Playby: akárki, rád bízom, a képen egyébként Josh O'Connor szerepel, de ez ne akasszon meg :3
Státusz:FOGLALT
Részletek
Nem tudom, valaha elfelejthetjük-e egymást - valószínűleg nem, mindig itt maradunk, ebben a fullasztó, feszült légkörben, egy halál pontatlan vetületében. Raleigh (bátyád, ikertestvéred, öcséd, szabadon eldönthető) tizenhét évesen belém szeretett, amit sosem értettetek, egyikőtök sem, társadalmi státusz és számotokra megfelelő anyagi háttér nélkül toppantam be az életébe, én, a szemetekben butácska femme fatale wannabe, a szégyenfolt, a vörös rúzs és nercbunda spektrumán mozgó cafka. Most úgy fogalmaznék, nekem fogalmam sem volt, ki vagyok, ő pedig olyannak szeretett volna látni, amilyen talán lehettem volna, vagy amilyen voltam is mellette - vibráló, zaklatott, csupa szem, csupa csók, csupa megadás és elnagyolt kontúrúság. Szeretett, azt hiszem, igazán szeretett, ahogyan szerette elkenni rajtam a rúzst, magára venni a nercbundát, megragadni a csuklómat veszekedés közben, belekapni a szoknyámba, ujjai satujába zárni a bokámat, könyörögni, hogy szánjam meg, legyek hozzá jó, megtagadni, hogy ő jó legyen hozzám, és ahogyan szeretett a végletesség pólusain mozogni, az üresség és maradandó sebeket okozó lángolás között. És én szerettem őt, mindezek ellenére vagy mindezekért, fogalmam sincs, szerettem tizenhat éves lenni, szerettem fatalista lenni, rajongani, csodálni, szerettem sírni, szerettem belehalni, meghalni alatta, szerettem az opera előtt állni vörösre csókolt szájjal, szemérmetlenül és zavarba ejtően. Amint betöltöttem a tizenhetet (Raleigh a tizennyolcat), megszöktünk, minden szülői tiltást, kérlelést és kétségbeesést megkerülve összeházasodtunk, a spórolt pénzünkből azonnal nászútra mentünk - hogy ott végül a szállás fürdőjében megölje magát, miközben a széttúrt ágyneműben hevertem meztelenül, azzal a biztos tudattal, hogy nincs, ami minket szétszakíthatna. Néha még felriadok az éjszaka közepén. Néha még sírok. Néha még tizenhét éves vagyok, meztelen, és a véres padlón botladozom. Sosem bocsátottad meg nekem, hiszen rapszodikusságát és visszafordíthatatlan döntését mind nekem tulajdonítod, gyűlöltél előtte is, gyűlölsz most is, változatlan intenzitással. Talán túl jól emlékszem az eljegyzésünk bejelentésének estéjére, amikor megragadtál a kúriátok szűk folyosóinak egyikén, a falnak taszítottál, és alkoholtól nehéz, fűszeres lehelettel az arcomba vágtad, hogy meg sem érdemel, vagy én nem érdemlem meg őt, vagy talán mindkettő. Emlékszem még az elsötétült tekintetedre, ahogyan emlékszem a temetésen rajtam hagyott, haragtól izzó pillantásra is, hogy nem tűrtetek meg a halotti toron, a fojtó csendre, a torkot szorító, kimondatlan vádra. Szerinted megöltem, valahogyan, valamilyen módon én öltem meg, még akkor is, ha azon a délelőttön én is meghaltam. Mert valójában egyikünk sem élte túl igazán.
//Kissé elnagyolt leírás, de azt hiszem, minden fontos dolgot sikerült beleírnom. Sokféle verziót el tudok képzelni, a múlt bizonyos részleteivel kapcsolatban is, de nyitott vagyok bármilyen javaslatra, ötletre, módosításra. Úgy alakítod a karaktert, ahogyan szeretnéd, nincs megkötve a családi állapota, karrierje, tulajdonképpen semmi sem, bármit könnyen integrálok Cressida történetébe. Ha elolvasod az előtörténetet, ott ugyan a karakterre vonatkozó részt nem találsz, de Cressida személyiségét jobban megismerheted. Építkezzünk együtt, érkezz meg. <3//
