Drystan Selwyn. Már megint miattad koptatom az iskola folyosóit. Valaki azt mondta erre látott, ezért vagyok egy eldugottabb folyosón, aminek létezéséről kevesen tudnak, főleg diákok közt, de te egy vagy közülük. Persze, hogy egy vagy, elhiszem, hogy részletes ismereteid vannak a kastélyról, ahogy azt is sajnos, hogy mindezt ritkán használod jóra. Főleg az elmúlt fél év során. Legyen bármilyen sajnálatos is ami a testvéreddel történt, nem kellene a gyászodat másokon levezetned. Bár ami azt illeti, kettőtöknek sem kellett volna soha másokon levezetnetek semmit, kezdve azzal az érthetetlen felsőbbrendűség érzetetekkel. A hozzád - hozzátok? - hasonlóak gondolatmeneteit sosem értettem igazán, hogy mit számít a vér ha úgyis vörös mind, s főleg akkor, ha másnak fáj. Ha másnak fáj amit vele tesztek, ha közben másokat húztok le és taszítotok a lábaitok elé, számomra valami felfoghatatlan, hogy hogyan lehet képes bárki is ennyire kegyetlennek lenni egy másik érző, értelmes lénnyel, mikor értelmes lényként nekik is fel kellene fogni mennyire káros másokra nézve a viselkedésük. Hasonló ügyben kerestelek most is, nem szaladhatok minden panaszért a tanárokhoz, főleg ha bizonyíték sincs. Erre sincs, nincs nyoma, hogy valóban te voltál, de téged okoltak. Én pedig kérdezni indultam és meghallgatni, meg téged is meghallgatnálak azt hiszem, ha beszélnél. Mindenkinek jár egy esély, akkor is ha messze jár már az úton, vissza fordulhat meg. De az is tény, hogy kicsit forr a vérem amikor rád gondolok, főleg most, hogy az a könnyes szempár jut eszembe. Hasonló ahhoz, ahogyan az unokatestvérem szokott nézni néha, miattad. Miattad, ezt pedig elég nehéz félretenni amikor a szemedbe nézek. Mégis nyelnem kell majd egy nagyot és nem arra gondolnom, hogy hány okom lehet nem kedvelni téged. Gyászolsz még és ez eléggé egyértelmű, de mindez előtt sem voltál sokkal jobb. Ahogyan közeledek a folyosó végéhez, neszeket hallok, egy részük talán hozzád tartozik, a másik viszont idegen, nem tudom ki lehet, vagy mit művelhettek éppen, de már csak percek és pillanatok kérdése, hogy rájöjjek. Nálad nem tudom mit remélnek jobban, egy szerelmes légyott megzavarását, ami minden jelenlevőnek egyformán kellemetlen, vagy a rosszabbat, hogy ismét áldozatot találtál magadnak. Akaratlanul is arra gondolok, hogy mi van ha pont ő az, hiába találkoztam vele nemrég, mégis gyorsulnak a lépteim. Drystan Selwyn, mi a fenét művelsz már megint a titkos folyosók mélyén? Nagyon remélem, hogy nem azt amire gondolok…
