The winner takes it all... but who is the winner?

A sajgó, vasgolyócsóklta vállamat masszírozva, mégis gusztustalanul elégedett mosollyal léptem ki az öltöző pállott izzadság szagából. Izzadság és győzelem szagából, hogy egészen pontosan fogalmazzak. Ez ugyanis, nincs mit álszerénykednem, a mi napunk volt. Gyakorlatilag minden összejött, majd kétszáz ponttal vertük az Appleby Arrowst úgy, hogy tulajdonképpen csak a cikkesz nem lett a miénk. De a végén, majd hat órányi, kora éjszakába nyúló feszítettampójú játék után ez, azt hiszem, senkit sem érdekelt.
Én maradtam itt utolsónak - legalábbis ebben a hitben sétáltam végig az aréna némaságba burkolózott, még takarítás előtt álló folyosóin -, a csapat többi tagja már elment. Hangos, győzelem mámor fűtötte kurjongatások közepette indultak ünnepelni. Amikor rákérdeztem, még nem tudták hová - ahogy kezdetben sosem tudják, tulajdonképpen -, de minden pénzem feltettem volna arra, hogy végül ugyanott kötöttek ki, ahol mindig. A már-már törzshelyünknek számító, ironikus módon zöld-arany színekben pompázó, hagyományos ír pubban, aminek majd’ másfél év alatt sem sikerült megjegyezni a nevét. Írebbűl volt annál, mit amit egészségesnek ítéltem.
Ahogy a pálya bejárata előtt előre rúgtam egy terhányul eldobott galacsint, különös felindulásból oldalra billentettem a fejem, hogy félig-meddig rálássak a füves tér egy részére, valamint a magasra nyúló karikákra. Nem volt ebben semmi szentimentalitás, ennyi idő után már nem érzékenyültem el egy-egy győzelem hatására, ahogy a vereségek sem érintettek már olyan mélyen, mint egykor. Mégis, most megérezhettem valamit, mert korábbi - tévesnek bizonyult - feltételezésemmel ellentétben nem voltam egyedül. Először azt hittem, csak egy szurkoló, aki valahogy, valamiért hátramaradt. Őszintén bevallom: sosem sikerült igazán megérteni a fanatikus rajongásuk, azonban ahogy összepréseltem a szemeim, hunyorítva sikerült felismernem a saját melegítő felsőnk, majd annak a hátán lévő számot.
Egy mélyről jövő, gondterhelt sóhajt szakadt ki belőlem, miközben elindultam a pálya szélén álldogáló fiú felé. Még belgiumban, az előző csapatomnál, hosszú idő volt rájönnöm, hogy csapatkapitányként nem csak a stratégiáért és a teljesíményükért, de adott esetben a lelkükért is felelnem kell, amennyiben azt szeretném, hogy ne csak jók, de kiemelkedőek is legyenek.
Ha nem volt olyan mélyen a gondolataiba mélyedve, mint azt eredetileg hittem, akár még fel is figyelhetett rám, a lépteimre. Nem voltam egy kifejezetten táncos gazella alkat, hogy nesztelenül közlekedjek, főleg nem egy hatórás meccs után.
- Mon dieu, Hunter, te még itt? Nem a csapat többi tagjával kéne ünnepelned valahol Írországban, egy kimondhatatlan nevű pubban? - érdeklődtem csendesen, amint hallótávolságba kerültem úgy, hogy nélkülözhettem a kiabálást. Nem én voltam ugyan a legélesebb - vagy éppen a legempatikusabb - kés a világ fiókjában, de tíz évnyi versenysport és megannyi átélt szituáció után, volt némi elképzelésem arról, hogy miért lógatja olyan mértékű búskomorsággal az orrát, mintha csak vesztettünk volna.

Minden - az életben és a csapatban is - sokkal egyszerűbb lett volna, ha az emberek kimondják, amit bántja őket, nem pedig  megpróbálják azt rejteni hihető és kevésbé hihető indokokkal. Pontosan úgy, ahogy azt Hunter is tette éppen.
