and schedule some girl time. trust me, it's better than any medicine.
anna && niki
Fogalmam sincs, miért mondják, hogy a Roxfort annyira klassz hely, meg hogy magas színvonalú az oktatás itt… Szerintem meg csak pocsékolják a kis boszik és varázslók idejét, na meg a tehetségüket. Az lenne a legjobb, ha ide csak a kevert vérűek járnának, az aranyvérűeket meg valami ténylegesen színvonalas helyre íratnák be, mint például a Durmstrang. Na, ott aztán lenne mit tanulniuk bőven. Calyval is halálra untuk magunkat a Sötét Varázslatok Kivédése órán; mert ugye ahelyett, hogy gyakorlatban tanultunk volna valami hasznosat, könyveket bújtunk és a tanár dögunalmas, értelmetlen beszédét hallgattuk egész végig. Ennek így aztán tényleg semmi értelme! Legszívesebben tartanék ezeknek a lúzereknek egy bemutatót arról, hogy hogy is néz ki egy igazi SVK óra. Mondjuk rájuk szabadítanék egy csapat dementort, aztán mindenki próbálkozhat a patrónus bűbájjal. Szerencsére nem vagyok egyedül a véleményemmel, valószínűleg az összes Durmstrangos cserediák csőrét ugyanabban az arányban szúrja ez az egész, mint az enyémet - így mindig van kivel nyavalyognom erről. Sőt, még közös erővel piszkálhatjuk is a sárvérű elsősöket közben, hogy legalább ennyi szórakozásunk legyen. Most épp Annamarie Vogel társaságában töltöm a panaszdélutánt, a birtok egyik nagyobb terén; az egyik padon ücsörögve, a kedvenc táskámban édesség után kotorászva magyarázok, vagy éppen hallgatom őt. Mikor épp melyikünknek támad kedve beszélni a problémáiról. – És akkor azt mondta, khm – megköszörülöm a torkomat, s a jóslástan tanár hangját kezdem utánozni. – “Ms. Dashkov, magának semmi érzéke nincsen a jóslástanhoz. Sajnálom kedvesem, de talán jobban tenné, ha leadná ezt az órát”, és ezt így mindenki előtt, érted?! – háborodok fel, a végét már a saját hangomon hozzátéve. – Először is, fel se akartam venni! Kellett valamit még választani és a többi még annyira se érdekelt, mint ez… Minek kell felvennem kötelezően egy olyan órát, amire nincs is szükségem?! – Közben kiveszek két nyaláspálcát a táskámból és az egyiket Anna felé nyújtom. – Aztán rám nézett az egyik Mardekáros kis pöcs és azt mondta, érted, ilyet mert mondani nekem, hogy – most ismét elváltoztatom a hangomat – “Figyelj Dashkov, még kamu jósnőnek elmehetsz, a muglik oda lesznek érted!”… Kinek képzelik ezek magukat?! Ha meglátom azt a fiút, a fülénél fogva fogom fellógatni a fúriafűz egyik ágára. Aztán a maradványait hazaküldöm a családjának egy dísz szalagos dobozban.
