Anaïs Hendrickx

+18-as tartalom
/csak a kényes, tabu téma  érintése miatt/

Loena erős akaratú, megzabolázhatatlan és határozott nő volt, aki képtelennek bizonyult arra, hogy híres-neves csökönyösségét sikerre vigye, amikor a tulajdon szüleiről és lehetetlen kéréseikről volt szó. Ő maga, bár régi, egy korábban tündöklő belga aranyvérű család egyetlen gyermekének mondhatta magát, ennél többje sosem volt, ami a társadalom felső rétegeihez és annak fényűző életéhez köthette volna. Egyszerű, párizsi polgári lakásba született, csak fájdalomtól duzzadó, igazságtalanságot hirdető, sóhajtozásokkal tarkított elbeszéléseket hallott arról, egykor, mielőtt minden tönkrement volna, milyen megbecsülésnek örvendett a Hendrickx család. Mi lett volna ha...
Loena, szüleivel ellentétben, sosem sajnálta az elveszett - számára idegen - élet, a mesés vagyon és a csillogó kastélyok hiányát, inkább kiélvezte azt, ami adatott neki. A szabadságot, amelyet ahogy kapott, úgy is vettek tőle vissza.
Nem akart ő gyereket szülni, sajátot sem, nemhogy másét, teljesen ismeretlen emberekét, mégis túl fiatal volt még, mindösszesen csak 17, amikor szülei -  legalább a megbecsülés visszaszerzésének érdekében - megegyeztek a feje felett. Felajánlották - sokkal inkább eladták - őt béranyának a francia elit egyik legismertebb, leggazdagabb családjának. Hiába próbált bármit is tenni, ellenkezni, lázadni, kihátrálni vagy csak egyszerűen felszívódni: esélye sem volt. Az alku, gyakorlatileg a beavatása nélkül megszületett, nem táncolhatott vissza, kötötte az adott szó - és a komoly kötbért tartalmazó szerződés -, amely nem tőle származott, mégis őt kötelezte. Arra pedig nem lett volna képes, hogy kámforrá válásával a szüleit taszítsa ilyen helyzetbe, hiába magukat sodorták volna abba a helyzetbe.
Szerencsére nem egyből volt szükség a "szolgálataira". Már a huszadik életévét is betöltötte, amikor a de la Mare család úgy döntött: ideje lenne már az örökösnek - hiszen csak fiút akartak, aki öregbíti a család nevét, továbbadja azt, hogy fennmaradjanak. Arra azonban ami történt, senki sem számított. A beavatkozás után két gyerek fogant, majd született meg, nem pedig egy. Ez, ha mind a ketten fiúk, nem jelentett volna problémát, inkább csak örömöt és elégedettséget, azonban a fiatalabb, ötven perccel később született baba lány lett. Nem kellett. A szülők - akiket ebben, vagy bármely más kontextusban annak nevezni erős túlzás - játszi könnyedséggel dobták félre. Egy legyintés idejét vette igénybe, semmi többet, mintha csak egy játék lett volna, semmi több.
Loena Hendrickx sosem akart gyereket, mégis aznap, amikor ránézett a nyugodtan alvó, körülményekről mit sem sejtő, rózsaszín takaróba bugyolált lányra, aki bár biológiailag nem az övé volt, mégis majd nyolc hónapig hordta a szíve alatt, érezte a rúgásait, nyomon követte a fejlődését... akkor már tudta: anya lett.
Ez pedig megváltoztatta a játékszabályokat. A szüleire nem támaszkodhatott, nekik csak a juttatás és a hála fontos, amelyet epedve vártak, kisujjukat sem mozdították volna egy olyan gyermek életéért, akiben csak a pénz szerzés eszközét látták, mást nem. Neki kellett cselekednie. Nem félt. Sem akkor, amikor a sajátjának ismerte el a babát, nevet választott neki, magához ölelte és egy olyan útra lépett, amelyen nem tudtam, mit rejt a következő elágazás és sem pedig akkor, amikor a de la Mare család elé állt. A maga részéről semmire sem vágyott, a lányának akart egy bizonyosságot. Nem tervezett korán halni, ahogy veszélyes életet élni, hosszú életet kívánt élni, de a halál nem válogatott, alkudni pedig lehetetlen volt vele. Pont ezért volt szüksége a korábbi szerződés kiegészítésére, egy záradék csatolására, hogy ha vele történik valami, akkor hozzájuk kerül a gyerek.
A tulajdon szülei vagy a lánya biológiai szülei.
Két rossz megoldás közül ezt vélte a jobbnak... némileg.
Tíz év, ennyi idő adatott meg Loenának, hogy anyának mondhassa magát, Ana pedig imádta őt és ennek a 3600 napnak minden pillanatát. Ma is imádja, hiába beszél róla keveset, hiába fáj neki még most, tizenhat év távlatából is a veszteség súlya. Voltak ugyan hibái, ahogy a közös élet nehézségektől sem volt mentes. De a nő mindig olyan fokú szeretettel és gondoskodással fordult a kislány felé, ami többet jelentett mindennél. A pénznél, a hírnévnél, az egykori, gyakran emlegetett dicsőségnél. Sosem éreztette vele, vagy utalt rá bárkinek, bárhogy, bármikor, hogy Anaïs nem az ő lánya lenne. Mert akként tekintett rá. A betegség - amely miatt valóban nem tudott megalkudni a halállal, hiába tette meg azt, ami módjában állt - gyorsan elvitte. Hónapok voltak csupán, de küzdött. Az utolsó pillanatig küzdött, remélve, hogy sikerült és nem kell a lányának azokkal az emberekkel felnőnie, akik gondolkodás nélkül dobták el.



