Pansy Parkinson

Ezt talán azokat kellene megkérdezni, akik kapcsolatban állnak velem. Viszont szerintem kedvelik a kitartásomat, nem ismerek lehetetlent és általában mindent megteszek azért, hogy a magam elé kitűzött célokat elérjem. A családomért, legfőképp a gyerekeimért mindent feláldoznék, bár nem lehet rám mondani, hogy minta anya vagyok. Szenvedélyes vagyok, mint a szakmám, mint a magánéletem terültén. Motoszkál bennem a humor, amit néha pont jó helyen és időben sikerül megcsillogtatnom. Különösen jó szemem van a divathoz és mondhatni kényes is vagyok rá. Szeretem, ha a családom nem szenved hiányt semmiben. Őszinte vagyok, általában ami a szívemen az a számon, de nem hiszem, hogy ezt mindig pozitív tulajdonságként élik meg a környezetemben. Különleges kapcsolatom van a növényekkel, imádom a kiskertem, a különleges növényeket, amiknek hasznát a családom és barátaim is sokszor élvezik gyógynövények és különböző készítmények formájában. Gyakran jótékonykodom, de ezt a lehető legnagyobb titokban, mert csorba esne a hírnevemen, ha valaki megtudná. Nagyon bújos természetem van, de csak is kizárólag a négy fal között, a megfelelő emberrel. Számomra az ölelés a szeretet kifejező eszköze így tényleg csak a hozzám legközelebb állókat ölelgetem. Őket viszont szinte folyamatosan, ha alkalmam van rá.

Ezt a listát könnyebb megírni, mint az előzőt, nagyon sok olyan tulajdonságom van, amivel nehéz együttélni. Ilyen többek között a hirtelen haragúságom, amit sajnos nem tudok szabályozni (általában nem is akarok.). Elég egy számomra nem tetsző mondat, vagy cselekedet és azonnal robbanok. Azt is gyakran mondják rám, hogy eléggé magamnak való vagyok, önző, amivel nehéz szívvel ugyan, de egyet kell értenem velük, gátlástalanul átgázolok bárkin, ha az érdekem azt kívánja. Nem fecsérlem a szót azokra, akiket nem kívánok a társaságomban, nincs időm amit elfecsérelhetnék. Sznob vagyok és hiú. A külső megjelenésem fontos, nem titkolom a családommal, a származásommal járó előnyöket sem, azért vannak, hogy kihasználjam őket. Sokszor hallom a kollégáimtól, hogy kemény vagyok, nem látnak szinte soha mosolyogni, pedig ez nem feltétlenül igaz, de azt vallom, hogy mindennek megvan a helye, a munkának a munkahelyen, a mosolygásnak azon kívül.  Nem - vagy csak nagyon nehezen- tudok bocsánatot kérni, sokszor megkapom, hogy kegyetlen vagyok, pedig erről szó sincs, csak nem tudok bánni a szavakkal. A gyerekeimnek nem szeretek semmiben nemet mondani, de cserébe elvárásaim vannak az irányukba, szigorú napirendet kell követniük, a tanulásban nem teljesíthetnek rosszul, nem lóghatnak óráról. Minden karácsonyt együtt tölt a család, ilyenkor nem érdekel, hogy kinek milyen programja van.  

1998,
Még fel sem fogtam teljesen, hogy mi történt, még orromat zavarja a füst erőteljes szaga, szemem csípi a por, fülemben ott cseng a Roxfortban történt csata zaja, de a családom már úton van, hogy új életet kezdjünk. Legalábbis szeretnék én erre gondolni, de az igazság az, hogy egyszerűen menekülünk. Mint a gyáva kutyák, a patkányok, az elsők között hagyjuk magunk mögött Angliát. Hát ennyi volt. A gyerekkorom, az iskolám, a jövőm, a szerelmem mint marad, miközben én lázasan dobálom be a bőröndbe azt a néhány ruhadarabot ami maradt, hogy a szüleimmel továbbálljak. Apa megállás nélkül káromkodik, átkozza Pottert, a Weasleyket, Pitont. Mindenkit, aki szerinte köze van Voldemort Nagyúr bukásához. Anya megállás nélkül sír. Azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, Tudom, hogy sietnem kell, tudom, hogy mi a tétje annak, hogy időben elhagyjuk a birtokot. Az egész család veszélyben van, de legfőképp apám. Nem lesz kegyelem a halálfalóknak, sem a családjuknak.  Tudom, hogy sietnem kell, hiszen a nyomunkban vannak, de arra még szakítok időt, hogy darab pergamenre, szép, kerek, dőlt betűkkel a következő üzenetet írjam.
„Jól vagyok. El kell utaznunk, ne keress! Csak éld túl kérlek.
Szeretettel, P.P” a címzett pedig Draco. Alig tudom a baglyomnak átadni az apró pergamendarabot apám máris hátra rúgja az ajtót.
- Pansy! Indulunk! ragadja meg a karom, hogy szinte levonszoljon a lépcsőn a nappaliba, ahol anya már egy régi tornacipő mellett áll Adalbertet ölelgetve. A tstvérem nem jön velünk, az ő feladata vigyázni a birtokra és hírekkel szolgálni nekünk.
Jólvan, elég a sírásból. Fogjátok meg a cipőt, háromra. és számol. Szorongatom anyám kezét, majd rámarkolok a zsupszkulcsként használt tárgyra, hogy a következő pillanatban már forogva, szédülve, gyomorgörccsel érkezzek meg új otthonomba a napos San Franciscoba.