Vannak jobb napok. Jobb napok, amikor a tükröződésekben még fel vélem fedezni, ahogy az elmém csalárd játékot űz, ahogy kanyarodik a mosolya, vagy mozdul, s sosem kapom oda a pillantásom, mert akkor csak elillan, eltűnik, mert nem a valóság, én mégis kapaszkodok ebbe a hamisságba, mert ha nem így teszek, fáj, fáj, hogy a minket összekötő misztikus kapcsolat már megszakadt. Hogy egyedül vagyok, egymagam. Valami törött, csak egy fél. Vannak rosszabb napok, amikor pontosan tudom, hogy én vagyok, hogy én nézek vissza a tükörből és nem ő, hiába az ő mozdulatai, amit pontosan ismerek, hiszen együtt voltunk mindig, s a hermetikusan zárt kis szövetségünkbe nem is kellett más. Most viszont egyedül vagyok, egymagam. Egyedül egy fél, valami törött a bennem zizegő fájdalom és harag elegyével. Mert elhagyott, magamra hagyott egy világban, ahol elvárások súlya nyomta a vállainkat a születésünk pillanata óta. Ezeken a rosszabb napokon jobb, ha mindenki elkerül, ha nem keresztezik az utamat, de mintha csak éreznék ott vannak, ilyenkor gabalyodnak csak igazán belém, hogy pokollá tegyem az életüket. Igazából csak egy valakinek akarom pokollá tenni az életét, mert az ő hibája, az ő hibája, hogy nincs itt, hogy rémálmok gyötörnek, nehezítik el a mellkasomat. Csak hogy, ma az istennek sem akar előkerülni az a mocskos félvér. Vajon merre lehet? Vajon mikor törik végre össze, szilánkosra, apró taposni való darabokra? Őt kerestem, de nem őt találtam meg, a sértő szavakkal, amik lángnyelvekként okádtam rá, olvasva kíméletlenül, azért mert belém jött, mert rosszkor volt rossz helyen és időben, mert ez egy rosszabb nap szerencsétlenségére. Sírt, mindig sírnak, a könnyeknek számomra nincs már jelentősége, vagy értéke, én nem sírtam miatta sem, akkor sem, amikor eltemették, amikor néha kiszöktem még hozzá várva, hogy egyszer csak kiugrik a föld alól, hogy azt mondja bevetted, hogy megijedtél. Az a félvér megbabonázta, a könnyeivel, a naivitásával, a szőke tincseivel, a makacs kitartásával. Tudom, hogy csak idő kérdése és valakinek a fülébe jut, s az eddigi társaim, akik biztattak, buzdítottak, akik egy emberként álltak a hátam mögött, hogy szórakozzanak, amíg én kiélem a rossz kedvemet, most szépen lassan kereket oldanak. – Nem jössz Selwyn? – kérdezi az egyik, amikor még mindig nem mozdulok, pedig a lány már rég elment, s minden perccel valószínűbb, hogy valakinek sikerül belőle kiszednie, hogy mi történt és, hogy hol. – Nem. – valahol talán azt remélem, hogy te leszel az első Chevalier, valahol arra vágyom, hogy te legyél az, ha már az unokatestvéred ma valamilyen oknál fogva nem akar elkerülni. – Egy alapos fejmosást kapunk, ha itt találnak. – elmosolyodom, ahogy rápillantok. – Akkor talán nem kellene maradnod, nem igaz? – bólint és menekülőre fogja, mint egy patkány, éppen időben, hogy ne csíphesd el, csak engem, amikor befordulsz a folyosón azzal az elszánt ábrázattal, ami néha nála is feltűnik, talán családi vonás. nem tudnám megmondani melyikőtök irritál jobban lassan, ő, vagy te. A legnagyobb hanyagsággal vetem a hátam a folyosónak, hogy megvárjalak, hiszen engem keresel, nem igaz? Gratulálok, megtaláltál, de én nem is szeretek annyira bújócskázni ebben a kastélyban, mint az unokatestvéred.