They can say it all sounds crazy, I don't care. We can live in a world that we design
Nem igazán kedvelte a hirtelen időjárás változást. Mióta a Roxfortba jött – és némileg többet használta a képességét – amúgy is sűrűn fájt a feje, de a front miatt aztán végképp kikészült. Ilyenkor volt a legnyugodtabb mondhatni, mert semmi ereje sem volt bántani másokat. Az ilyen napokon egyébként csak arra vágyott, hogy nyugalomban lehessen a barátaival, vagy az öccsével – akivel egyébként sose volt nyugodt – és csak panaszkodhasson. Ekkor jött be a képbe Niki, akit az egyik legjobb barátjának mondhatott, még úgy is, hogy vele sem feltétlenül osztott meg mindent, ami a lelkét nyomta. Hogyan is tudta volna? Annyira hozzászokott már ahhoz, hogy csupán a mindennapi problémákat tárgyalja ki és az egyébként igazán bántó dolgait megtartja magának. Nincs ezen a földön olyan ember, akit valóban érdekelne, hogy mi van vele, és aki nem csak ki akarná használni a gyengeségét. -Az a tanár is csak egy fasz. – von vállat egyszerűen. – A Roxfort szinte összes tanára egy retardált farok, akik vagy nem képesek rendesen tanítani, vagy éppen ha tudják is mit csinálnak, akkor is csesznek felkészíteni minket a valódi életre. – forgatja meg a szemeit. Persze nem mindenki volt ilyen a számára. Például ott volt Nero, akit kifejezetten jónak tartott. Meg hát… Nagyon szívesen mondta volna, hogy Nereus is jó tanár volt, de nem szerette nála sem, hogyha könyvből oktatott. Mutassa meg hogyan kell, aztán gyakoroljanak. Szívesen ügyetlenkedett volna, hogyha cserébe segít neki a professzor. Ezen gondolatra halványan elmosolyodik és egy pillanatra nem is figyel Nikire. – Hm? – fordul felé hirtelen, ahogyan meghallja a Mardekár szót. – Egyébként oda is olyan pöcshuszárok járnak… Rohadt nagy a pofájuk, aztán eléjük állok és már sírva futnak anyuci szoknyájához, hogy csúnyán mertem nézni rájuk. – Ami miatt persze ő kapja a büntetést, amit egyébként nem is ért, hiszen minden végtagjuk megmarad egy ilyen beszélgetés végére. – Ez az egész iskola úgy, ahogyan van kiborító. Mi a francnak kellett idejönnünk? – Nem mintha egyébként ténylegesen utálta volna. Valóban rengeteg olyan dolog volt, amivel nem értett egyet, de azért tetszett neki itt. Sokkal szabadabbnak érezte magát, meg hát… Ott volt Nereus is. Még mindig nem tudta pontosan akkor most hányadán állnak. Tetszik a professzornak, ez egyértelmű volt, de nem meri megugrani azt a bizonyos lécet még. – Niki szerinted a francia szép nyelv? – Nem is tudja miért kérdezett rá ennyire nyíltan. Talán valahol csak bizonygatni akarta magában, hogy nem ő az egyedüli, aki képes elgyengülni pár szép szó hallatán. Talán csak félt beismerni, hogy aznap óra után, nem csak az derült ki, hogy Nereus mennyire kedveli őt, hanem hogy ez kölcsönös is lehet.
and schedule some girl time. trust me, it's better than any medicine.
anna && niki
Szeretem a panaszdélutánokat. Ilyenkor mindig megnyugszom, persze csak az után, hogy a napi nasim fele eltűnik és a hisztim nagy részét szavakba öntve kiadom magamból; de ez a módszer minden egyes alkalommal beválik. Hogy kinek a társaságában történik, az változó. Anna viszont jó partnernek bizonyul ebben, úgyhogy többségében vele szoktam lógni ilyenkor. – Egy méretes darab – húzom a számat. Úgy tudom, a jóslástant mindig is fura tanárok tartották ebben az iskolában, bár azt kötve hiszem, hogy a mostaninál volt valaha rosszabb is. – Pedig a történelemre való tekintettel ezeknek kéne a legjobban tudniuk, hogy az élet nem szivárványból és pónilovakból áll – gondolok itt arra, ami a néhai Nagyúrral történt, hiszen itt, ezen