Túl hosszúra nyúlt a felépülésem időszaka és hihetetlen érzés, hogy Holden végre engedélyezte, hogy megjelenjek ismét az órákon. Több tucat baglyot küldtem neki, újra és újra bepróbálkozva, de egészen mostanáig csak elutasításra leltem, de talán a legutóbbi orvosi jelentések miatt belátta, hogy nincs miért aggodalmaskodnia, nem lesz semmi bajom, ha végre kimozdulok a négy fal közül és részt veszek a kötelező órákon. Így is sok időt hagytam ki, bediliznék, ha még néhány hétig Cas sürgés-forgását kellene néznem magam körül. Arra számítottam, hogy csak pár hétig kell majd otthon maradnom, miután Caspar olyan hamar el tudott kérni az orvosomtól, de lassabb volt a gyógyulási folyamat, mint amire számítottunk, a seb időnként némileg szétnyílt és bár mára már begyógyult, a heg nem tűnt el maradéktalanul, örök nyoma marad rajtam a történteknek. Testem bal oldalán, mellkasom felső részétől vállamon át egészen a nyakamig húzódik a kaszaboló átok nyoma, melyet bárki láthat, aki éppen arra néz, nem takarom el, nem húzok sálat miatta. Ez az első komolyabb sérülésem, amit egy küldetés során szereztem, bár szomorú, hogy pont a parancsnok átka talált el, onnantól fogva pedig minden kiesett és a kórházban tértem magamhoz. Készülődés közben újból lejátszódik előttem a jelenet, de nem húzom sokáig az időt, hamar indulnom kell. És nos igen, itt maradtam Cas-nél, nem költöztem vissza a kollégiumba, engedtem a kérésének, ami igazából egyezik azzal, amit én akarok. Jó itt, vele, mert neki tényleg számítok, nem úgy, mint a családomnak, akik látványosan elfordultak tőlem az eset után. Nem mintha különösebben érdekelne, de jól tudom, hogy apámmal is lesz még egy komolyabb körünk, de ezt mindenképpen Holdennel kell majd egyeztetnem.
A tanóra előtt sokan betámadtak a kérdésekkel, pedig sose voltam egy szószátyár és barátkozós típus, nem szoktam csak úgy cseverészni senkivel, így bár az elején türelmes voltam, utána elhajtottam azokat, akiket el lehetett, hogy hagyjanak már békén, kifejteni semmiképpen se fejtettem a történetet. Az ablak mellett, a második padhoz ülve viszont elfogott a hiányérzet és a gyász. Annak idején nem egyedül ültem itt, hanem Devonnal, de Ő… Ő nem élte túl a történteket. Amikor megtudtam a hírt, mélységes fájdalmat éreztem, mert akárhogy indult azzal a sráccal a kapcsolatunk, a barátom lett, fontos a számomra. A párja a gyereküket várja, akit már sose ismerhet meg, ahogy a gyermek se az apját. Meg kell majd látogatnom Őket… Oly nagyon belemerülök a gondolataimba, hogy Holden érkezését is csak akkor veszem észre, amikor már a terem közepére ér és belekezd a tananyagba. Ha rám nézett, akkor kicsit késve viszonoztam csak a pillantását, de aztán figyelmemet teljesen rá összpontosítottam. Addig minden rendben ment, amíg az elméletet vettük át, de a gyakorlatnál mintha óvni akart volna, folyamatosan a háttérbe állított, ami kezdett egyre jobban felidegesíteni. Nem kell kímélnie, hát egészen eddig nem csináltam semmit és nem lesz bajom némi gyakorlástól. Vagy talán nem is az aggodalom teszi ezt, hanem a csalódás, amiért hibáztam azon az éjszakán? Többet várt volna tőlem… ezen is sokat gondolkodtam. Jobban kellett volna teljesítenem, most pedig talán úgy érzi, hogy képtelen vagyok helyt állni. Talán így is van, talán tényleg az én hibám volt. Némi idő elteltével már nem is bosszankodok, csak félreülök az egyik padhoz és onnan figyelem a többieket, amikor pedig véget ér az óra, Holden felé pillantok. Engednem kellene lelépni, mégis testem szinte magától cselekszik, miközben felkelek, majd a mappám a kezembe véve pillantok rá. - Briggs parancsnok, beszélhetnénk? - rég nem beszéltünk… igazából túl rég. Tekintetemben eleinte még volt némi elszántság, de most már inkább csak kérdések és bizonytalanság. Haragszik rám? Leszerepeltem? Pedig annyira bizonyítani akartam. Rá akartam zúdítani az imént még a mérgem, amiért így viselkedik, de most… most nincs semmi harc bennem, így lassan megkerülöm az asztalom, majd ha nem viharzik ki, akkor közelebb lépek. Azért az feltűnik, hogy néhányan felénk tekintenek, hirtelen veszik lassabbra a pakolászást, hátha elcsíphetnek néhány mondatot a beszélgetésünkből. Milyen naívak… Ha mi nem akarjuk, hogy bárki bármit halljon, akkor nem is fognak.
