Még lenne esélyem elsodródni – különösebb erőfeszítést sem igényelne, apró ponttá zsugorodni mások látóterében, jobb kanyart venni bal helyett, később azt hazudni, félreértettem, mit mondott, túl nagy tömeg, túl sok sikongatás és nevetés, mikor rádöbbentem, már nem engedtek vissza, tudod, milyen vagyok, csupa pragmatikus él és emancipációs büszkeség, sosem könyörögnék bejutásért, annál több tartásom van. Lenne esélyem, megtehetném, mégsem fordulok jobbra, lépésről-lépésről lekövetem a korábban kijelölt és felvázolt útvonalat, ahol szükséges, nyakpántot villantok, kulcs mindenhová, szemük se rebben, hozzászoktak, csinos lányok flangálnak ki-be, hivalkodóan, obszcénan, ugyanakkor egyfajta megmagyarázhatatlan szubmisszívbe hajló hajlékonysággal, a megadás közösségi elvárásokhoz igazodó aktusával. Sznob vagy, mondaná, ha itt lenne, ha nem szívódott volna fel fél perccel a meccs vége után, látnom kell, várj meg odafent, kérlek-kérlek, még belém is kapaszkodott, aztán éle sarkak kísérte kopogással beleveszett a tömegbe, az érzelmi tanult tehetetlenséggel, ösztönösen, pedig direkt miatta jöttem el, addig nyúzott, könyörgött, győzködött, hízelkedett, ígérgetett, amíg rá nem vágtam, hogy jó, csak kérlek, hagyd abba, mert be kell fejeznem Gaunt professzor tudományos esszéjének nem hivatalos lektorálását. (Pimasz módon jegyzeteket, észrevételeket fűztem hozzá, szintaktikai és szemantikai javításokat eszközöltem, hivatkozáshiányosságot jelöltem, stilisztikai korrekció szükségességére hívtam fel a figyelmét. Talán három-négy biggyesztés, ettől függetlenül egyetlen pillanatra sem bizonytalanodtam el. Szakemberek vagyunk. Hamarosan kollégák. Nem zavarja majd, inkább azt venné rossz néven, ha sterilen adnám vissza neki, valahogy gyanút keltene benne.) Mielőtt felmérhetném, milyen terepen és pontosan milyen emberek társaságában kell néhány órán keresztül túlélnem – felszínes, semmitmondó csevegések foszlányai akadnak belém, ahogyan elhaladok közöttük, céltudatosan, mert egyetlen dolog oldhat meg bennem valamit –, elveszek egy pohár pezsgőt, márkás, könnyed, kellemes utóízzel, csípnek a buborékok és enyhe fejfájás kínoz, ez számomra a legkevésbé sem természetes közeg, botladozni sem lennék képes benne, nincs az a bájos esetlenség, amivel elüthetném az ide nem illőségemet. Egy pohár hamar leszalad, másikért nyúlok, valaki hozzám lép, próbál csevegni, én próbálok nem túl feltűnően unott fejet vágni, igen, remek idény, jól játszanak a fiúk, dinamikusak, hogyne, nem, igazán nem emlékszem már, milyen volt az előző szezon, feledékeny vagyok, és az sem segít sokat, hogy egyébként nem nézem a meccseket. Nem mondom, hogy soha nem, csak úgy általánosságban, többnyire, viszonylag többször nem, mint igen – és valahol itt, itt látok megcsillanni a tekintetében némi ellenszenvet, értetlenkedést, lemondást és lenézést, mert ha nem szeretem a kviddicset, mégis mit kereshetek ilyen kaliberű sportolók között. Máris lett egy ötlete. Nem mondja ki, de mindketten tudjuk, mire gondol. Más körülmények között vitába bonyolódnék, kiprovokálnám, hosszan ecsetelném, milyen káros hatásai lehetnek ilyenfajta, erősen szexista indíttatású, negatív prekoncepcióknak, hogy ennek szociális és társadalmi következményei lehetnek, amelyek évekkel, ha nem évtizedekkel vethetik vissza a női egyenjogúság mozgalmát, de ahogyan végigmér, érdeklődésemet vesztem, mert kizárólag egyoldalú – és ebből kifolyólag végtelenül unalmas – harcot vívnék – a semmivel, a semmiért. Mosolyogva ellépek mellőle, belebotlok két kuncogó nőbe, egyikük éppen a koktéltáskájában kutat, másik észrevétlenül megszimatolja a csuklóját, engem is arcon vág valami erős, fűszeres illat – édeskés és túlzó. Sikerül perifériára sodródnom, megtámaszkodom a tágas, nyitott balkon korlátjánál, alattunk elképesztő mélység, szemmagasságban bronzkarikák, tiszta égbolt, naplemente utáni, halvány pasztell színektől békés. Mi a fenét keresek én itt?