Első, második és mindegyik pillantásra sem többek ők, mint két tipikus aranyvérű, akiket a mindenki által jól ismert hagyományok és elvárások mentén neveltek. Bár Anaïs nem tudja - való igaz, soha nem is kérdezte, valószínű választ se kapott volna -, de szinte biztos benne, hogy mind a kettejüket szeretetlen környezetben inkább nevelték a szolgálók és dadusok, mintsem a tulajdon szüleik. Egyszóval pontosan úgy csinálnak - sokkal inkább csináltak, lévén a gyerekeik már jócskán nagykorúak -, ahogy az otthon látták. Játsszák azt a játékot, amelyet az olyan híres, országszerte ismert aranyvérű családok szoktak.
Ana, bár nem szép dolog ilyet mondani, hiszen biológiailag a szülei, sosem kedvelte őket. Nem azért, mert lemondtak róla, sokkal inkább azért, akik és amik voltak. Azért, amit képviseltek. Ugyan tíz éves volt még csak, amikor először találkozott velük, már akkor, az első pillantás után tudta: nem számíthat tőlük sok jóra. Nem állt ugyan jó emberismerő hírében, ahogy elítélni sem kívánta őket. A megjelenésük, a kisugárzásuk és peckes járásuk mindent megtestesített, amitől már akkor is ódzkodott. De próbált hinni és bizakodni, azt remélni, hogy az első benyomás javítható, alakítható és csiszolható.
Éveknek kellett eltelnie, mire megtanulta elfogadni, hogy Mr. és Mrs. de la Mare - mindig szigorúan csak így, keresztnevek és más megszólítások nélkül, a személyesség legapróbb szikrájának mellőzésével - többre tartják a vagyonukat és társadalomban elfoglalt helyüket, mint bármi mást az életben. Mikorra már a fel-fel lángoló méreg helyett nemtörődöm közönnyel fogadta: fontosabb nekik egy bál, egy összejövetel, egy bármilyen társasági esemény, mint a tulajdon gyermekük betegsége; problémája. Ana számára, ez a VALÓDI édesanyja odaadó törődése után sokkoló volt.
Ennél is nehezebben emésztette meg azonban az álszentség és képmutatás tényét, hogy míg a külvilág, a barátaik és a Társaság felé kedves, melegszívű, jótékonykodó és törődő embereknek mutatták magukat, addig a valóságban ennek maximális ellentétei voltak. Nem rossz emberek, egyszerűen csak ridegek, távolságtartók és nagyravágyók.  A világ a szemükkel nézve nem látszik többnek, mint azon dolgok összességének, amellyel dicsekedhetnek, felvághatnak és felsőbbrendűségüket hirdethetik. Ahogy azt a gyerekeikkel is tették. Tanulmányi eredményeik, sportsikereik, mi több: Ana hirtelen örökbefogadása - amely nyilvánvalóan az volt, más nem is lehetett, hiszen a béranyaságot palástolni kellett és kell is, rossz színben tűntetné fel a családot, ha kiderülne  - állandó témát szolgáltattak jótékonykodásaik mellett, természetesen.
Az igazság, hogy szeretné - mindig is szerette volna - őket gyűlölni. De erre képtelen. Nem keresi a társaságukat, csak ha muszáj és az élet feltétlen kötelezi rá, menekülő utak nélkül, de a gyűlölet elmarad, helyette csak sajnálat és megvetés van. Semleges közönnyel fordul feléjük, tudva: nem miattuk az, aki, de sajnos miattuk van ott, ahol.