Akárhányszor a Castillo kölyökre néztem, tisztán láttam magam előtt a pillanatot, ahogy Reginald Rappaport a karja egyetlen hanyag mozdulatával az átkom elé rántotta szegény fiút. Láttam az ingét átáztató, fel-felbugyogó forró vért, ami aztán a kezemre tapadt, ahogy próbáltam ellátni a sebeit, láttam a természetellenes ütemben fel-le emelkedő mellkasát, az egyre ködösebbé váló tekintetét, a másodpercet, ahogy az őt cipelő Devon Selwynt hátba találja egy zöld fénycsóva és összecsuklik, Cameron pedig ájultan a földre zuhan vele együtt, én pedig semmit sem tehettem, mert eddigre már arra is alkalmatlan voltam, hogy felemeljem a karomat. Az én hibám volt. Kibaszottul felelőtlen voltam, amiért azon a napon belerángattam a két tanoncot is az öngyilkos tervünkbe, soha nem követtem még el ekkora hibát parancsnokként. És az igazság az, hogy a lelkem mélyén mégis tudtam, hogy enélkül a megkérdőjelezhető döntés nélkül sosem jutottunk volna be a birtokra, vagy ha mégis, még azelőtt megöltek volna minket, hogy Lorit kihoztuk volna a pincéből. Azonban a számvetést, a racionális mérlegelést egyelőre még nem akartam elvégezni - túl frissek voltak a testi és lelki sebek ahhoz, hogy végérvényesen lezárjam és értékeljem magamban a történteket. Nem tarthattam örökké otthon Cameront. Nem attól féltem, hogy kikotyog bármit is a társainak - ennél több esze volt és talán benőtt már annyira a feje lágya, hogy még halvány késztetést se érezzen a felvágásra, noha ezúttal tényleg lett volna mire -, igazából még attól sem, hogy megsérül, bár erre fogtam a tanóráktól való távoltartását, noha nyilván könnyedén kontrollálható volt, hogy mennyire erőlteti majd meg magát. Nem, leginkább attól tartottam, hogy a túl korai visszatérés mentálisan nem tesz majd jót neki. Devon hiánya az iskolapadból, a gyakorlati órákon röpködő átkok kellemetlen poszttraumás érzése, a kínos kérdések a társaitól, nem, ezekre volt most a legkevesebb szüksége. Valakinek ezt a kellemetlen döntést is meg kellett hoznia, az idők végezetéig azonban nem tarthattam biztonságos négy fal között a fiút. Azt azonban én döntöttem el, hogy az én órámon mit csinálhatott és mit nem. Bár úgy tűnt, szépen begyógyultak a sebei - a feltűnő, maradandó heg már csak emlékeztető maradt az augusztusban történtekről, látszólag nem kellett tartani a sebek szó szerinti felszakításától -, nem láttam értelmét annak, hogy rögtön mélyvízbe dobjam. Nem volt most szüksége kudarcélményre, sokkra, megaláztatásra, ha nem tudott azonnal úgy teljesíteni, mint korábban, márpedig erre minden esély megvolt egy ilyen traumatikus élmény után. Az én hibám volt, hogy ezt át kellett élnie, és bár nem volt szokásom finomkodni a tanítványaimmal és beosztottjaimmal, most mégis úgy éreztem, hogy Cameron