Újabb nap, újabb lehetőség a bizonyításra. Már kezdtem megszokni a lassan protokollá váló műsort, a meccsek előtti kérdéseket a riporterektől, a vakuk förtelmes villogását, azt, hogy már akkor sincsen egyetlen szabad pillanatom, amikor megérkezem a helyszínre. A nagyobb, fontosabb meccsek átka, talán éppen ezért kezdtem egyre jobban megkedvelni a kvázi jelentéktelen, főleg barátságos mérkőzéseket. Kevesebb izgalommal jártak, néha már-már untam őket, de legalább nem nehezedett rám a sajtó nyomása, akik még a pályán nyújtott teljesítményembe is bele tudták fűzni azt, hogy hónapokkal ezelőtt rendszeres látogatója voltam a Wizengamotnak és az ügyvédi irodának is - mert ez nyilvánvalóan fontosabb volt, mint az, amit a kviddicspályán nyújtottam. Azért túléltem a meccset, nem volt nehéz úgy, hogy az ikertestvéremmel együtt harcolhattam a győzelemért, egy igencsak rivális csapat ellen, a mérföldes győzelem pedig határozottan sokat segített a korábbi hozzáállásomon. Pedig a legrosszabb része még várt rám… Életem egyik legnagyobb hazugsága lenne azt állítani, hogy nem kedveltem a szép hölgyek társaságát, akik mind azért fizettek - nem nekem, tudtommal nem vagyok hivatásos hímringyó -, hogy nekem rebegtessék a pilláikat, mosolyogjanak frissen fehérített fogsorral és szélesre kent rúzzsal, mintha nem látszana, hogy nevetséges mértékben próbálják nagyobbnak feltüntetni az ajkaikat. Kellemes társaság tudtak lenni, ha unatkoztam vagy éppen az átlagosnál magányosabbnak éreztem magam, ilyenkor előkerítettem a legértelmesebbet közülük, hogy az egyértelműen kölcsönös testi vonzódást magas szintre emeljük valami kényelmesebb helyen, lehetőség szerint a lakásomon. Néha azonban túl sok volt belőlük, pláne a mostanihoz hasonló napokon, amikor valahogy egyiknek sem jutott több három agysejtnél, amelyik pedig mégsem volt teljesen sügér, a hírnévre és a pénzre hajtott, feltehetően valami teherbe ejtős dologgal, amiből köszönöm, de nem kérek, pláne nem egy rosszul álcázott chavvel. - Komolyan nem hallottátok még a történetet? Pedig az egyik legviccesebb dolog volt, amit a pályán megéltünk, majdnem lefordultam a seprűmről is! A fivérem és az aranykezű fogónk mindjárt el is meséli részletesen, nekem sajnálatos módon van egy kis dolgom. Semmi aggodalom, hölgyek, hamarosan visszatérek. -Tér vissza ide Albus Dumbledore kislábujjkörme… Eloldalaztam, egy rövid, bocsánatkérő pillantást vetve Boora, aki olyan szúrós szemekkel nézett vissza rám, hogy szinte éreztem, ahogy megforgatja a belém képzelt tőrt. Ezúttal azonban nem keltem a védelmére, muszáj volt kimenekülnöm innen, mert semmi kedvem nem volt ezekhez az emberekhez. Márpedig mi lenne a legjobb hely, ha nem közvetlenül a korlát mellett, ahol legalább fél oldalról le vagyok fedve és nem kell tartanom az idegen légiók idegörlő támadásaitól. Mély sóhajjal állok meg a korlát mellett, fél kézzel megtámaszkodva rajta, a másikkal felhajtva a pezsgőm maradékát. Ekkor tűnik csak fel, hogy nem vagyok teljesen egyedül, mellettem ugyanis egy aprócska nő áll, kicsit kevésbé gyilkos pillantással, mint az ikertestvérem, de hasonlóan sanda tekintettel méregetve engem. Kicsit talán túl közel álltam meg. - Bocsi, nem vettelek észre -húzódtam egy fél lépéssel arrébb, mire eljutott a tudatomig, hogy mit mertem mondani egy nőnek. Merlinre, még a végén kikaparja a szemem. -Mármint nem úgy értettem, természetesen te vagy a leggyönyörűbb ezen az egész rendezvényen, kétség sem fér hozzá, csak én vagyok túlságosan magaslati levegőn. -Szép mentés, fiam, mindjárt a cipődre köp.