Valahogy mindig megtalálnak, vagy én találom meg őket, de sosem bánom. Szeretek ott lenni amikor szükség van rá, akkor is ha késve. Nála is késtem, amikor könnyes szemekkel botlom belém a folyosón, szó szerint, én voltam akibe ütközött. A könnyei fátyolán alig látott túl, a szemei már rég pirosak lehettek, enyhén duzzadtak, a szavai kuszák, ahogyan a sírás fojtogatta még. Nem voltak rajta jelek fizikai bántásra, a tekintetem rögtön kereste ezt is, miközben próbáltam lenyugtatni. Van egy listám arról, hogy kit szoktak elkövetni - és ezen szerepelsz te is. Te sosem fordulsz fizikai erőszakhoz, de a szavakkal szereted vágni őket, metszeni a lelküket, törni szilánkosra majd egyszerűen egy grimasszal lépve át a romokon. Sosem fogom megérteni, hogy számodra ebben mi a kedvező, miért jó így kimutatni a felsőbbrendűséget, amikor ez nem is felemel, hanem egyenesen lehúz. Valami okod csak van rá, valaminek lennie kell, mert a lényem egyenesen elutasítja azt a gondolatot, hogy valakik egyszerűen ilyenek. Persze, ha tudnám az okokat sem oldoználak fel, nem felejteném el az összes bűnödet, de legalább látnám, legalább egyetlen szeletét megpróbálhatnám megérteni, hogy ki bánthatott annyira, hogy ilyen legyél, Drystan? A te nevedet mondja Drystan, nekem pedig elsötétedik a tekintetem. Már megint te, én pedig csak a szőke tincseket látom magam előtt, ahogyan a vállára teszem a kezem. Miatta? Miatta teszed ezt velük? Azóta mintha csak rosszabb lennél, azóta egyértelműen látom a mintát, ha nem az unokatestvérem keresed, ha nem őt találod… akkor valakit, akiben ha hunyorítva is, de őt láthatod. Rábízom valakire, nem akarom magára hagyni, de nem leszel sokáig a tett színhelyén. Rajtakapni már nem tudlak, de egy zsúfolt folyosón mégsem beszélhetek veled erről. Vagyis, megtehetném, de attól tartok kevésbé lenne hatásos. Nem tudom mi hat rád, különös vagy, érthetetlen és értelmetlen számomra, pedig a legtöbb embert könnyedén megértem. Te mégis egy rejtély vagy. Nem szívesen fejtegetlek, mert félek mit találok, de nem engedhetlek el csak úgy. Megvagy. Nem a tett közben, hiszen annak már rég vége, de itt vagy, majdnem ott, ahol mondta, hogy leszel. Nem kell kérdeznem, ott az arcodon, azon az elégedett vigyorodon, hogy mit tettél. Komolyan büszke vagy magadra Drystan? A fintor ami az arcomra ül egészen őszinte, kendőzetlen megnyilvánulása az érzelmeimnek. Érzem a haragomat növekedni, de nem akarom azonnal rádzúdítani. Még magamban, még magamnak tartom, némán sóhajtva el, felszámolva tízig mielőtt megszólalnék. - Drystan. - Megvártál, tehát nem kételkedek abban, hogy tudod miért érkeztem. Már fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek veled, mert az én hatalmam kezd kicsi lenni hozzád, a bizonyítékokat viszont mindig gonddal eltűnteted. A származásod miatt pedig határozottan nehéz célpont vagy. - Alice Jackson. Mit műveltél vele? - Igyekszem határozottnak tűnni, igazából az is vagyok, inkább a haragom miatt aggódom. Most annyira behúznék neked, érezni is abból, ahogyan megrezeg a hangom beszéd közben. Ideges vagyok, mert a fájdalmát látom magam előtt, azt a fájdalmat, amit te okoztál neki és még sokaknak. Nyilván rengeteg dolgot akarok mondani neked, de előbb tőled akarom hallani. Meséld el, hogy szerinted mégis mi történt pár perce.
