a little destruction

Hajnalban ért el a hír, az ébresztő helyett a csengőhangom vert fel, és, bár én is early bird vagyok, Moe mindig előttem készül el, és hagyja el az otthonunkat – ma ez másképpen volt. Nem is igazán foglalkoztam vele, hogy mit veszek fel, pedig gondolhattam volna arra, hogy ott lesz a sajtó is, de annyira bepánikoltam, hogy egyszerűen eszembe sem jutott valami decens kosztümöt választani, meg magas sarkút húzni, pláne nem sminkelni. Nem, én egy gyors zuhanyt követően beleugrottam az első, kezembe akadó farmerbe, meg fehér pólóba, egy kék-fehér kockás flanelingbe, meg a bézs szövetkabátomba, ami abszolút nem illett az egész szetthez – csak a mentális-, és lelkiállapotomat tükrözte a fizimiskám disszonanciája -, meg egy fehér sneakerbe bújtam. Táskát nem is hoztam, csak a telefonomat meg a kulcsaimat – és persze a testőrömet (valójában ő hozott engem), mert szerinte veszélyes lehet.
Szerintem pedig inkább szomorú.
Az autóban ülve is megállás nélkül rugózik a lábam az idegtől – a volán mögé természetesen a férfi ült, és most az egyszer örülök neki, hogy nem beszélgetünk -, a kollégáimnak írok a szociális média egyik platformján, hogy ma biztosan nem kell-, nem tudnak dolgozni jönni, a továbbiakról értesítem őket, amint megtudok valami biztosat, és, hogy majd valahogyan kárpótolom őket a kiesett bérük miatt. Meg, persze, hogy ne aggódjanak. Én helyettük is eléggé be vagyok szarva, pedig még nem is láttam a bolt romjait.
Száz, meg száz apró, tompán villanó, éles üvegdarab hever az Abszol Út macskakövein, az épen maradt kirakat üvegére, dühös piros festékszóróval fújták fel az igazán frappáns, és találó szöveget (Briggs’ Bitch). Hiába jöttem ide, feszülten várakozok, hogy az aurorok befejezzék a kutatást az Elixirben, amit ők csak helyszínnek neveznek, de nekem annál több az üzlet. Amikor kinyitom az ajtókeretet, ijedt madárként csapongó, torkomban dobogó szívvel, csak akkor szólal meg az egykor vidáman csilingelő csengő, amikor pár lépéssel később véletlenül belerúgok. A növények felborítva, a földön hevernek, az összetört kaspók, a még nedves föld borítja a padlót, a szekrényajtók leszakítva, az apró fiolák tartalma ilyen-olyan módon fuzionálnak itt, vagy éppen amott. Mindent feltúrtak, és felbolygattak, a pulton nincs egy tenyérnyi hely sem, és a bolt kasszája is üres. A széfet szerencsére minden délután kiürítem, hogy reggel hozzam a Gringottsba, még az előtt, hogy munkába állnék, így legalább a kollégáimnak tett ígéretemet be tudom tartani. A falakon is hivalkodó, élénk színekkel bántó szavakat, és ábrákat festettek az elkövetők, eléggé nyíltan utalva arra, hogy miért lehetett célpont éppen az én üzletem. Elégedetlenkedő, magukat – jogosan, vagy jogosnak vélten – elárulva érző, kormányellenes, erőszakos tüntetők.
Fáj így látni egy élet munkáját, fáj itt állni a romok kellős közepén, a rombolás utózöngéjeként kísér a finoman egymáshoz koccanó szilánkok, ahogy elkezdem összeszedni, és összesöpörni a maradványokat. Legszívesebben magzatpózban, keservesen ordítva zokognék, de azzal nem lennék előrébb. Úgyhogy nagy levegőt veszek, megmakacsolom magam, és a szemeimet maró könnyekkel kezdem összekaparni mindazt, ami a rombolásból megmaradt. A növényekkel kezdem: a szekrényekben még találok pár vázát, kaspót és virágcserepet, meg a raktárban egy zsák földet, egy pálcaintéssel söpröm le a pultról a törmelékeket, hogy újra elültethessem a zöldeket, és a virágokat. Abban bízok, hogy ez a pótcselekvés megnyugtat egy kicsit – mint máskor, mint mindig.
A földön heverő csengő, tompa hangjára figyelek fel, és kapom fel a fejem. Abban biztos vagyok, hogy a testőr nem engedett ide illetéktelent, így nem ijedten-, hanem meglepődötten nézek az érkezőre, aki nem kisebb személy, mint Naomi.
