◈◇ "In learning you will teach, and in teaching you will learn." //tavasz vége// ◇◈
Miután Carol Dolohov kisétált az irodámból, biztosra vettem, hogy napokon belül újból felkeres és közli velem - valószínűleg bagolypostán keresztül -, hogy meggondolta magát. Még csak nem is vettem volna zokon, nyilván hirtelen felindulásból kért fel, hogy segítsek neki, ő sem gondolta át ezt igazán, csupán az elkeseredés beszélt belőle. Elfogadtam volna, ha így tesz, azonban csak egy levél érkezett a Dolohov lánytól a megbeszélt időpontig, abban is megköszönte a zsupszkulcsot, amit küldtem neki. Vagy bátrabb és eltökéltebb volt, mint elsőre feltételeztem volna, vagy pedig annyira gyáva, hogy még visszatáncolni sem mert nyíltan. Ennek a megítélését pedig kénytelen voltam az első különóra időpontjára hagyni, bár még továbbra is erősebb volt bennem az a sejtés, hogy nem fog eljönni. London szélén vártam rá, egy rég elhagyott és azóta csúnyán lepusztult épületnél, minden volt, csak éppen bizalomgerjesztő nem. A látszat ellenére nem terveztem feldarabolni Levin Dolohov lányát és elásni valahol, egyszerűen csak ez a hely tűnt a legbiztonságosabbnak egy ön-és közveszélyes, képzetlen elemi mágusnak a gyakorlásra. Néhány elvonóért sikító hajléktalanon kívül szinte senki nem járt ide, így nem kellett kéretlen látogatóktól tartani, bár ez ellen be akartam magunkat biztosítani amúgy is néhány védőbűbáj segítségével. Másrészt pedig jól ismertem a terepet, többször kihoztam ide az aurortanoncokat gyakorlati órára, ahogy a havi kommandós tréningeknek is tökéletes helyszínt szolgáltatott már nem egyszer. Reggel hatra vártam Caroline-t, még épp csak kezdett feljönni a nap, az angol időjáráshoz hűen szemerkélt az eső és csípős hűvös volt a hajnali levegő - engem nem zavart, hozzászoktam már, ilyenkor vagy még ennél is korábban jártam el futni. Ez most kimaradt, Lori remekül szórakozott rajtam, hogy egy piromán tinilány miatt borítottam fel a napirendemet, amire olyan érzékeny voltam (aztán visszafeküdt aludni, mert ő velem ellentétben megtehette). Tényleg nehezemre esett elszakadni a megszokásoktól, szerettem igazodni a saját rendszereimhez, és én magam is nehezen értettem, miért hoztam ekkora áldozatot ezért a hisztis, problémás kislányért. Különösen annak fényében, hogy mi történt közte és a halott unokaöcsém között, és aztán közvetve tönkretette a kapcsolatomat Fridával. Bár utóbbit nem róhattam fel neki, ezzel én is tisztában voltam, hiszen nem tett valójában semmit, Frida volt az, aki a Carollal történtek és az abból eredő folyamatos vitáink miatt kirakott, mint macskát szarni. Ettől függetlenül nehéz volt nem erre gondolnom, és még lehetetlenebbnek tűnt nem sértetten visszaemlékezni arra a szakításra. Nem véletlenül felejtettem el megemlíteni ezt az apró részletet Lorinak. Kellemesen csalódtam - azt hiszem -, mikor az előzetes várakozásaimra rácáfolva Caroline mégis megjelent, kezében egy egyszerű, zsupszkulcsként funkcionáló golyóstollal. - Most patrónust kéne idéznem? - mutattam Carol felé a cigarettám égő végével. Jobban emlékeztetett fiatal nőnél egy dementorra, elég volt egyetlen pillantást vetnem rá és tudtam, hogy a korán kelés nem tartozott az erősségei közé. - Azt hittem, nem mersz majd eljönni. Főleg nem egyedül.