falak közt járt ő is, itt nőtt fel, majd itt is bukott el. Itt vett el megannyi életet, s vett volna el még többet, ha nem hal bele a Harry Potter ellenes, személyes vendettájába. A probléma talán az, hogy a legyőzése óta itt mindenki elkényelmesedett, gondolván, úgysem fog hasonlóra sor kerülni a jövőben. Csakhogy a világ nem így működik. S ha lenne egy kis eszük, mindig fel lennének készülve a legrosszabbra. Erre ennem kell valami édeset; magyarázkodás közben elő is veszek egy-egy nyaláspálcát, bár hiába nyújtom Anna felé a másikat, ő nem veszi el. Sóhajtok egyet, mikor végre rám figyel, és meglengetem a szeme előtt a pálcát. – Vedd már el – motyogom közben, hátha csak unszolni kell kicsit. – Ja, hallottam róla, hogy elég nagy a pofájuk – forgatom a szemeimet. – Ráadásul a nagy semmire... Kijárna nekik egy alapos verés szerintem – fűzöm még hozzá. Legjobb tudásom szerint a Mardekárosok javarészt két lábon járó faszbicskák, akik közt aligha akad egy-egy értelmes jelenség; ráadásul szeretnek mindenkibe belekötni, még a saját gyengébb társaikba is. Nem egyszer láttam már, hogy ugyanazt a látványosan buzis fiút többször is a vécébe rángatták, hogy aztán ki tudja, mit műveljenek vele, bár sejtéseim szerint semmi jót… – Hogy “új élményekben gazdagodjunk, mielőtt kilépünk a nagyvilágba” – válaszolom meg Anna kérdését egy grimasszal, elváltoztatva a hangomat, mintha az itteni igazgatónőt akarnám utánozni. – De ha engem kérdezel, csak pazarolják a drága időnket. Ameddig mi itt rohadunk, odahaza az összes évfolyamtársunk lehagy minket. Vagyis, nem mindegyikünket, hiszen sokan közülünk sulin kívüli képzéseken is részt vett már, olyan tréningeken, amikről az itteni nyomorékok álmodni sem mernének szerintem. Azt viszont el tudom képzelni, hogy talán azért hoztak ide minket, hogy egy kicsit érzékenyítsenek a sárvérűekkel való közös életre. Mert ugye azokból itt elég sok van, sőt, merem állítani, hogy arányban kevesebb aranyvérű jár ide, mint bármi egyéb. – Hmm… Nem tudom – vonok vállat. Bár Sebby is próbálkozott már francia szavakkal magához édesgetni, de rám az ilyesmi nincs különösebb hatással… De ez egyéni szoc probléma és semmi köze nincs a nyelv általános szépségéhez. – Határozottan szebb, mint az orosz. Miért?
They can say it all sounds crazy, I don't care. We can live in a world that we design
A lány megjegyzésére elneveti magát. – Pedig milyen jó is lenne nem? Mint egy igazi tündérmesében. – mélyet sóhajt, ahogyan a saját életére gondol. Kicsiként, mikor még mindene megvolt, olyan lelkesen mesélte anyukájának, hogy ő bizony egy hercegnő, akit mindenki szeret, s majd egy nap belőle királynő lesz. A férje pedig egy nemes és jóképű király lesz, aki bármit megtenne érte. – Milyen kár, hogy az élet inkább hasonlít egy tragédiára. – Nos legalább ebben a történetben igazán remekelhet. Szeretné azt hinni, hogy az, aki elhozza a keserűséget mások életébe, hogy ő a főgonosz, akitől félnie kéne mindenkinek, de… Igazából ő ugyanúgy csak egy áldozat. Igaz, hogy képes egy beszélgetés alatt összetörni mások álmait és reményeit a jövővel kapcsolatban, viszont őt ugyanúgy képesek megbántani. A legjobb példa erre az öccse. Ha nem is beszél… Sőt igazából pont az a baja, hogy nem beszél hozzá. Ha mégis, akkor sem túl sokat. Ez az egyetlen dolog, amit megbán, hogy Anton és közte ilyen rossz kapcsolatot alakult ki. Sajnos még mindig nem tudja, hogyan lehetne visszacsinálni. Fel se tűnik neki az édesség, amivel kínálják, hiszen inkább a saját gondolataira koncentrált éppen. Pár pislogás után viszont végre elveszi Nikitől. – Köszi. – mosolyog rá halványan. – Nem