World of just 64 squares. I feel safe in it. I can control it; I can dominate it. And it's predictable. So, if I get hurt, I only have myself to blame.
Születési hely: Amerikai Egyesült Államok → Kalifornia → San Francisco
Iskola/ház: Roxfort → Hollóhát Hugrabug
Munka: diák, korosztályos varázs-sakk bajnok
Családi állapot: Apuci(k) pici lánya
Patrónus: túl fiatal még hozzzá, nem tudja megidézni
Pálca: Rózsafa pálca, unikornis szőr mag, 9'
Belbecs
Az első és legfontosabb tulajdonsága az, amiről mindenki megjegyzi vagy éppen ismeri az, hogy okos, de határozottan nem okoskodó. (Nem szólal meg, csak akkor, ha feltétlen szükséges.) Már korán, 1-2 évesen látszott, hogy érettebb, mint a kortársai, gyorsabban tanult, hamar oldott meg minden olyan feladatot, amellyel a korabéli babák még bajlódtak. Járni és beszélni is előbb kezdett, mint a három kettő idősebb testvére. Három éves volt, amikor az első sakk-készletét megkapta, alig két évvel később pedig, nem csak írni és olvasni tudott folyékonyan, hiba és megakadások nélkül, de már könnyű szerrel győzte le a családjának minden tagját ebben a játékban. Sosem volt tehát átlagos, pedig szeretett volna az lenni. Merline, de még mennyire! Sokáig próbálkozott beilleszkedni a kortársai közé, barátkozni velük, arról beszélgetni, amiről ők. Egyszerűen nem értette, hogy mi történik, miért történik, hiszen a szülei, de leginkább az Édesapja mindig, amikor félve azt kérdezte: akarnak-e majd vele barátkozni mosolyogva kérdezett vissza: ki ne akarna. Úgy nézett ki, hogy senki. Az idősebbekkel nem játszhatott, nem engedték, elküldték, mert túl fiatalnak és éretlennek tartották, a fiatalabbak pedig kinevették, kicsúfolták, mivel nem azokért rajongott és azokat csinálta, amiket ők. Eleinte rosszul esett neki, majd szépen lassan, már nem sírt, nem zavarta, nem is panaszkodott - egy idő után megtanulta felmérni, hogy ha minden kellemetlenkedőt kitiltat az Apjával, alig marad valaki, aki támogatja őt -, csak sóhajtva vette tudomásul, hogy megint nem szerzett barátokat. Ennek ellenére, bár határozottan introvertált személyiség, csendes, inkább megfigyelő, mint sem aktív résztvevő típus, meglepően nyitott az új ismeretségek felé. Persze, neveltetéséből - és intellektusából - adódóan akadnak elvárásai, de nem megugorhatatlanok, ahogy nem is kőbevésettek. Amikhez mindenképpen ragaszkodik az elfogadható modor és sakk-tudás, vagy hajlandóság annak a magtanulására. Nem meglepő talán, hogy a tudásvágya hatalmas, érdeklik az érdekes, izgalmas, események és történések, könnyen tanul, úgy szívja magába az információkat, mint egy szívacs a vizet. Mégis, inkább gyakorlati, mint sem elméleti beállítottságú; szereti a tanultakat élesben is alkalmazni, nem csak végeláthatatlanul rágódni és gondolkodni rajtuk. (Egy ilyen "éles alkalmazásnak" köszönhetően fulladt bele négy évesen majdnem a család medencéjébe, amikor is felébredt a veleszületett sötétség-elementalista képessége.)
