Nando's peri-peri chicken

Törekszik a kedvességre. Mindig igyekszik jó benyomást kelteni az emberekben és fontos neki, mások kényelme. Igazi people pleaser, de általában megválogatja, hogy pontosan kit is hordoz igazán a tenyerén. Első alkalommal minden idegennek igyekszik a kedvére tenni és társas helyzetekben is törekszik arra, hogy ne okozzon akár csak apró problémát is más embereknek - például vásárlás közben mindig odafigyel rá, hogy ne álljon meg az út közepén válogatni, hanem elférjenek tőle, valamint az utcán sétálva is ügyel arra, hogy bárki könnyedén meg tudja kerülni, még akkor is, ha a gyerekekkel van, akikkel köztudott, hogy nem olyan egyszerű. Azonban, ha valaki visszaél a kedvességével, vagy már előre nem adja meg azt a minimális, alapvető tiszteletet neki, amit ő is nyújt másoknak, egy egészen más oldalát ismerheti meg Nandonak.
Rendkívüli érzékkel rendelkezik az aprócska részletekhez, az élet gyakorlatilag bármilyen területén. A legjelentéktelenebb hibát is észreveszi egy esküvői torta legeldugottabb pontján, és a legkisebb hibát is felismeri bármilyen hazugságban. Marty szerint kiváló nyomozó lenne belőle, ha a szakma többi részét is ilyen jól csinálná - vagy inkább csak el tudná viselni. A gyerekei sem tudtak soha semmilyen féligazságot sem beadni neki, ahogy hamar megtanulták azt is, hogy az olyan játékokban, amikben meg kell téveszteni a másikat, esélyük sincsen ellene. Még akkor sem, ha hagyja őket nyerni. Fiatal fiúként nehezen tudta visszafogni magát, amikor valaki triviális hibát ejtett, szinte kényszeresen akarta közölni vele, hogy itt rontotta el élete legjobban összerakott hazugságát, azóta azonban rádöbbent, hogy ezzel könnyen elmar maga mellől embereket. Jó ideje már inkább megtartja magának az észrevételeit, legfeljebb akkor szólal meg, ha kifejezetten fontosnak tartja.
Ez a két szempont rengetegszer okoz neki fejfájást, annyira ellentétesek egymással, ezek a szélsőségek pedig alapvetően jellemzőek rá, az emberekről is hasonlóan gondolkodik: vagy szereti őket, vagy gyűlöli. Az előbbi nem jelent gondot, hiszen nagyon szívesen hordozza a tenyerén a szeretteit és azokat, akik egy kicsit is kedvesek neki. Bármilyen titkot, érzést, gondolatot rá lehet bízni, ő egész biztosan megtesz mindent azért, hogy a megfelelő gondoskodást nyújtsa az embernek. Ha nyugtatásra van szükség, azt teszi, ha tanácsra, abban is remekel - véleménye szerint.

Elképesztően kicsinyes tud lenni, pláne ha bosszúról van szó. Mivel alapvetően nem szeret nagy kárt okozni másoknak, az ilyen bosszantó, zavaró apróságokat részesíti előnyben, és ha őt kérdeznénk, biztosan állítaná, hogy ez még rosszabb is, mint egy igazán nagy bosszú. Hiszen mégis milyen ember lenne képes szeretni a kelta tündérmanókat? Úgyhogy ha valaki nem akar egy emberbőrbe bújt cornish pixie áldozatául esni, annak nem szabad Ferdinandnál kihúzni a gyufát.
Az apróságokat illető figyelmessége tűnhet bármennyire áldásnak, valójában legtöbbször átokként gondol rá. Soha, semmi sem lehet tökéletes, soha, semmivel sem lehet elégedett. Régebben rengeteget frusztrálódott ezeken az apróságokon, mostanra megtanulta, hogyan engedje el könnyebben mindezt. Persze még így sem mentes minden alól, alkalmanként képes fennakadni szerinte félresikerült tortákon és más emberek láthatatlan hibáin. Sokan szőrszálhasogatónak tartják és nem is tévednek, hiszen alkalmanként nem tud lakatot tenni a szájára és felemlegeti azokat a semmiségeket, amiket másokban vesz észre.
Néha akaratán kívül sért meg embereket, pusztán azért, mert fontosnak tartja az őszinteséget. Ami a szívén, az a száján, néha úgy kell befognia a saját száját, hogy ne tegyen kárt a számára fontos kapcsolatokban.