segít. Hidd el, próbáltam! Én nem értem ezeket… A Durmstrangban képesek voltak felfogni az emberek, hogy ne szóljanak nekem vissza. Itt miért ilyen szemtelenek? Azt hiszik érdekel, hogy rontom a nagybátyám hírnevét azzal, ha a kisujjuknál fogva lógatom le őket egy fáról?! Hát pont nem! – Igazából de. Nem akart rosszat effektíve az apja testvérének. Viszont ki nem állhatta azt, hogy még a Mardekáros diákok sem bírták felfogni, miszerint Annamarie Vogel-nek nem szólunk be. Ha azt hiszik elviselem őket csak azért, mert háztársak vagyunk, úgy nagyon tévednek! Nem is érdekelte ez az egész. A házak pusztán arra szolgáltak, hogy az egymáshoz hasonló diákokat összezárták. Talán így akarták megkönnyíteni a barátkozást, csakhogy… Ő nem barátkozik, illetve nem mindenkivel. A Roxfort tanulóival például kifejezetten utálná. Undorodna attól, ha ezekkel kellene jóba lennie. – Mondd, te hogy bírod amúgy, hogy mosolyogj az itteniekre? Én esküszöm még enni is nehezen bírok. Ha Sven és Caly nem lenne velem egy házban, akkor biztosan elveszítettem volna már a józan eszem. – Nagyon hálás volt a sorsnak, amiért nem hagyta egyedül kivételesen. -Ne beszélj hülyeségeket! Senki nem hagy le minket. Túl jók vagyunk. – vonja meg a vállát. – Még ha lenne itt valami olyasmi, ami a MiM-nek hasznos lehet… Mondanám, hogy járjunk utána, de az egyedüli izgi sztori itt az a pedofil Árnyember históriája. – Hatalmas nevetésben tör ki, ahogyan belegondol, milyen lelkesen beszélgettek erről a fiatalabbak a klubhelyiségben. Szánalom… Egy ilyen mesének hinni? Még akkor sem, ha elvileg a MiM is ismeri őt. -Nereus perfekt francia. És egyszerűen imádom hallgatni mikor… - cinkos mosollyal fordul barátnője felé. – Mikor együtt „tanulunk”. – ujjaival még imitálja is, hogy idézőjelesen értette, bár eddig csak tényleg tanultak, aminek nem örült. Viszont tudta, hogy egyre közelebb kerül hozzá. Viszont többet nem mer mondani, hiszen szeme sarkából meglátja, ahogyan pár kósza diák feléjük sétál, ezzel pedig megzavarják a békés beszélgetésüket. – Hogy ezeknek mindenhol ott kell lenniük…
and schedule some girl time. trust me, it's better than any medicine.
anna && niki
– Nem lenne rossz – elvigyorodok. – Kastélyban élni, szolgálóknak parancsolgatni… Ágyasokat tartani. – A végére csak felsóhajtok és nyújtózok egyet. Ha úgy vesszük, otthon éppen ilyen életet élek. Egy kúriában, szolgálók által körbeugrálva. Épp csak az ágyasok hiányoznak - pedig egyszer biztosan haza fogom mindkettőt csempészni. Már csak azért is, mert az otthoni ágyam hatszor akkora, mint amik a fogadóban vannak. – Igen… Kira halála az ékes bizonyíték rá, hogy az élet tényleg csak egy tragikus történet. Nem kellene annak lennie, hiszen mi irányítjuk a sorsunkat, mégis… Valami mindig közbeszól, ami miatt keserűbb íze lesz mindennek. – Viszont nem szabad emiatt csüggedned – bököm meg a lány oldalát végül. – Nagyon sok szép része is van az életnek, hidd el – mosolygok rá biztatóan. Erre a szomorúságra csak egyetlen gyógyszer létezik; az édesség. Ki is keresek egy-egy nyaláspálcát a táskámból, aztán az egyiket nyújtom Anna felé, de mintha nem lenne jelen, nem veszi el. Szerencsére feltűnik neki miután rászólok, úgyhogy egy apró biccentéssel elmotyogok egy “szívesen”-t amikor átveszi végre. – Szerintem azért szólnak vissza, mert nem tisztelnek minket – vonok vállat. – Számukra mi is csak egy csapat diák vagyunk, semmi több… Ha belegondolsz, ez érthető. Elvégre honnan is tudhatnák, mire vagyunk valójában képesek? – Hogy kik vagyunk valójában… Ha ezzel tisztában lennének, ránk se mernének nézni többet. – Ahhoz hogy tiszteljenek