Elõtörténet
A bagoly tompa szárnycsapásokkal indult hosszú, kontinenseken átívelő útjára. Az ablakpárkányon már csak egy árva, koszos fehér, barna foltokkal tarkított toll jelezte, hogy másodpercekkel korábban még ott volt. A kis, öt személyes szobára csend hullt, négy diáklány egyenetlen, diszharmonikus szuszogó hangjai és mocorgó zöreji zavarták csak meg azt. Első éjszakájukat töltötték a Roxfort ódon, sokat látott falai között; fáradtak voltak mind. De nem ám csak az a négy, aki hajnali három közeledtével már rég az igazak álmát aludta, hanem az ötödik is; mégis ott ült az üres ágya mellett, közvetlen az ablak alatt helyet kapott asztalánál. Kezében pennát fogott, előtte pedig egy pergamen feküdt. Fehér és üres. Gyertya nem pislákolt az asztalán, az egész helyiséget nehéz, őszillatú sötétség borította, a lányt viszont nem zavarta, sötétségmágusnak született; tisztán látott, mintha csak nappal volna. Két fontos levelet már megírt - egyet az édesapjának, egyet pedig a bátyjának, ahogy, amilyen néven és titulussal ő ismerte őket - egy azonban még hátra volt. Az Édesanyjának, de… már a megszólításnál elakadt. Újra és újra megemelte a kezét, majd anélkül fektette vissza, hogy az ujjai közt puhán fogott penna akár csak egy pillanatra is hozzáért volna a papírhoz. Valahogy egyik ötletét sem érezte elég találónak, helyzethez valónak. Kedves Anya, akarta írni elsőre, sohasem volt reflexek nyomán, hiszen most először került távol, úgy igazán távol, az egész családjától és nem csak a középső testvéreitől, mégis eddig mindenkinél a Kedves megszólítást használta. Most mégis megakadt, nem érezte megfelelőnek. Illőnek, vagy úgy általánosságban bármilyennek. Anya, volt a második ötlete. Ezt jónak vélte a maga puritán egyszerűségével, mielőtt azonban pergamenre vetette volna, meggondolta magát, még egyszer kimondta magában: Anya!, a pillanatokkal korábban megfelelőnek tartott megszólítás pedig hirtelenjében nyers és durva lett. Már-már számonkérő. Kétségbeesetten szuggerálta az üres felületet, mintha az segítséget nyújthatna, ihletet küldhetne, esetleg megmondhatná, mit is írjon. Ez azonban csak nem jött, nem segített. Sóhajtva dőlt hátra a kis székben. Macskája, aza vörös, félszemű, pedig mintha csak ezt a pillanatot várta volna hangos nyávogással pattant fel az ölébe, majd helyezte magát kényelembe. Nyávogása szemrehányással töltötte be a teret, így hangot és nyomatékot adva elégedetlenségének, hogy kis gazdája az alvás helyett mással foglalatoskodott. (Az a más pedig nem ő volt.) Cassidy az állat selymes, hosszúra nőt bundájába temette a kezét. Nem simított végig a gerince mentén, ahogy szokott, tenyere egy ponton pihent, kék íriszei meredten nézték a kiterített pergament, így nem látva - csak érezve - a vádló, valódi simogatást váró pillantást. Az ihlet, ötlet, nevezzük aminek kívánjuk, ugyanaz marad, hirtelen támadt. Csak egy villanás volt, valahonnan az elméjének mélyéről, de ott volt, megjött, már tudta. Határozott mozdulattal, szép íves, kissé talán még gyermeteg betűvel kanyarított két szót a korábban üres felületre: Drága Anya! Megkönnyebbülten fújta ki a tüdejében felgyülemlett, visszatartott levegőt. Eddig észre sem vette, hogy visszatartja, most pedig szinte szomjazott rá. Ahogy a kezdő sor elejére tette a pennáját megint megakadt. Egy fekete paca ott is maradt ezúttal, jelezve a tanácstalanságát. Hiába írta már le aznap - voltaképpen az előző nap, de mivel még nem aludt, így úgy vélte: tegnap van, nem pedig holnap - már kétszer, most valahogy nem tudta hol kezdje. