Clemens Graves

Pozitív tulajdonságaid összefüggő mondatokban. Amit te magad a jó tulajdonságaid közé sorolsz, vagy esetleg amit mások értékelnek benned.

Negatív tulajdonságaid összefüggő mondatokban. Ami téged vagy másokat zavar.

Sehová sem érkezel meg igazán, mindenhonnan távolodsz, a jelen sosem tűnik valóságosnak, inkább térhatárolatlan díszletnek, statikus zajnak, a jövőre mégsem tudsz ráfogni, foszlányai követik minden közeledési kísérletedet, ott gomolyog előtted sejtelmesen, mégis kristálytisztán, de mozdulataidtól felverődik. Semmi sem állandó, ezt mondta neked egyszer, hamiskás félmosollyal, minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő nagyságú és ellentétes irányú ellenhatás, tiszta palackozott vizett locsolt közben a felhorzsolt térdére, és azt kérdezte, hát nem tanultál semmit előző évben?
Pillantásodat elkaptad rólad, hazugság csípett mindenhol, te nem tanultál semmit, akartad mondani, mit értesz te a fura öregemberhez és törvényeihez, neked hatalmadban áll anyagot formálni, határokat feszegetni, illúziót teremteni, te más praktikusság mentén létezel, és pont ezt szereted benne, ezt a különös letisztultságot és másfajta bonyolultságot, hogy nem csupán egyszerűen létezik, hanem gyönyörűen is.
Fejét az öledbe hajtotta, Clemens, mosolygott fel rád, arcában stukkók keménysége húzódott, és valami megmagyarázhatatlan lágyság is, sóhajtásnyi parkok zöld gyepe, kora esti szellő a játékterem előtt, gyomrodban zsetonok peregtek, és még érezted nyelveden a robbanós cukorka pezsgését. Kedvelned sem kellett volna, tizennégy évesen, az izzadó tenyér és léghoki pattogó hangjának keresztmetszetében mégis kedvelted, minden észérv és kimondatlan családi tiltás ellenére, kedvelted, mert mellette sosem kellett gondolkodnod, nem nehezedtek rá elvárások, felelősség, nem kellett folyton utolérned másokat, lehettél esetlen és bizonytalan, hibázhattál, annál hangosabban nevetett, de nem kárörvendően vagy gúnyosan, hanem mellkasszorító kedvességgel és könnyedséggel, és arra gondoltál, a máig azt sem tudtad, hogy léteznek kék üdítők és a popcorn lehet tuttifrutti ízű, és a muglik lehetnek izgalmasak és nyitottak mindenre.
Minden test mindaddig nyugalomban vagy egyenes vonalú egyenletes mozgás állapotában marad, suttogta csillogó szemmel, és tenyerét a tarkódra simította, hogy előre dőlj, nevetségesen tökéletes szögben, amíg a rá ható erők mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszeríti, lehelte az ajkaid közé.
Ezeket ki mondta, kérdezted két csók között kifulladva, hevesen dobogó szívvel, szorosan lehunyt szemekkel, mire felnevetett, hát Newton! Ti tényleg nem tanultok semmit? A válaszod a torkodra égett.

Már egy ideje elfelejtetted, milyen érzés nyíltan, szégyenkezés nélkül tartozni valahová. Nem tudnál rátapintani, még most sem, viszonylagos rálátással kapcsolati rendszeretek kiegyensúlyozatlanságára, a kaotikusságra, amely egyszeriben mindig visszahúzódik önmagába, mintha mindenetek a fel nem szívódó gyászban áztatva várna a soha be nem következő feldolgozásra, mégsem látod a pillanatot, amikor tökéletes rendetlenséggel és rendszerezetlenséggel szétsodródtatok. Megbomlott közöttetek az egység, és ezt szakavatatlan szemmel észre sem lehet venni, mert ugyanúgy néztek ki, cinkos kacsintások és bensőséges mosolyok szerkezete vagytok egy családi vacsoraasztal felett kifeszített térben, de némi figyelemmel visszafejthető, hogy ezek átellenes, fragmentált érintkezési pontok kisebb összetartozási és össze-nem-tartozási tömegvonzások, a titkaitok is ritkán metszik egymást, mintha mindannyian csupán egyetlen verziót ismernétek egymásból, és a tökéletesre csiszolt személyiségek és testvéri szövetségek egymásra sem illeszthetőek.
Hiányérzeted összemosódik mindazzal, amit el kell rejtened. Sehol sem vagy egész és állandó, fluktuálsz párbeszédről párbeszédre.
Nero tekintete valahol két gondolat között talál meg, és te rápillantva arra gondolsz, vajon az ösztönös, soha nem múló rettegése valaha csitul-e, vagy örökké a kripta hidegét érzi, a fojtó dohszagot, és próbálod elképzelni, hogy a ragaszkodása nem aggodalomból fakad, hanem őszintén szereti a vele megosztott, lehasított önmagad. Végül, órákkal később, egy pamlag lábának támasztott háttal, felhúzott térdeid felett átlesve, találkozva a sötét szempár bizalmas csillogásával, rádöbbensz, reménytelen vagy, mert nem érdekel, miből fakad, ameddig a tiéd. (De soha nem a tiéd igazán.) A pillanat persze megtörik, átível rajtad, mint minden, és te nem nyúlsz utána, csak nézed az átmeneti figyelem állomásaként, ahogy Nero tekintete célba ér, és órákra eltűnik Calysta vonásai között.
Mielőtt kilépnél, magadon érzed a figyelmüket, és arra gondolsz, létezik-e két teljesen egyforma távozás, vagy csak te érzed azt, hogy mindenhonnan ugyanolyan reménytelenül kiszorulsz.

Külsőd, stílusod leírása, minden, ami kívülről látszik.