Nem róttam fel neki. Fiatal volt még - fiatal és csalódott, hogy teljesen pontos legyen -, nem is akármennyire. Persze, nyilvánvalóan volt némi igazság a szavai mögött, vagy legalábbis én készségesen elhittem neki hogy a főzetre nem ihatott alkoholt. (Sosem voltam oly’ mértékig dörzsölt a bájitalokból és azoknak mikéntjeiből, hogy tisztában legyek ilyesmikkel.) Azt azonban már nem, hogy csak és kizárólag ez volt a problémája, ezért állt itt búskomoran, a gondolataiba mélyedve egy üres pálya mellett.
- Ugyan, vannak már üdítők, szörpök és más alkoholmentes italok is - értettem a sörökre és koktélokra. - Szerintem semmi hangulatromboló nem lett volna benne - vontam meg a vállam óvatosan, hiszen még fájt, egy apró mosoly kíséretében.
Nem voltam egy ajtó berugós, sebtapasz letépős típus. Jobb szerettem, ha a dolgok kedvesen, kényelmesen történtek, senkinek sem fájdalmat okozva. Mégis, volt egy olyan érzésem, hogy Hunterből vagy harapófogóval kell kihúzni a valós problémát vagy nyíltan, kertelés mentesen közölni vele, hogy tisztában vagyok az okokkal és okozatokkal. Egyelőre még egyiket sem tettem, adtam még egy kis időt, kivártam.
- Honnan tudod? Sokan alszanak rosszul teliholdkor - ugrattam picit, noha tisztában voltam voltam vele, hogy a sokaknál esetenként fellépő álmatlanság nem több, mint egy kisebb, már-már elhanyagolható probléma az ő helyzetében. Amiből én, megjegyzem, sosem csináltam problémát sem magamnak, sem pedig másnak. Nyilván most, hogy beraktam őt a kezdő csapata ez az... állapot igényelt némi extra logisztikát, de kellemes felfedezés volt, hogy egyes mugli asztali naptárak jelölték a különféle holdállásokat, így elég volt azon feljegyezni a meccseket és figyelni a kis jelöléseket. Bár furcsának találtam a varázstalanokat és egyes találmányaikat - mint a Cat által jelentősen favorizált, rám is rám tukmált telefont - el kellett ismernem, hogy köszönhettünk nekik hasznos dolgokat is.
- Egyébként a vállam miatt. A medimágus ragaszkodott hozzá, hogy megnézze és ellássa. Nem hitte el nekem, hogy nem tört el, éppen csak kicsit zúzódott. Mintha nem tudnám milyen egy kartörés - motyogtam lemondóan sóhajtva, némi fejrázással megspékelve, lévén maximálisan tisztában voltam azzal, milyen is egy törés. Véleményem szerint nem volt olyan kviddics-játékos - legyen az profi vagy sem -, akinek még nem tört csontja. Én még egy csúnya, nyílt törést is magaménak mondhattam pár évvel ezelőttről, amikor a francia válogatott ellen játszottunk. Az egyik terelő szuka direktbe célozta a felkaromat; teljes erőből csapta hozzá a vaslabdát. Ironikus módon mégis ő volt az, aki végül egy súlyosabb, több napon túl gyógyuló bordatöréssel került a helyi ispotályba. Lehetett velem játszmázni a pályán, csak nem érte meg.
- Mondd… akkor is ilyen mély letargiával szemlélnéd a világot, ha te kapod el a cikeszt, de a csapat veszít? - kérdeztem végül feladva a várakozást, in medias res jelleggel, némi hallgatás után. Próbálhattam volna a továbbiakban is szépen, hátulról megközelíteni a dolgot, úgy csinálni, mintha nem tudnám a problémát, de feleslegesnek ítéltem. Hiába volt időm, mint a tenger - hiszen ha Pascal nem volt itt, akkor dolgozott, méghozzá sokáig - feleslegesnek láttam addig nyújtani ezt, mint a rétestésztát volt szokás a mondás szerint.
- Gyere - intettem neki, mielőtt meg válaszolhatott volna - üljünk le - , mert ez hosszú lesz, tettem hozzá némán, miközben elkaptam a korábban ledobott táskám fülét és megindultam a pálya szélén helyet kapó (igazából elképzelésem sincs kinek fenntartott, lévén ennyire lentről még sosem láttam meccset) székek felé. Első ránézésre nem tűntek túl kényelmesnek, a most következő beszélgetéshez mégis megfelelőnek ítéltem őket, a semminél még ez is jobb alapon.