Ilyen perspektívából viszonylag elviselhetőnek tűnik minden – tekintetemmel kiürülni kész kilátókat pásztázok, fürtökben visszamaradt embereket, akik még kedélyesen beszélgetnek, egy-egy mozdulatot idéznek fel, gesztikulálva, lelkesen, már most ott fészkel bennük valami megmagyarázhatatlan nosztalgia, miközben végig arra gondolok, hogy de tényleg, tulajdonképpen, lényegében, végső soron, mit keresek én itt? Nincs affinitásom semmilyen labdajátékhoz, hiányzik belőlem a kompetitív sportok iránti érdeklődés, gyerekként is inkább könyvek építette bunkerekbe vonultam vissza, és ha anyáék ragaszkodtak is némi friss levegőn történő időtöltéshez, pokrócot ragadtam, és leültem egy félreeső helyen, hogy folytassam a félbehagyott bekezdéseket. Mást tartok izgalmasnak, mindig mást tartottam izgalmasnak, ettől függetlenül elismerem, megkapó, ahogyan a lefelé csordogáló szürkület lassanként bekebelezi a hármas aranykarikát, így szurkolók nélkül, relatív csendben ki lehet bírni néhány órát, csak ne kellene különböző intenzitású, hasonló végcélban reménykedő bájcsevegések hangfoszlányaiba bele-beleakadnom. Hirtelen leárnyékolnak – erre nincs jobb szavam, kezemben pezsgőspohár, karjaimon néhány árnyalattal sötétebb, lustán terpeszkedő folt jelenik meg, sóhaj társul mellé, és megközelítőleg három Kviddics magazin címlapja is. Fel kellene ismernem, mert említette, kik játszanak ma, és mutatott is néhány srácot, akik szerinte nagyon jóképűek, és minden nő odáig van értük, de tényleg, látnod kellene, ahogy belefulladnak a csajok figyelmébe és próbálkozásaiba, számomra azonban jelen pillanatban nem több egy figyelmetlen férfinál – nevezhetném akár izomagynak is, viszont igyekszem tartózkodni mindenféle előítélettől, még akkor is, ha a nyelvem hegyét csípi a megjegyzés –, aki annyira sajátjának érzi a terepet, hogy a körbenézés is nehezére esik. Bal szemöldökömet felvonom, ettől mások reflexből menekülni kezdenek, ilyenkor jön tőlem megjegyzés, helyreigazítás, megsemmisítő széljegyzet, és hirtelen nem tudom eldönteni, pontosan miért nem retten meg tőlem, és miért csupán fél lépésnyi távolságra korrigálja kéretlen közelségét, mikor legalább tíz méternyit követelek szavak nélkül. Ismeretlenekre nem hat, vonom le empirikus adatokkal alátámasztható konklúziómat. Kár. Persze efféle karakterességre inkább politikusoknak van szüksége, nem tudományos munkatársaknak és egyetemi kutatóknak. Kissé száraz mosollyal válaszolok a magyarázkodására, éppen ezért tartózkodom az ilyen helyektől és emberektől, minden sportesemény a patriarchális berendezkedésű társadalom ékköve, iránytűje és alázatos szolgája, nyilvánvaló asszociációs keresztutakon érkezik idáig, internalizált nőgyűlölete ártalmatlan megjegyzések mentén jelenik meg. Ha szembesíteném ezzel, tagadná, pedig egy félkész tanulmányomat rá merném tenni, hogy mindig egyszer többször használja a nőket péniszmelegítőnek, mint beszélgetőtársnak. Hogy az alapoknál maradjunk. – Ez tényleg be szokott válni? – a felvont szemöldök