Nem érti, miért maradok, amikor könnyebb lenne kereket oldani, sosem értettek igazán, hogy mi van a tükör sima, de vaskos vastagságú jég alatt, nem értik miért izzok folyton, hogy a közelembe se jöjjön soha senki, mert perzsel, megéget az elviselhetetlen forróság. Ő értett, szavak nélkül, félmosolyokból, apró rezdülésekből és sóhajokból, tudott mindent, mert ugyanazon sorsa kárhoztattunk mindketten, sötét burkokba zártak, kijelölték az utakat megvezető lidércfényekkel, de ő más utat választott. Valahol irigylem a bátorságáért, valahol haragszom rá, amiért itt hagyott, egyedül, de még jobban haragszom rá. Rá, aki talán ostobaságokkal tömte a fejét, aki szirén szavakkal csábította, hitegette, hogy van kiút ebből a burokból, ha akarja, ha akarja. Akarta, tudom, hogy akarta, egy része, amit jól rejtegetett, előlem akarta. Végül talált kiutat magának. Sejtettem, hogy te jössz Chevalier, valahogy érzéked van ráakadni azokra, akik sírnak, mintha vonzanának a könnyek, amik igazgyöngyként gurulnak le az arcukról, pedig a sírás semmire sem jó, a könnyek nem váltják meg a világot a gonosztól, sőt csak elégtételt jelentenek nekik. Nekem is azt jelent, mert ha ők sírnak nekem sosem kell, akkor sem, ha néha úgy érzem, képes volnék rá, ha jól esne, de rögtön eszembe jut, milyen szánalmasan festenek ők, s hogy nem változtatnak a sírással semmin. Te vagy az erény bajnok, aki kiáll értük, aki mindig védelmébe, oltalmába veszi őket, de tudod, feleslegesen teszed, mert aki nem áll ki magáért a szavak ellen, az nem tud a tettek ellen sem. Nem védhetsz meg mindenkit. S bár tőlem távol áll, hogy tettlegességig merészkedjek, néha, néha úgy érzem, az ő szőke haját képes lennék megtépni, néha úgy érzem az ő szeme nem elég, ha könnyekben úszik, ha vörösre sírja, hiszen megnyomorított, fél emberré tett. Úgy nézek rád félre billentett fejjel, mint aki sosem futna el előled, sőt, mint aki várta, hogy ráakadj. Pedig gyűlölöm a vonásaid, mert túl szépek, kedvesek, finomak, gyűlöllek, mert néha olyan illatod van, ahogy elsétálsz a folyosón, hogy felkapom rá a fejem, hogy fintorognom kell rá, hogy összeszorítja a gyomrom és felkaparja a torkom mélyét. Ráadásul az unokatestvére vagy. Emlékszem, amikor érkeztél, a pillanatra, hogy suttogták a fülembe ezt a tényt, hogy néhány mardekáros, hogy szidta a kevert véred. Ugyanolyan rossz vagy, ha nem rosszabb, hiszen most sem támadsz szavakkal, most is mintha magadban számolnál, hogy még engem se sérts meg. Utálom, hogy velem is ilyen vagy, hogy mindenkivel, a hideg is kiráz tőled. Csak a fintorod árulja el a valódi gondolataid, s ezért lesz a pillantásom még alattomosabb, ahogy a mosolyom is penge vékony, éles, kérkedően villanó. Valakit csak nem sikerült kihozni a sodrából, hm? Fogalmam sincs, miért akarlak dühösnek látni, talán mert az estek nagy többségében kedves vagy mindenkivel, boldog-boldogtalanokkal. - Selwyn. – javítalak ki, ahogy a hátam unottan a falnak vetem, mert gondolom, most a fejmosás következik. – Tehetek érted valamit, Chevalier? – nehéz a vezetékneved, mert kellemesen gördül le a nyelvekről, de még mindig jobb, minthogy a keresztneved ejtsem ki, pedig pontosan tudom. – Áhh, szóval Jackson volt? Olyan egyformák…- jegyzem meg unottan, ahogy elfordulok tőled, mert valamiért már amióta itt vagy jól esel a szemnek, de gondolom ez a véla származásod miatt lehet. Én nem követem el azt a hibát, amit a testvérem. – Semmit, belém jött és elmondtam neki, hogy mire kellene használnia a szemét. – érzem a haragod, nem azt a fojtottat, amit mások közelében, ami csak a hátad mögött képes szavakban támadni, hanem azt, ami tettlegességig is fajulhat. Mindig éreztem rajtad, talán valahol ezért reménykedtem, hogy te jössz. – Amúgy az unokatesód keresem, nem láttad véletlen? – talán provokállak, talán szeretném látni, ahogy valami pattan benned.