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban. Pontos, objektív és tárgyilagos kívánt lenni, ami véleménye szerint ilyen helyzetben a megfelelő viselkedési forma volt, mégis… olyan nehéznek tűnt. Annyi mindenről tudott mesélni. A levél a Roxfortból. Bevásárlás az Abszol úton; fagylalt Fortescue fagylaltozójában. Az utolsó műkorcsolya versenye, ahol második lett - esett egy Axelből. A vonat út, amit kényelmetlennek és zsúfoltnak érzett. A döbbenet, hogy sokan nem tudnak sakkozni ebben a szigetországban. Coraline Avery, akivel meglepően jól elbeszélgetett a beosztási ceremónia alatt és a fura, mégis aranyos neveletlen kutyája, ami kiszakította a harisnyáját - kérnie is kellett az Apukáját, hogy ha nem nagy fáradság, küldjön neki még pár darabot, csak a biztonság kedvéért. A különös, mégis reményt adó ok, amiért a Süveg nem a Hollóhátba, hanem a Hugrabugba osztotta. A szobatársai, az épület és még annyi, annyi minden, hogyha ezeket egytől egyig leírja, akkor azt már regénynek, de minimum novellának nevezte volna, nem pedig levélnek. De buzgott benne a csillapíthatatlan vágy, hogy mindent, de tényleg mindent, megosszon az Anyukájával is. Meg úgy is, hogy tudta, hogy ezt - ahogy a következőket sem, mert eldöntötte, hogy azok is lesznek - nem fogja kézbe kapni, a kandalló mellett olvasni, amíg a kishúga alszik, mert éppen akkor van ideje, helyette minden gondosan szerkesztett, körültekintéssel megírt, a valóság legpontosabb ábrázolására törekedni kívánó levele a fiók mélyén fogja végezni. Egy papír lesz csak a sok jegyzet, tankönyv és csetresz között. Ennek ellenére, esetleg pont ezért, az okokban maga sem volt még biztos, ragaszkodott ahhoz, hogy így tegyen. Maga miatt és az Anyukája miatt, talán inkább miatta. Nem tudta pontosan mi történt vele, elment, tényleg elrabolták, esetleg meghalt, csak a Papa nem akar fájdalmat okozni nekik Billy Mamája után… azt viszont biztosan tudta, hogy valami nincs rendben. Ezért emlékeket akart, hogy ha… amikor, mindig kijavította magát, mikor a ha szócska hagyta el a száját, esetleg fogalmazódott meg az elméjében. A ha ellenszenves egy szó volt ebben a környezetben, azt feltételezte hogy nem történik meg, benne lehet a pakliban, hogy az Anyukája nem jön vissza; míg az amikor csak időt nem szabott az eseményeknek, de azt az némán rejtett ígéretet hordozta magában, hogy egyszer, valamikor a jövőben, megint egy család lehetnek. Tehát eldöntötte, hogy írni fogja ezeket a leveleket egyelőre a fiók sötét, feketelyukszerű, mindent elnyelő mélyének, hogy amikor az Anyukája visszajön, akkor odaadja neki, hogy ne legyen szomorú vagy csalódott a kihagyott idő miatt, akadjon valami, ami kicsit pótolhatja azt. Erről persze nem beszélt senkinek, egyelőre nem is akart. Talán majd Billynek egyszer… ő, úgy hitte, megértené, de a többiek… Biztos volt benne, hogy Maeve és Ronan egyöntetűen állítanák: ez butaság, az Anyukájukat nem fogja érdekelni, ahogy sosem érdekelte. Cassidy azonban nem hitt ebben, nem tudott ebben hinni. Talán az Anyukája tényleg nem volt a legideálisabb Anyuka, nem úgy mint az Apukája, ezt elismerte, ha kellett; de a maga furcsa módján igenis nagyon szerette és szereti őket, ezért viszont tizenegy évének minden vehemens határozottságával ölre ment, ha kellett. De nem kellett, most legalábbis, most, ezen