The Masque of the Red Death

Victor már egy órája kereste a húgát, mikor végre megtalálta kint ülni a kertben. Az éjszaka sötétjében szinte teljesen elvesze, csak vörös haja tűnt ki és hófehér arca. Az eget bámulta, valószínűleg a csillagokat nézte.
Nem volt ez idegen tőle, gyakran döntött úgy, hogy a szabadnapjain inkább csak kint ül. Nappal amúgy is nehezen tehette meg. Ilyenkor olyan nyugodt volt. Látta a testvérében azt az aranyos kislányt, aki egykor volt, aki nem húzta fel magát semmin, s aki félt attól, hogy egyedül fog maradni egyszer. Tudta, hogy néha most is ilyen, hiszen tagadni se tudta volna, hogy mennyire fontos neki a családja, s hogy bármit megtenne azért, hogy megvédje őket.
Mindig úgy gondolta, hogy Vivi egy jóindulató lány a kemény külső alatt. Bár nehezen tudott parancsolni a vérszomjának, de sose ölt feleslegesen. Igazából a maga módján aranyosnak is lehetett nevezni, hiszen mindig is jól bánt azokkal, akiket szeretett. Elhalmozta őket ajándékokkat, bókolt nekik, s ha a családról volt szó, akkor ki is mutatta mennyire odáig volt értük. Amellette, hogy néha szekálta őket persze.
Szórakoztatta, hogy a lány milyen szeleburdi, s mennyire gyerekesen tud néha viselkedni. Munka közben mindig komoly volt, de ilyenkor, mikor azt hitte nem látják, akkor megmutatkozott a gyengébbik oldala. Nem érdekelte nagyon a lányt, hogy egyébként ki tud arról, hogy estéként csak szeret kiülni, s nyugalomban a csillagokat fürkészi, miközben gondolkozik. Nem foglalkozott mások véleményével. Talán pont ezért is tudott olyan vidám maradni mindig. Nem tudták megrendíteni a saját magába vetett bizalmát, hiszen tudta mire képes, s bizony nem hit el mindent, amit mondanak mások róla. Elég erős személyisége volt, amit egyébként imádott benne. Nem ismert a húgánál bátrabb, magabiztosabb és viccesebb lányt.

Egy élettelen testet húz maga utána a földön, ruhája tele van vérfoltokkal, s arca is inkább csak a dühöt sugározza. Tudta, hogy valami felhúzta a húgát, mégsem kérdezett rá. Ilyenkor jobb, ha nem teszi. Tudja milyen az, mikor Vivi igazán mérges. Képes mindenki fejét leordítani, s a legkegyetlenebb kritikákkal illetni. Arról nem is beszélve, hogy némileg gyilkos hangulatba kerül tőle, annyira, hogy még inni sincs kedve az áldozatból, egyszerűen csak megöli őket.
Nem azt mondja, hogy nem türelmes, mert egyébként nagyon is az, inkább csak hogyha nem az van, amit ő akar, akkor nagyon be tud gurulni. Tudja, hogy indulás előtt összevesztek anyukájával, ami nem volt ritka. Félt hogy egyszer, hogyha indulatosan akar menni dolgozni, akkor baja fog esni, hiába nem volt még erre példa, sőt kifejezetten gyorsabban dolgozott ilyenkor. Ennek ellenére tudta, hogy képes túlbecsülni a saját képességeit és addig hajszolnia magát, meg olyan helyzetbe keveredni, amiből baja eshet.
Fejet csóválva néz rá testvérére, mint aki le akarná szidni, csak éppen nem hangosan. Válaszul pedig csak a hisztijét hallgathatja, hogy ő neki igenis van saját döntési joga. Ebben egyet tudott érteni, viszont azt is kiemelte, hogy a szüleik miatt vannak most ott, ahol, így jobb lenne, ha mutatna némi tiszteletet is feléjük. Tisztában volt vele, hogy Vivi kiváló beszerző és üzletember, mégis zavarta, hogy semennyi köszönt sincs benne a szüleik felé. Önfejű volt, ez nem kérdés, s sose hallgatott a tanácsra, vagy kedves szóra. Ha valamit ő kitalált, akkor azt akkor is véghez vitte, még ha ehhez tűzön, s vízen is át kellett verekednie magát.
Rajongásig imádta a húgát, ugyanakkor néha zavaró volt a makacssága, meg hogy elveszíti a józan ítélőképességét, ha valaki felbosszantja.

