Annak ellenére, hogy nyakamon az esküvő és ez az őrült család egyesítési akció, egyszerűen nem bírok már a Malfoy birtok falain belül maradni. Nem az otthonom, idegennek érzem magam, Dracot szinte egész nap nem is látom, Scorpius duzzogó fejét pedig már nem bírom nézni. Minél közelebb az esküvő időpontja, annál inkább érzem azt, hogy sarokba vagyok szorítva. Szükségem van egy kis friss levegőre, kell az, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik nem kívánnak a hátuk közepére. Minden nap munkába temetkezem, a fogadás részleteit igyekszem tökéletesíteni, de egyre inkább azt érzem, hogy elvesztem önmagam. Nem akartam ezt az egészet, nem vágytam több gyerekre, nem akartam egy kényszerházasságba sodorni saját magam. Aztán az események teljesen kicsúsztak az irányításom alól, és most én vagyok Draco Malfoy jegyese, akivel nemsokára egybekelnek, egyesítve a két családot. Igazából pedig én vagyok Pansy Parkinson, aki kétségbeesetten menekülne minden és mindenki elől. A kinti borús eső sem állíthat meg abban, hogy magamra öltve az utazó taláromat sétáljak egy nagyot a birtokon. Nem tudom, hogy valaha otthonomnak fogom-e érezni ezt a hatalmas birtokot. Egyelőre egyáltalán nem látom magam a Malfoy kúria úrnőjeként, nem látom, hogy hosszútávon ez a dolog működhet. A hideg levegő ellenére sem füllik a fogam ahhoz, hogy visszamenjek a kúriába. Ha fognám magam és eltűnnék, vajon mennyi idő kellene az itthonikanka, hogy észrevegyék? Ahelyett azonban, hogy erre a drasztikus lépsére szánjam el magam, egyszerűen csak a hop hálózathoz igyekszem, hogy annak segítségével meglátogassam az Edelhard birtokot. Nem vagyok előre bejelentkezve úgyhogy remélem nem az üres ház fogad majd. Rég nem találkoztam már sem Emiliaval sem pedig a fiúkkal, azt hiszem, igazán jót fog tenni a társaságuk, habár náluk sem mézzel teli bödön az élet. Az elmúlt évtizedekben, legfőképp amóita újra Angliában élünk nagyon jó barátságot ápolok Emilia Edelhard-al és mint olyan, Jeason sorsát is a szívemen viselem. Elsősorban természetesen az édesanyjához fűződő barátságom miatt, de az sem elhanyagolható tényező, hogy Jeason és Elliott közel kerültek hozzám az évek alatt. Kevés embert engedek igazán közel magamhoz, mondhatjuk, hogy nem vagyok az a nagyon barátkozó típus, de az Edelhardok minden kétséget kizáróan a listán szerepelnek. Amióta aprócska lények növekednek a szívem alatt, az eddig olyan természetes dolgok is, mint a hopponállás nehézségeket okoz. Úgy érzem magam mire megérkezünk, mint egy kifacsart gyümölcs. A birtokon, mielőtt bekopognék az ódon fa ajtón még megtámaszkodom a falba, hogy kicsit jobban legyek. Mély levegőt veszek, hogy a hányingerem valamennyire visszaszorítsam. Felegyenesedem. Megigazítom a kalapomat és körbenézek. A skót táj mindig is lenyűgözött. A ködbe burkolózó táj, a fák a hegyek ölelésében. Gyönyörű. Megkopogtatom a kopogtató segítslgével az ajtót és várok. Remélem, hogy nem jöttem fölöslegesen. Mostnában szokásommá vált bejelentetlenül érkezni, pedig tudom, hogy ez mennyire illetlen.