Tisztán, félreértelmezhetetlenül érzékeltem a Hunter hangjából áradó gúnyos szarkazmust, tulajdonképpen csak akkor esett volna nehezemre észrevenni, ha valamilyen oknál fogva siketnek neveztem volna magam. Noha lehet, ez azt a láthatatlan, még a varázsvilágban is leküzdhetetlennek tűnő fizikai határt is átütötte volna.
Mondjuk arról, hogy a felsorolásában másodikként helyet kapó, Vitatigrisnek nevezet ital mit takarhatatott, arról elképzelésem sem volt. Valami alkoholmentes ital, konstatáltam némán az egyértelműt és ennél többet nem is kellett tudnom. Erről legalábbis nem.
- A telefonom? Tényleg? - emelkedett kissé magasabbra az egyik szemöldököm, miközben a hangom kérdőn csendült némi szórakozottsággal vegyülve. Távol álljon tőlem, hogy nálam tíz évvel fiatalabb kisfiúkat hozzak kényelmetlen helyzetbe, mindazonáltal azt Hunternek is éreznie kellett, hogy a visszavágása - már ha lehetett ezt annak nevezni, lévén nem veszekedtünk, véleményem szerint még csak nézeteltérések se lehetett hívni - meglehetősen gyenge talapzaton pihent. A varázsvilágban mit sem számított az, hogy ki és milyen telefont birtokolt - egyáltalán birtokolt-e bármilyet vagy sem - ellenben azzal, hogy elment-e egy kis szórakozásra a csapattársaival. Főleg az ő korában. Emlékeztem még azokra a bulikra, amiken a barátokkal, csapattársakkal és persze az ikertestvéremmel vettünk részt. Igaz, a számuk könnyen fejben tartható, két kézen egyszerűen megmutatható volt, mégis mindegyikben akadt valami, ami felejthetetlenné tette.
Főleg az utolsóban…főleg abban…
- Pedig hidd el: sokan szívesebben töltik az idejüket szőrös kis állatok társaságában, mint emberekében. A fontos, hogy legyen puha, ápolt és jó illatú a bundád, ez a nyitja mindennek. Te is megmondhatója vagy ennek, hiszen Cinnie-nél maradéktalanul bevált, mindenki elhiszi, hogy ő egy kedves, simogatni való nyúl - poénkodtam tovább, holott nagyon jól tudtam, ez a legkevésbé sem vicces. Amikor még csak a lehetősége merült fel annak, hogy Huntert esetleg beválogatnám a csapatba, mert a szereplése alapján láttam benne potenciált, már akkor megannyi figyelmeztetés, óva intés és kiselőadás érkezett arról, hogy ez milyen felelőtlen lépés. A véleményük egyöntetű volt (nagyjából): egy vérfarkast csapattaggá tenni nem több, mint a testiéppségünk komoly veszélyeztetése, a márkanév jelentős rontása, a támogatókl és tulajdonosok (számomra maximálisan jelentéktelen) véleményéről nem is beszélve.
Talán ezek a hangok voltak a leghangosabbak és természetesen a legidegesítőbbek is. Mert hát mit mondanak a pénzes - jellemzően konzervatív, unatkozó, az örökségükkel mit kezdeni nem tudó aranyvérű - támogatóknak, miként... mivel magyarázzák ezt ki? Mintha bármikor is érdekelte volna őket, hogy ki kicsoda és micsoda, amíg nyerünk, mert lássuk be: nekik valójában csak ez számított, hogy hozzuk az elvárt pontokat és helyezéseket, a tabella elsőséget, hogy a puccos bálokon a gyerekeik mellett a csapattal is lehessen villogni. Pontosan tudtam hogy működött ez, talán túlságosan is, hiszen Mr. és Mrs. de la Mare közülük valóak voltak - én pedig, mint az egyik kedvenc kiállítási darabjuk, mert nincsenek tévképzeteim, sosem jelentettem többet számukra, az első sorból kellett asszisztáljak -, ahogy tulajdonképpen mindenki, akinek a vagyona olyan magasságokban szárnyalt, hogy annak mértékét már a bankok goblinjai se tudták számon tartani, nemhogy ők maguk.
