Pálca: Kanadai júdásfa, réem szőr mag, 13 és ¼ hüvelyk, közepesen merev
I’d love you black and blue
Ő az a lány, tudod, aki megveszi a huszadik cipőt is, ha úgy tartja kedve, de csupán öt percig érzi tőle boldognak magát, és legtöbbször a dobozból sem kerül elő többé. Aki képes egyetlen pillantásával elhallgattatni valakit, mert a tekintete és az arca beszédesebb, mint egy Shakespeare nagymonológ. Aki hatalmas könnyekkel pislog, ha kell, de igazán csak akkor sír, ha egyedül van, mert régóta tudja, az érzéseit kevesekkel oszthatja meg. Ő az a lány, tudod, aki mindig népszerű volt az iskolában, jó jegyeket szerzett, sok barátja volt, és mindig udvarolt neki valaki. Aki lelkesen szurkolt a kviddics lelátón, de sose ült volna seprűre, mert veszélyes, viszont imádta a rengeteg embert, és a hangos buzdítást. Aki tizenhat évesen az iskola szépe volt, majd a következő évben már összesúgtak a háta mögött, és lesajnáló pillantások kísérték minden léptét. Ő az a lány, tudod, aki mindig magabiztosnak tűnik, és szinte lebegve lépdel azokban a kényelmetlen magassarkúakban, de a tükör előtt állva képes minden porcikáját kritizálni. Aki szívesen és sokat beszél társaságban, azonban mindig ügyel, kivel és miről. Aki felül egy háromszor nagyobb állat hátára, anélkül, hogy félelmet mutatna, viszont képes pánikolni, ha elengedik a kezét egy idegen helyen. Ő az a lány, tudod, akiről azt hiszi mindenki, hogy ismeri, akit felszínesnek, üresnek, kirakati tárgynak hisznek, és ezen nem is igyekszik változtatni. Aki élvezi a napsütést, és az esőt is, képes önfeledten táncolni, vagy órákig kihúzott háttal állni. Aki megvédi a szeretteit, legyen bárki, aki kritizálja őket, és vakon követi őket bárhová, kérjenek tőle bármit, képes teljesíteni. Ő az a lány, tudod, aki képes bármit megtenni egy kis szeretetért, egy jó szóért. Aki hűvösnek tűnik, távolságtartónak, megközelíthetetlennek, egészen az első bókig, aki feloldódik, amint kedvesen szólnak hozzá, és éreztetik vele itt van helye, szükség van rá. Aki észre sem veszi, ha manipulálják, vagy befolyásolják a döntéseit, mert neki csak az számít, hogy szeressék, és elfogadják. Ő az a lány, tudod, aki igazából nem is ő.
Az átlagosnál talán egy kicsit apróbb, azonban kifejezetten arányos testfelépítésű. Termetének köszönhetően legalább a gyerek-osztályon is vásárolhat magának ruhadarabokat, leginkább unikornisos és rajzfilm figurás dolgokat. Hosszú haja szőke, hullámos fürtökben omlik a vállára, amolyan L'Oréal reklámosan mindig frissen, sosem gubancolódva, mintha csak bűbáj ülne rajta. Szemei szürkék, néhol világosabbak, mintha hűvösen csillognának, máskor sötétek, és kíváncsian fürkésznek körbe. Szereti az élénk színeket, a virágmintát, az arany csillogását, és otthon a négy fal között a vidám és gyerekes dolgokat. A szőrös mamuszt épp úgy, ahogy a kopogó magassarkút, az élére vasalt blúzt és a szűk koktél ruhákat, a Minnie egeres pizsamával egyetemben. Mindig tudja, hogyan kell megjelennie, és mit illik felvennie, ritkán érzi magát kényelmetlenül azért, amit viselnie kell. Néha talán túl is öltözik, bár ez nem zavarja, a rá irányuló figyelem mindig is elégedettséggel töltötte el.