- Drágám – búgom, és próbálok mosolyogni, de nehezemre esik. – Megpróbálok rendet rakni, aztán sietek haza, jó? – eszembe jut, hogy nem főztem, mert ara gondoltam, hogy ma reggel összedobok valamit ebédre, de elfelejtettem ezt is, meg, hogy rendeljek valamit. – Oh, nincs otthon kaja... ne haragudj, teljesen kiment a fejemből. Otthon van a tárcám – fűzöm hozzá, mostanra már kontyba fogott hajamból, egy kósza, kiszabadult tincset fülem mögé tűrve. - Nem maradnál itt egy kicsit? Mesélhetnél valamit, hogy eltereld a figyelmem – teszem hozzá, halványan elmosolyodva.

Briggs’ Bitch.
Ahelyett, hogy élesen szívnám be a levegőt, az alsó ajkamat szívom a fogaim közé, egy kicsit erősebben rá is harapok, mint ami jól esne. De hát az sem esik jól, hogy valaki - akárki - ilyesmit követ el, az utcán heverő üvegszilánkok még mindig erőszakosan hirdetik, mi történt itt éjszaka, az üzenet pedig egészen elkeserít. Mi baja az embereknek? És ha van is baja, és esetleg meg is érteném, mi bajuk, akkor is üresen kongana bennem a kérdés, hogy "és ezt miért anyán akarják levezetni?". Mert rajta le lehet?
Rögtön lefele konyul a szám, amikor már nem akarom átharapni, odébb rúgok egy üvegdarabot a cipőm orrával, nem mintha ez segítene azon, hogy az ajtóig is csak úgy tudok eljutni, hogy próbálom kerülgetni a törmeléket, amin elcsúszhatna a cipőm sarka - Helló. Itt van, ugye? - kérdezem az ajtónál őgyelgő testőrt, aki anyát szokta kísérgetni, és amikor megerősítést nyerek, hogy anyát itt találom, elmormolok egy "köszönöm"-öt is, amikor kinyitja nekem az ajtót, én meg egy óvatos pillanatnyi hezitálás után beljebb kerülnék az ismerős térbe, amiben most semmi ismerős nincs.
Anyára és a környezetére sosem jellemző a káosz, vagy a rendetlenség, ha valami nem is az élére vasalt, a káoszában is van valami rendezett, a bolt is mindig zsúfolt, de sosem kaotikus, meleg, hívogató, sajátos illata és hangulata van, most pedig egyszerűen csak olyan, mintha... meggyilkolták volna.
Megriadok, ahogy belerúgok a csengőbe, lehangolóan, kissé nyikorogva száll a hang a helyiségben jobbra-balra, úgy képzelem, lelketlenebbül verődik vissza a romokról, mint máskor, és tényleg elszomorodom, ahogy a pillantásom megtalálja anyát, ahogy próbálja helyrehozni, amit lehet, ahogy mindig próbálja rendbe hozni, amit lehet, és tudom is, hogy sikerülni fog neki, ha igazán nekifeszül, a bolt már egy hét múlva a régi lesz, de attól még ez az egész nem változik meg nem történtté, attól még mindegyikünknek eszünkbe fog jutni minden egyes alkalommal, amikor erre járunk, a most talán nyílt sebből fájdalmas emlék marad csak, de elfelejteni nem leszünk majd képesek.
Kicsit olyan, mintha elvettek volna tőlünk valamit, nem?
- Anya, úgy sajnálom - mondom őszinte szomorúsággal, semmi megjátszott nincs az arcomon ülő szinte gyászos kifejezésben, ha még engem is bánt ez az egész, elképzelni sem tudom, őt mennyire, mert tudom, milyen fontos neki a munkája, a boltok, legalább annyira a büszkesége, mint mondjuk a családja, a gyerekei, és ha anyára gondolok, akkor ő nem csak anya, aki intézi otthon a bevásárlást, a főzést, a mosást, hanem anya is, aki létrehozott valami hasznosat, amire valóban joggal büszke. És akkor valaki képes ezen úgy átgyalogolni, hogy ezt hagyja maga után...?
- Annyira borzasztó... - mondom ki halkan, butaságnak, triviálisnak érződik, hirtelen mégsem tudok mást mondani, ahogy óvatos léptekkel odamegyek a pulthoz, anya mellé, és rám nem jellemző sutasággal emelem felé a karjaimat, hogy gyorsan megöleljem - Emiatt ne aggódj, majd megoldjuk. Más nem rendelünk valamit, mire hazaérsz - rázom meg a fejemet, nem azért jöttem, hogy bármi ilyesmit számon kérjek rajta, órán voltam én is, még haza sem mentem, eszembe sem igazán jutott ma még, hogy mit fogunk majd enni, ehhez képest nem is igazán tűnik fontosnak.