Reggel hat múlt, s ő még mindig fent van. Már régen el kellett volna mennie aludni, azonban ő képtelen volt rá, ahogyan arra is, hogy tovább maradjon a hálójában. Minden RÁ emlékeztette. Igyekszik minél gyorsabban és halkabban lemenni a lépcsőn, mely egy dhampírokkal teli házban elég nehéz, tekintve, hogy nagyon jó a hallásuk. De talán mostanra már az öccse is elaludt, akiről köztudott, hogy reggel 10-ig nem szokása ágyba bújni. Sietős léptekkel megy céltudatosan a konyha felé, ahol szinte feltépi a hűtőajtót, s kivesz belől egy üveget, látszólag vörösbort. A konyhapultra teszi, de csupán addig, míg ő maga szerez egy poharat.
-1993 normadiai AB pozitív. Kiváló ízlésed van húgocskám. – Victor úgy fest szintúgy nem bírt aludni, vagy egyszerűen csak mivel az alvókája elég csapnivaló volt, így meghallotta, hogy kiosont a szobájából. – Legyen két pohár én azt mondom.
Kérésének eleget téve szerez még egyet, s míg testvére kibontja a vérrel teli üveget, addig leül az egyik bárszékre és a borospoharakat elé tolja. Talán Victor volt az egyedüli, akinek minden kérését teljesítette – pont azért, mert kért és nem utasította – és akivel mindig mindent meg tudott beszélni. Most mégsem akarta neki mesélni, hiszen tudta mi lesz a reakciója a történtekre. Ezt magában kellett rendeznie, bár… Nem ment neki. Két napja eszi a depresszió, az agya egyszerűen nem tud leakadni a témáról és úgy érzi, hogy majd felrobban a dühtől meg a bánattól.
-El is mondod mi a baj? – tölti ki a fiú a vért végre a két pohárba, majd az egyiket húga felé nyújtja és amit elvette, finoman összeérinti sajátjával, hogy aztán belekortyolhasson.
Mélyet sóhajt, gondolkozik, s többször bele is kezd a mondatba, csakhogy egy hang se jön ki a száján. Máskor lyukat tudott beszélni az ember hasába, most viszont csak a könnyei törnek elő, nem győz pislogni, hogy meg tudja állítani, de már késő. Patakokban folyik végig az arcán, egyszerűen nem bírja megállítani őket. Utoljára akkor sírt, mikor vadásszá avatták, azonban azok örömkönnyek voltak, ezek pedig határozottan nem azok.
-Mylan megcsalt. – mondja ki végül, s itt már végleg eltörött a mécses. Zokog, folyik az orra és a levegőt is nehezebben veszi már. Viktor viszont szó nélkül lép oda hozzá, finoman átöleli, mire erősen belekapaszkodik testvérébe és arcát a mellkasához fúrja. A fiú pólója perceken belül átázik, de ez egyáltalán nem érdekli. A húga hátát simogatja, csitítgatja és apró puszikat nyom hajára, hogy megnyugodjon.
Beletelik némi időbe, de végre elcsendesül. Eszébe jutott, mikor mások bántani akarták és a bátyja mindenkit megvert, akinek csak egy rossz szava is volt rá. Nem mintha nem tudott volna visszaszólni nekik. Egyszerűn csak a testvére kötelességének érezte, hogy mindentől óvja őt. Még a saját anyukkal is vitába szállt, ha kellett, csak Vivinek ne essen baja. Az én húgom a legjobbat érdemli, kevesebbet sem. Mindig ezt mondta.
-Megöljem? – teszi fel a kérdést a fiú, mikor úgy érzi, hogy egy kicsit jobban van.
-Már megtettem.
-Néha hagyhatnád, hogy én végezzek a pasikkal. – kezd el halkan kucogni. – Legalább finom volt?
-Nem ittam belőle… Majd Darthorn megkapja a vérét. Legalább legyen valami haszna.
Emlékszik, mikor először találkozott a fickóval. Egy begyöpösödött boomernek gondolta, bár így is néha annak hívja, de egész hamar megkedvelte. Szóval most sajnálja, hogy egy ilyen szar alaknak a vérét szállítja majd le, de meg akart tőle szabadulni. Ő nincs hozzászokva ahhoz, hogy ne lenne elég valakinek. Sőt ő szokott szakítani, mert többnyire elegen van az illetőből. Az, hogy ilyen megaláztatás érte, számára felfoghatatlan volt. Nem, tényleg nem volt még se nő, se férfi, akinek ne kellett volna. Ez az ostoba srác pedig képes volt egy másik lánnyal kefélni, holott elvileg párkapcsolatban voltak. Kivételesen volt egy emberi lény, akit kedvelt, akit tényleg nem állt szándékában bántani, mégis ez volt a hála. Annyiszor volt már náluk a fiú, az egész család ismerte, sőt a szobája tele volt a tőle kapott ajándékokkal. Ezért sem akart már ott lenni. Mindenről ő jutott az eszébe.
