Siblings that say they never fight are most definitely hiding something
Elõtörténet :
Playby :
Ben Barnes
16
Nero Graves
Hétf. Márc. 27, 2023 6:04 pm
Caly & Nero
- Ha megint megharapsz, esküszöm, hogy belehajítalak a tóba. - Az üres (?) fenyegetőzést talán csak egy hajszál választotta el attól, hogy hasonlóan gyermeteg módon kilátásba helyezzem anyánk bevonását is a történetbe. Bár kétségkívül nagyobb súlyt kapott ez a mondat akkor, ha az ember anyja több tonnás, tűzokádó és rendkívül agresszív mágikus hüllők gondozásával szerzett magának hírnevet. Nem mintha anyánk éppen itt lett volna rendet tenni és rápirítani Calyra, hogy harcoljon tisztességesen...
Amióta a kényelmes - és az ízlésemnek túl biztonságos - roxforti katedrára cseréltem az átoktörő vállalkozásom irodáját, szinte naponta tört rám a lehangoló gondolat: itt minden unalmas, a legkiszámíthatatlanabb dolog az emeletek között önállóan mozgó lépcső, a reflexeim pedig egy vizsgákra magoló kisdiák szintjére fognak süllyedni, ha nem fektetek külön energiát önmagam kihívások elé állításába. Eddig erre nem szorultam rá, amióta elvégeztem a Salemi Akadémiát, alig telt el hosszabb időszak anélkül, hogy valami adrenalinszint-növelő helyzetbe keveredtem volna, ahol szükségem volt minden mágikus tudásomra. Itt azonban nem voltak feloldandó átkok, rivális átoktörők, a természet és ősi építmények veszélyei... csak gyerekek, tankönyveket bújó professzorok és ízetlen brit ételek. Utáltam ezt a helyet. Szerencsére nem csak én untam halálra magam a Roxfortban. A nagy korkülönbség ellenére - vagy talán éppen azért? - a kezdetektől fogva jól kijöttünk Calyval, és azóta gyakran egy rugóra járt az agyunk, hogy megtanult értelmes mondatokat összefűzni. Alig néhány itt töltött hét után mindkettőnkben megfogalmazódott a gondolat, hogy muszáj szinten tartanunk magunkat. Caly magántanárai be sem tehették a lábukat a Roxfortba, Bagman gondoskodott róla, de azt nem tilthatta meg - bármennyire is igyekezett -, hogy együtt eddzünk a húgommal. Morgott miatta? Kétségkívül. Tovább szigoríthatta volna az iskola párbajozásra vonatkozó házirendjét? Nyilván. De szerencsére nagyon meggyőző tudtam lenni: egy begyakorolt mosoly és egy kontrollálatlan tűzmágus gondolata elég hatásosnak bizonyult.
Természetes szervezhettük volna diszkréten. Az üres SVK teremben, a professzori irodámban, a Szükség Szobájában... de egyikünk sem akarta. A közös edzéseink az önfejlesztésen túl erődemonstrációként is szolgáltak. Calyt szórakoztatta a többi diák félelemmel vegyes tisztelete, engem talán még jobban a kamaszok rosszul titkolt rajongása - a tanárlét egyetlen előnye volt az egóm állandó simogatása. De a személyes elégedettségemen túl nyilván másról is szóltak ezek a tréningnek álcázott bemutatók. Minél több diákot kellett magam köré édesgetnem, közel a Magic is Mighthoz, közel Az Eszméhez, a kevésbé megfelelő származásúak és vérárulók között pedig szintén akadtak hasznos gyerekek, akik elcsicsereghettek néhány érdekes információt. Éppen ezért volt tökeletes választás a roxforti tó partja. És azért, mert az édes kishúgom a kelleténél jobban hasonlított anyánk kedvenc állatkáihoz...
Egy jó időben indított Capitulatusszal növeltem a távolságot kettőnk között, mielőtt könnyed intéssel sűrű sötétséget vontam Caly köré. Ekkor indítottam el felé három kutyaméretű árnylényt, hogy vakon szálljon szembe velük. - Nehogy lejárasd magad, sokan néznek. Ott a német vérebed is, bár lehet ő csak szemmel veri a többi izgatott tinifiút, akik téged bámulnak. - Vélhetően Sven Munter nem tartott tőle, hogy az újdonsült felesége hűségére veszélyt jelentenek a puhány roxfortos fiúk. Én legalábbis nem féltem volna a helyében. Persze én nem is voltam egy tizennyolc éves, frissen újraházasodott özvegy... És jelenleg nem is terveztem megházasodni, ezt a megtiszteltetést meghagytam a két kishúgomnak.
