Könnyű bejutni – visszaéléstől nehéz szívvel lopakodom mégis, lépésenként majdnem meggondolom magam, torkomban föltolul bűntudat, félelem és izgatottság –, néhány szekrény átkutatása sem okoz különösebb problémát, apa picit mindig szétszórt, nehezen tart rendet maga körül, bármerre tapogatózom, bármit húzok ki és futok át, úgysem tűnik majd fel neki. Ráadásul úgyis sikerül észrevétlenül átnéznem mindent, mert pergamenenként haladok, borítékonként, precízen, persze eget verdeső pulzusszám kíséretében, mert fogalmam sincs, mit mondok majd, ha rajtakapnak. Nem kaphatnak rajta, erről gondoskodtam, egész délelőtt órarendeket egyeztettem, kerestem húsz percnyi metszetet, átfedést kettejük napja között, amikor egyikünk sem húzhatja keresztül a számításaimat. Pedig nincsenek számításaim, legalábbis… tudom, mit keresek, illetve azt hiszem, tudom, mit keresek, és tudom, hogy apa is tudja, mit keresnék, sőt, apu is tudhatja mostanra, mit keresnék, és talán már összehívtak egy miniatűr válságstábot, hogy eldöntsék, ezzel mihez kezdjenek, mert kezdeni kell valamit, értelemszerűen, elvégre egyikünk – és nyilvánvalóan az sem titok előttük, melyikünk – megkerülte őket. Sienna nem tenne ilyet. Sienna értékrendje érinthetetlen és támadhatatlan, Sienna piedesztálon ül, tökéletes és bátor és fantasztikus és minden, ami valaha lenni szerettem volna, minden, amit sírva szedtem ízekre a terápián, minden, amit irigyeltem, gyűlöltem és szerettem, végtelenül, nevetséges szerettem, szeretek, és… Nem ragadhatok le, spirál el, egyik kanyarulat követi a másikat, beláthatatlan félfordulatok, sosem tudom, pontosan mi vár rám, sírógörcstől kezdve, dührohamon át, egészen a konstans flegmaságig bármi felbukkanhat. Egy borítékot keresel, emlékeztetem magam, minisztériumi pecsétet, amelyet biztosan feltörtek már, benne félbehajtott levél, rajta adatok, szignó, ismét pecsét, semmitmondó, bürokratikus név kíséretében, valaki unottan írhatta meg, száraz szövegezéssel, ügyelve a margókra és stilisztikára, pillanatra sem kizökkenve, gépiesen és sterilen. Miután két szekrény áttúrásával végzek, apa asztalához lépek, ujjaimmal bizonytalanul érintem meg a levélnehezéket, amit két éve alkudtunk ki neki egy bazársoron apuval, és tudtuk, hogy úgysem fog örülni neki, mégis küzdöttünk érte, mire visszaértünk, és ragyogó arccal odaléptem hozzá, büszkén felmutatta, amit Sienna-tól kapott, apró kvaffot, amelyhez egy apró őrzőkarika is járt. Itt van ez is, hát persze, jobb kézre esik, valószínűleg sokszor játszik vele, megszokásból, rajongásból, hálából, amiért Siennal ennyire ismeri, amiért ennyi mindent tud róla, amiért figyel… Aznap éjjel emlékszem, kiszöktem, és… Enyhe fejrázással próbálok megszabadulni a gyomromat összerántó vádtól és önvádtól. Mindennek mindig két pólusa lesz, mindig minden kétfelé fut, két pontban végződik. Kihúzom a közelebb eső fiókot, különböző iratok, tantervek, feljegyzések, apró cetlik, pennák, mindenféle kacat, egyre dühösebben pakolok ki belőle, valahol itt kell lennie, egyszerűen tudom, mert láttam ma rajta, áthatóan nézett rám, elidőzött, mielőtt megkérdezte volna, bevettem-e a gyógyszerem, hogy aztán sértetten és szomorúan hátat fordítsak neki, amiért azt feltételezte, nem venném be a gyógyszerem, hogy utána visszarohanjak a hálókörletbe, mert tényleg elfelejtettem bevenni. Vagy nem is akartam. Nem tudom, néha iszonyúan nehéz eligazodnom saját magamon.