-Nem akarok a szobámban aludni. Nem megy Vic.
Testvére halványan elmosolyodik, majd finoman megsimogatja a haját. – Semmi gond. Elég nagy az ágyam. – Régebben is sokat aludtak együtt. Míg nem volt ilyen magabiztos és bátor, addig sűrűn járt át a bátyjához, hogy fél, bántani fogják az emberek és varázslók. Akkor és most sem volt kérdés, hogy a testvére megengedi-e neki, hogy bebújjon mellé. Természetes volt, hogyha szüksége volt rá, akkor mellette maradt végig. – Amint felkeltünk összekapom magam és mindent kidobok, ami tőle van. Meg majd hívok festőt is. Milyen színt szeretnél?
Nem ez volt az első, hogy átfestette a falait. Többnyire meleg pasztell színeket választott, most is épp barack árnyalatúak voltak a falai. De az évek alatt volt már vanília, napsárga, krém, és rózsaszínes is. Igaz, eddig még egyik szakítás sem viselte meg annyira, hogy rögtön változtatni akarjon. Most viszont tény, hogy valami új dolog kellett neki, amivel lezárhatja ezt is. Vic pedig, mint mindig, most is segített neki. Egy elkényeztetett hercegnőnek érezte magát ilyenkor, de neki ugyan nem állt szándékában ellenállni ennek.
Tekintete a poharára vetül, melybe még igazából bele sem ivott. Nem vall rá. Többnyire alig tudja kontrollálni az éhségét, sőt valójában nem is akarja azt. Apja emiatt sűrűn rászólt, mostanra csak azért hagyta abba, mert rájött, hogyha azt akarja, hogy Vivi tényleg a családi üzletben dolgozzon, s ne hisztisen inkább hagyja, hogy bátyja vegye át majd a helyét és ő csak azt teszi, amire kérik, akkor jobb, ha nem szól rá. Most viszont nincs gusztusa, vagyis akadna, de saját magát bünteti.
-Tényleg nem vagyok elég? – Teljesen ignorálja testvére előbbi kérdését, s inkább próbálja elhessegetni saját bizonytalanságát. Ezért is kérdezi meg a fiút, hogy valóban túl kevés lenne ő egymagában? Nem tudott mindent megadni, amire Mylan valaha vágyott? Mert ezek szerint nem. Pedig ő aztán tényleg elkényeztette a partnerét. Neki nem volt fontos, hogy kinek kéne fizetnie. Egy randin mindig mindent ő állt, nem is tűrt ellenkezést.
-Vivi, akinek te nem vagy elég az egy idióta. És valószínűleg halott is, mert kiharapom a torkát.
Victor szavaira elmosolyodik, s arcába csípve néz fel rá. – Milyen kis édes vagy bratyó! – kezd el visszafogottan nevetni, mire a testvére lecsapja a kezeit, sőt még hátrébb is tőle. Amíg a pofiját fájlalja, addig végre felkapja a poharát és egybe lehúzza az egészet. – Vérvörös falakat akarok. De nem akármilyet. Olyan legyen, mint egy szűz aranyvérű varázslóé, aki alig töltötte be a 25-öt… Oh… És persze nő legyen.
-Most színt választunk, vagy következő potenciális barátnőt?
Vigyorogva von vállat, s most már olyan, mintha egészen eddig nem is lett volna semmi baja. Szemein még látszik, hogy sírt, de újra visszatért belé az élet – már amennyi volt benne eredetileg – és felpattanva a székről inkább kézen ragadja a bátyját, hogy végre aludhassanak. Rátört a kaja kóma.


Aznap este még volt egy szállítmányuk, amit el kellett juttatniuk a megrendelőhöz. A testvére előbb felkelt, így volt olyan rendes, hogy hozott neki a szobájából egy nagyon csinos – áru leszállítására persze teljesen alkalmatlan – ruhát. De nem panaszkodott, felvette azt. Nyilván a megrendelő furcsán nézett rá, de mást se várt tőle. Ő ennek ellenére csak vállat vont, s jó, hogy nem kérdezte meg, hogy mi a problémája. Meg merte volna. Bastiennel szembe meg, mert nála nem érezte azt, hogy feltétlen meg kell adnia a tiszteletet. Mindenki más pedig retteget, hogy egyszer emiatt fogják a lány fejét venni, de még nem történt!