2001,
Mindenki szerint túl gyors a tempó amit diktálunk, de sosem szerettem, ha megmondták nekem mit csináljak vagy mit ne. Ez most sem változott semmi. Amerikában a Parkinson név ugyanolyan mint a többi, én pedig élvezem, hogy nem jár kiváltságokkal a létezésem. Itt úgy élek ahogy akarok.
Végigsimítok rámfeszülős fehér ruhámon, még egy utolsó pillantást vetve saját tükörképemre. Mindig igyekszem a tökéletességre, így természetes, hogy a saját esküvőmön elvárom, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Senkit nem hívtam meg a londoni brigádból, azt az életet már magam mögött hagytam, egyedül a bátyám Adalbert van jelen a régi  időkből. Hatalmas rózsa és liliomcsokromat szorongatom a kezemben miközben anyám felcsatol egy kósza fekete tincset a kontyomba.
- Ne oda tedd azt! sipítok rá az egyik manóra, aki a süteményes tálat a fátylam mellé akarja letenni. - Nyisd már ki a szemed! meglehet kissé ideges vagyok, de azt mondják ez normális ilyenkor.
- Odalent mindent rendben? valami igen asszonyom és bólogatás kombinációjával hagyja el a szobámat a manó. Jobb, hogy most senki nem kerül a szemem elé.
- Apám még ideges? hiába telt el három év a költözésünk óta, ő nem felejt és még mindig a régmúltban él.
- Ne foglalkozz apáddal. Tudod, hogy egész életében azt tervezte, hogy Malfoy leszel, nehéz nap ez neki ölel meg könnyezve, majd az odalent felcsendülő harsonaszó jelzi, hogy itt az idő. Repkedő rózsaszirmok között vonulok végig a vörös szőnyegen az oltárig, hogy igent mondjak annak, akit a legjobban szeretek.

2005
- Hé, baby, jól vagy? ül le mellém a férjem aggódó tekintettel.
- Úgy néze ki, mint aki jól van? kiabálnék, ha lenne hozzá erőm, de inkább csak erőtlenül motyogok mielőtt egy újabb hányás roham rám nem tör. Azt mondták, hogy félidő után már biztosan könnyebb lesz, de az én fiam annyira makacs, hogy folyamatosan visszajön minden amit lenyelek.
- Aludni akarok... sóhajtok fáradtan. Kimerjt az egész napos rosszullét,
- Tudod, hogy nekem menenm kell baby, ugye? Nemsokára keződik a meccs.
- Ne szólíts babynek... fekszem hátra a kanapén. Nem érdekel mit csinál, csak csinálja csendben, hogy tudjak pihenni. Még egy darabig ácsorog engem nézve, majd hallom amint elmormolja az úticélt és másodpercek múlva már ott sincs. Utálom, hogy ezt tette velem. Kezem az egyre nagyobb hasamon pihen. Lucas elcsendesett odabent, remélem, hogy lesz egy kis időm aludni.
később ugyanezen évben
Csak nézem az én gyönyörű újszölött fiam vörös arcát és hirtelen elfeljtem azt a hónapokon keresztül tartó szenvedést amit át kellett élnem. Jamie nincs itt. Valahol éppen cikezt üldöz a pályán. Van ami fontosabb a családjánál. Ennyire büszke soha nem voltam még életemben.