az ősz illatú sötét, szeles éjszakán csak egy levelet kellett írnia. Némi gondolkodás után, megsimogatta a ölében már szuszogó állatot, majd apró, halvány mosollyal a paca mellé helyezte a pennát. Tudta mivel fogja kezdeni, azzal a dologgal, amit a család férfi tagjaival nem beszélhetett meg, nem értették, nem értékelték, ő mégis pozitívan tekintett rá: Képzeld, a Süveg a Hugrabugba osztott! Meglepődtél, igaz? Én is, nem erre számítottunk, Apa és Billy is váltig állították, hogy Hollóhátas leszek. Először nagyon furcsa volt, de a többiek nagyon kedvesek és nagyon segítőkészek. Idősebbek és velem egykorúak. Jó lesz ez így, meg amúgy is, elnézve az egyenruhát, kékben nem állt volna jól, a sárga sokkal, sokkal csinosabb. Szerintem ezt mondanád ha látnád! Legalább te értékelnéd a felnőttek közül, mert Apa és Billy ebben annyira haszontalanok… Bár a harisnyámat már sikerült elszakítani, mert…
Külcsin
Szőke haj, kék szem, fehér, kissé sápatag bőr, átlagos - a korának megfelelő - testmagasság, tehát pontosan úgy néz ki, mint Byrne, vagyis az édesanyja és egy korábbi Yaxley gyermeke. Voltaképpen elmondhatjuk, hogy külsőre mindenkire hasonlít a családból, akire csak hasonlítania lehet. Ruházkodása egyszerű - ámbátor méregdrága - , bár az Édesanyja és a nővére igen, ő maga nem sokat ad a divatra. Szereti a szép ruhákat persze, de sokszor kényelmetlennek találja őket, úgy érzi: a díszes csipkék és hosszú szoknyák nehezítik a mozgásban, néha még viszket is tőlük. Ha rajta múlna, akkor vélhetően össze-vissza színeket és formákat szabadon kombinálva öltözködne, nem törődve az elvárásokkal. Szerencsére íaz iskolában majd egyenruhát kell hordania, így ezzel nem lesz gondja. Ennek mentén a hajával se foglalkozik a kelleténél többet, megfésüli, aztán vagy össze fogja vagy nem, vagy hajpántot tesz bele, vagy nem, ez attól függ mennyi kedve és ideje van reggelente. (Általában semennyi, szeret aludni, ellenben ilyenek miatt nem szeret korán kelni.)
Sakk-készlet
t@Brendan Byrne || A (fekete) bástya. Ha megkérdeznétek, hogy ki a legkedvencebb emberem a földön, akkor némi gondolkodás után - nem sok, csak tudjátok pont elég, hogy ne siessem el egy hirtelen döntéssel - azt hiszem Apát mondanám. Ha fel kell idéznem az elmúlt tizenegy, lassan már tizenkettő! évem legjobb, legfontosabb vagy legsarkalatosabb eseményeit, akkor a legtöbbször csak őt, vagy őt is látom magam előtt. Apa volt az, aki az első sakk-készletemet adta és megtanított a játék alapjaira; mindig ő fogta a másik kezem, amikor Anyával elvittek a galéria megnyitókra, ahová hivatalosak voltak; ő talált meg elbújva a kert sarkában, amikor egy-egy bál vagy kerti party után, amikor azon szomorkodtam, hogy megint nem sikerült a többi gyerekkel beszélgetne és barátkoznom, majd ígérte meg, hogy azok a lányok, akik kicsúfoltak, mert babák helyett könyveim vannak soha, de soha többet nem jönnek hozzánk sem sehova, ahová mi is megyünk. (Tényleg nem jöttek többet, ők és a szüleik sem.) Úgy látom - na jó, igazából csak elég nehéz nem észre venni vagy éppen figyelmen kívül hagyni -, hogy a többi tesóm nagyon szeretne neki megfelelni, büszkévé tenni őt és minden ilyesmi, én nem vagyok ilyen. Nem keresem folyton Apa figyelmét, ahogy a kedvében sem járok mindig, mert abból ahogy megdicsér, megsimogatja a fejem, vagy csak büszkén pillant rám, amikor már sokadjára győzőm le sakkban, tudom: bármit is csinálnék, mindig büszke lenne rám.