esetében kivételt kellett tennem. Vak viszont nem voltam, elég volt egy-egy pillantást vetnem az egyre idegesebben ráncolódó homlokára, az alig láthatóan megránduló szemöldökére, az egyre ingerültebb tekintetére és tudtam, hogy a töke is kivan velem - és akkor még óvatosan fogalmaztam. Nem lepett meg, hogy az óra után megszólított, sőt, tulajdonképpen számítottam rá, már-már szándékosan lassan pakoltam el a katedrán, a szokásos gyors bűbáj helyett megragadtam a szivacsot és kézzel töröltem le a tábláról a pálcamozdulatokat modellező ábrákat, éppen elég sokáig babráltam az asztalnál ahhoz, hogy szinte mindenki eltűnjön a teremből kettőnkön kívül. Szinte. - Persze - bólintottam, a válla felett egy szigorú pillantást vetve a feltűnő lassúsággal pakolászó tanonctársaira. - Aki nem takarodik ki fél percen belül a picsába, azt én fogom kirakni. Kifelé! Nem szerettem, ha hülyének néztek, végképp nem, ha ennyire látványosan. A két-három tanonc is vette a lapot, alig néhány másodperc alatt a táskájukba söpörték minden holmijukat, majd kiiszkoltak a teremből. Becsuktam utánuk az ajtót, majd a biztonság kedvéért egy hangszigetelő bűbájt is szórtam rá - senkinek nem kellett hallania ezt a beszélgetést rajtunk kívül. - Tudom, mit szeretnél mondani Cameron - előztem meg a kérdéseit. - Nem kell monológot tartanod róla, hogy mennyire kemény csávó vagy és hogy nem kell kímélni. Minden az arcodra van írva, ehhez még legilimencia sem kell. Háttal a tanári asztalnak dőltem, karba tett kézzel mértem végig Castillót. - Augusztusban bizonyítottál eleget, nekem mindenképp. Most annak jött el az ideje, hogy kiheverd, ami történt. Nálad milliószor tapasztaltabb aurorokat is padlóra küldött ez az ügy, engem is, nincs ezen mit szépíteni, pedig hidd el, sajnos elég vérengzést láttam már és elég bajtársat temettem el ahhoz, hogy amennyire lehetséges, hozzászokjak. De ez borzalmas volt. Adj időt magadnak felépülni, és ez nem csak abban merül ki, hogy összeforrnak a sebeid.
Az óra végéhez közeledve a türelmem egyre inkább fogy, mégis maradok nyugodtan a seggemen, nem csinálok balhét, nem adok hangot nem tetszésemnek és némi idő után mintha elfogadnám a sorsomat. Örülhetek, hogy legalább az órájára bejöhettem végre, hiába érzem úgy magam, mint egy sérült a többiek között. Néha érzem, ahogy felém pillantanak, sokak fejében megfordulhat a kérdés, hogy Holden miért nem enged engem is közéjük, ha már itt vagyok az órán, de senki sem kérdez. Meghagyják pletykának a későbbiekben, ami már előre bosszant, mégis tehetetlen vagyok ellene. A mérgem lassan viszont mintha tova szállna, átveszi valami mérhetetlen csalódottság a helyét, mert mindez lehet egyfajta büntetés is azért, mert nem úgy teljesítettem, ahogy azt elvárta volna a csapatom. Lehettem