A történtek és a jelen állás minden visszássága ellenére is, Ana hálás. Nem Pascalnak, hanem érte, hogy az ikertestvére egyáltalán van és létezik, hogy több mint huszonhat évvel ezelőtt nem egyedül jött a világra, hanem úgy döntöttek: adnak mellé egy társat, egy barátot, egy... mindent. Hiába választották el őket már a születésük pillanatában, létezésük első kilenc hónapja, amelyet együtt töltöttek meghatározó volt. Egy olyan köteléket hozott léte, amelyet többezer kilométer sem szakíthatott el. Hiába rettent meg minden egyes alkalommal, amikor az ismeretlen - mégis valahogy, valamiért ismerősen csengő - francia hang szólította, hiába válaszolt neki minduntalan hollandul, hogy távozásra bírja, minden sikertelen kísérletet követően egy különös, szavakkal nehezen leírható melegség járta át az akkor még apró mellkasát. Ugyanez az érzés kerítette hatalmába azon a sorsfordító délutánon is, amikor tíz év elválasztottság után újra találkoztak.
Persze, sok mindent lehet Ana szemére vetni (jogosan), tudja ezt ő nagyon jól. Nem is tagadhatná, hiszen nem volt ő mindig jó testvér, mentségére szóljon: fogalma sem volt, hogy kell annak lenni - tulajdonképpen most sem tudja, még csak tanulja, vagy legalábbis próbálja... próbálta -, csak annak volt tudatában, hogy meghalt az édesanyja, ő pedig kapott egy családot, akikre sosem vágyott, az érzés pedig kölcsönösnek tetszett. Gyermekként pedig ehhez mérten is viselkedett. Bezárkózott, óvó, védő töviseket növesztett. Sok munkába és még több időbe került, mire a lelkén ejtett sérülések behegedtek, legalább annyira, hogy megbízzon az ikertestvérében. Mi több: közel érezze magához, olyannyira, mint senkit korábban, rájöjjön, abban a rideg, közönyös pokolban, amibe került, csak akkor élhetnek túl, ha egymásra támaszkodhatnak. Mire betöltötte a huszonkettőt, a bátyja volt életének az egyik, ha nem legfontosabb személye. Nagyjából egyetlen biztos alappillére.
Nem függött tőle, avagy rajta se betegesen, se sehogy máshogy; a világa se forgott körülötte különös ellipsziseket leírva ezzel. Élte a saját életét, barátokkal, párral és felívelő, a jövőben sikeresnek tetsző karrierrel, ahogy a testvére is tette ugyanezeket. Azonban szüksége volt a közös programokra, nevetésekre, cinkosságokra, minden olyanra, amely az évek sokasága alatt összecsiszolta őket azzá, aminek mindig is lenniük kellett volna. Ana, akinek sosem volt testvére, aki csak tíz évesen került ebbe a helyzetbe, azt hitte normális az, ahogy és amit érez. Őket nézve, a kapcsolatuk dinamikáját szemlélve soha, senki sem tett megjegyzéseket, vagy fejezte ki óvatos, burkolt aggodalmát. Mégis, valahol, valamikor az évek során valami félrecsúszott, ezzel kibillentve az univerzumot. Oly' könnyedén és észrevétlenül történt, hogy mire Ana felocsúdott, Pascal megcsókolta - lassan, finoman az alkohol kesernyés bukéjával fűszerezve -, ő pedig nem ellenkezett, hanem viszonozta azt. Csak amint véget ért, jött rá, mi történt - sokkal inkább ment tönkre - az elmúlt másodpercekben.
Rémület és félelem egyszerre cikázott a testében, pillanatokra bénaságba taszítva őt. Tudta - sokkal inkább remélte -, hogy a testvére ittas, nem fog emlékezni, Ana viszont emlékezett, érzett és volt józan esze, amely szirénaként zúgott a fejében, azt mantrázva, hogy ez nem helyes. Sosem volt és sosem lesz az. Az érzések nem változtak, lettek mások vagy íródtak fölül, mindösszesen csak más nevet aggatott rájuk. Veszélyes, kimondhatatlan nevet. Anának pedig cselekednie kellett.
Másnap délután valaki menyasszonya, fél éven belül felesége lett, három év múltán pedig már a válási papírokat tartotta a kezében.
A körülmények változtak, de az érzések nem, ezt ő is tudja, mégis elnyomja, figyelmen kívül hagyja, normálisan viselkedik, mintha ott se lenne, mintha nem okozhatna problémát. Tudja, érzi, hogy azon az estén elromlott valami, Pascallal eltávolodtak, az egykori fesztelenséget a titok súlya vette át - melyről úgy hiszi, csak ő tud, szenved miatta -, neki pedig lépnie kellene. Északra, délre, keletre, Merlin se tudja, csak valamerre, de képtelen rá. Képtelen mozdulni, mert ez a valami is jobb, mint az esetleges veszteség elviselhetetlennek tűnő fájdalma .



