide akkor, amikor kell. Nem akarok még egy késést, Vivian, ha nem vagy képes rendesen menedzselni az idődet, minden elpazarolt percet le fogok vonni a fizetésedből. – Mert az idő is pénz, s ahogy valami mugli filmben egyszer elhangzott: nem hagyom, hogy lopják a pénzemet. Még az olyan tünci-bünci kislányok sem, mint Vivi. – Ne is haragudj, de a főnököd vagyok, nem az asszisztensed. Oldd meg.
Még hogy én hoppanálgassak érte… Persze már! A csomagjait ne cipeljem helyette? Vagy várjunk, még jobb: ne szállítsam inkább én a vért saját magamnak? Komolyan mondom, minél fiatalabb a generáció, annál lustább… És annál pimaszabb. Most is, ahogy csak úgy az asztalomra ül, legszívesebben kivágnám őt érte, mint macskát szarni, de ehelyett inkább úriember módjára az egyik fotelszékre tessékelem. De még ehhez is feltételeket köt, hát nem hiszem el… – Na látod, a lustaság részét még el is hiszem – jegyzem meg, majd egy intéssel közelebb varázsolom azt a széket, hátha akkor tényleg hajlandó letenni rá a seggét. Kurva nagy szerencséje van, hogy a “légyszi” szó elhangzott, különben még a kisujjamat se mozdítanám meg érte. – Ez a protokoll, már megmondtam. Szóval… – elé tolom a táskát. – Mutasd, mit hoztál. És közben azt is elmesélhetnéd, hogy az a semmirekellő bátyád mi a faszért nem jelent meg ma?
it is okay, if you do not get it, just do not try to act like you are young
Nagyjából azért tisztában vagyok azzal, hogy mennyire jó lehet í vérem. Igaz, még nem volt vámpírral dolgom, aki meg is kóstolta volna nekem, de tekintetbe véve a származásom, meg a táplálkozás, tuti biztosra veszem, hogy csodás ízem van és ölnének azért, hogy belőlem igyanak. Éppen ezért sem értem Bastien ostobaságát, hogy az én véremmel jótékonykodjon? Röhejes, sőt egyenesen felháborító! -Még mindig hülyeségnek gondolom, hogy nem használod ki a helyzetet. Egy öreg perverznek is eladhatod túlárazva, az is éppen elég megalázó, és még közben keresel is rajtam. Boomie, használd már a kis eszedet. – Ami abban a kis csinos buksijában van, de ezt már nem teszem hozzá. Bírom az öreget, de nem akarok vele feltétlen flörtölni, pláne, hogy másra vetettem szemet. – Máris jobban hangzik! Ettől máris jobban érezném magamat halálom után és nem csak a síromban forognék tőle. – Arról nem is beszélve, hogy visszajárnék kísérteni őt, hogy hogyan tehette ezt velem. Meg akkor szinte szó szerint haláli jó bulikat tudnék szervezni. Vajon Vic elfogad majd házi szellemnek? Hm… Várjunk a szellemek tudnak szexelni a halál után egy másik szellemmel?! Mert ha nem, akkor köszönöm jelenleg nem vágyok arra, hogy meggyilkoljon.