Néha szeretnélek megérteni. Téged meg a hozzád hasonlóakat is, megtudni az okokat, az indokokat és motivációkat, azokat a kósza gondolatokat és óvatlan pillanatokat amik ide vezetnek. Szeretné a lényem egy kis része, a nagyobbik viszont fél. Fél attól mit látna, hogy valóban egy szörny vagy annak vélt alak bújna meg, hogy nem lenne logika mögöttük, hogy a válasz valóban annyi lenne, hogy egyszerűen gonoszak vagytok. Bár ez önmagában is elég jó érv, bár bármit is találnék, nem mentene fel egyikőtöket sem a tetteitek vagy szavaitok súlya alól, mert bárhogyan is vesszük, amit tesztek az egyszerűen rossz… talán könnyebb a háttérben megbúvó szörnyek közül a kissebbiket látva nézni szembe vele. Mindig könnyebb csak a külsőt látni és nem túlelemezni, de nem mindig a könnyű út az amivel megérkezhetünk. A te utadból sokat ismerek, sok rész homályos, de sokat tettél ahhoz, hogy rossz szemmel nézzek rá, hogy megvetni tudjam, hogy elszabaduljon feléd egy-egy lesajnáló pillantás tőlem, hiába minden kedvességem. Rémes ember vagy és ezt sehogyan sem lehet pozitívan venni. Szavakkal bántasz nem tetettekkel, de ez sokkal mélyebbre vág, sokkal alattomosabb. Ezeket a sebeket nem látni olyan könnyen, ezek a sebek elbújnak a sötétben de még fényes nappal is. Azt hiszem meghallgatnálak, mert egy részem kíváncsi, hiába fél a többi, a maradék okokat akar, akkor is ha nem lenne képes elfogadni őket, akarja, mert eddig csak valami érthetetlen, megfejthetetlen vagy a fejemben. Mert ahogyan nekem célommá vált, hogy szembemenjek a hozzád hasonlóakkal - neked valamikor céloddá vált, hogy magad alá taszíts bárkit aki szerinted nem érhet fel hozzád. - Drystan. - Ezen hiába vitázunk, nem megyek bele a fölényes játékodba a nevedet illetően. Nem félek tőled, sem a szavaid mérgétől, a maró élektől meg a rejtett pengéktől amiket hordozol. Veled könnyebb élesnek lennem neked is, mert tudom, hogy nem ütsz… csak azt nem, hogy meddig, mert tudod egyszer mindenki ütne, egyszer én is ütnék, neked például már számtalanszor behúztam volna. A türelmem véges, és a hozzád hasonlók állnak a határán. Bármit is mondanál a vélt szemtelenségem miatt, nem azért sírnám magam álomba esténként. A szavak, amikor valaki olyantól jönnek, mint te, egy idő után értéküket vesztik. Csak látnod kell a mocskot, de miután látod, könnyű arra figyelni és nem a jelentésükre. Én pedig számtalanszor szembesülni kényszerültem a mocskaiddal, amiktől zsugorodni kezdtél a szememben, amitől az alakod egészen kicsire ment össze, amik során az emberséged egészen kicsire törpült. De nem akarom, hogy elvakítson a haragom. Nem akarok valami teljesen meggondolatlant tenni, nem akarok ezekből az érzésekből cselekedni, ezért számolok, bármilyen csábító is lenne egyszerűen behúzni neked, sosem ez az első amit választok. Inkább egy végszükséglet azoknak akik igazán nem értenek másból. Te viszont értelmes vagy, még ha a magad igencsak csavart és kitekert módján is. - Szerintem pontosan tudod, hogy miért jöttem. - Csak felesleges köröket szalattatsz velem. Egy kicsit viszont megfeszül az állkapcsom, amikor azt mondod: olyan egyformák. Tudom mire érted, eddigre látom a mintát, de amíg nincs másom ellened, addig mintha meg lennének kötve a kezeim. - Úgy tudom ennél kicsit többet mondtál neki. - És ami fontosabb, határozottan másképp tetted. Mindig csak mondasz, mindig csak szavak, amiknek kívülről alig marad nyomuk. - Nem unod már az ostoba játékaidat? - Hergelni próbálsz és nyilván hatásos, könnyedén rátapintasz mások gyengéire, bár az enyém ezen a téren annyira nem is titkos. Talán csapdába sétáltam, talán pont emiatt vártál rám, de talán már túl régóta játszuk ezt a játékot szavakkal. Gratulálok, Drystan. Kezd elfogyni a türelmem veled.