Reggel hat óra. Hat. Hat. Ha eddig azt gondoltam, hogy nem bolond az emberem, akkor most már megbizonyosodhattam róla, hogy teljesen az és nem is tudná letagadni. Mégis milyen normális személy képes ilyenkor ébren lenni? Mert én biztosan nem. Kettőkor szabadultam meg a színházból, mire hazaértem, elrendeztem magam és ágyba kerültem, már három is elmúlt, úgyhogy volt nagyjából két órám, hogy kialudjam magam, mielőtt reggel is neki kéne állnom készülődni. Adhatok egy jó tanácsot? Ha csak egy-két órát tudsz aludni valami okból kifolyólag, ne tedd meg. Hidd el, sokkal jobban jársz vele, ha átvészeled ébren, mintha lefeküdnél, aztán mire sikerülne rendesen elaludnod, már keltenek is. Én is azt hittem, zokogni fogok, amikor felkeltett az ébresztőóra, de még Norman is úgy nézett rám, mint kecske a véres késre, amikor nyöszörögve kimásztam az ágyból. Igazság szerint a zsupszkulcsot is majdnem elfelejtettem, annyira nehezen ment a készülődés, mintha az idő csak suhant volna, én pedig ólomlábakon vánszorogtam volna a halálom felé. De végül csak sikerült eljutnom a kijelölt helyre, kezemben egy csokival, ugyanis hiába volt korán, éhesnek akkor is éhes voltam. - Látom, valaki nagyon vicces kedvében kelt fel -morogtam válaszképpen, miközben leharaptam még egy falatot a csokiból. Úgy festhettem, mint egy nagyon morcos kisgyerek, pláne hogy még a pulóverem is nagyobb volt, mint lennie kéne. Igazából nem is az enyém volt, hanem Hunteré, de már évekkel ezelőtt nálam maradt és még lakbért sem fizetett. - Nem vagyok gyáva, nyilván eljöttem. És azt hiszem, már meg is tudnám védeni magam, ha bármi történne. Lehet, hogy egy fél utca is leégne miattam, de az nem érdekel túlzottan. -Most először néztem körül, hogy hová is hozott engem azzal a zsupszkulccsal, de a helyzet az, hogy egyáltalán nem volt ismerős a hely. Vagy éppen bizalomgerjesztő. Csodálatos, ha megöl és kibelez, az életben nem talál meg apám. -Cuki hely. Ide hozzák a Briggsek elásni azokat, akiket bántalmaztak? Betömtem a számba a csoki maradékát, aztán a csomagolást elrejtettem a pulóverem kenguruzsebében. Már csak egy cigi kéne, de azt biztosan nem most fogok meggyújtani, valószínűleg elég zavaró tényező lenne. - És most mi jön? Az első lecke a farkasszemezés? Mert abban szuper vagyok, még akkor is, ha ilyen parán néz rám vissza valaki.
◈◇ "In learning you will teach, and in teaching you will learn." //tavasz vége// ◇◈
Ismerős volt ez a világfájdalmas, álmos tekintet. Tizenéves aurortanoncokat oktattam évek óta, a reggel nyolcas órákon éppen így ültek, elátkozva az egész világot és valószínűleg legfőképpen engem, amikor velük ellentétben frissen és energikusan belibbentem órát tartani. Nyilvánvalóan Caroline Dolohov sem tartozott a koránkelő emberek nem túl népes táborába, pedig jobban tette, ha megbarátkozott a hajnali edzések gondolatával, mert ilyenkor tudtam rá időt szakítani, sőt, még ilyenkor is nehezen. Ha tanulni akart, alkalmazkodnia kellett. - Látom, valaki nagyon szar kedvvel kelt fel - forgattam a szemem. - Kénytelen leszel hozzászokni a korán keléshez, így is a saját edzésidőmet áldozom rád, úgyhogy próbáld meg értékelni. Ő kért meg, hogy segítsek neki, bár az arcán most a hála és boldogság legapróbb jelét sem tudtam felfedezni. Reméltem, hogy ezen képes lesz változtatni, mert kurvára nem szerettem értelmetlen projektekre pazarolni az időmet. Márpedig ha nem láttam rajta az igyekezetet, biztos lehetett benne, hogy könnyes búcsút fogunk venni egymástól. - Á, dehogy, ide csak bántalmazni hozzuk az embereket. Van itt egy középkori kínzókamránk, lent az épület pincéjében - mutattam rezzenéstelenül komoly arccal a lepusztult ház irányába. - Elásni máshol szoktuk őket, majd megmutatom azt is. Néhány héttel ezelőtt még valószínűleg képtelen lettem volna ezzel viccelődni anélkül, hogy rosszul legyek a rám törő emlékképektől. Ha nem is sikerült teljesen helyretennem magamban a történteket - valószínűleg ez nem volt lehetséges -, a kontrollt legalább visszanyertem a saját érzéseim felett... vagy valami hasonló. Annyi biztos, hogy jobban ura voltam a helyzetnek, és ezzel egyelőre be is értem. - Nem. És hidd el, kicsit sem vagy eredeti, már kurvára unom a farkasszemezős és fagyos tekintetes vicceket, tényleg nagyon elcsépelt. - Nem túloztam. Valóban nagyon