"Siblings that say they never fight are most definitely hiding something."
to Nero
- Úgy ismersz engem, mint aki fél egy kis víztől? - nevetem képen a bátyámat, mielőtt a teljes fogsoromat felé villantanám egy fenyegetőnek szánt vicsorral. Az más kérdés, hogy ő ezt nyilvánvalóan nem fogja komoly fenyegetésnek venni. Nem is kell. Mármint nem áll szándékomban csak azért újra megharapni, hogy provokáljam. Ha újra megtörténne, az azért lesz, mert ő provokál engem. Vagy mert az tűnik épp a leghatásosabb bevethető módszernek a leszereléséhez.
Egyébként igazán szeretem és élvezem ezeket a közös edzéseket. Nem csak azért, mert szükségem van a gyakorlásra, önmagam fejlesztésére, amit a megszokott magántanáraim nélkül legfeljebb a vértesóimmal tartott közös programjainkkal tudok még pótolni. Egyébként csak így mellékesen jegyzem meg, hogy a Roxfort önvédelem- és párbajszakköre egy rossz vicc. Még csak nem is azért jók ezek a különórák Neroval, mert az efféle rendszeres erődemonstrációkkal megmutathatom a briteknek, hogy miért nem érdemes belém kötniük, miért érdemes követniük, vagy mi az, amivel többet nyújthatunk annál, amit errefelé tanítanak. Hanem azért, nemes egyszerűséggel, mert a bátyámmal lehetek. Ő azon kevés személyek közé tartozik itt a kastélyban, akivel tényleg jól megértjük egymást, közös nevezőn vagyunk, akivel igazán önmagam lehetek, és nem kell figyelnem minden szavamra. Nem mintha amúgy arról lennék híres, hogy meggondolatlanul beszélek. Illetve már csak azért is örülök a fivérem társaságának, ennek a néhány hónapnak, amit egy fedél alatt tölthetünk, mert ilyenre az elmúlt hét évben amúgy sem igen volt lehetőségünk.
A kiélezett reflexeimnek hála egy gyors pajzsbűbájjal hárítom a lefegyverzését. - Na azt már nem, a pálcámat nem adom! - Bár az nélkül sem vagyok teljesen védtelen, de ilyen könnyen nem kapja meg. A rám szabadított feketeséggel azonban már nem ilyen egyszerű felvenni a harcot. Ám még mielőtt a sűrű sötétség teljesen körbe venne mindent körülöttem, és ez esetleg rontana az irányérzékemen, egy gyors, erős lángcsóvát irányítok abba az irányba, amerre az imént még a bátyám ácsorgott - túl magabiztosan, ha engem kérdeznek. Csak hogy kicsit kizökkentsem őt ebből a túl nyugodt állapotból, amíg én az ő elemi erejével küzdök. Aztán egyik tenyerem fölé egy lánggömböt idézek, a másik kezemben a pálcámmal pedig a patrónusomat. Sajnos egyik sem maradéktalanul hatásos. A tűz fénye nem képes teljesen átszelni Nero sötétségét, de a patrónusom fehérségével kiegészülve ad annyi előnyt az árnydögökkel szemben, hogy képes vagyok érzékelni a mozgásukat. Aztán egyiket a másik után megcélzom egy-egy lánggömbbel. - Túlságosan élvezed ezt, valld be! - kiáltok át a sötétségen a bátyám felé. - Vajon akkor is ugyanígy rajonganak majd érted a diáklányaid, ha megpörkölöm a szemöldöködet, vagy felgyújtom a hajadat? - célzok azokra a csitrikre, akik felsorakoztak a fák alatt a műsorhoz. Hiszen nem csak engem figyelnek árgus szemekkel a rajongóim. A fényhollóm kicsit meginog – sajnos nem tudom olyan tökéletesen és sokáig fenntartani Kira halála óta - ezt kihasználva az egyik kutyaszerű lény azonnal rám támad, és rövid, de mély karmolás szerű sebet ejt az egyik vállamon, majdnem le is dönt a lábamról. - Francba! - Hátrálok pár lépést, majd nagyobb összpontosítással és erőbevetéssel hosszú, ostor formájú lángcsóvával csapok le a dögre, ami megtámadott. A tűz magasan körbe veszi azt, majd addig terjed, amíg a lényből nem marad más, csak sűrű, szürke füst.
- Ha megint megharapsz, esküszöm, hogy belehajítalak a tóba. - Az üres (?) fenyegetőzést talán csak egy hajszál választotta el attól, hogy hasonlóan gyermeteg módon kilátásba helyezzem anyánk bevonását is a történetbe. Bár kétségkívül nagyobb súlyt kapott ez a mondat akkor, ha az ember anyja több tonnás, tűzokádó és rendkívül agresszív mágikus hüllők gondozásával szerzett magának hírnevet. Nem mintha anyánk éppen itt lett volna rendet tenni és rápirítani Calyra, hogy harcoljon tisztességesen... 
