zörnyű ötlet volt. Kár is lenne tagadnom, hogy ez volt a legrosszabb dolog, ami megfordulhatott a fejemben. Apámnak el sem mertem mondani, mert egész biztosan kinevetett volna a siralmas próbálkozásaim miatt, de nem baj. Kitartó voltam és határozott, aminek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy még ezt a mérhetetlen ostobaságot is megpróbáljam. Mert mégis kinek jutna eszébe Valentin-napra ajándékot venni a menyasszonyának, aki gyűlöli őt és van más férfi az életében? Hát nekem. Természetesen nem február tizennegyedikén toppantam be Brihez, volt bennem annyi tartás, hogy azt meghagyjam neki és a Weasley fiúnak (igen, pontosan tudtam, kivel járja Roxmorts romantikus utcáit, hírszerző ügynökként még csak meg sem kellett erőltetnem magam érte). Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt elvegyem tőle, csak magam alatt vágtam volna a fát, azt pedig nagyon nem akartam megtenni. Anélkül is elég rossz volt a helyzet. Szóval másnap délután léptem ki a Dolohov kúria egyik kandallóján. Nem volt engedélyem a belépésre, de nem is kellett, hogy legyen. Tudtam róla, hogy Levin Dolohov és a bolond sógornőjelöltem éppen az országon kívül tartózkodtak, a hopp-hálózat védelmi rendszerét pedig nem volt nehéz megkerülnöm. Magáningatlan volt, még maga Levin Dolohov sem tudta úgy levédeni, ahogy egy állami intézményt őriztek. Még a folyosón elkaptam az egyik házimanót, hogy vezessen a menyasszonyom szobájához, ahová be is kopogtam. - Mielőtt megszólalnál, nem, még ilyenkor sem tudsz megszabadulni tőlem. -Tudtam, hogy ez lenne az első kérdése. Nagyon élvezhette a szorgalmi időszakot a Docendo Discimus Mágusakadémián, mert ez azt jelentette, hogy Angliában lehet a nővérével és a fiújával, engem és apámat pedig nyárig látnia sem kell. Ez senkinek sem okozott problémát és meglehetősen könnyű volt kimagyarázni, ha valaki kérdezősködni kezdett volna. Briony felé nyújtottam a magammal hozott csomagot. Nem volt rajta szép masni vagy bármi rózsaszín - még a gondolattól is a hideg rázott -, de gondosan volt minden belehelyezve. Először is egy tábla csokoládé, a kedvenc ízesítésével, aminek ismeretéhez még csak nem is kellett a hírszerzői pozíciómat felhasználni, bőven elég volt az, hogy az együtt töltött hetekben megfigyeltem a viselkedését. Ezt követte néhány kötet könyv, olyanok, amiket máshonnan biztosan nem tudott volna beszerezni, akadt, amelyik a tanulmányaihoz volt hasznos, a maradékot pedig igyekeztem a lehető leginkább személyre szabni az eddig megismert érdeklődési körei alapján. A legvége pedig egy karlánc volt, amire a legtöbb embernek a háza ráment volna, ha meg akarja venni, bár ezt nem akartam közölni vele. - Csak egy kis apróság. Nem akartalam kihagyni egy újabb lehetőséget, hogy valamivel a porig alázz, már kezdtek hiányozni a sértéseid. Azért az utóbbi időben sokkal jobban eltűrtük egymás társaságát, mint korábban. Talán köze lehetett a nyár végi eseményekhez, aminek az eredményét még mindig magamon cipeltem - és valószínűleg sosem leszek már teljesen a régi.
gazából nem számítottam másra annál, amit kaptam. Rögtön kiült Briony arcára az a már egészen megszokott, kicsit undorodó, de inkább csak bosszús grimasz, ami minden egyes alkalommal visszaköszönt rám, amikor találkoztunk. Nem tagadom, hogy zavart, mert nem éreztem azt, hogy megérdemelten néz rám így, bár azt sem, hogy egyáltalán nincsen semmi indoka rá. Egyébként is könnyebb volt rajtam kiélnie ezeket a frusztrációkat mint apámon vagy az ő szülein (és még jobban is kezeltem őket). - Pedig biztos leköröznél mindenkit a veleszületett tehetségeddel -utánoztam le a szemforgatását akaratlanul is. Lenne még mit csiszolnunk az egymással való kommunikációnkon, bár bevallom, engem kifejezetten szórakoztatott a csipkelődés. Új volt, olyan, amit otthon soha nem tapasztaltam meg igazán. Az én családom nem erről a stílusról volt híres. -Ne aggódj, nem vártam el. A szavaimból szemernyi neheztelést vagy gúnyt nem hallhatott, mert teljesen őszinte voltam vele. Párkapcsolatban élt, egy boldog, normális párkapcsolatban, amilyet meg is érdemelt (szemben azzal, amit tőlem kaphatott), egyértelmű volt, hogy az energiát abba fekteti bele, nem pedig valamibe, amit nemes egyszerűséggel rákényszerítettek. Nekem azonban nem volt másom ha apám feleségét nem számoljuk és nem is szerettem volna, hogy legyen, szóval nem okozott problémát, hogy némileg megerőltessem magam. Egyébként is kellett valami feladat, kezdtem belebolondulni a kényszerpihenőmbe. Amíg kibontotta a csomagot, én beljebb léptem a szobába, nem túl tolakodóan, csak hogy be tudjam hajtani magam után az ajtót - véletlenül sem zárni, az nem túl barátságos mozdulat egy férfitől - és körbenézhessek egy kicsit. A munkámmal járt együtt, hogy szerettem megfigyelni az embereket, a viselkedésüket és a környezetüket egyaránt beleértve, minél teljesebb képet keresve. Most is ez volt a célom, hiszen nem puszta szerencsén múlt az sem, hogy jól választottam neki ajándékot. - Túl vagyok rajta -válaszoltam, a könyvespolctól elfordulva ráemelve a tekintetem. -Azt reméltem, hogy talán beszélgethetnénk majd róla, ha elolvastad. Kíváncsi lennék, mire jutnánk, mivel egész biztosan különbözik az álláspontunk bizonyos témaköröket illetően. De én nyitott vagyok és most igyekeztem felkészülni is. Az arcomra nem ült ki az az önelégültség, amit éreztem, amiért sikerült - ha csak egy pillanatra is - leszerelnem. Biztos voltam benne, hogy a háborút ettől még nem nyertem meg, de a francba is, azért simogatta az önérzetemet.
- Mielőtt megszólalnál, nem, még ilyenkor sem tudsz megszabadulni tőlem. -Tudtam, hogy ez lenne az első kérdése. Nagyon élvezhette a szorgalmi időszakot a Docendo Discimus Mágusakadémián, mert ez azt jelentette, hogy Angliában lehet a nővérével és a fiújával, engem és apámat pedig nyárig látnia sem kell. Ez senkinek sem okozott problémát és meglehetősen könnyű volt kimagyarázni, ha valaki kérdezősködni kezdett volna.