-Biztos vagy te ebben? – Szerintem annyira kicentiznék akkor mindent, hogy egyszerűen… Elkésnék. Oh Basti, pedig azt hittem vagyunk azon a szinten, hogy ennyire már ismerj. 5 perc késés nem késés, az maximum 10 perc után kezdődik nálam. Addig csak váratom az embert. -És játsszak Kamucipőkét? Nem nem… Inkább lovat adj és… Ezt ne úgy értsd, mert fúj… - Férfiak… Gusztustalan lények, akik csak át akarják verni a nőket. Persze az előttem ülő férfi, meg a család tagjai kivételek. De azok, akikkel eddig összejöttem végül mind csalódást okoztak nekem. – Jó na, ne morogj már! Kárpótlásul elviszlek inni és mindent én állok. Ez hogy hangzik, hm? – Nekem sem ártana már egyébként kimennem, lassan elfelejtik a szépséges arcomat a szórakozóhelyek! A társaság pedig mindig jól jön, akár abba a cuki kis bárba is elvihetném, ahol direktbe arra tartják a pincéreket, hogy a vámpírok és dhampírok igyanak belőlük. A puszta gondolatra is elkezd hevesebben dobogni a szívem, ahogyan teljesen ráizgulok a gondolatra és a vér édes ízére a számban. Mindjárt éhen halok! – Persze, persze, csak poén volt. – legyintek is az egészre inkább. Bár szeretném néha azt hinni, hogy azért köztünk nem csak főnök és beosztottja viszony van, hanem egy picit barátibb jellegű a dolog. Elvégre én sem úgy tekintek rá, mint akitől rettegni kell, hanem el merem mondani a véleményem, s még egyszer nem próbált meg kirúgni a mi drága Bastink. Szóval tudom, hogy a szíve mélyén ő is bír valamennyire, csak ritka rosszul mutatja ki. Ezért is kérem meg, hogy húzza ide nekem a széket, s nem kiakad rám, hanem kedvesen meg is teszi. – 50%, az ebben az országban már azt jelenti, hogy átmentem. – kezdek el kuncogni, s végre leülök a fotelbe, majd a kárfára támasztott kezemre helyezem állam és úgy nézek rá. – Nem tudod kinyitni? – vonom fel az egyik szemöldököm, de egy sóhajt kíséretében csak megmutatom én magam a táska tartalmát, s el is kezdem előszedni a vérzacskókat. Minden ott van, amit kért, sőt véla vérből még pluszt is tudtam szerezni ehm… Hála a remek meggyőző képességemnek.
Homlokomat ráncolom, s még orrnyergemet is összecsípem, miközben hallgatom Viviant. Nem keresek eleget ehhez, basszameg… De ő csak mondja és mondja, még a megalázásának gondolatát se hagyja, hogy kiélvezzem rendesen, el is veszi a kedvemet attól, hogy csak úgy elosztogassam a vérét valami semmirekellő bandának. Azt meg már inkább le se reagálom, hogy lealacsonyítja az eszemet. Tipikus Vivi. Komolytalan, és másokat se képes komolyan venni. – Nem igazán érdekel – vonok vállat. Felőlem meg is sértődhet a halála után. Legfeljebb ha nagyon elegem lesz belőle, elégetem a holttestét és elűzöm a szellemét a másvilágra. Ha egyáltalán az lehetséges. Nála sosem lehet tudni.
– Nem – sóhajtok fel. – Szerintem rajtad semmi sem segíthet ezen a ponton – forgatom a szemeimet. Nem, ha hoppanálni tudna, akkor sem lenne képes időben ideérni, mert az utolsó utáni pillanatban indulna el. Aztán célt tévesztene, valami elterelné a figyelmét és tessék, máris fél órát csúszott. Ráadásul egy minimális tisztelet sincsen benne mások ideje felé, úgyhogy még csak meg sem próbálna időben érkezni. Mert neki úgy hiszem, “az 5 perc késés még nem késés”.
– Hogy mi? – nézek rá értetlenül. – Mit lehet félreérteni egy kurva lovon? – toldom meg a kérdést egy újabbal. Persze, nekem is megvannak a magam perverziói, de azért ha egyszer azt mondom, hogy adok egy lovat, nem valami eszméletlen gusztustalanságra célzok vele. Hanem egy lóra. Arra a négylábú, hosszúfejű, sörényes állatra, amit az emberek évszázadok óta szolgasorban tartanak és közlekedés meg sport céljából hajtják őket. Ja, és mostanában színészkedésre is kényszerítik a szebb példányokat. Ennyi idiótát egy helyen… – Megegyeztünk. De ne valami olcsó szar helyre vigyél, ha lehet. – Így is baromi nehéz elfogadnom mások vérét, amióta Desi ismét az életem része. Az a kölyök… Én nem tudom, mi van a vérében, ami ennyire vonz, de nem tudok másra se gondolni. – Poén… Hogyne.
