Talking to myself

Egy ideig még én is elhittem, hogy talán mindez csak elhatározás kérdése. Ha elég erősen akarom, ha van rá okom, akkor minden rendben lesz. Talán tényleg csak ennyi kellett hozzá, csupán én nem akartam őszintén. Annyi biztos, hogy ez az optimista önámítás nem tette kellemesebbé az első pofára esést. Foghattam volna mindent Dolohovékra, az ő kis politikai csatározásaikra, amibe engem és Adát is belerángattak, mert tehetetlen nyomorultak voltunk velük szemben, könnyen zsarolható, majd könnyen félredobható senkik. A lelkem mélyén viszont nagyon is jól tudtam, hogy mindez csak ürügy volt, ami legfeljebb meggyorsította a visszaesés folyamatát. Hazugság lenne azt állítanom, hogy előtte nem gondoltam rá, nem kattogott az agyam minden szabad percben azon, hogy de jó lenne újból megtenni, elengedni magam, ellazulni, érezni azt az eufóriát - a kurva életbe, ennyi kihagyás után mekkorát ütött volna egy icipicike adag is -, nem aggódni semmi miatt, csak lebegni pár órát... Igazából csak az tartott vissza, hogy sosem volt rá időm, valószínűleg Frida szándékosan intézte így, hogy minél kevesebbet legyek egyedül. Persze ez sem volt elég, ahogy a mellékelt ábra mutatta.
Az ember azt hinné, hogy a második kör az elvonón könnyebb, mert legalább tudod mire kell számítani. Valójában ez nem volt így, pontosan ugyanolyan szar volt. Ugyanúgy fájtak az elvonási tünetek, ugyanolyan ingerült voltam napi huszonnégy órában - ha nem még idegesebb, mint legutóbb -, ugyanúgy gyűlöltem a pszichomágusi konzultációkat, a csoportterápiákat, a gyógyszereket, az újabb és újabb csalódást önmagamban. Leginkább pedig azt, hogy nyilvánvalóan Fridának és Alinának is csalódást okoztam, még ha nem is mondták ki. Frida persze bizonygatta, hogy ez teljesen normális, megérti és számított rá, de nem hittem neki. Alina pedig... ha lett volna bátorságom hozzá, többet a szeme elé sem kerülök.
Bizonyos szempontból értékeltem, hogy Frida meglátogatott minden egyes nap. Nagyrészt viszont inkább zavart. Nem a személye, hiszen nála jobban egyedül a lányunkat szerettem ezen a világon, minden nyálas túlzás nélkül. Egyszerűen nem akartam senkit a közelemben, mert képtelen voltam megfelelően viselkedni. Nem ezt érdemelte, én is tudtam, hogy csak hálát és szeretetet kellett volna éreznem, amiért mellettem állt, hogy legalább arra az időre, mikor bejött hozzám, addig meg kellett volna próbálnom úgy tenni, mint aki bármi javulást tapasztalt. Az elvonási tüneteknek viszont volt egy olyan kellemetlen része, hogy kifordította önmagából az embert, hiába láttam racionálisan, mit kéne tennem, mégsem ment. Nem volt kontrollom az égvilágon kurvára semmi felett sem.
Ez a látogatás is pontosan ugyanúgy zajlott, mint eddig az összes többi.
- ...És még mindig nem értik meg, hogy kibaszottul nem fogok velük anyámról meg apámról beszélgetni - fejeztem be az önsajnáltató, többperces monológomat, ingerülten összesodorva egy cigarettát (azt legalább nem tiltották ki erről a lepratelepről). Szándékosan úgy sodortam, hogy egy spanglira emlékeztessen. - Elvárják, hogy jobban érezzem magam, közben meg ilyen témákat hoznak fel. Faszom kivan már... Elsőre sem működött, nem kellett volna idejönnöm. Egyedül is megoldottam volna, ennél biztos jobban. Itt elveszik az ember kedvét a próbálkozástól is, így nem lehet leszokni.