My mom taught me everything, except how to live without her ✦ Diane & Cassidy
Lakhely :
San Francisco ♕ Roxfort
Elõtörténet :
World of just 64 squares. I feel safe in it. I can control it; I can dominate it. And it's predictable. So, if I get hurt, I only have myself to blame.
Erősen harapok a számra, ahogy Ms. Blythe hálójának ajtaja elé érek. Kicsit bizonytalan vagyok, pedig tudom ám mit akarok, csak… azért bonyolult ez! Nem vagyok túl jó ebben a barátkozás dologban, sosem voltam és bár szerintem határozottan fejlődtem, mióta a Roxfortba jöttem – nem csak Corával és az évfolyamtársaimmal DE a Durmstrangos cserediákok egy részével is tök jó kapcsolatot alakítottam ki – ez azért mégis más.
Ms. vagy Mrs. Blythe, nem említette a bemutatkozásnál, de nem visel gyűrűt, tehát inkább csak Ms. Szóval Ms. Blythe mégiscsak a tanárom, ha követjük az iskola szabályzatát, akkor nem barátkozhatna diákokkal, de… úgy vettem észre ebben a suliban a szabályzat elég szabad keretek között értelmezhető. Graves professzor is barátkozik azzal a sötét bőrű lánnyal – azt hiszem, nem túl etikus ezt így mondani, de olyan a neve, mint valami nyelvtörő –, szóval talán Ms. Blythe is barátkozhat velem, ha akar.
Mély levegőt veszek, aztán még egyet, majd egy újabbat és gyorsan kopogok. Egy picit közel voltam ahhoz, hogy meggondoljam magam, de tudom, hogy nem tehetem – Apuci biztosan nem lenne büszke, ha azt mesélném neki otthon vagy egy levélben, hogy megfutamodtam valamitől. Márpedig én azt szeretném, hogy Apuci büszke legyen rám, meg Billy is és persze Anyu is, amikor majd hazajön.
Türelmesen… vagyis hát inkább egy nagyon kicsit türelmetlenül várom, hogy Ms. Blythe kinyissa az ajtót, és hát mivel ez nem történik meg olyan két másodpercen belül, így biztos, ami biztos alapon még egyszer megütögetem a fát. Kicsit hangosabban, mint az előbb, de azért nem annyira nagyon. Hiszen tudom, mert mondta, hogy valamikor mostanában született egy kislánya – ahogy anya is nagyjából a körül kellett szüljön, de erre nem gondolok –, akit, ha itt van és alszik, rossz kezdet lenne felébreszteni. A babáknak pedig állítólag fontos a jó alvás.
Már éppen a harmadik kopogásra készülök, hiszen újabb kettő és öt másodperc közé tehet időintervallumban sem történik semmi, amikor végre kinyílik az ajtó.
– Szia – csúszik ki a számon –, mármint… Jónapot – javítom ki magam gyorsan. Most egy professzorral beszélek, nem egy sima diákkal, figyelnem kell. – Én csak… volna rám egy kis ideje? Emlékszem, hogy említette, szereti a szókirakót és én is szeretem. Anyukámmal sokat játszottam régen, mármint nem olyan régen, csak még az iskola előtt, csak most nincs lehetőségünk játszani és hiányzik, így arra gondoltam, hogy ha lenne kedved esetleg velem akkor én nagyon örülnék neki. Ha bizonytalan lennél, esküszöm jó vagyok benne – hadarom el gyorsan, egy levegővel mielőtt elfelejtem, hogy pontosan mit is szeretnék mondani. Azt kell mondjam, hogy barátkozni nehéz és fárasztó. Most is olyan szaporán veszem a levegőt, mintha az alagsori klub helyiségből egészen eddig futottam volna, pedig ez nem igaz. Csak az után futottam, hogy átjutottam a lépcsőkön – ha azokon is futok, a végén még lezuhanok, márpedig én nem szeretnék lezuhanni sehonnan, sem szikláról, sem háztetőről, sem a levegőből, sem pedig semmilyen lépcsőről!