marad, előbb vagy utóbb célt kell érnie, legalább legyen képzettársítása, ha az este folyamán még összefutnánk, és automatikusan kerüljön el. Kibírhatatlan vagy, mondaná erre bármelyik ismerősöm. El is tüntetem, mielőtt túlzóvá válna, és idióta picsává avanzsálna. Nem mintha számítana. – Ha igen, akkor adj bakot, és a mélybe vetem magam – aprót kortyolok a pezsgőből, el kell ismernem, van benne valami ingerlő, talán a hangsúlyos arcélében, vagy a megmagyarázhatatlanul kedves, szinte szelíd tekintetében, amelyből az előbbi kimerültség és irritáció visszahúzódni látszik. Rendelkezem esztétikai érzékkel, csak nem arra alapozom az emberi kapcsolataimat.
Pislogtam egyet, majd még egyet, teljesen értetlenül meredve az előttem álló jelenségre. Mert ezt nem tudtam volna másnak nevezni, csak jelenségnek. Valószínűleg én vettem magam körbe rossz emberekkel, vagy én voltam kellemetlenül hozzászokva olyan dolgokhoz, amik nem nevezhetőek éppen átlagosnak vagy megszokottnak. Mindig figyelnem kellett arra, hogy mit és hogyan mondok ki olyan helyeken, ahol lépten-nyomon újságírók, riporterek és firkászok gyülekeztek, akik közül sokan alig várták, hogy valamelyik kviddicssztárról olyan információt közöljenek, ami fenekestül felforgatja annak az életét. Néhány évvel ezelőtt ez egyáltalán nem zavart volna, valószínűleg nem foglalkoztam volna a tojáshéjon járkálás tudományával, azonban a legutóbbi húzásom után muszáj volt normálisan viselkednem - már amennyire képes voltam rá. Ami azt illeti, kifejezetten kretén voltam, amikor arról volt szó, hogy mi volt megfelelő és mi nem (könnyedén letagadhattam volna, hogy aranyvérű neveltetést kaptam), így nem meglepő, hogy most is rögtön a szemem előtt lebegett a holnap megjelenő címlap, miszerint “Odysseus Boot, a Montrose Magpies bajnok hajtója egy szexista nőgyűlölő”. Az már nem jutott el a tudatomig, hogy éppen azzal kelthettem ennek a látszatát, hogy kijavítottam magam. - Nem tudom, eddig még nem próbáltam -nyögtem ki végül, miután túltettem magam a tényen, hogy egyrészt nem volt újságíró, aki csak a szaftért jött el ide, másrészt pedig - és talán ez volt a meglepőbb - nem akart egy Vronszkij-műbukással, lendületből befejelni a cipzárom fogai közé. Persze nem mintha ezt elvártam volna tőle, egyszerűen csak áldozatául estem az általánosítás gonosz csábításának. Vajon ez azt jelentené, hogy tényleg egy tudatlan szexista vagyok, ha nőgyűlölő nem is? - Elnézést kérek, ha megsértettelek. Nem állt szándékomban, csak… hát, megszoktam, milyen típusú hölgyek jelennek meg ehhez hasonló rendezvényeken. Na nem mintha az rossz lenne, vagy rosszabb, nem erre gondolok - javítottam ki magam gyorsan, mert valamiért biztos voltam benne, hogy minden félreértelmezhető félmondatomba bele tudna és akarna is kötni -, csak nem ez a megszokott. És most inkább elhallgatok, mert érzem, hogy csak még mélyebbre ásom magam. Nagyon jó vagy, Odi, ez az első intelligens(nek tűnő) gondolat, ami az elmúlt tíz percben megkörnyékezte a szürkeállományodat.