Fortescue-ként nem születtem ugyan nagy aranyvérű családba, akik évszázadokra visszamenőleg vezetni tudták a családfájukat, de nem is mondhatom, hogy a nevem annyira ismeretlen lett volna. Most már egész biztosan nem az, de gyerekkoromban is nagy hírnévnek örvendett a brit varázslótársadalomban, végképp a londoniak körében. Apám vállalkozása szinte a kezdetektől fogva sikeres volt, hatalmas tömegeket vonzott be és nem volt olyan hónap, amikor aggodalmaskodnunk kellett volna a pénz miatt. Én voltam az elsőszülött, ezért a kezdetektől fogva nevelte belém a sütés-főzés iránti szeretetet, mivel feltett szándéka volt idővel rám hagyni az üzletét, igazi családi vállalkozást készítve belőle, amit majd továbbadhatok a gyerekeimnek, ők a sajátjainak, és így tovább. Ha jól tudom, nem is akart még egy gyereket, az öcsém is egy véletlen terhesség eredményeként született meg, amit soha nem tudatott vele senki. Hamar csatlakozott hozzánk a konyhában - mama legnagyobb bánatára, hiszen annyira szerette volna, ha legalább az egyik fia őt követi a gyógyítás nehéz útján. Az én helyem azonban ott volt apa mellett, ezt már egészen kisgyerekként tudtam, még akkor is, ha a későbbiekben néha megingott az ebbe vetett hitem. De hát ilyen a fiatalság.
A fiatalság, bizony... Mint a legtöbb embernek, nekem is ez a relatíve nagy időszak hozta az életem legnagyobb változásait. A személyiség ekkoriban fejlődik a legrohamosabban, a gyerekek agya olyan, mint a szivacs, és annyira, de annyira könnyen formálhatóak. Ezt a saját két szép szememmel látom most a saját gyerekeimen, és visszagondolva én is pontosan ugyanezeken a lépéseken, időszakokon mentem át. Tizenegy évesen, mint a legtöbb máguscsemete, én is megérkeztem a Roxfortba, majd a Hollóhát klubhelyiségébe és abba a szobába, aminek a társasága a legfontosabb lett az életemben. Már akkor, szinte azonnal megvolt a klikk köztem és Marty McGonagall között, amikor először bemutatkoztunk egymásnak, mint leendő lakótársak. Egymás mellett volt az ágyunk, a kettő között a széles peremű ablak, amit a második évre már kényelmesen kipárnáztunk és a szabadidőnk nagy részét ott töltöttük. Sőt, ha jobban belegondolok, még a tanulást is. Majd mást is. Harmadikban még egymás mellett ültünk, negyedikben már egymás ölében, és mind a mai napig az segít nekem megidézni a patrónusomat, ha arra gondolok, milyen boldog fiatal voltam, miközben ott ültem, a hátamat a mellkasának döntve, a lábaimat már kényelmetlenül felhúzva, hiszen túl hosszúra nőttek, az ablakon beáradt a kora tavaszi langyos napfény... és nem történt semmi. Csak ott ültünk ketten, én egy beadandót írva a térdemen, Marty egy tankönyvet bújva. Évekkel később, fiatal felnőttként láttam, ahogy az az ablak leomlik a toronyból egy robbanás következtében. De akkor és ott csak mi számítottunk.
Mi, és a mágia. Mert elhanyagolhatatlan tényező, hogy nem véletlenül lettünk mindketten hollóhátas diákok. Éltanulók voltunk, szinte baráti harccá vált közöttünk, hogy kiből lesz prefektus, majd iskolaelső, kinek a sikere vezeti győzelemhez a ház kviddicscsapatát és ki után sóhajtozik több lány. Nem mintha ez utóbbi számított volna valaha is - legfeljebb abban, hogy egyértelműen én nyertem. Éppen úgy, mint a párbajban. Most már valószínűleg esélyem se lenne a férjem ellen, akkoriban azonban bárkivel, bármikor felmostam a padlót a szakkörökön vagy azokon kívül. Már egészen fiatalon olyan tehetséget mutattam a párbajozás irányába, amiről előtte magam sem tudtam, hogy a professzorok rendszeresen toltak és toltak a versenyekre, egészen az Ifjúsági Európa Bajnok cím kétszeres győzelméig, illetve egy világbajnoksági szereplésig, ahol negyedik helyezett lettem. Igen, bosszantott, hogy nem szereztem dobogós helyezést, de ilyen az élet. És mint kiderült, nem sokszor fogom ezt a tudást kamatoztatni az életemben - csak amikor feltétlenül muszáj.