Nem volt ő rossz ember. Olyan, aki szándékosan bántana bárkit, vagy balsorsot kívánna számára. Tulajdonképpen ő sem volt több, mint a körülmények és kusza, kimondhatatlan érzések áldozata.
Azt viszont már itt, a leírásunk korai szakaszán sorában le kell szögezzük: Anaïs sosem szerette a férjét, őszinte igaz szerelemmel legalábbis biztosan. Tisztelte őt, egy barátot, egy társat; egy lehetőséget látott benne. De nem azt a mindent elsöprő, esti mesékben és rózsaszín romantikus regényekben felbukkanó igaz szerelmet, amelyről minden lány álmodott egykor a hálószobájának rejtekén. Amikor Ana igent mondott neki... nem, az állítás így hazugság, oly’ könnyen dőlne el a valóság talaján, hogy még csak egy szellő se kellene hozzá. Tehát, amikor Ana maga vetette fel, hogy házasodjanak össze, csak egy érzelem kavargott benne: a menekülni vágyás. Menekülni saját maga, az összekuszálódott, kibogozhatatlannak tűnő érzései, a testvére, de elsősorban az elől a csók elől, amelynek soha, de soha nem lett volna szabad nem hogy megtörténnie, még gondolatban sem, nem hogy valójában.
Átlépve ezen az elhanyagolhatónak nem nevezhető apróságon, Ana mindent megtett, hogy a lehetőségeihez mérten jó felesége legyen a férjének. Szerelmet ugyan nem, de minden mást, amit csak módjában állt, megpróbált megadni neki. Akkor, életének azon szakaszában, rendíthetetlenül hitt ebben. A cselekedetének helyességében. Most, három év madártávlatából visszanézve ugyan látja már, hogy hol hibádzott az ingatag talajra épült kapcsolatuk, mely pontjain cselekedhetett volna másképpen, de valójában nem bán semmit. Talán csak azt, hogy maga a frigy megtörtént. Mind a ketten többet, jobbat érdemeltek volna. Többet a megcsalásnál és az azt követő, kikerülhetetlen hisztériánál.
A megcsalás, mint olyan, ha eszébe jut, még mindig fájdalmat okoz. Kitörölhetetlen, szinte a zsigereibe ívódott fájdalmat. Az elárultság és megalázás kínját, amelyet a sajtó hónapokon át tartó cikkáradata, zaklatása és a téma minden aspektusból való megközelítése, felderítése, kizsigerelése csak mélyített.
De valahol mélyen, a ki mondott szavak takarásában megérti ezt a cselekedetet, a mélyen gyökerező mozgatórugóját, Ana hiába nem tenne ilyet senkivel.