Halvány, nem annyira meggyőző mosollyal bólintok egyet, leteszem a táskámat a pult egy mérsékelten tisztának tűnő pontjára - Ühüm, persze, maradhatok, ha szeretnéd, de... anya, hogy vagy? Rendben leszel? Segíthetek? - kérdezem annak teljes tudatában, hogy nem, nincs jól, esélyesen nem lesz rendben egy ideig, mert ez az egész nincs rendben, meg még annak is, hogy lássuk be, nem biztos, hogy tudok nagy segítség lenni, amikor vele ellentétben én sosem értettem... hát, ehhez az egészhez. De azért fontosnak érzem megkérdezni.

A szívem szakad meg a látványtól. Felkészítettek rá – Holden, a férjem, a testőröm, mindenki a közelemben -, hogy várhatók negatív reakciók azért, amit a férjem képvisel, és, amit olyan serényen hirdet, az ellenzék-, és a támogatóik lehetnek agresszívebbek, mint eddig bármikor, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen csapás ér. Azzal nyugtatom magamat, hogy legalább nem a gyerekeknek esett bajuk, Moe-nak – még Russnak sem kívánok semmi rosszat, pedig néha igazán megérdemelné -, vagy bárki másnak, akinek úgy nagyjából semmi köze sincs ehhez az egészhez. A politikához, a döntésekhez, az eseményekhez. A helyzet persze így is rossz, borzasztó, elborzasztó és ijesztő, de a nagy része nem menthetetlen. Sokkal jobban aggaszt az, hogy vajon mi lesz ez után, mi a következő lépés, mi-, vagy rosszabb esetben, ki a következő célpont? Meddig mernek elmenni? Nyilván ezt sem azok követték el, akik fent-, és a belső körökben vannak, hanem azok az emberek, akik nekik nem számítanak. Ezeknek az embereknek viszont számít az, hogy a kormány milyen döntéseket hoz, és bármit megtennének azért, hogy, ha már nem is érvényesül az akaratuk, akkor megszorongathassák Moe tökeit, és az legyen, amit ők akarnak.
Őrült módon valahol még meg is értem, bár soha nem lázadtam semmi ellen, nem én vagyok az anarchisták iskolapéldája, vagy etalonja, jobb is, ha ennyiben maradunk, de megértem a logikai síkot, ami alapján döntöttek és cselekedtek. Akkor is, ha senki nem mondta nekik, hanem maguk találták ki. Soha nem tennék ilyet, legalábbis szeretném ezt hinni, és ebben bízni, de megértem, hogy mi sarkallt erre a pusztításra embereket.
Kaotikus gondolataim gubancai közül a csengettyű tompa hangja rángat vissza a jelenbe, az itt és mostba, és, ahogy felkapom a fejemet és a hang irányába fordulok, Naomival találkozik tekintetem. Nagyon igyekszek mosolyogni, de most valahogy nem megy olyan őszintén(nek tűnően), mint máskor, más körülmények között. Amikor megszólal, le kell sütnöm egy pillanatra a pilláimat, és szipogok is egyet. Nem igazán láthatott így sem Nao, sem Eric korábban, mert az esetek döntő többségében vidám vagyok, vagy legalábbis annak tűnök. A fürdőben szoktam sírni, vagy az üvegházban, vagy a párnámba fúrva arcomat. De így? Előttük? Soha. Én nem borulhatok ki, mert akkor ki fogja összetartani azt, ami a családomból maradt? És ezt most nem beképzelt nagyképűségből mondom.
- I-igen... – nem az ő sutasága ragadt rám, egyszerűen elcsuklik a hangom, ahogy ölelése viszonzásra talál. – Elképzelni sem tudom, hogy miért csinálták, hogy mivel érdemelték meg... – mármint a növények ezt a barbárságot. Azt hangosan ki sem merem mondani, félve, hogy igazsággá válik, hogy rettegek a következő lépésektől, amiket elkövetnek a családunk ellen.
- Tudom, hogy megoldjátok, drágám – végigsimítok egy hajtincsén, pont úgy, mint régen, amikor még kicsi volt. – Csak nem így terveztem a mai napot – meg az elkövetkezendőket sem. A munkatársaim persze már bombáztak az üzenetekkel, hogy jönnének segíteni, de nem szerettem volna, ha ma idejönnek. Majd talán holnap, ha összeszedtem magam.
- Szomorú vagyok és csalódott – válaszolok őszintén, Naomira nézve, de igyekszem újra mosolyogni. – De igazad van, és nem csak az ebédet illetően. Megoldjuk – nem sikerül olyan biztosan kimondani, mint szerettem volna, és abban sem vagyok biztos, hogy csak és kizárólag a boltra értem, de nagyon igyekeztem, hogy így legyen. – Hm. Nos... – gondolkozok el azon, hogy miben tudna segíteni a lányom, amivel nem veszem el ettől egészen a kedvét. – Hozok még pár kaspót a töröttek helyett – hiszen vissza kell rakni a zöldeket a földbe. Oh, és egy pár kesztyűt is a lányomnak. – Ők nem harapnak, nem mérgezőek, nem lesznek hallucinációid, cserébe nagyon hasznosak a medimágiában – magyarázom röviden a nagy levelű, lila és fehér-, csillag alakú virágokkal díszített növényekről. – Sajnálom, hogy az utóbbi időben ez az egyik legtartalmasabb módja és időpontja, hogy időt töltünk egymással, drágám – bököm ki, pár pillanat hallgatás után. – Oké. Azt is tudom, hogy nem menő az ősökkel lógni... – bököm finoman oldalba a könyökömmel.