Általában gyakorlatias döntések sorozatát vagyok képes meghozni – tulajdonképpen pragmatikus beállítottságomnak köszönhető, hogy mind időmenedzselésben, mind időhasznosításban kifejezetten jó eredményeket mutathatok fel, nincsenek üresjárataim, mert mindig akad egy projekt, amibe bele lehetne kezdeni, egy tanulmány, ami elolvasásra vár, egy kutatási terület, amit még nem fedeztem fel, de tudatosan teret hagyok bizonyos rekreációs tevékenységeknek, és azt hiszem, ez most éppen annyira tűnik szórakoztatónak, hogy picit mégse akarjam lerázni magamról, vagy kihátrálni a helyzetből. Feltöltődöm, valami ilyesmire hivatkozom majd később, sőt, nem valami ilyesmire, hanem konkrétan erre, kivételesen nem kell megerőltetnem magam, egyszerűen hagyom, hogy vergődjön, hogy kínkeservesen megpróbáljon kievickélni a megjegyzésétől mélyülő gödörből. (Vizuálisan sem feltétlenül taszító látvány, mint említettem, és kifejezetten jól áll neki a zavart gondolatkeresés feltűnő mimikája, ahogyan homlokán megjelenik néhány keskeny árok, és lassan pislog néhányat, mintha nehezére esne felfogni, pontosan mi történik.) Te történsz, sziszegné bármelyik ismerősöm, te történsz vele, Pippa, neked mindig meg kell kapaszkodni egy kifejezésben, szófordulatban, rosszul használt frázisban, te mindig zavarba hozod a srácokat, és várom, mikor sötétül el a tekintete, mikor lesz megmagyarázhatatlanul dühös, amiért nem engedelmeskedem bizonyos társadalmi normáknak, nem mosolyodom el sután, rosszul rejtegetett csábos pillogás kíséretében, amiért a megjegyzésem nem játékosan csíp, hanem mélyre metsz, súlya van, mögöttes tartalma. Meglep. Zavara nem szívódik fel, inkább szétömlik, szinte tapintható, mennyire kétségbeesetten kutat kapaszkodók után, lennie kell valahol egy elfogadható magyarázatnak, amivel eloszlathatja a prekoncepcióimat, vagy minimum megcáfolhatja átmenetileg, de a reakciója annyira csupasz és őszinte, hogy sikerül meghökkentenie. Majdnem fél pillanatig tart, tényleg majdnem, már éppen ráncolnám a szemöldököm, amikor felfogom, mire is gondolhatott. Egyértelmű. Soha nem próbálta még, mert soha nem is kellett próbálkoznia, ebből viszont ezerféle gondolat fut szét, és azt hiszem, pont arra fogok rá, amelyikre nem kellene. Botladozása közben még két korttyal igyekszem visszaszorítani vitamondati háttérrel rendelkező indoklását, elvégre az internalizált nőgyűlölet gendersemlegesen is megközelíthető jelenség, ugyanakkor nemi szerepekre való bontásával számtalan új perspektívát világít meg, kezdve a média szerepétől és felelősségétől, a kulturális elvárásokon keresztül, egészen a tanult viselkedésmódok hosszú távú hatásáig. Van abban valami megkapó, ahogyan tökéletes, beleköthetetlen mondatok után kutat, ahogyan javítja magát, és tényleg megfeszül, nehogy véletlenül magamra vehessem vagy félreérthessem, ahogyan küszködik – és végül sikerül kikecmeregnie, mert azon kapom magam, hogy annyira már nem is zavar a jelenléte, sem az, amit mond, sem az, ahogyan mondja. – Sok olyan típusú hölggyel találkozol? – oldalra biccentem a fejemet, szinte ártatlanul pillantok rá, valahogy bennem is kioldódik valami, és nem vágyom már a teljes megsemmisülésére. Mondjuk részleges frusztrációval és föld alá süllyedéssel is abszolút megelégszem. – Pontosan mit szoktál meg? – érdeklődöm tovább, tónusomat naivitás hullámai fodrozzák, mégis sejteti, mi rejtőzik alatta, hogy mélyebb, sötétebb és ismeretlenebb mindennél, hogy statisztikaáramlatoktól és fogalommagyarázatoktól mozgékony és mozdulatlan egyszerre. Ellép mellettünk egy pincér, bájosan rámosolygok, miközben az üres poharamat telire cserélem, és van képem kissé a korlátnak dőlni, miután ismét kettesben maradunk, rákönyökölni, államat a kézfejemre fektetni, és onnan felnézni rá, kíváncsisággal és tele rettenetes, elkerülhetetlen csapdákkal.