Élsportolóként, aki sokat utazik, nemcsak az országban, a kontinensen, de a világban is egy kisállat minden, csak nem magától értetődő vagy éppen praktikus. Arról nem is szólva: Ana - csak úgy, mint annak idején Loena - sosem vágyott arra, hogy gondot viseljen akár egy élőlényre is, főleg egy bolyos, plüssállatot idéző törpenyúlra, ami folyamatos ellátást igényel, még ha nem is állandó jelleggel, a nap mind a huszonnégy órájában.
A magány mindazonáltal szeszélyes Nagy úr, rövid ideig élvezetes társaság, a hosszabb együttlét azonban nyomasztóvá válhat, ahogy vált is. A háziállat, csak úgy, mint a házasság, egy kétségbeesés közepette megfogant gondolat volt. Noha bizonyosan több átgondolás és őrlődés előzte meg ezt a lépést, mint azt. Ana pontosan tudta, hogy mit vállal magára és nem akart felelőtlenül dönteni, itt egy papír, két ügyvéd és egy kisebb elköltött vagyon nem oldotta volna meg a problémát. Ennek nyomán az olyan fokozottan társas lények, mint a kutya, macska és ezen a szinten mozgó varázslények egyből kiestek. Az első tervei szerint egy hüllőre vágyott. Kígyóra vagy gyíkra, úgy vélte, azok illenének a személyiségéhez és az életviteléhez. Tulajdonképpen ezért is látogatott el több állatkereskedésbe, majd menhelyre.
Így talált rá Cinamonra. Az utca nevelte vérnyúlra.
Párhónapos lehetett csupán, vagy csak annyira alultáplált, hogy annak látszott. Ahogy pedig Ana a ketrec felé nyúlt, a benne kuporgó koszos-szürke gombóc egy harcra edzett pitbull vehemenciájával ugrott felé, gyorsaságát pedig biztosan egy gepárdtól kölcsönözte. Éppen csak millimétereken múlott, hogy a szőke terelő azóta nem egy ujjperccel kevesebbel osztogatja a találatait.
Veszett, veszélyes, nem szelídíthető, intették óvva, jószándéktól vezérelve a dolgozók és önkéntesek. Ahogy az a frázis is elhangzott, hogy talán, de csak TALÁN, nem egy ilyen vad állatot kéne elsőnek befogadnia és megnevelnie, nehéz munka az, még a tapasztalt állatmentőknek is. Anát azonban nem hatották meg az ész - vagy bármilyen más - érvek.
Már abban a pillanatban, hogy pontosan annyi ujja maradt, amennyinek kellett, megszilárdult benne az elhatározás, hogy ő márpedig ezt a vad nyulat fogja hazavinni.
Nem mintha egyszerű dolga lett volna vele. Cinamon kezdetben tényleg rettenetes volt. Vad, kezelhetetlen és bizalmatlan, hiszen embertől egész addigi életben nem kapott mást, csak bántást és elutasítást. Hosszú, magányos hónapok munkája volt, mire a nyúl legalább annyira feloldódott, hogy Ana simogatására elfogadó bújással, ne pedig támadással reagáljon. Az idegeneket határozottan nem kedveli. Elviseli őket, a kéretlen jelenlétüket,  addig a pillanatig, amíg botor módon nem gondolják azt, hogy megsimogatják őt, mert aranyosan néz ki. (Ami csak álca, valljuk be.) Ugyanis, ha egy kéz - láb, vagy bármilyen más végtag - számára kellemetlen közelségbe kerül, akkor vacillálás és félelemérzet nélkül támad; jó eséllyel talál is.
Üdítő tényező azonban, hogy bizonyosan nem veszett - soha nem is volt -, hiszen Ana rendszeresen látogatja vele az állatorvost, hiába utálja azt a nyúl. Nem örülne neki, ha az ő vérnyula ragasztana át fertőzéseket bárki emberfiára. Feleslegesen drágának tartaná a perköltség és a kártérítés összegét.

Amortentia || Annak a forró, epres-fahéjas fehércsokoládénak az illata, amelyet az édesanyja készített neki a hideg, téli estéken. (Amikor éppen volt miből.) Az új edző ruhák és seprűk különös, mégis számára kedves szaga - mert hát ez már inkább az, ezt még Anais Hendrickx is képes belátni, mi több: elismerni. Valamint utolsóként, de semmiképpen sem utolsó sorban, a testvére tusfürdőjének és kölnijének különös, körülírhatatlan elegye, amely tulajdonképpen egybeforrott számára az otthon melegségével. Még most is, még úgy is, hogy törés keletkezett kettejük törékeny egyensúlyában.