Pont olyan vagy, mint Ő, pont olyan, mint az unokatestvéred, hogy azt hiszitek kedvességgel megválthatjátok a világot, a jót és a rosszat is. Pedig nem. Mindketten tévedtek. A gyengék mindig a te fajtádnál keresnek menedéket, egy idő után annyian lesznek az árnyékot és menedéket nyújtó hátad mögött, hogy kevés leszel ahhoz, hogy megvédd őket. Te is tudod, talán már sejted, ezért van, hogy rám már néha nem tudsz kedvesen nézni, s tudod ez jó. A kedves pillantásod úgyis olyanok, amik a bőröm alá kúsznak, viszketegen csiklandozza végig a belsőm, a szám meg úgy érzem kiszárad. Lehet ez inkább a fajtádnak köszönhető, annak, hogy egy kevert korcs vagy, aminek bájosak a vonásai, hogy még az én lélegzetem is elakadjon, amikor megjelensz, az én térdem is mintha megreszketne. Ez nem a valóság, ahogy a mindenkinek tartogatott kedvességed sem, hiszen velem most elég szúrós vagy és a légkör is sokkal hűvösebb, mint szokott. Ez mégis megnyugtat, megnyugtat, hogy minden a helyén van, minden pontosan olyan, mint mindig, s te éppen úgy nem értesz engem, ahogy senki ezen a világon. Már senki. Miatta! Igazából te nem velem vagy kedves, hanem mindenkivel, a mindenkibe pedig sosem kívánok beletartozni, így jobb lesz a gyűlöleted akár, bár a lesajnálásodtól néha a saját nyelvembe harapok, mert van merszed sajnálni. Sajnálhatnád helyettem Őt, én nem szorulok rá. Kijavítalak, de másodjára sem vagy hajlandó a vezetéknevemet használni, amire megvillan egy kicsit a szemem. Ritkán hívnak Drystannak és nem igazán akarom a nevedet ejteni, sem a vezetéket, sem a keresztneved, de ha már te így, akkor én is így kell, viselkedjek. - Ha ragaszkodsz hozzá, Basil…- miért társul a nevedhez illat egyből? A frissen szedett bazsalikom fűszeressége, szinte a nyelvem hegyére szökik, ahogy a neved az ajkaimból kibukik. Maradhattál volna ott, ahonnan jöttél, igazán sokkal könnyebb lenne a te és az én életem is, persze akkor a drága unokatestvéred élete még nyomorúságosabb lenne. Erre a gondolatra egy kicsit megrándul a szám a sarka, mert nem mintha ott lennél mellette mindig, s néha elég csak egy jól irányzott pillantás, hogy rosszul érezze magát. Ott vagyok vele az órákon, az én arcommal álmodik, illetve az övével, de az ugyanaz, s már látni, ahogy szépen lassan reped, törik, akkor is, ha meg sem szólalok, csakhogy szeretek megszólalni. – Nem tudtam, hogy ennyire jóban lettünk, hogy már egymás keresztnevén szólítjuk a másikat. Vagy csak szereted ismételgetni a nevem? – nézek ártatlanul pislogva, mert még a végén kiderül, hogy pont annyira perverz vagy, mint az unokatestvéred. Ugyanaz a kelepce lennétek, szép, hívogató, de nyomorba döntő és megfertőző, te meg különösen veszélyes vagy ezekkel a vonásokkal, mert a tieidet még nem gyűlölöm eléggé. Látom, hogy mennyire ideges vagy és feszült, én az ő közelében szoktam ezt érezni, hogy összezáródnak az ujjaim, az öklöm megreszket, mert csak arra vár, hogy találkozzon az orrával, vagy a testének bármely pontjával. Azt hiszem valakinek éppen most telik be a pohara, nem igaz? Már nem is vagy olyan kedves, nem igaz? A mindenkivel kedves Basil csak szeretne engem képen törölni, de legalábbis megragadni és tudod, ha már így a határokon táncolunk, miért ne lépnénk