Jeason J. Edelhard varázslatosnak találta
P
Lakhely :
➔Abony (Skócia)
Elõtörténet :
➔It’s heating me up, yeah
You’re above the clouds
I’m bringing you up to speed ➔Enlighten me
You know someone really loves you, when they stand by your side, even in the hardest times
Mióta volt ez az egész buli és a gyilkosság, kilométerekkel többet jártam haza, ellenben sokkal kevesebbet voltam kint. Ezt talán egyedül az öcsém nem vette annyira zokon, hiszen így minden alkalommal, hogy hazajött, engem is itt talált és nyúzhatott, ameddig csak kedve tartotta. Az egyedüli ember nagyjából, aki miatt hajlandó voltam az utcára menni az Chrissy volt. Érte bármit megtennék, még akkor is, ha az újságírók közben elkapnak és ugyanazt a sablonos szöveget kérdezik tőlem. Mindegy persze hányszor mondom el nekik, miszerint nem én öltem meg Mark-ot, nem figyelnek rám. Utálom őket és az aurorokat, most még jobban, mint eddig valaha. Pedig apám is az volt, de őt tudom, hogy nem lettek volna képesek megvezetni, s nem ítélt volna el egy ártatlan embert. Persze most még én is szabadlábon járhatok, nem mondták ki az ítéletet, miszerint igenis gyilkos vagyok. Nem is voltam. Sok balhém volt, de a verekedésnél tovább sose fajult. Éppen ezért nem értem, hogy miért pont én vagyok a célpont, meg a gyanús figura. Annak örülök, hogy játszani még engednek, meg nem kell minden nap egy 24 órás felügyeletet eltűrnöm, bár gyanítom ez is csak azért van, mert anyámra való tekintettel némileg engedékenyebbek velem. Mégis gyűlölöm ezt a helyzetet, amibe akaratom ellenére keveredtem. Még az életkedvem is elhagy a mai napra. Úgyis esik kint, edzésem csak este lesz, így semmi dolgom. Az ágyamban fekszem, a plafont bámulom, miközben jó hangosan ordíttatom a zenémet és gondolkozom. Vajon mit gondolna most apa? Biztosan csalódna bennem, pedig én ártatlan vagyok. Vagy lehet sokkal jobban kezelné a helyzetet, mint anyám, aki nem hisz nekem! Ő biztosan az én pátomat fogná és nem csak vonogatná a vállát, hogy úgyse szólhat bele, hát családtagként muszáj kimaradnia. Segíteni meg persze luxus… Legalább Henry szenvedhet miatta most egy darabig. Szégyent hozok az Edelhard névre. Tulajdonképpen ennek az egy dolognak örülök. Az unalom – meg az éhség – viszont hamar rám tör, így lemászok a konyhába, hogy keressek magamnak valamit enni. A bejárónő is meg tudta volna csinálni, de… Nem szeretem ahogyan főz. Van abba valami, amit Eli mondott. Ha szeretet nélkül csinálja az ember, akkor annyira már nem is élvezetes. Jobb ötlet híján pedig csak egy tál müzlit vagyok képes összedobni. Kreativitásom határtalan a mai napra, de tényleg! Úgysem bírok sokat enni, meg nem is kéne edzés előtt… Vagy ez megint csak kifogás arra, hogy nem akarok enni, mert lusta vagyok annyira sokat gyúrni a kondiban…? Meglehet. Ahogyan eszem a kis müzlimet a nappaliban és nézem az esőt, hirtelen meghallom a kopogtatást. Egy kis ideig várok, hátha a házvezető majd kinyitja, de persze pont most tűnik el, így csak mélyet sóhajtva én magam indulok meg kifelé. A félig teli tálkámat útközben leteszem egy szekrényre, majd kitárom az ajtót. – Pansy…? – kérdőn pillantok rá először, de inkább odébb is állok, hogy bejöjjön. Nehogy már kint ázzon. – Anya dolgozik, ugye tudod? – indulok meg a kis tálkám felé. – De gyere be, érezd magad otthon! Ha egyszer előkerül a vén hárpia… Akarom mondani a bejárónő, akkor még talán főz is neked valamit. Egyébként italt adhatok? – Közben vezetem beljebb a nappaliba és befejezem a kis müzlim. Mondjuk még mindig tudnék enni…