volna ügyesebb és óvatosabb… ha nem kerülök Holden átka elé, akkor nem sérülök így meg, akkor nem kell segítenie rajtam, nem esik neki is baja és Devon… Devon még mindig élne. A lelkem mégis megkeményítettem, volt rá időm, amíg Caspar házában voltam, mert Ő se engedett el csak úgy bárhová, maximum vele hagyhattam el a házat. Mint valami elbaszott bébicsősz, olyan volt, mégis… szerethetően tette. Fontossá vált a számomra, fontosabbá, mint talán szabadna, mégse engedek neki még mindig, hiába érzek változást. De jelen pillanatban félresöpröm a vele kapcsolatos gondolataimat, mert az óra véget ér, a diákok elkezdik elhagyni a termet, de Holden nem siet, én pedig bár néhány másodpercig még kivárok, mégis csak megszólítom, miközben felé tartok. Hátrapillantok, amikor a mögöttem pakolászókat leszólja és akaratlanul elmosolyodom némileg, majd amikor az ajtó becsukódik az utolsó mögött is, akkor szorítom meg kissé jobban a mappám, fogom mellkasomhoz két kézzel, mégse én leszek az, aki először megszólal. - Nem akartam monológot mondani… - kezdek bele, de megakaszt, mert tovább beszél, amit viszont mond, azzal kicsit kizökkent korábbi letargikus gondolataim közül. Ezek szerint mégse velem van a baja, de nekem saját magammal annál inkább. Nem szakítom félbe, végighallgatom, amikor viszont az elvesztett bajtársakat említi, akaratlanul nézek félre, abba az irányba, ahol néhány hónapja még Devon ült. Soha többé nem láthatom már ott, se a büszke képét, amikor sikerélmény éri, se pedig az elkámpicsorodott arcot, amikor jól elbénázza a gyakorlatot. Már most hiányzik… minden apróság, mert Ő is sokat tett ahhoz, aki ma vagyok. Mert jobb ember vagyok, mint aki az Akadémiára érkezett és ez miatt jó pár embernek hálával tartozom. - Már éppen elég időt adott. Túl sokat is! Szeretném, ha végre az életem tovább haladhatna és ezen nem segít, ha akadályoz benne és kispadra ültet, mint valami kezdőt. Nem fogok összeroppanni vagy nem tudom, hogy mitől tart, de jól vagyok! - nézek végül bele a szemeibe, hogy lássa, érezze, komolyan gondolom. Tényleg jól vagyok, lelkileg is egészen stabilnak érzem magam. - Azzal árt, ha pletykák tárgyává tesz. Mivel nem beszélhetünk arról, ami történt, mindenki csak találgat és higgye el, a diákok elég kreatívak, nem csak pozitív értelemben. - ne nekem kelljen kioktatnom erről, Ő is nagyon jól tudja. Kezeimet lejjebb engedem, így a mappát is, tekintetemben pedig határozottság csillan. Készen állok szembeszállni Holdennel, ha szükséges. - Ígérje meg, hogy a következő órán nem fog visszatartani! Szükségem van erre, mert már bedilizek, ha továbbra is mindenki óvni akar! - mert nem vagyok már gyerek, ideje, hogy észrevegye. Caspar is némileg úgy kezelt és ez mostanra már túl sok. Adjanak teret.