"YOU MAY WONDER SOMETIMES WHY I DO WHAT I DO. JUST REMEMBER, MY CHILD, MY EVERY THOUGHT IS FOR YOU."
Több mint tíz év távlatából már szinte el is felejtettem, egy baba fogzása mennyire meg tudja keseríteni a mindennapokat, minden érintett számára. A kicsi gyakran nyűgös, nyugtalan, alig alszik, hisz az állandó, kellemetlen, feszítő érzés az ínyén nem hagyja hosszabb ideig pihenni, ezekben a napokban szinte csak akkor alszanak el, ha igazán kimerültek. És bár léteznek mindenféle csodaszerek, amelyek a szenvedő picikék ínyébe dörzsölve képesek enyhíteni a fájdalmat, azok is csak ideig-óráig hatnak. Hát Helenával pontosan ezt az időszakot éljük most, úgyhogy az elmúlt hetekben sikeresen előjöttek az emlékeim a nagyobb gyerekeimmel megélt hasonló hónapokról is. Ilyenkor persze nem jó a dadus és nem jó a házimanó sem, pedig mindketten igyekeznek kitenni magukért, de Lenának most szinte folyton csak anya kell. Ezért órák között, amikor csak az időm engedi, akár napi négy-öt alkalommal is visszatérek a kandallón át a londoni lakásba. Nem akarom kiszakítani a kislányt a már megszokott környezetéből, mert az csak még nyugtalanabbá, zaklatottabbá tenné őt. Úgy vélem, hogy jobb neki, ha nem hozom ide, legalábbis nem túl gyakran. Ám ma végül, miután délután sokadszor sem tudom álomba ringatni őt, Topsy segítségével átmenetileg áthozatom a bölcsőjét a roxforti szobám falai közé.
Egyébként az éjszakákat szinte soha nem töltöm itt; esténként, legkésőbb vacsora után távozni szoktam az iskolából. Hiszen egy pár hónapos baba számára a diákoktól nyüzsgő és hangos Roxfort aligha megfelelő otthon – ahogy a suli lakói számára sem volna kellemes éjjelente rendszeresen babasírásra ébredni. De persze vannak kivételek, mint amilyen a mai nap is, mikor éjjel ügyeletes leszek, és ezen alkalmakkor jobb szeretem Helenát a közelemben tudni. Most pedig, hogy fogzás miatt egyébként is nyugtalanul alszik, természetesen még inkább szüksége van rám.
Hosszas nyűglődés után éppen sikerül is őt végre álomba ringatnom, és neki ülnék, hogy átolvassam és leosztályozzam a diákjaim tegnapi házi dolgozatait, amikor valaki kopogtat a szobám ajtaján. Nem habozom ajtót nyitni - épp csak a bölcsőre szórok előbb hamar egy hangszigetelő bűbájt -, de amint ráébredek, hogy ki is áll a hálóm előtt, kissé földbe gyökeredzik a lábam.
- Cassidy? - suttogom döbbentem, és a szívem azonnal hevesebb tempót kezd diktálni a mellkasomban. Már olyan rég maradhattam vele kettesben, leszámítva azokat a lopott perceket, amikor órák után valamilyen mondva csinált indokkal még a tanári asztalhoz hívtam a tanteremből kifelé menet, hogy most szinte letaglóz ez a váratlan helyzet. Folyamatosan rettegek, félek a lebukás veszélyeitől, aminek szerintem jóval nagyobb a lehetősége most, hogy tanárként a Roxfortba érkeztem, de képtelen lennék lemondani a lehetőségről, hogy a gyerekeim közelébe lehessek. Van, amiért érdemes kockáztatni. De néha még bizonytalan vagyok, hogy meddig is mehetek el ezzel a kockázat vállalással.