tovább? – Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy hiányoztam. – mondom szinte teljes meggyőződéssel, hiszen csak ez állhat a dolgok hátterében, nem igaz? Nem? Aztán felhozod, Jacksont én pedig megrántom a vállam a vádra, hogy szerinted ennél jóval többet mondtam. – Ohh szóval árulkodott, legalább a száját tudja, mire lehet használni, ha már a szemét nem. Ha meg tudod, akkor minek kérdezel Basil, vagy azt várod, hogy most én is könnyben úszó szemekkel adjam elő a történteket? – miért nem ítélsz el egyből, mint a rögtön ítélő bíróság és rósz meg azért, amiért valaki belém jött én pedig szavakkal vágtam vissza a sérelemért. Jah tudom miért, mert ezért nem tudsz, még akkor sem, ha mások is fültanúi voltak, hiszen nem tettem semmit. – Unni? – elmosolyodom alattomosan. Nem, egyáltalán nem unom, ezt olvashatod le az arcomról és látom, hogy fogy a türelmed, vajon mennyi választ el attól, hogy te valóban meglépd azt, amit én eddig még sosem? – Ő a kedvencem, szóval, ha nem tudod, merre van, akkor sincs gond, később úgyis találkozom vele a klubházban. – hiszen ott nem védheted meg, oda neked nincs bejárásod és talán el sem mond mindent, hogy mi zajlik ott. Vajon milyen a haragod? Olyan tapadós és ragacsos érzésre, mint a mosolyod és a kedvességed? Szúró, mint a lesajnálásod? Áruld el nekem, hiszen most messzire mentem, nem igaz?
Kedvesnek lenni nem gyengeség, a kedvességben erő van, nehezebb kedvesnek maradni, mint behúzni mindenkinek akivel nem értesz egyet. Néha csak egyetlen kedves cselekedetre van szüksége valakinek, hogy összeszedje magát, máskor kettőre vagy többre, de elveszni az úton nem egyenlő azzal, hogy elvesztettél minden reményt. Rólad is szeretném azt hinni, de nagyon megnehezíted a dolgomat. Nem sokakra mondanám, hogy utálom őket - te viszont határozottan arra tartasz. Fogalmam sincs, hogy miért jó neked ez a reputáció, talán csak a látszólagos hatalom íze részegít el, de őszintén, csak a sötétben tapogatózom veled. Azt hiszem, ideje felkapcsolni azt a bizonyos lámpát a szobában, és megnézni, hogy mégis mi a fene történik körülötted. Én sem tudok mindig kedves lenni, néha én is kiborulok, néha bennem is túlcsordulnak az érzelmek - és ez, itt és most, pontosan egy ilyen pillanat. Elegem van a játékaidból, Drystan. Talán higgadtabban kellene beszélnem veled, de képtelen lennék többet várni. Lehet, hogy meg sem érdemelnéd az időt, lehet meg sem változnál, de egy részem még remél. Egy részem valahol elhiszi, hogy mindenkiben van remény, csak valakikben túl mélyre van ásva. Nem akarok belemenni a hatalmi harcaidba, ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy hagyjuk a formaságot, most nem az a lényeg, hogy Selwyn vagy, hanem azon, hogy Drystan. Nem érdekel mit tenne egy Selwyn, az érdekel, mit akar Drystan. - A tiedet, és nem a családodét. - Üres kicsit a tekintetem, ahogyan figyellek, tényleg képes lennék behúzni neked, miatta, és igazából mindenki miatt is. Elegem vagy, hogy szabadon garázdálkodsz, hogy azt teszel amit csak akarsz és látszólag mindenki szemet huny felette. Nos, én már nem tudok, már rég nem, és ha senki sem hallgat meg, akkor majd a saját kezembe veszem az irányítást, járjon az bármivel is. Ha úgy érzem jót teszek, akkor nem