minket, előbb meg kell tanulniuk félni tőlünk. Ennyi az egész. Calytól például úgy vettem észre, hogy tartanak, mert neki alapból elég félelmetes a kisugárzása – kuncogok. Nos igen, ő a csendes gyilkos típus. A nem túl barátságos megjelenése miatt szerintem sokan nem is mernek inkább hozzá szólni, csak ha nagyon muszáj. Ennek én a szöges ellentéte vagyok. Színesen öltözök, színesnek mutatom magam, mosolygok és kedveskedek még a félvérekkel és a sárvérűekkel is. Az én technikám valamivel alattomosabb; mert én annak az embernek fogok a legcukibban az arcába mosolyogni, akit a legjobban gyűlölök. – Hmm… Miközben rájuk mosolygok, azt képzelem, hogy hatszor hátba szúrom őket egy késsel – pillázok rá ártatlanul, közben pimaszul mosolygok. Az igazság az, hogy sosem okozott gondot ez a cukilány színjáték. A mosolygás is csak egy eszköz. Nem kell, hogy jelentés legyen mögötte, vagy hogy őszinte legyen. Ameddig mások azt hiszik, hogy teljes szívedből mosolyogsz, mindegy, hogy tényleg így van-e. – Tény, de azért én szívesebben végeznék a Durmstrangban. Ott még talán tanulhatnék valami újat, de itt… Mintha első osztályban lennénk. – Mérgesen fújom ki a levegőt. De tényleg, mi értelme volt annak, hogy idehoztak minket?! – Hogy mi? Pedofil Árnyember? Ezt fejtsd ki, kérlek – nevetek fel. Na, erről még nem hallottam, pedig imádom az ilyen buta históriákat. Lehet, hogy rá fogok kérdezni Sebbynél. Kérdés, hogy melyiket érdemesebb ezekről faggatni? Tény, hogy Egyes Számú auror, viszont Kettes Számú a MiM-nek dolgozik… Ő talán hasznosabb infókkal tud szolgálni az Árnyemberrel kapcsolatban. – Ó… – Vigyorgok rá. Spade professzor tényleg egy elbűvölő egyéniség lehet. – Kíváncsi lennék, hogy a másik franciát is ilyen jól beszéli-e – kuncogok, és nyelvemet kinyújtom a fogaim közt, csak hogy Anna értse, miféle franciáról beszélek épp. Persze nem sokáig tudunk így elnevetgélni Spade Professzor feltételezhetően jó képességeiről, ugyanis épp most jelenik meg egy kisebb csapatnyi diák, előttük pedig nem biztos, hogy ilyen témákat kellene kivesézgetnünk. Még a végén megpróbálnának becsatlakozni. Bleh… – Mint a csótányok – fintorgok. – Szánalmas kis teremtmények… – Annára pillantva viszont eszembe jut egy kiváló ötlet, aminek gondolatára gonoszul el is vigyorodok azonnal. – Hé, van kedved játszani egy kicsit?
keep calm, and schedule some girl time. trust me, it's better than any medicine.
Valóban, mások fizikális bántalmazása szép része az életnek. A bőr szakadásának hangja, a csontok roppanása, a jajveszékelés, a nyöszörgés, a vér fröccsenése… Uhh, libabőrös lettem! Ugyanakkor önmagában szerintem még ez sincs olyan élvezetes, mint az árulás pillanata… Amikor valakinek a bizalmába férkőzöl, magadhoz édesgeted, aztán hátba szúrod mikor a legkevésbé számít rá. A szemükből kihunyó fény, ahogy rájönnek a csalásra, nos az talán a legizgalmasabb látvány, s az az a pont, mikor már én sem tudok pókerarccal bámulni rájuk; nem, olyankor muszáj vigyorognom, fültől fülig.
– Ezek szerint tetszik a kviddics – kuncogok. – Legalább ennyi erőszak kijár az iskolásoknak is. Ha már a tanórákon csak a könyveket bújják… – teszem hozzá, a szemeimet forgatva. Ez a különbség köztünk és köztük; belőlünk harcosokat faragnak, belőlük pedig könnyű prédát. Bennünk nincsenek gátlások. Mi erősebbek vagyunk. Ezt Anna is nagyon jól tudja, tisztában van vele, hogy egyetlen csettintéssel helyre tudná tenni az itteni csőcseléket, a gond csak az, hogy neki vigyáznia kell a nevére. Igazából mindannyiunknak kellene, csak én személy szerint magasról teszek rá - de ismernek már, így elnézik nekem.