Látványosan stresszeltem a helyzet miatt, amibe igazság szerint saját magamat sikerült belekényszerítenem. Én szólaltam meg nem túl kedvesen, vagy inkább nem túl feministán, pedig én eddig meg voltam győződve róla, hogy tökre támogatom a női egyenjogúságot. Egyenlő fizetés hölgyeknek? Hogy a viharba ne, én aztán nem leszek szegényebb vagy gyengébb attól, hogy ugyanannyit keresnek mint én, vagy talán mérföldekkel többet is. Szavazati jog? Hát… az már megvan, de ha nem lenne, akkor is támogatnám. (Merlinre, csak ne legyen legilimentor, mert a gondolatmenetemért is ízekre szedne.) Egyenlő esélyek munkahelyeken vagy bármilyen társadalmi létesítményben? Nemi sztereotípiák hanyagolása? Pipa és megint pipa. Ha bármi ilyen kérdést tett volna fel nekem, vagy bármilyen más helyzetben vitatkoznom kellett volna valakivel, egyértelműen harcoltam volna mindezekért. Most mégis úgy éreztem, hogy már a saját hitemben sem lehetek biztos és ha tovább jártatom a számat, még teljes egzisztenciális krízisbe taszít új beszélgetőpartnerem. És ez számomra valamiért egészen izgalmas gondolat volt, már csak azért is, mert kíváncsi voltam, sikerülne-e neki, annak ellenére, hogy már így is kellemetlenül éreztem magam. Komolyan mondom, jobban izzadtam, mint a kviddicspályán egy órával ezelőtt. - Hát öhm… -Elgondolkodtam a válaszomon, bizonyára látta a rozsdás, foghíjas fogaskerekeket a fejemben, ahogy próbálnak kierőszakolni magukból valami kézzel foghatót, amit talán elismerhetne nyomós indokként. Talán egy részem azt várta, hogy majd megszán és elengedi a témát, de amikor már éppen szóra nyitottam volna a számat, rátett még egy lapáttal, besózta azt a bizonyos sebet. Lehet, hogy nem ebben reménykedtem, de belegondolva az elmúlt öt percbe, valószínűleg pontosan ezt kellett volna várnom. A pincérre pillantottam, csak egy másodpercre, néma segélykiáltásként, de vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, vagy még ő is élvezte a nyomoromat. Elvettem én is egy pohár pezsgőt, mert éreztem, hogy szükségem lesz rá, hogy a szénsav az agyamig tolja az alkoholt. - Nem, nem. Nem válaszolok. Így is pocsékul érzem magam, nem adom meg a lehetőséget a kegyelemdöfésre -ráztam meg a fejem. A hangomból azért hallhatta, hogy nem érzek iránta semmi neheztelést, inkább mondtam játékosan, amit mondtam. -Inkább kérdezek én, mielőtt még szíven szúrsz negyedszerre is. -Vagy ez már az ötödik lenne. -Miért töltöd az idődet olyan helyen, amit a hátad közepére sem kívánsz? Mert tagadhatod, ha szeretnéd, de látványosan gyűlölsz itt mindent és mindenkit, bár bevallom, meg is tudom érteni. Szóval… kedvesség, szívesség?