I’d give you all my love
Philias Clermont
Amikor négy évvel ezelőtt öngyilkos lett, azt hiszem egy egész világ omlott össze bennem, mintha a hősöm örökre elhagyott volna. Olyan szülő volt, akit bármelyik gyermek szeretett volna, mesét mondott, csillagport hozott haza, és bár sokat dolgozott, azért mindig jutott ideje a családjára. Az a fajta ember, aki szeretett volna mindent jól csinálni, és megbízott az adott szóban, talán ez volt a veszte is. Képtelen volt elviselni a szégyent, hogy átverték, és szinte mindenéből kiforgatták alig egy év alatt. Nem azért, mert mások sajnálták, bár büszke, önérzetes ember volt, a saját hírnevénél jobban aggasztotta a tény, hogy képtelen gondoskodni a családjáról, hogy ezentúl nem adhat meg mindent számukra. Az első repedések hét éve jelentek meg a páncélján, de akkor még kihúzta magát, és mint a bátor harcosok általában, csak ment előre. Talpra állt, újra kezdte, és ha nem is kacsalábon forgó házban, házimanók gyűrűjében, de jól éltünk. Akkor omlott össze minden, amikor két évvel később már semmi sem maradt végül, amibe kapaszkodhatott volna, képtelen volt bármit is tenni. Sose vágytam a csillogásra, nem zavart volna, ha visszafogott életet éltünk volna, és végül velünk marad, de ő másként döntött. Nem haragszom rá, minden dühöm egyetlen ember köré csoportosul, akinek fogalma sincs még, hogy nagyon is rossz családdal húzott ujjat...
Carmelle Clermont
Mindig is törékeny asszony volt, meg sem lepett, hogy képtelennek bizonyult túl sokkal túlélni a férjét. Két évvel ezelőtt egyszerűen már egyik reggel nem ébredt fel, pedig fiatal volt, ilyesmihez nagyon fiatal. Francia aranyvérű családból származott, és amikor fiatalon Kanadába érkezett egy kirándulásra a barátaival, még csak nem is sejtette, hogy rövidke életét itt fogja leélni, mert megtalálja az igazi szerelmet. Háztartásbeli volt mindig is, de gondoskodó, kedves, halovány nő, aki szerette a csillogó, szép dolgokat. Nem emlékszem, hogy valaha is volt hangos szava, utálta, ha keményen kellett dolgozni, és sokszor láttam sírni, kiabálni viszont soha. Előfordult, hogy teljesen bele betegedett, ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna, mert ezt már annyira megszokta. Porcelános bőr, visszafogott mosoly, vékonyszálú, szőke hajkorona, halk beszéd. A férje halálába egyszerűen beleszürkült, egyre soványabbá vált, mintha lassan láthatatlanná válna. Negyven éves korára teljesen ősz volt, és úgy nézett ki, mintha a ház egy ott ragadt szelleme lenne. Számára valószínűleg megváltás volt, amikor végre minden gond lekerült a válláról, és csatlakozhatott a férjéhez odaát.
Rhanda Clermont
Már csak mi ketten maradtunk egymásnak. Nincs köztünk túl nagy korkülönbség, mindig is úgy gondoltam rá, mint a legjobb barátnőmre, a lányra, akire bármikor számíthatok, valaki, aki szívesen tölti velem a szabadidejét, aki nem hagy egyedül, mert tudja, hogy azt utálom. Kifejezetten okos, szép, valahogy kicsit irigylem a magabiztosságát, hogy ha végig vonul az utcán, nehéz megállni, hogy ne fordulj utána. Szeretnék olyan lenni, mint ő, kicsiként igyekeztem utánozni, és felvettem a ruháit, úgy jártam, akár ő, úgy beszéltem, és a hajamat is hasonlóan akartam feltűzni. Sose szólt egy rossz szót sem, mindig segített, bátorított, fogta a kezem, terelgetett, amennyire tudott. Mellettem állt három évvel ezelőtt, amikor férjhez mentem, mert tudta, hogy egyetlen porcikám sem kívánja, mégis ezt kellett tennem. Elkísér vásárolni, pedig valahogy mindig is tudtam, ő ezeket nem élvezi annyira. Gyakran látogat meg, aminek örülök, mert egy idegen országban mégiscsak magányos az ember...