– Uhh – morranok fel, s hozzá hasonlóan a szemeimet forgatom. Ezt én is sokszor megkaptam az otthoniaktól, mielőtt eljöttem volna ide, pedig tudhatnák jól, hogy úgysem fogok rájuk hallgatni. Úgy teszek, ahogy kedvem tartja, tehát ha valakit fel akarok akasztani egy fára a nagylábujjánál fogva, megteszem. – Szerintem még szívességet is tennél neki – kuncogok, s a vállam mögé söpröm néhány hajtincsemet. – Nem vagyok kedveske, csak alattomosan támadok – javítom ki, majd nevetve nézem végig a kiakadását. – Mert még nem bizonyítottad be nekik, hogy veled nem érdemes kikezdeni. Ameddig csak szavakkal bántod őket, azt fogják hinni, hogy csak egy nagyszájú hercegnőcske vagy. Oda kell nekik baszni egyet, akkor fogják megtanulni.
Vagy legyen velük ő is cukimuki, de hát ez sosem volt szerintem nála opció. Úgy értem, az sosem tűnt az ő világának, hogy olyanok arcába mosolyogjon, akiket ki nem állhat. Könyörgöm, én még a házival is szoktam segíteni néhány nyomoréknak! Persze csak azért, hogy közben fontos infókat szerezzek tőlük. Nem mintha ez annyival könnyebb lenne, mert van köztük néhány annyira idegesítő egyed, hogy legszívesebben felgyújtanám mindegyiket és rituális áldozati táncot járnék körülöttük.
– Kár, hogy meg van kötve a kezünk – sóhajtok fel. – Bár ez engem sosem akadályozott… De most muszáj visszafognunk magunkat. Pedig hidd el, ha rajtam múlna, az itteniek fele már nem lélegezne – mosolygok rá. – A másik fele meg már csak éppenhogy – teszem hozzá. Igazság szerint már csak szórakozásból is szívesen rájuk ereszteném az összes belső frusztrációmat, elvégre legjobban mindig egy élő célponton lehet gyakorolni, s bőven volna mit, ha rólam van szó. Minden álmom elsajátítani a gyilkos átkot pálca használata nélkül és nonverbális formában… És akad itt olyan diákból bőven, akit örömmel feláldoznék a cél érdekében.
– Lehet – bólintok. – Nekem mindenesetre hiányzik a kihívás… Úgy érzem nyaralni vagyunk itt, nem tanulni… – Számat húzva nyújtóztatom ki a lábaimat. A legveszélyesebb dolog ebben az iskolában a kviddics, ami azért elég sokat mond. Hiányzik az adrenalin löket, heves szívverésem lüktetése a fülemben… Úgy érzem, be fogok fásulni itt. Szerencsére azért megtalálom a szórakozási lehetőséget alkalomadtán, például ez az Árnyemberes pletyka is elég viccesen hangzik…
– Nem, mesélj csak! – vigyorgok rá szélesen, közben kényelembe is helyezem magam, mintha esti mesét készülnék végighallgatni. – Húhaaa, rettenetesen hangzik – kuncogok. Aztán lassan fintor kerül az arcomra, bár ugye küldetés során a kort nem nagyon kellett eddig figyelembe vennem, de magamtól sosem engedném még akkor sem, hogy egy vén trotty hozzám nyúljon. Ehw! Mire észbe kapok Anna rám veti magát, én meg nagyokat nevetve ölelem vissza. – Fúj már! – finoman megbököm az oldalát. – Mondjuk… Ha van olyan jóképű, mint a mi drága Graves professzorunk, hajlandó lennék beáldozni magamat a nagyobb jó érdekben – fűzöm hozzá nagy, őzikés pillázásokkal és egy cuki mosollyal.
Ha már jóképű tanárokról van szó, Spade professzor is felkerült a listára, s úgy tűnik, Anna különös kapcsolatot ápolgat vele, vagyis fog ápolgatni vele hamarosan… Nos igen, a Durmstrangos lányok megint aratnak, először Caly és Vidar, aztán Anna és a prof. Mmm, magamat vajon idesorolhatom a két Sebbyvel? – Ha segítség kell, csak szólj. Tudod, én mestere vagyok az ilyesminek – kacsintok rá büszkén, elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egyszerre két szexistent is tart maga mellett.