Nekiütközök. Apu pont arra a folyosóra akart befordulni, ahonnan én szerettem volna kilépni a lépcsőház felé. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha pergamenek százai terítené be a közvetlen környezetünket, amiket előtte magához ölelve szorongatott. -Ne haragudj..-mire lehajolnék már egy pálcaintéssel visszarendezi a tekercseket a kezébe. -Nincs baj kicsim.. de most rohanok..-mindig rohan. -Héé... arra mind szükséged van? Letehetem az irodádba.. lyukas órám van..-nyújtom felé a kezemet. Mire kettőt pislogok a kezembe nyomja a köteget. -Egy kincs vagy..-pillant rám hálásan mielőtt tovább siet eredeti célja felé. Egy pillanatig csak állok és mosolyogva pislogok utána mielőtt eltűnne a folyosón. A nagyterem helyett a szobája felé veszem az irányt. A legtöbben pont az ellenkező irányba mennek, mint én. Pont a szemem sarkából veszem észre Alexandert, aki egy másik lépcsőn próbál utat törni felém mielőtt a haverjai elkapják a nyakkendőjét és tovább vonszolják magukkal. Drámaian felém nyújtja a kezét én pedig félkézzel dobok neki egy csókot a levegőben. Úgy tesz, mintha elkapná a levegőben és a szívéhez szorítja miközben próbál nem megfulladni a nyakkendőjétől és hátrafelé megy felfelé a lépcsőn a társaságával. Felnevetek. Ez egy idióta.... imádom. Ahogy haladok a célom felé úgy kezdenek ürülni a folyosók. Nem szeretem az ilyen üres járatokat.. teljesen kiesek a ritmusból mielőtt folytatódnának az óráim. Így most újra kell terveznem mindent. Ha gyorsan lepakolok apa irodájában, akkor még talán lesz időm megírni egy beadandót.. így mégiscsak hasznossá válhat ez a kis kieső idő. Mire az ajtóhoz érek már csúsznak a pergamenek a kezemből, így hezitálás nélkül nyomom le a kilincset és azonnal be is lépek. A kinyíló ajtóban azonban azonnal megtorpanok. Adele? Mit keres itt? -Hát te?-húzom fel a szemöldökömet és elmosolyodok. Közben beljebb oldalazok kíváncsian pillázva, hogy vajon mit keres.. Apu itt felejtett volna valamit? De hát akkor szólhatott volna, hiszen éppen az előbb találkoztunk. Lehányom a pergameneket az asztalra. Ha bárhova máshova teszem valószínűleg sosem fogja megtalálni... és majd ő elrendezi ahogy akarja. -Keresel valamit, szívem? Segítsek?-ez egy kész labirintus. Nem volt a legkedvesebb dolog, hogy apu Adele-t küldte, hogy keressen meg valamit... szerintem még ő maga sem találna meg semmit. De ha már így alakult, akkor szívesen segítek. Mi másért lenne itt?
Kitartóan és egyre hevesebben kutatok, papírok zizegnek az ujjaim között, félbehajtott levelek, mindegyiket kinyitom, teljesen felesleges és számomra semmit sem jelenti darabok, apró cetliket futok át gyorsan, kell egy nyom, valami, amin érdemben elindulhatok, különben vissza kell jönnöm ide, és minden egyes látogatás magában hordozza a lebukás veszélyét. Egyszer valamit rosszul illesztek majd vissza, valami nyitva marad, valahol meggyűrődik egy jegyzet, és bármilyen figyelmetlenség is tűnjön fel apának, tudni fogja, kit keressen, ki ennyire hanyag és meggondolatlan, kinek lenne oka belopózni hozzá és felforgatni az irodáját. Ujjaim közé akad egy tapadós cédula, rajta apró, sietős írással apu vallomása, tudom, hogy nem lenne szabad elolvasnom, mert nem tartozik rám, túlságosan intim és meztelen, az a pár szó, alatta dátum, legalább öt éves üzenet, apa mégsem tud megszabadulni tőle, nem, itt tartja, karnyújtásnyira, émelyítő közelségben, olyan kedves, olyan szép, olyan nevetségesen bensőséges és szelíd, apunak nincs érzéke ehhez, mégis kellemetlenül érzem magam tőle, mintha kilestem volna valamit, kettejük életének, szerelmének egy apró mozzanatát, amihez nincs jogom, ami pont így veszít az értékéből. És alatta… minisztériumi pecsét, feltörve, sebtében visszacsúsztatott, három-rét hajtott papír, amint sikerül kipiszkálnom és felhajtanom, rögtön látom, tisztán és megbocsáthatatlanul, mert tudja, Merlinre, apa tudja, tényleg tudja, ez nem sejtés, nem félelem, hanem tény, mostantól tény. Hányás tolul föl a torkomban, aztán kattan a zár, lenyomódik a kilincs, én pedig egyetlen dologra vagyok képes: beledermedni a pillanatba. Apa arca helyett azonban szőke tincseket pillantok meg, bájos kis belépőt, mindig tökéletes, mindig