És ebből mit szándékoztam kihozni tulajdonképpen? Azt, hogy bár nem voltam vérfarkas, tisztában voltam a dolog mivoltának komolyságával, lévén Hunter csapatba kerülése előtt a lehető legkisebb részletekbe nyúlóan végig kellett járnom a témát - a Kenmare Kestrels nagyon angol, nagyon öltönyös és még annál is karótnyeltebb varázsjogászaival is!
- Persze, semmiség az egész. Holnapra kutya baja - legyintettem nemtörődöm mód, kissé, de mégse oly’ nagy mértékben túlozva, hogy szó érje a ház elejét. Nyilvánvaló volt, hogy legalább egy, ha nem másfél hétre szüksége lesz a vállamnak, hogy megint teljesen egészséges legyen és a medimágus helyeslően, ne pedig aggódóan hümmögjön, amikor szemügyre veszi; ez azonban nem számított. (Nekem, Pascalnak biztosan a legkevésbé se nyerte volna el a tetszését, ha megtudja, hogy a javallat ellenére nem pihentetem, de hát nem volt itt, nem látta és amit nem tud, az nem fáj ugye.) Volt már megannyi ilyen sérülésem, nem okozott gondod, hogy megfelelően, a kellő komolysággal kezeljem a helyzetet. A rutin és az évek, ugyebár. Olyasféle tapasztalások, amik Hunterből még hiányoztak, ez pedig időről időre minduntalan ki is ütközött.
Most is.
Az arcát ellepő vörös, pipacsokat idéző foltok mindent elárultak. Ha nem vele állok szemben, lehet még egy apró, elégedett, mindentudó mosolyt is megengedtem volna magamnak, nála azonban tartottam attól, hogy félreérti. Hunter, annak ellenére, hogy önszántából vetette magát vasgolyók elé, mert valami olyan különös ideát követett, hogy ez rendben van, senkit sem zavar, ő nyugodtan megsérülhet, meglepően érzékeny lélek volt.
- De ez már nem az iskola és pont ezért des règles… a szabályok mások - ültem le mellé sóhajtva, kijelentve azt, amit hiába nem akart már hallani, mégis a mellékelt ábra szerint szüksége volt rá. Ne szidtam, nem dorgáltam, nem oktattam ki, csak tényeket közöltem. Megmásíthatatlan, egyszerű tényeket, amelyekkel tisztában volt és amelyekhez előbb utóbb, de igazodnia kellett. - Itt már nem arról szól a játék, hogy ki a le meilleur… a legjobb, mert mindenki az - próbáltam megfogalmazni neki a gondolataim. Franciául, hollandul, de még németül is jelentősen jobban ment volna. Hiába sajátítottam el az elmúlt évek folyamán nagyon magas szinten az angol nyelvet, a szókincsem végesnek bizonyult, gyakorta kellett keresnem a megfelelő szavakat, szinonimákat, főleg az olyan szituációkban, amint amilyen a mostani volt. - Hidd el, normális amit érzel. Ahogy a kérdéseid is, de kész válaszokkal nem szolgálhatok rájuk, túl korai volna még. Ezen, ha nem is a legtöbb játékos, de a legtöbb fogó  tapasztalataim alapján átmegy. Az iskolai bajnokságokkal ellentétben itt nem a cikesz elkapása a fő cél, hanem a győzelem, ami ezeken a szinteken már nem egyenesen arányos a másikkal. Tény és való, sokszor egybevág, de nem mindig. - Egy részem meglehetősen mókásnak találta, hogy a diákok a győzelmet szinte kivétel nélkül mindig a kis aranylabda elkapásával azonosították; amint pedig ez megtörtént, éljenezték, vállon hordozták és már-már istenként kezelték a fogókat, mintha egy, nem pedig hét ember közös munkájáról szólna a meccs. - Itt csapatban játszunk, együtt veszítünk és együtt is nyerünk. Ha elkapod a cikeszt, de kikapunk, senki sem arról fog írni, hogy Hunter Tuttle milyen manőverekkel tette ezt és az milyen magnifique volt, hanem arról, hogy a Kenmare Kestrels csapata elvesztette a meccset, lejjebb csúszott a tabellán; ahogy holnap sem arról fognak cikkezni, hogy mit nem csináltál... csináltunk, hanem arról, amit igen. - Mert a történelmet, még ilyen kicsiben is, de a győztesek írták, nem pedig a vesztesek. - D'accord?