Viszont csak nem bírta ki, még mielőtt átadták volna a vért, egy utolsó pillantást vetett rájuk. Nem tudta volna megmondani, hogy melyik zacskóban volt az exe. Nem is akarta. Egyszerűen csak… Talán el akart tőle búcsúzni, vagy választ várt, hogy miért tette vele azt, amit. Viszont már nem kapott, mert picit nagyon halott volt. Nem sajnálta.
-Minden rendben hercegnő? – simít a vállára apja, akinek feltűnt szokatlan viselkedése. Nem merte neki elmondani. Rosszabbul reagált volna, mint a testvére, hiába nem volt már kin bosszút állni.
-Persze apuci. Csak éhes lettem. – mosolygott rá, s pont ekkor… Nyilván az apja előtt kellett egy kósza könnycseppnek kicsordulni a szeméből. Amint megérezte, gyorsan le is törölte azt, mintha soha ott se lett volna. Viszont azt nem tudta semmissé tenni, hogy apja rájöjjön, nincs minden rendben.
-Egy hercegnőnek nem illik így sírnia. Pláne akkor nem, ha az az én kislányom. – kezdi el simogatni haját, majd kicsit közelebb hajolva a füléhez, suttogni kezd. – Remélem sokat szenvedett a srác. – Szemet forgatva fordítja fejét a bátyja irányába, aki csak ostobán vigyorgott rá. Victor… Hát persze, hogy elmondta neki. Ebben a családban nem igazán lehetett titkot tartani, hiszen úgyis tudták, hogy akkor segíthetnek igazán a másiknak, ha mindent elmondanak. Bár az egész szakítós sztorit megtarthatták volna maguknak a testvérével.
Apja még egy utolsót simít az arcára, miközben alig észrevehetően nyom egy kis pénzt a kezébe. – Jó szórakozást ma estére Vivi. – Azzal ellép mellette, hogy további tárgyalásokat folytasson a megrendelővel, ő maga pedig… Már tudta is, hogy hova fog menni.

Egy helyes pincér hozza ki neki koktélját, pontosabban a “véres agyat”, mert bár ebben sajnos nem volt valódi emberi vér, mégis tetszett neki az elnevezés. Egyből le is húzza, majd visszahelyezi a srác tálcájára a poharat, azonban még mielőtt elmenne, elvesz tőle mindent, s maga mellé ülteti. – Szórakoztass. – mosolyog rá kedvesen, s még egy kis pénzt is feltart neki, hogy motiválja. – Mondd, szerinted csinos vagyok? – kérdezi szempilla rebegtetve.
Szegény fiú viszont meg se bír szólalni egy-két percig, nagyon furcsa neki a helyzet, de a pénzt elfogadva inkább a lányt kezdi nézni, s megengedi magának, hogy az egész alakján végig futassa a pillantását. Az első dolog, ami leesik neki, hogy imádja a pirosat. Szinte csak az van rajta, s az egészen visszafogott sminkjét, csak a vérvörös rúzs teszi különlegesség. Elegáns, ez egyértelműen átjött, talán túl is van öltözve egy egyszerű bulihoz, ahol még csak nem is táncol, csak ül a VIP részlegen és koktélokat rendel. Mégis, olyan jól mutat a ruhában vékony alkata van, kiemeli keskeny csípőjét, s mellét. Sugárzik belőle a magabiztosság, mégis van benne valami igazán furcsa.
A mosolya egészen aranyosnak mondható, s emiatt nagyon is megbízhatónak tűnik, mégis kicsit olyan… Gazdag úrihölgy érzete van. Ez már csak azért furcsa, mert megszokta, hogy a legtöbb tehetősebb családból száramzó lánynak szőke vagy barna a haja, nem pedig vörös, mint neki. Külsőre egyébként inkább mondaná írnek, mint franciának főleg ezzel a hajszínnel, barna szemeivel és rendkívül fehér bőrével. Ez persze nem számított. – Gyönyörű vagy.
A lány vigyorog rá, s finoman az arcára simít. – Te is helyes vagy. – Azzal egy lágy csókot lehel az ajkaira, majd arcára, végül pedig a nyakára, melybe finoman bele is harap. A fiú felnyög, de ő nem is zavartatja magát, egyszerűen csak iszik belőle egy keveset. Vagy nem is olyan keveset.