Mumus || Szereti azt gondolni, hogy rendíthetetlen, megingathatatlan tölgyfa Ő, az élet viharának közepén. Arra nem gondol, hogy egy-egy ádázabb égzengés még a legstabilabb fát is kicsavarja a helyéről, eltörve a törzsét, csak egy csonkot hagyva maga után. Számára ez az égiháború kétféleképpen manifesztálódhat, az egyik az ikertestvére - vagy más, számára fontos, pótolhatatlan emberek - halála, a másik pedig a paralízis, amelynek mértéke mindegy. Szinte betegesen retteg attól, hogy bármely végtagja elveszti a mozgásra való képességét. Valamint, bár egy mumus soha nem venne fel ilyen alakot, retteg a vihartól, a villámlástól és a mennydörgéstől is, egy kora gyermekkori traumájának köszönhetően. Azt ugyan maga Ana se tudná már megmondani, hogy mi történt, mit látott, csak azt tudja, hogy valamit, ami örökre belé kódolta a tény, hogy a viharok rosszak, veszélyesen. Különös paradoxon, hogy a csendes esőzéseket viszont szereti, megnyugtatóan hatnak rá.

Edevis tükre || Homályos képet enged látni a tükör, Ana ugyan kivehető a színkavalkádból, minden más azonban elvész, szinte egybeolvad, egy hatalmas pacát idézve. (Nem tudja, mire vágyik, nem gondolkodik előre, mindig csak apró lépésekben, rövid távon tervezi az élete következő állomásait, pillanatait.)

Hobbim || Szeret tervezni, tulajdonképpen bármit, legyen az a egy edzés, a következő meccs összeállítása vagy csak az, hogy hogyan rendezze át a lakást, mivel az előző, alig fél éves felállás, már nem megfelelő valamiért. Alkalomadtán az olvasást sem veti meg, ám igen ritka az a regény, ami képes lefoglalni őt annyira hosszan és mélyrehatóan, hogy órákat töltsön el mozdulatlanságban. És bár talán nem szorosan kapcsolható ide, de kedvét leli a futásban is. Minden reggel másfél órával kel korábban, hogy a reggeli hűvös levegőn kikapcsolhassa kicsit a gondolatait.

Elveim || Nem dobálózik ilyen nagy szavakkal. Inkább csak alappillérei vannak, amelyek mentén igyekszik haladni az életben. Amelyek szerint, soha, semmilyen körülmények között nem alapozna olyan taktikára, amely az ellenfél fogójának vagy őrzőjének játékképtelenné tételével járna. Egyszerűen alattomos gyávaságnak véli az ilyen lépéseket. Ennek nyomán azt sem tolerálja, ha valaki mégis ezzel próbálkozik, főleg az ő csapata ellen. Jó pár olyan esetről cikkeztek már a sportlapok, ahol hasonló akciók miatt küldött terelőket a közeli Ispotályokba ilyen-olyan gurkó okozta törésekkel.

Amit sosem tennék meg || Semmilyen körülmények között nem javítaná fel a teljesítményfokozó szerekkel és főzetekkel. Ha valaha úgy érezné, hogy ilyesmire szorul azért, hogy a keretben, esetleg a csapatban maradjon, akkor inkább tisztességgel visszavonulna, mintsem lebukva megszégyenüljön a világ előtt.

Ami zavar || Csak úgy, mint a legtöbb embert: meglehetősen sok minden zavarja és irritálja a mindennapok folyásában, noha ezeknek csak igen ritkán ad hangot. Ilyen a nedves, esős időjárás; a kellemetlen, magas hanggal járó zajongás; az a mindösszesen 150 centiméter, amennyi elválasztja őt a talajtól; a tény, hogy bár elvileg ketten laknak egy háztartásban, a testvére inkább csak alkalomadtán megjelenő szállóvendég, mintsem valódi lakótárs; ezeknél is jobban bosszantja azonban, ha valaki - történjen az szóban vagy írásban - franciának titulálja. Noha valóban: francia az egyik anyanyelve -  a másik a holland - és tagadhatatlan, gyakorta, különösképpen ha ideges vagy zaklatott, ütközik ki az angoljában is franciákra jellemző akcentus, valamint a mellett sem lehet elmenni, hogy a biológiai szülei, ezáltal az ikertestvére is francia, ő azonban nem vallja magát annak. A papírjain belga szerepel, azonban elsősorban nem ezek a nyomtatott, írott betűk, hanem a belé nevelt nemzeti identitás is büszkeség köti fekete-sárga-bordó trikolórhoz a kék-fehér-bordó helyett.

Ami a legfontosabb az életemben || A testvére és a sport, ebben a megmásíthatatlan sorrendben. Az előbbiért - bár talán nem mindig érezteti, mondani pedig még annyit sem mondja, de - mindent képes lenne megtenni és bár nem nyugodt szívvel, de az előbbit is beáldozná érte. (Nagyon jól tudja: erre a döntésre szükség is lesz majd, nem ma és nem is holnap, de ha eljön az a pillanat, meg fogja tudni hozni ezt a döntést. Valahol már készíti is rá magát.)