Poénnak is rossz. Ameddig van két egészséges lábacskája, meg az a nagy szája is megfelelően funkcionál és képes az ép szavak megformálására, ne is számítson tőlem segítségre. Fogjon egy taxit, vagy kérje meg a kedves bátyját, hogy szállítsa ide. Engem csak az érdekel, hogy az áru időben és épségben megérkezzen. Ezért is kérem, hogy miután leteszi végre a kis senekét a székre, pakoljon ki szépen mindent az asztalra, elvégre az ő felelőssége volt a szállítás, így neki is kell bemutatnia, mit hozott. – Nem Vivi, túl lusta és gyenge vagyok ahhoz, hogy kinyissam – válaszolom, szándékosan az ő szavait idézve, csak hogy érezze a szeretetet. – Kérlek, tedd meg, hogy kinyitod és most az egyszer követed az előírásokat – teszem még hozzá bűbájosan. Amikor pedig végre megmozdítja magát, figyelemmel kísérem és aprókat bólintva nézem végig a vértasakokat. Kiváló, kiváló. Az egyiket felemelem, és még alaposabban szemügyre veszem. – Szép munka. Viszont több zacskót számolok, mint amennyit kértem… – jegyzem meg, no nem mintha ez rossz dolog lenne.
it is okay, if you do not get it, just do not try to act like you are young
Hülye lennék hagyni neki, hogy kiélvezze ezt a pillanatot. Talán úgy ismer, mint aki hagyja magát, s csak úgy elkezd sírni, amiért ilyen kegyetlen mód elpazarolná az én édes véremet? Nem, nem, inkább piszkálom és próbálom meggyőzni, hogyan csinálhatna belőlem egy kiváló üzletet. Lássuk be, ha bosszantásról volt szó. – pláne ha Bastie bosszantásáról volt szó – akkor nálam keresve se lehetett jobb embert találni. – Téged nem, de engem igen! – Nyilván mivel az én véremről volt szó, ezért az én véleményem volt a fontos, nem az övé. Legyen a főnököm, vagy bármi, de annyira nem bírtam komolyan venni őt. Ez lehet azért volt, mert olyan vicces volt mérgesnek látni őt. -Ez egyszerre köcsög és igaz. – Valahogy csak nem tudok időben érkezni. Olyan ez, mintha a véremben lenni. Victor bezzeg mindig pontos. Lehet az is probléma, hogy szeretek nagy belépőt tartani, s azt szeretem, ha mindenki rám figyel és rám vár. Tudom, Bastien mindig pontosan, de nincs kedvem előbb érkezni, aztán csak álldogálni. Pöccre ideérni pedig lehetetlen, szóval inkább kések, mert azzal járok a legjobban. Vagyis azt hittem, aztán kiderült, hogy hát a drága emberünk nem igazán díjazza. Amúgy a tesóm hibája minden!
-Főni ennyire nem lehetsz Boomer… De komolyan. – forgatom meg szemeimet. Nem mondhatja nekem, hogy nem érti a lovas hasonlatot. Persze, hogy a szexuális jelentésére gondoltam, hát mi másra?! De talán jobb is, ha nem érti meg. Nem akarom ilyen irányba terelni a dolgokat, mert bírom az öreget, de nagyon nem úgy. Nova amúgy is sokkal érdekesebb és sokkal szebb és szexibb és… Fiatalabb. – Olcsó?! Excusez-moi? A feltételezés is sértő. – Majd biztos én megyek valami vacak helyre, ahol olcsó dolgokat adnak. Én! Apa se hagyná, ki is tagadna a családból, ha a lányának ilyen rémes ízlése lenne. Nem, Bastie egy kicseszett vip vendég lesz este, s a legjobb minőségű vért fogja megkapni, amit csak találni lehet ebben a lepusztult városban. – Sokszor viccelek! – Ez igaz is, meg nem is. Mert szeretek poénkodni, bár leginkább szarkasztikus humorom van, nem pedig olyan nagypapi vicc kategóriás. – Te tudsz viccet mondani? – Már várom azokat a rémes favicceket. Valamiért róla mindig ez, vagy a dark humor jut eszembe. Utóbbit még tudnám is díjazni, ugyanakkor félek, hogy túl begyöpösödött ahhoz, hogy valóban legyen humorérzéke. Szörnyű, de azért így szeretjük. Vagy szeretem. Ki tudja, hogy a testvéreim hogyan állnak hozzá? Én jelenleg eléggé finnyásan, mert bár bírom, nem szívlelem, hogy nem bízik meg bennem. Azért csak kipakolom neki a vért, mert vagyok ennyire cuki, meg én is ismerem a protokollt, csak szeretek kibújni a munka alól. Öldökölni szórakoztató, a rakosgatás már kevésbé. – Előbbit még el is hiszem. – vetek rá egy bájos mosolyt, majd inkább be is vejezem a pakolást, mindent kirakok, bár nem kapkodom el. – Ja, lehet plusz egy főt véletlenül kinyírtam… Tekints engesztelésnek, amiért késtem. – kezdem el szépen rebegtetni a pilláimat, hátha ez majd meggyőzi.