Egy bizonyos kor felett minden gyereknek rá kell jönnie, hogy a szülei is csak emberek - ők is lehetnek szomorúak, nekik is lehet rossz napjuk, számukra is vannak olyan nehézségek az életben, amelyekkel nehezen, vagy akár egyáltalán nem tudnak megbirkózni. De ezt tudni, meg esetlegesen látni két nagyon más dolog, és engem kicsit (kicsit?) mellbe vág anya hangjának remegése, és a tekintete párássága.
Nem igazán tudok visszaemlékezni másik olyan alkalomra, amikor ennyire szomorúnak, talán egyenesen megtörtnek láttam volna. Tudom, hogy ő is ember, és tudom, hogy neki sem könnyű, mégis olyan ez, mint valami tökéletes ellentmondás - mintha az anyám, akit általában ismerek, nem lenne teljesen azonos azzal a nővel, aki most itt áll előttem, és mivel ezt a nőt nem ismerem, egy pillanatra nem is tudom, mit kellene mondanom neki, vagy hogyan kellene viselkednem vele. Ez is egy olyan helyzet, ami újdonságában kellemetlen, és ami bár teljesen természetes (mert hát mégis min kellene mosolyognia, mitől kellene éppen most optimistának lennie?), mégis természetellenesnek érződik. Kényszerűen összerándul tőle a gyomrom, és arra gondolok, sok mindent megtennék azért, ha ez az egész meg sem történik. Ha az életem, és anya élete teljesen zavartalanul csordogál abban a mederben, ahol eddig is.
Megértően bólintok, noha még én is megértem, hogy a támadásnak aligha a növények, vagy maga a bolt volt a célpontja. Ez nem az a fajta üzlet, ami bárkinek is ártana, vagy bármi káros lenne benne, épp ellenkezőleg, ettől még rosszabb az egész. A célpont ténylegesen egyáltalán nem a bolt lehetett, sőt, megkockáztatom, hogy igazából még nem is anya, hanem apa - épp csak mégis a bolt és mégiscsak anya az igazi áldozat, a károsult, akinek össze kell szedegetnie a romokat és ez egyáltalán nem fair. Ráadásul ennyi erővel lehetett volna a célpont Eric is. Vagy én. Szeretném azt hinni, hogy idáig sosem fajulhatnak a dolgok, de ezek után mégis honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bármelyikünk is? Nehezen tudom elképzelni, hogy ez a látvány ne kísértene még jó ideig.
- Oké - bólintok, és hát lehet, hogy nem vagyok különösebben sem tehetséges, sem gyakorlott az ültetésben, vagy igazság szerint bármi kertészkedéssel kapcsolatos rutinfeladatban, azt hiszem, annyi csak ragadt rám régen gyógynövénytan órán, hogy ne öljek meg semmit, csak mert új kaspóba helyezem át.
Az ingem ujját azért feltétlenül kigombolom a csuklómnál, hogy óvatos mozdulatokkal felhajthassam a könyökömig, és rendesen felhúzom a kesztyűt is, amit anya kihozott nekem, mert hát lehet, hogy annyira egyébként sem tölt el nagy lelkesedéssel a két kezi munka, a gondolat meg, hogy földben tapicskoljak puszta kézzel és csupa piszok legyen az összes körmöm, pláne nem, úgyhogy az előkészületek nagyon is fontosak - de persze azért nem esik le a gyűrű az ujjamról, főleg nem, hogy én ajánlkozok, ráadásul a körülmények is olyanok, amilyenek. Így egészen más a dolog, mint egyébként lenne.
- Ugyan, semmi baj. Tudom, hogy elfoglalt vagy - vonom meg a vállamat egy halvány mosollyal, és hát ez igaz, a családunkban mindig mindenki elfoglalt, már nem is igazán tudom az életünket máshogy elképzelni, mint hogy néha csak úgy vagyunk együtt, hogy éppen fotók készülnek rólunk valami nyilvános eseményen - Meg hát, nekem is sok a dolgom. Közelednek a vizsgák - például, amire mondjuk most nincs különösebben kedvem még csak gondolni sem, mert kissé abszurd ilyen valóságos dolgokon pörögni akkor, amikor egy ilyen szürreális helyzet közepén állunk.