- Persze, gyere csak be – lépek el az ajtóból, beljebb invitálva őt, amint felocsúdom a csodálkozásból. Egy mozdulattal hellyel kínálom a közeli kanapén, és kíváncsian pillantok rá, de nem kell sokáig várnom, hogy kifejtse, mi hozta ide. És ahogy magyaráz, az én szívem egyre inkább szorul össze, és a mondandója végére már visszapislogott könnyektől csillog, ég és vöröslik a szemem. Kell néhány pillanat, míg megtalálom a hangomat, főleg mert nem akarok sírósan megszólalni. Némi torokköszörülés után azonban határozottan bólintok.
- Nagyon szívesen játszanék veled. Csak várj... várj egy pillanatot... máris... – Még mindig nehezen találom a szavakat, ezért inkább elkezdek rendet és helyet csinálni az íróasztalomon a játékhoz. Pakolászás közben azért a sarokba állított bölcső felé is pillantok néha, ellenőrizve, hogy ott továbbra is minden rendben van-e... - Ő a kislányom, Helena. Azt hiszem, már említettem őt neked. Szeretnéd megnézni? Ne aggódj, nem tudod felébreszteni, bűbáj védi a zajoktól – nyugtatom meg, mielőtt esetleg azt gondolná, hogy nem tudunk beszélgetni mellette.
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
Lakhely :
San Francisco ♕ Roxfort
Elõtörténet :
World of just 64 squares. I feel safe in it. I can control it; I can dominate it. And it's predictable. So, if I get hurt, I only have myself to blame.
“Mom sometimes I wish you could come back, but I don’t want you to suffer again. I know you are with me and I will always love and miss you with all my heart. Until we meet again!”
Egy pillanatig, főleg a döbbenet miatt, ami kiül Mrs… mármint Ms. – mert hát továbbra sem tudom, hogy házas-e – Blythe arcára azt hiszem, hogy el fog küldeni. Megteheti, joga van hozzá, de nem szeretném, hogy megtegye, ezért már előre készülök, hogy azt mondom: azt mondta, hogy… aztán meg hozzátette az órán, hogy és…, de erre végül nincs szükség. A tanárnő félreáll. Beinvitál.
– Köszönöm. – Határozott akarok lenni, de nem vagyok az, ami nem jó. A hangom nem több, mint halk suttogás és megkönnyebbül sóhaj, ami őszinte. Tényleg megkönnyebbültem, hogy beengednek és végre, úgy néz ki, szerezhetek még barátokat, de… nem kéne ennek ennyire egyértelműnek lennie. Azt hiszem. Alapvetően elvileg nincs baj az érzelmekkel, de ha az ember ennyire elárulja magát az a gyengeség jele is lehet, már pedig én Byrne vagyok – vagyis Yaxley, de… inkább Byrne, valahogy nekem a többiekkel ellentétben tök mindegy hogy hívom magam, vagyok, aki vagyok legyen az Cassidy Byrne vagy Cassidy Yaxley – és nem lehetek gyenge.
– Tényleg? Az… az nagyon jó, örülök – mosolyodom el, amikor kiderül, a tanárnő nem csak beenged, de játszani is játszik velem. Ez jó, végre nem csak azt tudom írni Apucinak és Billynek, meg Anyucinak, hogy csak Sven Munterrel sakkozom néha, meg Corával csinálunk dolgokat, hanem hogy már Ms. Blythe is van, tehát egyre több a barátom. Biztos büszkék lesznek rám!
Ms. Blythe – hm… vajon szólíthatom a keresztnevén? vagy várjam meg amíg felajánlja? vagy kérdezzek rá? hm… nehéz ez a barátkozás dolog, rengeteg a kérdés és az ismeretlen – szobája egyébként teljesen egyszerű. Nem sivár, vagy kopár, csak egyszerű. Látszik, hogy sok tanárral ellentétben ő nem itt éli az életét, ami amúgy nem meglepő. Van egy kisbabája, egy kisbaba pedig hosszú távon nem egy iskolába való. Igen, ez így elég logikus!