kibaszottul lelkes és segítőkész, kezében pergamenek, amelyeket legór az asztalra, oda sem figyelve, mégsem borít fel semmit, mintha örökké puha felhőkön járnak, és minimum három tucatnyi tündérkeresztanya figyelné minden lépését. Rám mosolyog – szélesen és zavarba ejtően, mosolyog, és valahogy felragyog tőle minden, egyre erősebben émelygek, nem tudom, melyik rosszabb, Sienna jelenléte, vagy apa elrejtett levele, amelyben nem csupán tőlem tagadnak meg alapvető jogokat, de őt is felvilágosítják az alapvető jogaim megtagadásáról. Mindig ez történik, felnőttek beszélnek a fejünk felett rólunk és elméletben értünk, de nem nekünk, sohasem nekünk vagy hozzánk. – Neked meg mi bajod van? – kérdezem kissé kábán és ellenségesen, egyik terapeutám sem örülne ennek, Sienna katalizátor, mégsem tehet semmiről, mindent magam felé kellene visszafejtenem, hogy megértsem. Amióta hazajöttem, igyekszem elkerülni, visszafordulni kiindulópontokba, felszaladni lépcsőkön, elbújni tanteremajtók mögé, mintha csak valamit ott hagytam volna, tudod, az asztalnál, és soha senkinek tűnik fel, legkevésbé neki. Pedig láttam a keserűséget és értetlenséget az arcán, miután apa hazahozott, a reptérről, ezt hazudtuk, és amikor megkérdezte, milyen volt Franciaország, azt mondtam, elment, még vállat is rántottam, a telefonomba temetkezve, és nem bírtam ránézni, egyáltalán nem bírtam ránézni. – Nem kell segíteni, csak itt hagytam valamit, és… – Nyilván Sienna kizárólag magának hoz szerencsét, nyúlfarok, amit egyedül ő morzsolgathat, nekem idegességemben rögtön kicsúszik a kezemből a levél, egyenesen kettőnk között landol, félúton, és szinte lassított felvételként látom, hogy van ideje elolvasni a címzettet, apát, mielőtt érte nyúlnék és a mellkasomhoz szorítanám. Hogy aztán még zavartabban megpróbáljam a táskámba tuszkolni. – Figyelj, nem láttál, oké? Nem szoktam kérni tőled dolgokat –hagyj már békén, ne gyere utánam, csendben tudnál maradni egy percre, csak röviden, mi mindenre kérem általában –, de most nem láttál itt, jó? Nem voltam itt.
Őt találom ott. Az ikremet. A másik felemet, aki már hosszú ideje kerül. Kerülne? Elvesztek az esti beszélgetéseink, az átnevetett éjszakák, a közös tanulások, a gondtalan percek. Idegenként mered rám én pedig szeretnék tíz körömmel belekapaszkodni a jelenlétébe, hogy érezzem megint velem van. Már magyarázatra sem vágyom.. nem kellenek üres indokok, nem kell a szorongás csak vissza szeretném kapni a lelkem egyetlen igazi társát mégis úgy érzem ebben a párbajban egyedül harcolok.. sőt mi több.. ellene harcolok. Bármit is teszek mintha csak távolabb taszítanám magamtól és ez megijeszt.. mégis az arcomon pihenő mosolyba rejtem ezt a fájdalmat, amit nem tudom hogyan oldhatnék fel nélküle. Tettem volna valamit? Akkor miért nem mondja el, hogy jóvá tehessem? Ő tett volna valamit? Mégis mi az, amit ne értenék még szerinte? Nem ítéleznék felette. Szeretném átsegíteni azon ami nyomasztja.. de mintha csak elillanna az ujjaim közül a lehetőség. Lehelyezem a pergameneket. "Neked meg mi bajod?" A hangja hideg. Rosszat tettem volna? Pedig éppen csak ideértem. Nem most távolodott el tőlem. Nem is a tanév alatt. Valami történt volna Franciaországban? Nem.. előtte kellett, hogy legyen valami, hiszen el sem búcsúzott tőlem. Mégis mit tettem. Szóra nyitom a szám, de mit mondhatnék? "Nem értelek." "Miért csinálod?" Mindegyik olyan támadónak hangzik már a fejemben én pedig nem szeretném ennél is jobban magam ellen fordítani, így csak becsukom a szám és a mosolyom már csak a szám szegletében bújkál, de már közel sem őszinte. Hogyan másszak ki abból, amiről nem is tudom, hogy micsoda? -Semmi.-mondom végül egyszerűen, mert úgy érzem csendben nem maradhatok. Megkérdezhetném, hogy neki mi baja van, de nem teszem. Veszettül pörög az agyam, hogy hogyan közelítsek miközben minden irányból csak tüskékkel találom szemben magamat. -Értem.