2009.
- Hogy érted azt, hogy nem megyünk vissza? Jamie hangja betölti a lakás csendjét. Megigazítom a fekete kalapom.
- Adalbertnek szüksége van rám, nézd meg hogy néz ki a birtok. Apám forog a sírjában. És egyébként is közel a szülés időpontja most nem lenne biztonságos. Maradunk! az elmúlt hosszú évek során mindenben támogattam és segítettem, de elég volt. Magányos vagyok és gyűlölöm az életünket. Nem, nem játszik közre a döntésemben az, hogy tegnap véletlenül láttam Dracot. Csak messziről. Kislányom hevees rugdalózása egyértelműen beleegyezést jelent.
- És velem mi lesz? A csapat?
- Oldd meg! gombolom be a kabátomat mielőtt kilépek a házból, magára hagyva a fortyogó férjem. Szerettem. Mindennél jobban és szenvedélyesen, de úgy érzem, hogy már régóta más irányba halad az életünk, őt a sport jobban érdekli, mint mi. Talán, ha Rose megszületik újra sínen lesz az életünk.

2014
Letörlöm a könnyeimet. Senki nem láthatja, hogy sírok, nem adom meg ezt az örömet senkinek. Főleg nem itt. Hivatalos. Elváltunk. Bár megkönnyebbültem azért mégis szomorú vagyok, mert szerettem. A válásunk egy életet zár le. Fáj, hogy így alakult és az még jobban, hogy ő már tovább is lépett. Fiatalabb, csinosabb, simulékonyabb, kedvesebb. Mindenben a teljes ellentétem. Megigazítom a sminkem a mosdó tükrében. Szürke egyenruhám pont olyan, mint az életem, egyhangú. Nyílik a mosdó ajtaja és Monica, az egyik vizsgára váró fiatal aurorjelölt lép be rajta. Megtorpan, látszik rajta, hogy megkérdezné mi a gond. Magasba szökik a szemöldököm. Vádló tekintetem látva zavartan elmosolyodik és inkább bemegy az egyik fülkébe. Jobb is így, nem szívesen vágtam volna el a vizsgán. Mély levegőt veszek majd visszasétálok a többiekhez. Az élet megy tovább.

2022
- Melinda, nem láttad Mr. Malfoy itt van? nézek körbe a kint ácsorgó tömegen.
- Nem láttam Ms Parkinson. mondja miközben újabb talárokat pakol ajándékszatyrokba.
Ma van a talárszabászatom megnyitója. Hosszú és kemény munkát fektettem bele az üzletbe, a rengeteg aranyról nem is beszélve. Már csak abban bízom, hogy sikeres lesz. Anya nem tudott eljönni, éppen a Niagara vízesésnél nyaral, a gyerekeim a Roxfortban okosodnak. Egyedül vagyok. Vannak alkalmak, amikor rámtör a magány, az egyedüllét fájdalma. Több tucat ember van körülöttem, most is, mégis egyedül érzem magam. Abban bíztam, hogy itt lesz. Igazából nem tudom, hogy miért, de reménykedtem benne. A köpcös üzletvezetőm felkonferál én pedig mosolyt erőltetve az arcomra lépek ki a raktárból, hogy hivatalosan is megnyissam a boltot. Kattannak a gépek, sercegnek a pergamenek. Mosolygok és beszélek, de nem tudok teljesen örülni. Lelkem egyik kis része üres.

Amikor tükörbe nézek szeretem, ha tetszik amit látok. Jobban mondva mindig törekedem arra, hogy saját magamnak tetszen a látvány. Szeretek megújulni ezért nincs egy kifejezett stílus ami engem jellemez, de mindig elegáns és nőies a megjelenésem. A válásom óta szőkítem a hajam, mert kellett egy kis báltozatosság saját magamon. Amerikában beleszerettem a tűsarkú cipőkbe, szinte mindig az öltözéke része. Nem kényelmes de legalább divatos. Utálom a bő, mindenhol lógó ruhákat, sokkal jobban kedvelem, ha az anyag ráfeszül a testemre, hogy kiemelje az alakomat. Hajam legtöbbször szabadon omlik a hátamra, munkában és kertészkedés közben azonban mindig lófarokba vagy kontyba van tűzve. A talárom mindig tökéletesen talál az öltözékemmel ezért ebből több fajta is van otthon. Kétszer egymás után nem veszem fel ugyanazt a ruhát, szeretem a változatosságot. A ráncokat nem bírom elviselni magamon, ősz hajszálakró hallani sem akarok, az öregedés egyelőre hatalmas tabu az életemben. Amikor csak tehetem edzéssel tartom karban magam, kényesen ügyelek arra, hogy a mérlegen az a biizonyos szám 1-2 kilónál ne ingadozzon jobban.