h@Diane S. Byrne || A (fehér) huszár. Anyáról sokan és sokfélét mondanak. A legtöbb mindent persze a háta mögött, amikor azt hiszik, hogy senki se hallja. Lefelé persze sosem néznek szét, csak a saját magasságukban, hiszen aki gyerek, az biztosan ostoba is, gondolják magukban és mondják hangosan néha Anyára is. Pedig Anya nem buta. Igen, ha az ember csak nézi őt, a szép, sosem boldog mosolyát, a kellemes finom öltözködését és a szervezett eseményeit azt kapja, amit elvár, de ha valaki megpróbálja látni őt, de tényleg, akkor egészen meglepődhet. Én, ha nem is hisztek nekem, de tudom, hogy így van, mert sakkoztam vele. Márpedig abból nagyon sok mindent meg lehet ám tudni egy emberről. Apa például megfontolt, ám kicsit agresszív játékos, nem szeret sem bábu sem pedig lépés hátrányba kerülni, ahogy a helyzet feletti uralmat sem szereti elveszíteni. Anya ellenben rettenetesen taktikus, sokat gondolkodik egy lépés előtt, de nem azért, mert nem tudja mit tegyen, hanem mert minden eshetőséget igyekszik felmérni. Persze, legyőzni így se tud - ahogy senki a családból, már -, de attól még nagyon érdekes látni a reakcióit. Talán azért, mert én látom Anyát, azt a nőt, aki valójában lehet a tökéletes - és csak az nem veszi észre, aki nem akarja, vagyis rajtam kívül senki, hogy boldogtalan - feleség álarca alatt. Ha meg kéne becsülni, azt mondanám: úgy általánosságban több időt töltök vele, mint a többiek. Mármint Maeve és Ronan. Pedig nem kell ám nagy dolgokra gondolni itt, a saját lovaink versenyire járunk ki, esetleg a karámok mellett sétálunk, néha csak ketten megyünk a galériába vagy vásárolni, előfordult már egyszerre a kettő is - Anya valahogy mindig tudja mit mivel kell és mi áll jól, ezt irigylem tőle, be kell ismernem, ebben nem vagyok valami kiemelkedő, ha rajtam múlna bármit felvennék, ami a kezem ügyébe kerül aznap reggel és kényelmes -, a meleg, sokak által bekuclózósnak nevezett téli estéken pedig - néha nyáron ősszel meg tavasszal is amúgy, ha kedvünk adódik - együtt fejtünk keresztrejtvényeket és játszunk Varázs-Scrabble-t. Oh, és - ha tippelnem kéne, a kiejthetetlen nevű német és orosz barátaink hatására - Anya volt az is, aki elvitt az első műkorcsolya órámra is, amit azóta imádok és ha tehetem és ráér - mert amúgy mi dolga lenne? - mindig elrángatom magammal, hogy jöjjön el és nézze az edzéseket is. Apát is hoznám, de ez olyan lányos dolog, nem hiszem, hogy igazán élvezné. Fontos része ő is az életemnek, még ha Apához közelebb is állok, mint hozzá, sose tudnám azt mondani, hogy nem szeretem. Pontosan ezért hiányzik nagyon mióta elment... elrabolták... nem tudom, hogy őszinte legyek. Apa szerint azok a gonosz aurorok voltak, akik tavaly betörtek hozzánk, én hiszek neki, nem látom értelmét a hazugságnak, de... valahogy annyira furcsán viselkedik, annyira... nem tudom, meghatározhatatlanul szavakba önthetetlen ez így. Bárhogy is legyen, remélem Anya jól van, nincs semmi baja és egyszer majd visszajön hozzánk.