Cameron úgy viselkedett, mint egy sértett gyerek - de tulajdonképpen szinte az is volt még, egy gyerek. Az ő korában én is hasonló nyűgösséggel és daccal viseltem volna, ha ideiglenesen, mellesleg jó szándéktól vezérelve kispadra ültetnek. A mai napig rosszul viseltem a kudarcot és a tehetetlenséget, húszévesen még rosszabbul, mint a negyvenhez közelítve. Megértettem Cameront, ezúttal tényleg, azonban ez nem változtatott érdemben a véleményemen: korai volt még munkába állnia. - Tényleg jól vagy? Mert ezt elég nehéz elhinnem. Én személy szerint nem vagyok jól és veled ellentétben egyrészt nem először tapasztaltam ezt, másrészt pedig vannak körülöttem támogató emberek, ami valljuk be őszintén, a te családodról nem mondható el. - Azt a tényt, hogy a családom valójában mennyire volt támogató és hogy mennyire ösztönszinten ellenálltam bármiféle érzelmi megnyílásnak még a hozzám legközelebb állók felé is, inkább elhallgattam. - Tehát néhány kis gyökér pletykáitól magad alá csinálsz, de szerinted nálad stabilabb ember még nem lépett ebbe a tanterembe - forgattam a szemem. Értettem miről beszélt, felfogtam, hogy a többi aurortanonc találgatása miért kellemetlen több szempontból is, de jelenleg ezt kisebb kockázatnak láttam, mint idő előtt túl sokat elvárni tőle. Persze a valóság az volt, hogy talán nem is miatta aggódtam igazán - legalábbis nem csak miatta. A bűntudatomat kompenzáltam, a tényt, hogy visszafordíthatatlanul elbasztam azon az estén, ami egy fiú életébe került, majdnem kettőébe. Az, hogy Cameron élve és többé-kevésbé egy darabban megúszta, csak a szerencsének volt köszönhető. - Tegyük fel, hogy "nem tartalak vissza". - Nem a kompromisszumkészségemről váltam híressé a Parancsnokságon, de ezúttal talán meggyőzhető voltam, bizonyos feltételekkel. Valóban nem száműzhettem örökké Cameront kényszerpihenésre, a saját lelkem megnyugtatása érdekében, hosszú távon kontraproduktív lett volna, el kellett ismernem. Az embernek több ideje jut túlgondolni a múltat, ha nem köti le magát munkával, én már csak tudtam, a Szent Mungóban töltött időszak alatt a gondolataim többet jártak a Byrne villa pincéjében és kertjében, mint a jelenben és a valóságban. Arany középút kellett, de sosem remekeltem a köztes megoldásokban. - De attól nem oldódik meg semmi, hogy eltereled a figyelmedet. Segít, de nem oldja meg. - Felesleges volt hangosan hozzáfűznöm, hogy ezt a saját káromon tanultam. - Beszéltél a történtekről bárkivel is? Nem a titkosított részletekre gondolok, hanem arról, hogyan érzed magad. Mert kéne... Az arcát fürkésztem, várva a zsigerből jövő ellenállást, mielőtt az asztal széléről magamhoz húztam volna egy üres lapot, amire aztán felírtam egy nevet és egy levelezési címet - egy pszichomágus elérhetősége volt. - Szinte csak aurorokkal foglalkozik. Poszttraumás stressz, gyászkezelés, ilyesmik - csúsztattam Cameron elé a papírt. - Tanulj más kárából és ne akarj mindent elfojtani. Egy ideig működik, de nem örökké, és nem leszel tőle egy puhapöcs, ha kérsz segítséget.
Szükségem van erre, szükségem van arra, hogy itt legyek, hogy onnan folytassam tovább az életemet, ahol abbahagytam. Volt időm gondolkodni, a múlton és a jövőn is, nem akarok más utat járni és végképp nem fogom feladni azt a tervet, amit kitűztem magam elé, mert el fogom érni a céljaimat, ezért pedig foggal-körömmel hajlandó vagyok küzdeni. A visszakérdezés mégis egy pillanatra megdöbbent, mintha némileg megremegne jobb kezem. Voltam már jobban is, ez tény, de… - A történtekhez képest igen. - de Ő a kulcsa ahhoz, hogy valóban jól lehessek. Az őszinte szavak viszont megdöbbentenek. Ő nincs jól… Hogy is lehetne. Persze, csak saját magamra gondoltam, ismét, akárcsak régen, így