Természetesen nem tudunk sokig elszórakozni a jobbnál jobb témákon, mert néhány roxfortos gyökércsökevény éppen errefelé tart, s habár szinte biztos vagyok benne, hogy nem kimondottan hozzánk jönnek, erősen megzavarják a nyugalmunkat, szóval... – Csak figyelj – biccentek feléjük diszkréten az állammal, majd az egyiknek a cipőjére kezdek fókuszálni a pillantásommal. – Incendio – suttogom szinte alig hallhatóan, s a cipő lángra kap, amaz pedig sikkantva ugrik fel, majd kiabálni kezd, hogy “valaki oltsa már el!”
keep calm, and schedule some girl time. trust me, it's better than any medicine.
– És ez téged tényleg megakadályoz? – nézek rá értetlenül. Engem is próbáltak eltiltani annyi mindentől, kényszeríteni dolgokra amiket nem akartam, szerinte érdekelt? Nem! Sőt, minél jobban erőltették, annál csúnyább vége lett. Nem kell ám mindig másokra hallgatni! Hiszen az egyetlen ember aki tudja, hogy mi jó nekünk, az saját magunk. – Ne is mondd… – sóhajtok fel, s ahogy a vállamra hajtja a fejét, gyengéden a hajára simítok. – Ó… Ó, kérlek, ne menj még! Túl fiatal vagy a halálhoz! – Fokozom a dramatikus jelenetet, s még szipogok is egyet, mintha a sírás határán lennék, majd ahogy Anna felegyenesedik, halkan felnevetek. – Tudom, hogy szar ez az egész… Ennyi puhapöcs között már lassan azt érzem, megőrülök… De vannak azért itt egészen jó dolgok is – mosolygok rá. Hiszen nekem itt van a két Sebby, a két kis bűntársam, ahh! Imádom őket. És bízom benne, hogy Anna is találni fog magának valamit itt, ami miatt megéri elszenvedni ezt a soha-véget-nem-érő rémálmot.
Egyébként megértem az ő oldalát is, bár én igyekszem ennek a szituációnak is csak a pozitív oldalát nézni, az előnyöket keresni a hátrányok mellett, de nem hibáztatom az érzéseiért. Frusztráló, hogy jó kislányt kell játszanunk, hogy nem tehetünk azt, amit akarunk és hogy el kell viselnünk a sok idiótát itt, ráadásul még csak nem is nyerünk vele semmit, hiszen a tananyagban semmi újdonság nincs… De talán a szüleink távolléte, az új környezet, az idegenek, a tiszta lap… Nos, talán ezekért megéri szenvedni. Én például kimondottan élvezem, hogy itt szinte senkinek nem mond semmit a Dashkov név, és hogy senki nem kérdezi meg, hogy miért nem női alakban viselem a vezetéknevemet.
– Lehet. Két legyet egy csapásra! – vigyorgok rá. Én még ingyen is szívesen kezdeményeznék verekedéseket, igaz, most én is tudom, hogy óvatosnak kell lennem. Nem játszhatok, hiszen nem azért vagyunk itt, hogy szórakoztassuk magunkat. Azaz… Nos, ez nézőpont kérdése. – Dehogy! Tuti nem… – A számat húzom, habár én is tisztában vagyok vele, hogy itt mindenki csak egy cukimuki kislánynak tart, tettem is róla, hogy ez így legyen, de akkor is… Utálom. – Óh, mit meg nem adnék, hogy most valakit a vécébe fojtsak… – sóhajtok fel. Bármilyen izgalomnak örülnék most. Lehet üzenek is valamelyik játszó pajtimnak… Ők mindig jól elszórakoztatnak. Tényleg kezdem fontolgatni, hogy bemutatom őket egymásnak. Talán hármasban is jól ellennénk… Sőt, biztosan.
– Ah, tudom! És annyira szeretnék már kicsit tombolni, Anna, hamarosan meg fogok bolondulni, ha nem rendezhetek jelenetet… Itt van ez a rengeteg energia, a zsigereimben érzem, hogy fel fogok robbanni, ha nem eresztem ki! – arcomat a tenyerembe temetem. Hiába jó a szex, hiába vadulhatok a fiúkkal, semmit nem ér ahhoz képest, amikor valakinek kicsordul a vére…
Ami meg a jövőnket illeti, sajnos nekem az már meg van írva, a születésem pillanatától kezdve egyetlen sorsot szántak nekem, így akármit is választok, bármilyen irányba próbálnám terelni a jövőmet, az út végén mindig ugyanaz lesz; a szövetség. – Én szerintem bérgyilkos leszek. Vagy a fene se tudja – forgatom a szemeimet. – Lehet, hogy elmegyek modellnek. Az vajon mennyire baszná a MiM csőrét? – kuncogok, hiszen már a gondolat is szórakoztat. – Neked van már valami elképzelésed?