-bólintok rá és egyre nagyobb csomót érzek a gyomrom helyén. A levél kicsusszan a kezéből egyenesen a földre zuhan kettőnk között. A mosoly teljesen eltűnik az arcomról miközben elolvasom a címzettet. Ezt nem ő hagyta itt. Ez a levél nem az övé. Apáé. De akkor mégis minek kell neki. Összevonom a szemöldökeimet. Még csak megmozdulni sincs időm olyan gyorsan kapja fel a földről és szorítja magához, mintha az lenne a legnagyobb kincse a világon. Mégis mi folyik itt? Titkolózik? Előttem? Mintha egy kést forgatna a szívemben. Aztán kér tőlem valamit.. a hallgatásomat. Szóval igazából nem is kifejezetten előlem rejteget valamit. De akkor apa dolgai után kutat? Mégis mit rejtegetne előlünk apa? Egy pillanatig nem is tudom mit mondhatnék... -Tudod, hogy számíthatsz rám... de mostmár tényleg be kell avatnod.. Adele mi folyik itt?-kérdezek végül vissza. Nem intézhet el ennyivel . Nem zárhatja le ennyivel. Láttam amit láttam... de szeretném pontosan tudni, hogy miről is kellene hallgatnom. -Az nem a te leveled.. miért kell neked?-vonom fel a szemöldökeimet kérdőn. Szeretnék válaszokat. Már eleget vártam. -Ne próbálj meg lerázni légyszives...-kérem.
Nyilvánvalóan elolvassa, esélyem sincs megakadályozni benne, tekintete végigfut a betűkön, szinte látom, ahogyan értelmes szavakká és értelmezhetetlen cselekedetté állnak össze benne, homlokráncolása mögött fényszórónyi dermedtség, sugárútnyi kikerülhetetlenség, már tudja, hogy akármit tettem, annak következményei vannak és lesznek, hogy akármire készülök, azzal elárulom apát, megvezetem, pedig apa innentől kezdve tudni fogja, már tudja, ott a felbontott levél, a sebtében visszahajtogatott bizonyíték, már tudja, és mégis… Egyetlen esélyem maradt valódi válaszokat találni, nekem nincs kisimult lelkem, bennem nincs nyugalom és konstans boldogság, émelyítő báj, akármennyire igyekszem, sosem hasonlíthatok rá, rajtam minden érdes, csupa vágásra kész él vagyok, beláthatatlan kanyarok egész sora. Sienna sosem értené. Ahogyan előttem áll, zavartan, nyitottan, örökké nyitottan, mégis befogadásra képtelenül, mintha rajta átfolyna minden, mintha benne semmi sem hagyna nyomot, nem lenne hordalékja és gátja, és nem értené, tudom, hogy nem értené, belőle hiányzik a vágyódás, az örökös üresség, személyiségén nincsenek vakfoltok, ő nem nyúl éjjelente egy arctalan nő felé, hogy lássa, hogy végre megérintse, hogy vonásai legyenek, mimikája, válaszai arra, miért nem fejlődik rendesen, miért romlott el, miért nem képes normálisan viselkedni, érezni, Sienna kipihentem ébred, nem hánykolódik, nem szed szorongáscsökkentőt és nem fél a saját mélységeitől. Bennem minden üreges. Számíthatok rá, azt mondja, számíthatok rá, ami azonnal egy lépés hátrálásra késztet, védekezően, mintha nem segíteni szeretne, hanem támadni, mintha a kezében kés lenne, láthatatlan penge, ami szándék nélkül is képes belém metszeni. A borítékot elrejtem két tankönyv közé, belesimul, eltűnik, és nem értem, miért nem lehet megfeledkezni róla. – Egyáltalán nem kell beavatnom téged – összeszorítom a fogsorom, szinte erőszakosan préselem ki magamból a szavakat. – Ide figyelj, tényleg csak… ez az én levelem, tudom, hogy nem így tűnik, mert nem nekem címezték, de azért nem nekem címezték, mert kiskorú vagyok, és apa… – indulatosan a hajamba túrok, lágy hullámok omlanak le, arcomból kisöprök néhány tincset. Elfordulok tőle, tekintetem végigszalad az asztala mögötti polcrendszeren pihenő könyvek gerincén, szép gyűjteménye van, néhány porosodik már, mindig tudom, melyiket veszi le naponta, melyikbe néz bele, és melyikről feledkezik meg, és azt is tudom, melyiket csempésztem magammal a hálókörletbe, melyikben találtam egyáltalán nem tinédzsereknek való fejezeteket, csupa erőszak, anonimizált történetek, esettanulmányok, mindig vonzott, akárcsak a sérült magzatok és roncsoló átkok illusztrált rajzai, borzadva és borzongva néztem, és néha arra gondolok, ez is valamiképpen az önpusztítás része. Vagy a szorongás próbálja stimulálni önmagát, ahogyan a terapeutám mondaná. – Apa úgyis odaadta volna, oké? – visszafordulok felé, elkínzott arckifejezéssel, de határozottan, mert innen csak úgy mehetünk el, ha Sienna megígéri, hogy tartja a száját. Időt kell nyernem. Nem szaladhat rögtön apa után, és ha minden igaz, estig apának nem lesz ideje ezzel foglalkozni. – Nem most, ezt elismerem, de nekem most kell. Ennyi elég lesz? – keményen harapok felé, majd valamivel szelídebben teszem hozzá: – Megígéred, igaz?