Ami a legkevésbé fontos számomra || Azok a dolgok, amikről úgy érzed, nem befolyásolják az életedet és a fontossági sorrend végén helyezkednek el.

Amire büszke vagyok || Nem hiszi, hogy sok mindent felmutathatna eddigi, éppen csak több, mint húsz esztendejével, ami komoly, maradandó nyomot hagyott volna a világban. Ahogy azzal is tisztában van, hogy nem az ő ténykedése nyomán oldják meg a Föld problémáit, fejezik be a háborúkat vagy éppen találják fel halálos betegségek ellenszereit. Azonban a sportsikereiről, a válogatott szerepléseiről, a klub csapatokkal elért eredményeiről és a csapatkapitánnyá válásairól még így, ennek tudatában is képes büszkén, kellő szerénységgel beszélni.

Ha valamit megváltoztathatnék || Nem engedné, hogy az édesanyja hallgasson azokra, akik lebeszélték egy mugli kórház meglátogatásáról; álmatlan éjszakáin gyakorta eszébe jut, hogy ha akkor kivizsgálják, az asszony talán még most is életben lenne. Talán a muglik furcsa, számára már-már nem e világbéli szerkezeteikkel felfedezhettek volna olyasmit, olyan rejtett dolgokat, amelyekre a medimágusok képtelennek bizonyultak. Illetve azon az ominózus, három évvel ezelőtti estén, amikor is Pascal egyértelműen az alkoholmámortól vezérelve megcsókolta, nem oly’ módon reagálna, ahogy azt akkor, az éj leple alatt tette. Nem viszonozná még a másodperc tört részéig sem. Egyszerűen csak félrelökné, majd ott hagyná.

Így képzelem a jövõmet || Mint korábban mondtam: nem tervez hosszan előre. Így tehát kis léptékekben halad, a jövőjét is ezek mentén képzeli el. Most éppen az a célja, hogy a csapata sikerrel vegye a soron lévő meccseket, így ha nem is feltétlen a bajnokság győzteseiként - bár tagadhatatlan, mi több: nyilvánvaló, ennek örülne a legjobban -, de mindenképpen előkelő helyen végezzenek a tabellán.

Egyéb || Metamorfmágus, noha a képessége nem túl erős. A testének kisebb részein képes alakítani, mint a haja, szeme vagy éppen a bőre színe. Más megjelenést azonban képtelen lenne felvenni.

Remek nyelvérzékkel rendelkezik. Franciául és hollandul beszél anyanyelvi szinten, noha az előbbit gyakrabban használja. Emellett pedig társalgási szinten beszél németül és angolul. Előbbit folyékonyan, már-már hiba nélkül, utóbbit némileg gyengébben, alkalomadtán akcentussal. Esetenként keresnie is kell az adott kontextusba megfelelően passzoló szót, kifejezést, szinonimát noha mióta napi szinten rászorul a nyelv használatára, rohamosan fejlődik benne.

Született legili- és tanult okklumentor, noha nem annak a hagyományosan vett értelmében. Veleszületett képességével nem a körülötte lévők, hanem csak az ikertestvére fejébe képes belelátni. Egyfajta összeköttetésben állnak, amelynek köszönhetően bármikor képesek egymással kommunikálni, legyenek a világ bármely pontján is éppen. Gyermekként, amikor még nem tudtak a másik létezéséről, gyakorta léptek kapcsolatba így. (Az pedig már egy egészen másik lapra tartozik, hogy Ana attól tartott, megőrült, így francia helyett hollandul adott válaszokat az ismeretlen, fejében visszhangzó kérdezgetőnek, hátha az úgy békén hagyja, nyugta lehet tőle.) Másokon használni a mai napig nem tanulta meg, nem is akarja, csak az okklumencia univerzális.

Keveseknek van tudomása róla, de sport manageri diplomát szerzett 3 éves alap és 1 éves mesterképzésen az EU Business School Montreux-i campusán. Tény és való, nem ő lett az évfolyam kiválósága, ahogy voltak tárgyak amelyekkel gondjai akadtak, de úgy érezte, szüksége van valami extrára a sport területén, amelyet a varázsvilág elsősorban kviddics orientált képzései képtelenek lettek volna megadni számára.