A Roxfort végeztével Marty és én akadémisták lettünk. Sőt mi több, még egy szakra is mentünk (plusz Marty az aurorképzőre), és nem pusztán azért, hogy egymás mellett maradhassunk. Mindkettőnket érdekelt a pszichomágia, és sosem felejtem el, milyen lelkes diskurzusokat folytattunk minden egyes előadás vagy szeminárium után az első évünkben. Számomra ez volt az utolsó is. Vágytam a szabadságra, hogy igazán a saját lábamra álljak, ezt viszont akadémistaként nem volt lehetőségem meglépni. Így tehát otthagytam az akadémiát, nagyon hamar, Marty nem túl nagy örömére, de nézzük a jó oldalát: megnyitotta kapuit a cukrászdám, ami nagyon hamar sikereket hozott, Marty pedig odaköltözhetett hozzám. Az egyik legnagyobb és legrizikósabb lépés volt, amit valaha megtettem az életemben, de határozottan jól jártam vele. Megalapozott mindent.
Aztán a Sötét Nagyúr visszatért és a szép, virágillatú, romantikus, madárcsicsergéssel teli életünk elsötétült. Életem szerelme az egész középpontjában találta magát aurorként, ami egyáltalán nem tudott megnyugtatni, még akkor sem, amikor én magam is meghoztam az elhatározást, hogy a Főnix Rendjében a helyünk. Egy Fortescue és egy McGonagall pontosan odavaló volt. A segítségünk hiszem, hogy sok életet mentett és védett meg, de az áldozatokat így sem lehetett teljesen elkerülni. Minden ember sokat veszített akkor, én az édesapámat. Bűntudatom volt, mint sok más embernek, aki akkor túlélt, de rengeteget is veszített. Évekbe telt, mire nem kértem bocsánatot minden alkalommal, amikor meglátogattam a sírját. A Roxforti csata során megtapasztaltam, hogy a bosszú mennyire nem segít, mennyire nem kielégítő, hiszen hiába öltem én is akkor, mégsem múlt el a fájdalom és a harag, amit egy szülő elvesztése okoz.
De az élet megy tovább. Nem ugyanúgy, hiszen már nem lehet minden annyira felhőtlen mint előtte, amikor nem gyötörtek rémálmok hónapokon át, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy Marty dolgozik, pedig nagyon elrontottam ezt az új receptet és nagyon frusztrált vagyok miatta. Az élet nem áll meg, legfeljebb te állsz meg az életben. És én azt nem akartam. Idővel pedig tényleg minden jobb lett, mondhatni visszatértünk az eredeti kerékvágásba és kellemes, nyugodt évek vártak ránk. Egész pontosan kettő ilyen év.
Mert utána szinte egyik napról a másikra váltam édesapává. És azt hiszem, korábban hazudtam. Ez is egy hatalmas rizikó volt, egy vakon tett lépés, ami valahogyan szintén működött. Lehet, hogy a sütés a szenvedélyem, de amikor a karomban tartottam Pippa aprócska, alvó alakját, rögtön tudtam, hogy apának lenni legalább ugyanennyire fontos, jó és élvezetes. Mindent beleadtam, amit tudtam, a lányom lett az életem, akinek foglalt helye volt a cukrászdában a pultnál és a rendszeres vásárlóim közül mindenki tudta, hogy oda nem szabad ülni. Még akkor sem, amikor Pippa éppenséggel a Roxfortban tanult, vagy most, hogy már az akadémiát járja és fájdalmasan kevés ideje van az öregére. Ez a sors fog várni a többi gyerekre is, ezt már most érzem és előre gyászolom is. Azt hiszem, ki kell használnom az időt, amíg Lucas és Brooke fiatalok és igénylik a társaságomat. Már el is felejtettem, milyen az élet, ha nincsen egy kisgyerek az ember lába mellett. Vagy nem okoz neki nagy fejfájást az egyik...

Magas férfi, a maga 187 cm-ével a legtöbb emberre lefelé kell néznie, ha csak fizikai értelemben véve is. Haja természetes hullámos, fiatalabb korában barna volt és hosszabbra növesztve hagyta, mostanra azonban már a szürke ötven árnyalatában és a hófehér ősz szálak közötti átmenet a megszokott, illetve rövidebbre is nyírja. Állítása szerint öreg már ahhoz, hogy annyit foglalkozzon reggelente a tollászkodással, mint régen. Szemei kékek, nem gondolja, hogy bármi érdekes lenne bennük.
Öltözködését tekintve kedveli az egyszerűséget és általában elképesztően ódivatú ruhákat hord, Marty sokszor cukkolja emiatt a "nagyapó" vagy "vénség" megszólítással. Azért ha kell, tud ám divatosan is megjelenni, sőt, igazság szerint nagyon jó érzéke van a divathoz, csak a saját, egyéni preferenciái általában meg sem közelítik az aktuális divatot.