r@William Byrne || A (fehér) bástya. A legidősebb bátyám, aki a kora alapján akár az apám is lehetne (szerk.: Az is!), hiszen csak pár évvel fiatalabb Anyától. Különös, hogy a nagy könyv és az általános családi sémák szerint nekünk kellene a legtávolabb állnunk egymástól, mégis Billy - akit nem tudom miért nem Willynek hívunk, ez így tökre nem logikus, csak úgy mondom - az a testvérem, aki a legközelebb áll hozzám. Sőt, már-már olyan szoros vele a kapcsolatom, mint Apával. Ez, azt hiszem talán, azért lehet, mert amikor Apa külföldre megy vagy éppen a kissé furcsa brit haverjával tárgyal valamiről, akkor mindig Billyt kerestem és keresem meg a mai napig. Néha már akkor is, ha Apa ráér, de már hozzászoktam, hogy az adott dolgot Billyvel csinálnom. Például egy idő után csak Billynek engedtem, hogy esti mesét olvasson nekem, amíg egyedül nem ment, mert ő végre nem a buta Bogar Bardos mesékkel untatott - három testvér meg a halál, na persze... -, hanem fejezetről fejezetre felolvasta nekem a Varázs-sakk története régen és most című könyvet, háromszor vagy négyszer. De ez csak egy sok-sok dolgog közül, amit együtt csinálunk vagy éppen csináltunk. Még egy közös minyon nyelvünk is van! Nem vicc, akkor alakult ki, amikor Ronan elkezdett Apától írni tanulni, én pedig megpróbáltam leutánozni a betűit és csak ilyen furcsa, vonalak jöttek ki belőle, majd felolvastam őket Billynek. Először csak nevettünk rajta, aztán amikor közöltem nagy komolyan hogy már pedig ez így van hát... így is lett. Arról nem is beszélve, hogy Billyből sokkal, sokkal, de tényleg nagyon sokkal könnyebb dolgokat kihúzni, mint Apából. Tud ő hazudni, ha akar, a munkája része, kellemetlen lenne, ha nem így lenne, de nem olyan jó ebben, mint Apa - gondolom, mert őt sose kaptam rajta, csak mostanában viselkedik furán, ugye.
o@Maeve Byrne & @Ronan Byrne || A sötét gyalogok. Maeve a nővérem, Ronan pedig a bátyám, ez pedig azt jelenti, hogy egy család vagyunk, így szeretnem kell őket. Szeretem is őket! Viszont néha, sőt, általában inkább mindig, nem tudok mit kezdeni velük. Idősebbek nálam, nem sokkal, pár évvel csak, de ez valahogy mindig elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem: nem találom velük a közös hangot. Régebben túl fiatal voltam - vagy csak ők tartottak annak -, aztán pedig elmentek az Ilvermonyba, majd tavaly a Roxfortba így sosem töltöttünk együtt igazán sok időt a nyarakat kivéve. Két hónap pedig tíz hónapnyi távollét bepótlására elég kevés. Ha egy kicsit naivabb lennék, akkor hihetném azt, hogy na a most, most hogy végre egy iskolába fogunk járni, de... valahogy nem hiszek ebben, mind a kettejüknek megvan a saját baráti köre, a saját társasága és persze egymás, valószínű nem egy tizenegy évessel töltik majd a szabadidejüket. Nem rosszból mondom, ahogy nem is felhánytorgatom, de valahogy ők ketten mindig egy egységet alkottak, egymással játszottak, egymás társaságát keresték, a másikkal voltak nagyon jóban. Ezért is esik nehezemre külön választani őket, úgy gondolni rájuk, hogy Maeve meg Ronan, nem pedig Maeve és Ronan. De nem vagyok irigy erre, tök jó, hogy így el vannak, nekem ott van a másik bátyám (Aki valójában az apád. - a szerk.). Ez is fair enough, azt hiszem.
Apróságok
Amortentia || Öm... édes sütemények, hideg jég, virágok? Nem tudom, nem gondoljátok ezt kicsit elvontnak? Ki az aki figyel arra milyen illatokat szeret? De most komolyan!
Mumus || A gonosz aurorok, akik betörtek hozzánk tavaly nyáron, visszajönnek és megint megtámadnak minket.
Edevis tükre || Anya hazajöjjön és sikerül végre igazi barátokat szereznem, akik nem nevetnek ki és nem csak azért kedvesek velem, mert a szüleik félnek Apától.
Hobbim || Szeretek sakkozni, szívesen magyarázom bárkinek a játék alapjait és fortélyait. Hetente három napot pedig műkorcsolya edzésekre járok, a versenyek előtt néha többet is. Nem én vagyok a legtehetségesebb - bár szerintem Apa, amennyit erről a sportól tud, ebben a hitben él - , de nagyon élvezem, már érmeim és kupáim is vannak szép számmal, bár nem mind az első helyről, inkább a második, harmadik helyekről, de nem bánom.
Elveim || Öm... tizenegy évesen feltétlen kell ilyen?