A mai világban azt kellene mondanom, nem az a tipikus házasság, ami az égben köttetett, de igazság szerint majdhogynem tipikus, tekintve a származásunk. Gyűlölni próbáltam az első perctől azért, mert úgy hittem, tudom ki ő, mert az apja talán nem a két kezével, de megölte a szüleimet, mert az anyja úgy tett anyám előtt, mintha szívesség lenne, hogy hozzá mehetek az ő egyetlen örökösükhöz. Aztán lassan megváltozott valami, mintha bepillantást nyertem volna a maszkja mögé, megvillant pillanatokra az igazi arca. Hogy mindig kedvesen szól hozzám, finoman kezel, nem egy darab tárgyként, ahogy néha az apja lenéző pillantása sugallja. A köztünk lévő távolság nem egyik napról a másikra, de az eltelt évek alatt megszűnt, és már egészen őszintén tudunk beszélni, ha kettesben vagyunk. Sok mindent megoszt velem, megismerhettem olyan oldalát, amit valószínűleg senki más. Ő a családom, de hogy ez szerelem lenne? Bolond lennék ilyesmit érezni, miközben pontosan tudom, sose lesz képes igazán viszonozni, mert távolba révedő tekintete valaki egészen mást keres. Szomorúságát bármennyire igyekszem, sose vagyok képes teljes egészében elkergetni, mert abban majdhogynem biztos vagyok, valaki másra vágyik, aki én nem lehetek. Mégis rajongok érte, szeretem, és keresem a társaságát, hiszen ha valaki, ő mindig foglalkozik velem, nem hagy egyedül, bármit is kérek, igyekszik megadni nekem. Egyetlen dolgot képtelen, én viszont nem vagyok telhetetlen, megelégszem kevesebbel is.
If I was unbreakable
Amortentia: Orchidea, mályvacukor, citrusos tisztítószer Mumus: Hogy egyedül marad valahol Edevis tükre: Boldognak látja magát, bár hogy mitől, az egyelőre homályos... Hobbi: Szereti mindig mással tölteni a mindennapjait, csak ne legyen magában. Szívesen megy el vásárolni, de szereti a különféle partikat, és összejöveteleket. Bármit kipróbál, ami kicsit is felkelti a figyelmét, és néhány órára lefoglalja, de képtelen hosszútávon elköteleződni bármi mellett. Vívott, úszott, és lovagolt is néhány hétig, de mindig akad valami új, ami érdekelni kezdi. Jelen pillanatban festeni jár, bár már lassan ezt kezdi unni… Emellett imádja az állatokat, és képes szinte bármit hazacipelni, ami kicsit is megtetszik neki, vagy némi kedvességet és érdeklődést mutat irányába. Persze, igyekszik figyelembe venni a férjét, de a hatalmas birtokon pont megfér néhány macska, kutya, vagy ennél talán nagyobb lények. Amit sosem tenne meg: Valahogy nehéz elképzelnie, hogy ilyesmi létezik, főleg, ha az apósáról és anyósáról van szó Ami zavarja: Zoknival véletlen vízbe lépni, brrr. Ami a legfontosabb az életében: Hogy jól érezze magát, na és hogy teljesítse apja kérését Ami a legkevésbé fontos számára: Hogy az anyósa mennyire sulykolja az örökös témát Büszkesége: Képes rábírni három macskát, hogy jutalomfalatért leüljenek. Komolyan, nem varázslat!! Ha valamit megváltoztathatna: Megmentené valahogy a szüleit. Így képzeli a jövõjét: Fogalma sincs, egyelőre csak egy-két napra tervez, néha az is túl hosszú idő. Egyéb: Kifejezetten jó a nyelvérzéke, a franciát és angolt anyanyelvi szinten, míg a spanyolt felsőfokon beszéli. Jelen pillanatban a skandináv nyelvek érdeklik, bár ki tudja mennyi ideig.