Egyébként valami hasonló munkát is szívesen vállalnék, mint amit az Árnyember csinál - ha már szóba jött -, bár ő úgy tudom pártatlan, neki az üzlet az első és nem az, hogy kivel köti… De éppen ez az a szabadság, ami bizsergeti a fantáziámat, mert ugyan teljes mértékben egyetértek a nézeteinkkel, vannak dolgok, amik mégis zavarnak… Ráadásul utálok politizálni, a korlátozottságot pedig annál inkább, márpedig a MiM korlátoz, a Szövetséget irányító öregek is korlátoznak, és ezt az érzést mindennél jobban rühellem. Elvárásaik vannak, amiket teljesítenem kell, de érzem, hogy fizikailag képtelen vagyok eleget tenni bizonyos kéréseiknek. – Óh, mit meg nem adnék, hogy Nero a karjai közé vonjon és édes szavakat suttogjon a fülembe! – most rajtam a sor, hogy dramatikusan felsóhajtsak, s közben Anna ölébe dőlök, mintha az volna a halálos ágyam. – Vagy még jobb… Én suttognék édes szavakat az ő fülébe, juj! De Caly szerintem megnyúzna érte, pedig esküszöm jól bánnék vele! Nagyon jó barátnő lennék, mellettem tuti nem unatkozna – győzködöm a lányt, mintha ő befolyással lehetne a nemlétező, viszonzatlan plátói szerelemre, mi köztem és Nero közt alakul. Egyébként csak viccelek, nekem Nero olyan, mintha a testvérem lenne… De csak mert Caly testvére; ő meg az agyam egy teljes szegletét lefoglalta magának amióta csak világ a világ, így tényleg olyan érzés, mintha rokonok lennénk.
– Ugyan már, tudod, hogy ellenállhatatlan vagyok! – nevetek fel, közben felülök, hogy rendesen a szemeibe nézhessek. – De miért gondolod, hogy nagy falat lenne? Ennyire ellenáll neked? – kérdezem félrebillentett fejjel. Nem tudom elképzelni, hogy létezik férfi, aki nem borul azonnal Annamarie Vogel lábai elé, amint meglátja… Hiszen ez a lány gyönyörű, a hülye is láthatja, ráadásul egy igazi hercegnő, nem is, királynő jellem. Ha pasi lennék, ezer rózsát ajándékoznék neki minden héten, elkényeztetném, bálokba vinném, piedesztálra emelném és az ellenségeit egyesével taposnám el… Jó, nem kell ehhez férfinak lennem. Anna a barátnőm, bármit megtennék érte, de na. Férfiként megtenni ugyanezt egészen más. A férfiak többségének nincs töke hozzá és különben is, mindig várnak valamit cserébe. De talán Spade más… Nem tudom miért, de titkon reménykedem benne, hogy ő jó lesz Annának.
Ám nem lehet mindig ilyen komoly témákról beszélgetni, főleg nem akkor, amikor kíváncsi fülek vannak mindenütt; s hogy biztosítsam a kettőnk nyugalmát - és jókedvét -, ki is szemelek magamnak egy ilyet, s egyetlen aprócska szó elmormolásával lángra lobbantom a cipőjét. Ahogy azt sejtettem, azonnal jó műsor lett belőle, amit Anna meg is tetőz azzal, hogy a lány cipőfűzőjét összeköti, aki néhány béna mozdulatot követően pofára is esik így. Hangos nevetés tör ki belőlem, de még nincs vége, a másik alatt ugyanis valami “varázslatos módon” megfagy egy kisebb rész a földön - micsoda véletlen, hogy épp harmatos volt a fű -, így ő is elcsúszik, a cipője pedig füstölve repül le a lábáról, ahogy a hátára esik.
❧ 