– És engem hol érdekel, hogy téged érdekel? – grimaszolok kissé, de ha tovább folytatom a fejvágást ezen a ponton, szerintem így fog maradni az arcom. De nem tehetek róla, Vivian egyszerűen csak idegesít, s ezt máshogy nem tudom kifejezni. Miatta lesznek ősz hajszálaim harminc éves koromra… Aztán majd járhatok a rohadt fodrászhoz, hogy valahogy elfedethessem. Nincs nekem időm ilyen hülyeségekre!
Ahogy arra sincs időm, hogy rá várjak mikor késik, ezért is vagyok kiakadva rá, és ezért nem értem, hogy miért nem lehet egyetlen egyszer az életben időben érkezni?! Tényleg olyan nagy kérés ez?! – Azért köcsög, mert igaz – vonok vállat. Az igazság mindig fáj, és mindig szemét dolognak hangzik. És nem, tényleg nagyon nem díjazom a késést, mert szerintem a pontos érkezés az egyik legjobb módja a tisztelet kimutatásának, és ezek szerint ő még egy minimális szinten sem tisztel! Pedig a főnöke vagyok, ennyit igazán megtehetne értem.
– Mi a faszom az a “boomer”? – Ezen a ponton teljesen elvesztett engem. – Tudod mit? Ne válaszolj. És nem akarom tudni, hogy miféle beteg baromság jutott eszedbe egy szerencsétlen lóról, de javaslom, kezeltesd magad inkább. – Mert ha egy lóról neki valami szexuális dolog jutott eszébe, akkor pszichológusnál a helye! Így is elmehetne, szerintem lenne mit kibeszélnie vele. A háborgására meg csak szemet forgatok. Azok után, hogy folyton késik nem is értem miért sértődik meg azon, hogy azt feltételezem, még inni is csak valami béna helyre vinne el. Nem is válaszolok inkább semmit, csak unott fejjel nézek rá.
– Túl sokszor – forgatom szemeimet. Mondja rám, hogy be vagyok fásulva, de én nem bírom az olcsó poénokat. Azt meg pláne nem, ha túl sokat süt valaki el. Mindennek megvan a helye, a viccnek pedig határozottan nem itt van. – Nem – közlöm. Nem pazarlom az időmet felesleges viccmesélésekkel, plusz szerintem semmi értelmük nincsen. Jó, ez így nem igaz, ha például egy új üzlettársat akarok felcsípni, ez az egyik legjobb eszköz rá - és két röhögés között olyan ügyesen írja alá a szerződésünket, hogy közben fel se tűnik neki az apró betűs rész. De minden ilyen eset után úgy kell hat liter Listerine-el kimosnom a számat, mert hányni tudnék a kamu-Bastien szar vicceitől. Igen, harmadik személyben hivatkoztam saját magamra. Tedd túl magad rajta!
Aztán csak sóhajtok, és valami mosoly-kezdet szerűséget erőltetek szám szélére, miközben végignézem az árut, amit Vivian hozott. Az meg, hogy lusta lennék? Nos igen, a jelenlegi pozíciómból kiindulva az egyik legfontosabb napi feladatom a lustaság. – Mhmm… Rendben van, elfogadom – bólintok. Plusz egy fő? Végre valami jó hír. – Szorgalomból ötös – most már egy valamivel őszintébb mosolyt is produkálok neki, aztán hátradőlök a székemben és intek. – Remek, elteheted. Tudod, hova kell vinni.
and call it rain.