– Tényleg… – kerekednek el a szemeim, mert erre nem számítottam – tényleg szabad megnézni? Szeretném, csak… nem érzékeny az idegenekre? – kérdezem, mert olvastam, hogy minden baba más. Vannak, akik a hangokra érzékeny, vannak, akik az illatokra és állítólag akadnak olyanok is, akik a számukra ismeretlen emberekre. Nem akarom megzavarni a kislányt, öhm… Helenát, javítom ki magam gyorsan. Ha van neve és tudom is, akkor illik úgy is hívni!
Mivel nem gondolom, hogy Ms. Blythe amúgy csak kötelező köröket fut velem azt illetően, hogy szeretném-e látni Helenát – nem olyannak tűnik, mint Apuci barátai, akik így akarnak tök átlátszóan amúgy, a kegyeibe férkőzni – ezért a kiságyhoz lépek. Lassan, óvatosan, ügyelve arra, hogy biztos ne csapjak semmi zajt. Tudom, hogy elvileg ott az a varázslat, és Ms.Blythe biztosan nagyon tehetséges boszrokány, ha már itt tanít minket, meg amúgy szőnyeg is van a fa padlón, ami tompítja a hangokat de… – Egy varázslat sem tökéletes – magyarázom halkan, már-már súgva, ami most nem megilletődöttség, hanem elővigyázatosság.
A kiságyba kapaszkodom, lábujjhegyre állok, hogy jobban láthassak és onnan figyelem a kislányt… Helenát, emlékeztetem magam megint és nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon hogy lehet az a kisbaba, akivel Anyuci terhes volt. Remélem jól. Remélem… remélem mind a ketten jól vannak. Hirtelen megkaparja valami a torkom és a légzés is mintha nehezebb lenne, ami… ami nem jó. Nyelek egyet, majd nyelek még egyet. Már a szemem is szúr kicsit és hirtelen, mintha melegebb lenne itt. Basszus. Valamit… valamit mondanom kell, különben…
(Hiányzik az Anyukám…)
– Tudta, hogy a Helena egy görög eredetű női név? Szép Heléna után.. miatt – ráncolom a homlokom, mert hirtelen nem tudom mi is a pontos kifejezés. – Szerepe volt a trójai háborúban is és többen is el akartak venni, olyan szép volt. Ezért Szép Heléna. Rengeteg műalkotás is megörökíti őt és történetét... történeteit inkább, az talán helytállóbb – mesélem azt, amit valószínű a Tanárnő is tud, mert nem egy olyan ismeretlen dolog, de azért csak-csak kikívánkozik. – Sokat láttam belőle a családom… tudja, a családom szereti a művészeteket, sok helyen voltam velük. Főleg… főleg Anyukámmal… ő nagyon okos tudja, sokat mesélt ilyenekről – zárom le végül ennyivel. Nem akarok belemenni a részletekbe. – Majd ha megnő és van rá lehetősége vigye el Helenát, szerintem biztosan tetszeni fog neki is – mosolyodom el, ha a még alvó kislányt nézem. Szép baba, a vonásai ismerősek. A szeme, az orra, a szája. Biztos Ms. Blythera és nem a.. az.. öhm… szóval a saját apukájára hasonlít.
Ms. vagy Mrs. Blythe, nem említette a bemutatkozásnál, de nem visel gyűrűt, tehát inkább csak Ms. Szóval Ms. Blythe mégiscsak a tanárom, ha követjük az iskola szabályzatát, akkor nem barátkozhatna diákokkal, de… úgy vettem észre ebben a suliban a szabályzat elég szabad keretek között értelmezhető. Graves professzor is barátkozik azzal a sötét bőrű lánnyal – azt hiszem, nem túl etikus ezt így mondani, de olyan a neve, mint valami nyelvtörő –, szóval talán Ms. Blythe is barátkozhat velem, ha akar.