félek a következményektől, jobban félek az álmatlan éjszakáktól és a gyötrő bűntudattól ami ellenkező esetben kísértene. Elegem van a macska-egér játékainkból is, kicsit a finomkodásból is, mert kezdem azt érezni, hogy nem érted a szavakat. Vagy egyszerűen nem akarod, mert annyira felsőbb rendűnek tartod magad? Ezért is szabadulok meg a családnevedtől és leszel egyszerűen Drystan. Valakinek valamikor le kell rántania arról a nagyon magas lóról, amire képzeled magad. - Így is mondhatjuk… - Szisszegem kissé a szavakat a haragom mögül, hergelni akarsz még, érzem a hangsúlyból, látom a tekintetedből. Pont ezért kellene nyugodtnak maradnom, de lassan lehetetlent kérek magamtól ezzel. Veszélyesen keveset kezd érdekelni, hogy mit tehetnék és mit nem a szabályok szerint, inkább az, hogy mi az amire ténylegesen képes lennék. A kettő ugyanis merőben eltér. - A síráshoz lélek kellene, de te a tiedet gondosan elrejted. - Nem azt mondom, hogy nincs neked, ha nem lenne, nem érintett volna meg a testvéred halála. De ha másról van szó a kis körödön kívül, a lelked apró nyoma is köddé vész, mintha a felkelő nappal muszáj lenne elszivárognia, mintha csak az éjszaka leple alatt, titkos órákban mutatkozhatna. Irritál az arcod minden rezzenése, mert megvetem amit sugároz felém, amilyen gondolatok megfordulhatnak a fejedben, egyenesen visszataszítónak hatnak. Még mindig szándékos? Egyre kevésbé tudom nálad, hol végződik a képmutatás és kezdődik az igazság, de ahogyan cseppről cseppre telik a pohár és lassan túl is csordul, úgy kezd kevésbé érdekelni. Egy higgadtabb órában talán még visszatérek a gondolatra, de egyelőre ott ragadtam, hogy mennyire nem kedvellek. Utána pedig… utána pedig elmondod, amit nem kellene. Pontosan oda szúrsz ahol tudod hogy fájni fog, ahol a seb van, ahol vérzik, ha érinted is, de te egyenesen keresztbe metszed, hogy mozdulnom kelljen, hogy az indulatok tengere már ne férjen el a testemben, hogy magával szorítsanak téged is, megragadva a vállad taszítva izomból a falnak. Ennyi, azt hiszem, eddig bírtam, te pedig lehet, hogy pontosan erre játszottál, de ki mondta, hogy nem gondoltam sokszor erre a pillanatra? Hogy ez az első, hogy a türelmem határán táncolsz? Sokadik, valójában ez a sokadik, csak az első, hogy meg is cselekszem ami hirtelen vágott képkockák formájában villan meg előttem. - Rohadtul elegem van belőled! - Szinte tüzet köpnek a szavaim, ahogyan egyre szorosabban tapasztalak a falnak. Be kellene húznom neked, határozottan igen, egyelőre valami viszont mégis visszatart. Változna bármi is, ha most behúznék neked? Tanulnál abból bármit is? Értenéd vajon a legősibb nyelvek egyikét? Nos, nemsokára megtudjuk, ahogyan a jobb kezem ököllel egyenesen feléd lendül, ilyen közelről pedig határozottan nehéz lenne eltéveszteni az arcodat.
Vannak jobb napok. Jobb napok, amikor a tükröződésekben még fel vélem fedezni, ahogy az elmém csalárd játékot űz, ahogy kanyarodik a mosolya, vagy mozdul, s sosem kapom oda a pillantásom, mert akkor csak elillan, eltűnik, mert nem a valóság, én mégis kapaszkodok ebbe a hamisságba, mert ha nem így teszek, fáj, fáj, hogy a minket összekötő misztikus kapcsolat már megszakadt. Hogy egyedül vagyok, egymagam. Valami törött, csak egy fél. 