Amit sosem tennék meg || Sosem lépnék olyan bénán a táblán, hogy valaki kétlépésből bolondmattot adjon.
Ami zavar || A buta emberek és az, ha valaki nem tud sakkozni. És az se tetszik, hogy Anya egyszer csak eltűnt, de ezzel még annyi mindent sem tudok kezdeni, mint az első kettővel.
Ami a legfontosabb az életemben || Apa, Billy, Anya, Maeve és Ronan, a macskám, na meg persze a sakk.
Ami a legkevésbé fontos számomra || Azok a lányok, akik hét évesen kinevettek, ezért soha, de soha többet nem jöhettek el hozzánk, sem ők, sem pedig a szüleik. Ja, meg a család többi tagjával ellentétben nekem mindegy hogy Yaxley vagy Byrne a nevem. Az utóbbinak szerintem, amúgy jobb a csengésen, de Apa és a többiek ebben biztosan nem értenének velem egyet.
Amire büszke vagyok || Az érmekre és kupákra, amiket a sakk és műkorcsolya versenyein nyert, meg arra, hogy egyszer legyőztem Anyát Scrabble-ben. Sokat dolgoztam értem, mindenféle szótárakat olvastam bonyolultabbnál bonyolultabb szavak megtanulása végett. Komolyan, elsőre tök meglepő volt Anya milyen bonyolult szavakat ki tudott rakni. Ja, meg arra, hogy sötétségmágus vagyok, apa szerint ez valami nagyon különleges dolog. Szerintem csak néha ijesztő, de amúgy egészen meg lehet szokni.
Ha valamit megváltoztathatnék || Anya nem tűnt volna csak úgy el. Ronant nem támadják meg májusban a faluban. A gonosz aurorok nem törnek be a partynkra és fognak pálcát a családomra.
Így képzelem a jövõmet || Évfolyamelsőként? Iskolaelsőként? Prefektusként? Egyetemistaként? Felnőtt sakk-bajnokként? És azt hiszem egyszer majd gyerekeket is szeretnék, de egyelőre örülnék, ha reggelre juharszirupos gofri lenne narancslével.
Egyéb || Van egy félszemű cicám, aki Gingernek hívnak. Kiskora óta az enyém, Billy kutyái elől mentettük - inkább mentettem, a többiek meg engem - ki őt, a szeme is ekkor veszett oda, de tökéletesen lát nélküle is. Annyira mindenképpen, hogy bútorról bútorra ugráljon és ne essen le (olyan gyakran).
Sokan azt mondják, a gyerekek élete gondtalan, hiszen immúnisak a felnőtt világ problémáira. De mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik gyakran többet látnak és értenek a körülöttük zajló világból, mint sok felnőtt? Te nem vagy hétköznapi kislány és ennek csak részben áll az a hátterében, hogy az édesapád (nagyapád) a hírhedt Corban Yaxley. A hihetetlen eszed egyszerre áldás és átok - a világon kevesen léteznek, akiknek esélyük lehet ellened sakkban, azonban nehéz beilleszkedni az átlagos gyerekek közé és barátokra lelni, amikor te magad minden vagy, csak éppen átlagos nem. Ezen pedig nem segíthet a családod befolyása sem, ezt a saját bőrödön tapasztaltad. Azonban a Teszlek Süveg, mint már oly sokszor, most is bölcs döntést hozott. Kétségkívül megvan benned minden képesség, amitől sokra vihetnéd a Hollóhát színeiben, de neked most nem erre van szükséged, hanem elfogadásra és kedvességre, amit a Hugrabug jelenthet számodra. Bízom benne, hogy boldog leszel a Roxfortban, hiszen sötét idők elé nézünk, ami még egy tizenegy évest sem kímélhet meg. Különösen nem akkor, ha a szóban forgó tizenegy éves kislány édesanyja megszökött a boldogtalan házasságából, az "édesapja" az egész világgal csatározik, és a kaotikus családi viszonyrendszere idővel darabjaira hullik majd. Alig várom, hogy a játéktéren is olvashassam a történeted alakulását, szóval futás foglalózni