halkan sóhajtok, tudom, hogy mi történt, hogy bár Lori szabad, nem jártunk teljes sikerrel, mert túl sok volt a veszteségünk. - Hogy van Lori? - bukik ki belőlem a kérdés, mert ezt… ezt nem volt alkalmam megkérdezni senkitől sem. Ezután sóhajtok fel némileg. Támogató emberek… - A családomat igaz nem érdeklem, de vannak barátaim, akiket igen. - vagyis… Devon már nincs köztük, a szívem szakad bele, de Cas… Cas ott van. Akadna más is? Be kell ismernem önmagamnak, hogy nincs. Nem én vagyok az a srác, akivel barátkozni akarnának és ezzel Holden is tökéletesen tisztában van. Jól ismer már, mindent tud rólam, még az emlékeim között is szabadon járhatott, ez pedig annak idején szükségszerű volt. Fáj, hogy anyám még csak meg se látogatott a kórházba, ahogy az is, hogy apám egyetlen levelet se írt, pedig tudnia kell arról, hogy mi történt. Bizonyára csalódott bennem, mert rossz oldalra álltam, mégis annak idején Ő kényszerített ide. Azt akarta, hogy beépüljek, legyek a kéme… Akár hiheti azt is, hogy sikerült a terve. Mit gondolhat valójában? Rettegek attól, hogy ezt kiderítsem. - Ezeket egy szóval se mondtam. - húzom el a számat, mert nem tetszik a stílusa, de valahol… valahol mégis. Mert ez Ő, nem pedig az a Holden, aki mindentől óvni akar. - De attól még nem kell örülnöm nekik. - már a pletykáknak. Stabil nem vagyok, de összeszedtem magam, képes vagyok arra, hogy folytassam, és ezt meg kell engednie. Tegyük fel? Figyelek, feszülten, szemeim is kíváncsian csillannak felé. Mit vár cserébe? - Igen, beszéltem. - azt tudhatja, hogy megbízhat bennem, hogy nem fecsegtem ki semmit a projektről, erre esküt tettem. Kicsit hezitálok, de miért tagadjam? Tudja jól, hogy nos, kinél élek. - Caspar jött el értem a kórházba és Ő viselte a gondomat, már-már idegesítő módon. Vele tudtam beszélni és segített, hogy… jobban érezzem magam. - ismerem be, átveszem bal kezembe a mappát, majd a jobbal a hajamba túrok, félrepillantok, kicsit zavarban vagyok ez miatt. Amióta tudom, hogy érez irántam, én… én képtelen vagyok viszonozni, ennek pedig rengeteg oka van. És persze, helyes se lenne, a parancsnok rögtön ezt mondaná. De tényleg nem értem, hogy miért pont én kellek neki, miért egy húsz éves kölyök, amikor Ő majdnem dupla ennyi, mégis, mára már Holdenhez hasonlóan túl nagy befolyással rendelkezik felettem. A lap viszont meglep, átveszem, de… nem gondolom úgy, hogy szükségem lenne rá. - Én… nem akarok pszichomágushoz menni. - az elfojtást jól látja. Cassel sokat beszélgettünk, de közel se avattam be minden érzelmembe. Elzárkózom Tőle, nem úgy, mint Holden elől. Valahogy vele… vele egészen más, neki megnyíltam, teljesen. - Ez lenne az ára? Ha elmegyek a szakemberhez, akkor hajlandó lesz engedni, hogy tanuljak is valamit az óráin? Ennyiből velem is jöhetne, végülis van közös emlékünk. - köszörülöm meg a torkomat, hiszen az Ő átka sebesített meg és ölt meg majdnem, és mindez Devon halálához vezetett. Én nem hibáztatom ezért a parancsnokot, eszembe se jutna, de ahogy mondta, Ő sincs jól. De persze, Ő ilyen, mindig keménynek mutatkozik… vagyis szinte mindig. Láttam én már másabb szituációban is, amikor bizonytalan volt, talán félt is.
Túl hosszúra nyúlt a felépülésem időszaka és hihetetlen érzés, hogy Holden végre engedélyezte, hogy megjelenjek ismét az órákon. Több tucat baglyot küldtem neki, újra és újra bepróbálkozva, de egészen mostanáig csak elutasításra leltem, de talán a legutóbbi orvosi jelentések miatt belátta, hogy nincs miért aggodalmaskodnia, nem lesz semmi bajom, ha végre kimozdulok a négy fal közül és részt veszek a kötelező órákon. Így is sok időt hagytam ki, bediliznék, ha még néhány hétig Cas sürgés-forgását kellene néznem magam körül. 