Szükségem van arra, hogy kicsit megszökjek, mintha csak magam mögött tudnám hagyni mindazt a felfordulást, ami most van az életemben. Szeretnék kicsit nem a saját éeletem főszereplője lenni, elmenekülni és úgy tenni mintha minden normális lenne. Megjátszani a külvilágnak, hogy mnnyire örülök a közelgő esküvőmnek egyáltalán nem könnyű. Eltitkolni a terhességem tényét szintén nem könnyű. Túlélni a gyerekeink által okozott háborús övezetet nap mint nap a legnhezebb. Nincs kézikönyv, bájital vagy varázslat, ami felkészít erre. Kamaszok, félig már felnőtt mágusok, mégis úgy viselkednek, mintha öt éves gyerekek lennének. Az élet kiszámíthatatlansága most terheként nehezedik a vállaimra. Szeretném megrázni magam és felébredni, mintha mindez csak egy rossz álom lenne. Szeretném, de sajnos ez nem ennyire egyszerű. Nem dughatom homokba a fejem, egyszerűen nem menekülhetek el az éppen felmerülő aktuális gondok elől bármennyire is szeretnék. Egy kis szünetre azonban szükségem van, hogy újra feltöltődjek, hogy tele legyek energiával, hogy folytathassam, mintha tényleg minden rendben lenne. Nem szokásom hívatlanul, bejelentés nélkül megjelenni bárhol meg pláne, de most felrúgva saját szabájaimat mégis itt állok az Edelhard család ajtaja előtt és remélem, hogy valakit itthon találok. Pansy Parkinson nem arról híres, hogy sok barátja van, ismerőse akad bőven, de igazi, közeli barátai nem sokan vannak, ezen csoport alá tartoznak az Edelhardok is. Mehettem volna bárhova tulajdonképpen, de az első gondolatom mégis ide hozott. - Sajnálom, hogy bejelentés nélkül érkeztem lépek bennem az invitálására, hogy gyors mozdulatokkal szabaduljak meg a kissé nedves talártól, majd kövessem őt a nappali irányába. - Nem bánod, ha itt megvárom? eszem ágában sincs elmenni ilyen hamar, még mindig szükségét érzem annak, hogy kicsit kikapcsolódjak. Ahogy a Malfoy birtokot magam mögött hagytam, mintha sokkal könnyebben kapnék levegőt. Nem érzem azt a nyomasztó érzést, hogy bármelyik percben megfulladok. - Egy kis tea mézzel most nagyon jól esne, köszi huppanok le a kanapéra, miközben tekintetemmel a fiatal srácot figyelem. Szegény olyan sok megpróbáltatásnak volt már kitéve, és még csak most kezdődött el igazán az élete. Remélem, hogy nemsokára végetér a rémálom amibe keveredett és tiszta lappal előlről kezdhet mindent, megérdemelné. - Te hogy vagy? Mivel telnek a mindennapjaid? figyelem, ahogyan eltünteti a tányér tartalmát. A fiatalk varázslók gyomra olyan, mint egy feneketlen verem, mindent képesek felfalni pillanatok alatt. - Nagyon remélem, hogy nem keveredsz semmilyen bajba. ezt aggódva és kicsit parancsolva is mondom neki. - Milyenek az edzések? Jamie nagyon kemény veled? az edzőjének a volt felesége titulus is kijár nekem, azt hiszem, hogy a legtöbben a csapatból ex Mrs. Brown-ként ismernek, noha gyakorlatilag sosem viseltem csak a a Brown nevet, mindig minden körülmények között Parkinson vagyok.
Mióta volt ez az egész buli és a gyilkosság, kilométerekkel többet jártam haza, ellenben sokkal kevesebbet voltam kint. Ezt talán egyedül az öcsém nem vette annyira zokon, hiszen így minden alkalommal, hogy hazajött, engem is itt talált és nyúzhatott, ameddig csak kedve tartotta. Az egyedüli ember nagyjából, aki miatt hajlandó voltam az utcára menni az Chrissy volt. Érte bármit megtennék, még akkor is, ha az újságírók közben elkapnak és ugyanazt a sablonos szöveget kérdezik tőlem. Mindegy persze hányszor mondom el nekik, miszerint nem én öltem meg Mark-ot, nem figyelnek rám. Utálom őket és az aurorokat, most még jobban, mint eddig valaha. Pedig apám is az volt, de őt tudom, hogy nem lettek volna képesek megvezetni, s nem ítélt volna el egy ártatlan embert. 
