The Bully Plan || Sven & Anna

Sven & Annamarie

I am soooo Seiso I cannot even...

A karácsonyi szünete igazából kellemesebben telt el, mint arra számított. Nem azt mondja, hogy utál a családdal lenni, csak azt, hogy kifejezetten zavarja Anja létezése is. Meg az a tudat, hogy a nagybátyja ott van, viszont a saját szülei sose lesznek már vele. Még évekkel később is rettenetesen bántja ez és kedve lenne sírni miatta, de sose teszi. Nem mások előtt.
Most viszont, hogy a meghitt családi hangulat elült és ismét lehet önmaga – nem mintha karácsonykor sokkal kedvesebb lett volna – szépen keres magának egy fülkét, ahol se Anja, se Anton nincs jelen. Valamiért egyikkőjükhöz sem volt kedve. Az unokatestvérét, nos igazából érthető okokból kifolyólag nagyon nem is kedveli, legszívesebben letagadná, hogy rokonok, de az ikre… Általában mindennél jobban vágyott arra, hogy a testvére figyelmét megkapja, sőt azt akarta volna, hogy csak vele foglalkozzon, de ez sose történt meg. Pontosan tudta, hogy a viselkedése nem sokat segít azon, hogy ezt elérje, viszont ahányszor próbált kedvesen hozzászólni, csakis szidások hangoztak el tőle. Hiába nem úgy értette.
Viszont nem teljesen magányosan utazik. Sven csodálatos társaságában találja magát a vonaton, aminek kifejezetten örül, hiszen így elterelheti a gondolatait olyan irányba, amely garantáltan nem tartalmazza majd Antont. – Utálom a vonatot… Hosszú, unalmas és kényelmetlen! – kezdi is a panaszkodást. Nem, igazából elsőre eszébe se jutott megkérdezni, hogy hogyan van a fiú. Talán egyébként érdekelte volna, de úgy van vele, hogyha elkezd panaszkodni, akkor válaszként majd Sven is elkezdi sorolni a bajait. Nyíltan egyébként ritkán érdeklődött a mások hogylétéről. Túl sok törődést mutatott volna és ő szerette azt játszani, hogy senki és semmi sem érdekli. A barátival elvolt, meg a család bizonyos tagjaival is jobb viszont próbált meg ápolni, de azért nem esett túlzásba.
-Egyébként nem tudom te hogy vagy vele… De nekem a sok kedvesség után, kedvem támadt fellógatni a kviddics karikákra pár sárvérűt… - Ha már megölni nem ölhette meg őket, mert otthon nyomatékosan megkérték, hogy ne kerüljön túl nagy bajba. Még a feltételezés is sértő volt! Ő csak azt tette, amit helyesnek gondolt. Ha pedig olyannal hozta össze a sors, aki nem aranyvérű volt, akkor nehogy már még ő legyen aranyos velük!
Egyébként sem volt velük olyan kemény, mint amennyire szeretett volna lenni. Legszívesebben az összeset lelökte volna egy szakadékba, de mégsem tette! A legtöbb esetben csak szimplán beszólt nekik, vagy olyan kegyetlen megjegyzéseket tett rájuk, hogy a végén csak sírva fakadtak. – Eddig amúgy is túl rendesek voltunk… Miért nem lehetne őket valami hasznosabbá változtatni? Teszem azt cipővé? – Bár az is jó kérdés, hogy használná-e? Vajon, ha tudná, hogy egy félvérből vagy rosszabb esetben egy sárvérűből van, akkor képes lenne-e undor nélkül hozzáérni. Erre a gondolatra vág egy fintort. – Felejtsük el… - Legyint egyet. Inkább meg se szólaltam.