Hogyan fordulhatott meg az az erő, ami régen összetartott minket? Az örök nyár érzetét keltő kapcsolatunk úgy deresedett le, hogy minden kellem elillant belőle egy szempillantás alatt. Értetlenség fojtogat miközben minden gondolatom kérdésekké folyik össze. Tudtam, hogy nem stimmel valami, de fogalmam sem volt róla, hogy ekkora a baj. Azt hittem, hogy csak tér kell neki. Egy lélegzetvételnyi szünet mindenkitől, de egyre inkább úgy érzem, hogy minden rezdülése ellenem irányul, mintha én váltanám ki. Azt kívánom bárcsak inkább robbanna. Kiabáljon, üvöltsön vágjon hozzám bármit csak kapjak választ a legnagyobb kérdésemre. Mit tettem? A hangja fenyegető miközben próbálja visszatartani az indulatait. Mégis szinte pengeélesek a szavak a nyelve hegyén. Csendben hallgatom. Sosem voltam egy nyugodt ember és nem szeretem ha az emberek átgyalogolnak rajtam. Ha nem az ikremről lenne szó már rég a torkának estem volna. Hazudik nekem. A szemembe és még ő ideges. Talán csak meg kellene húznom a cica bajszát, hogy végre elővegye a karmait és kiderüljön a valóság. Összefonom magam előtt a karjaimat és egy nagy sóhaj jön ki belőlem. Kivárom. A magyarázatot is és azt is ahogyan elfordul tőlem, hogy rendezze a gondolatait. Amikor visszafordul felém rendesen harapnak a szavai ettől pedig szinte az egekig szaladnak a szemöldökeim. A körmeim a bőrömbe fúródnak miközben jobban összeszorítom a karjaimat magam előtt. Hiába vált a hangja az én agyam már olyan tiszta mint egy virágos mező. Elkezdtek gyűlni a viharfelhők bennem. Hangosan fújtatok egyet a kérdése hallatán. -Tudod ha már hazudsz nekem legalább figyelj a részletekre, mert az első lélegzetvételünk óta ismerlek. Ha úgyis a tiéd, akkor miért is nem tudhat róla apa, hogy magadhoz vetted?-kérdezem és bár igyekszem fékezni a hangomat már a kedvességnek nyoma sem érződik ki belőle. -De tudod mit nem is érdekel mi van abban a levélben. Akkor ígérem meg ha elmondod, hogy mitől gyűlöltél meg engem.-nem fogom olyan gyorsan elereszteni, mint ahogyan remélte. Éretlenek vagyunk. Le is ülhetnénk megbeszélni de kislányok módjára verbálisan egymás copfjába kapaszkodunk, hogy jól megrángathassuk egymást. -Gyerünk mondd csak ki. Vágd hozzám, amit ki kell mondanod. Még az is jobb, mint amit most művelsz.-a nyílt harag már inkább az én asztalom, mint a passzív agresszív hideg háború amit ellenem kezdett folytatni anélkül, hogy tudtam volna, hogy már rég a részese vagyok. Ostoba voltam, hogy eddig nem vettem ezt észre. Már csak a miértre akarok egy választ.
Nekiütközök. Apu pont arra a folyosóra akart befordulni, ahonnan én szerettem volna kilépni a lépcsőház felé. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha pergamenek százai terítené be a közvetlen környezetünket, amiket előtte magához ölelve szorongatott.