unalmas volt már, és mégis mit kellett volna kezdenem? Becsukni a szemem? Mást nem igazán tehettem a szemem színével. - Ha nem néznél ki úgy, mint egy angolkóros beltenyésztett arisztokrata, akkor azt mondanám, hogy bemelegítésképp fuss néhány kört, de ez reménytelennek tűnik, úgyhogy ezt a részt átugorjuk. Nem láttam értelmét, hogy még azelőtt kiköpje a tüdejét, hogy érdemben bármit is gyakoroltunk volna. Nem vártam csodát az első tréningalkalomtól, nyilvánvalóan nem fogja egyetlen óra leforgása alatt megtanulni kezelni az új képességét, de nem is akartam teljesen eredménytelenül hazaküldeni. - Ha jól vettem észre, akkor egyelőre tudatosan egyáltalán nem tudod használni a képességed, csak erős érzelmi hatásra. Igaz? - Nem vártam meg a válaszát, anélkül is tudtam, hogy így volt. - Alapvetően ezzel nincs probléma. A mágiahasználatnak egy elég nagy része érzelmi alapú, viszonylag kevés az, ami olyan mértékben racionális, mint mondjuk az átváltoztatástan. Szóval az önmagában nem baj, sőt. A patrónusbűbáj vagy a főbenjáró átkok is mind érzelmekhez köthetők, teljesen tiszta fejjel, rideg érzelemmentességgel egyiket sem lehet végrehajtani. Ami a lényeg az ilyen típusú mágiánál, hogy az érzelmek ne kontrollálatlanok legyenek, tulajdonképpen az érzések kontrollált felhasználásán áll vagy bukik például, hogy képes vagy-e megidézni egy erős korporális patrónust. Hagytam neki egy kevés időt, hogy megeméssze a hallottakat. - Nyilván ennél sokkal bonyolultabb az elemi mágia, de azt gondolom, hogy legelőször ezen kell dolgoznunk. Legfőképpen azon, hogy ne gyújts fel semmit, ha felzaklatod magad, másodsorban pedig azon, hogy akkor tudd előhozni a képességed, amikor szeretnéd. Gondolom, a patrónusbűbájt tanultátok a Roxfortban. Az okklumencia mond valamit?
Istentelenül elszomorított a gondolat, hogy ezentúl minden héten legalább egy reggelemet így kell majd indítanom, ha pedig kifejezetten rossznak ítéli meg az állapotomat, talán minden napomat. Őszintén, csak abban tudtam reménykedni, hogy Briggs sem akar ennyi időt eltölteni velem és rám pocsékolni az órákat a napjából, legalább annyira nem, mint amennyire én nem szerettem hajnalok hajnalán felkelni, mindezt annak tudatában, hogy utána dolgoznom is menni kell. - Jaj, de kedves, együtt fogunk edzeni? Igazán remekül hangzik, pontosan ezzel tervezem eltölteni az alvásidőm felét. -Csak magam alatt vágtam a fát. Ezt még én is tudtam, hiszen teljesen rá kellett hagyatkoznom és azt tennem, amit ő mond, már ha fejlődni tervezek a kis tüzeim irányításában. És határozottan azt akartam, úgyhogy hiába nem mondtam ki hangosan, valójában bármit engedelmesen megtettem volna, amit parancsol nekem. Nos… azért nem teljesen, de majdnem mindent. - Nem is tudtam, hogy szükségük van külön épülethez hozzá, azt hittem, bárhol megteszik. -A mondat eredetileg úgy kezdődött a fejemben, hogy “ismertem egy Briggset, akinek nem kellett külön hely, bárhol megtette”, de jobbnak láttam nem rögtön megöletni magam itt helyben. A feladataival biztos kicsinált volna egy ilyen megjegyzésért, de lehet, hogy egy főbenjáróval gyorsan rövidre zárta volna az első kis találkánkat. Vágtam egy unott fintort a megjegyzésére és a zsebemben ücsörgő csokipapírt kezdtem gyűrögetni. Lehetett hallani, ahogy zörög a kezemben, ha a zsebre tett, bezárkózó testtartásomból nem is, ebből egész biztosan leszűrte, hogy a szavaim ellenére határozottan félek és szorongok. Nem tudtam, mire számítsak. - Sejtettem, hogy nagyon unalmas lehet, legalább annyira, mint nekem azt hallgatni, hogy beltenyésztett arisztokrata vagyok. De tudom, tudom, nem kell mondani, a Briggsek feljebb valóak, uraink és védelmezőink, tőlük még ez is vicces. -Ha nagyon szánalmas akartam volna lenni, akkor még azt is hozzávágom, hogy nekem ugyan nem a bátyám, de gyakorlatilag a nagybátyám mágiaügyi miniszter volt a maga korában, és milliószor jobban csinálta, mint Büdös Briggs. De egyrészt nem voltam szánalmas, másrészt pedig még mindig nevetséges volt arra gondolni, hogy Kingsley Shacklebolt tulajdonképpen a nagybátyám, mert anyám egyik testvére a felesége. Talán tényleg beltenyésztettek vagyunk… Szerettem volna válaszolni, már nyitottam is a számat, hogy levegőt vegyek, de nem hagyta, hogy válaszoljak a kérdésére. Sértetten összeszorítottam a fogaimat, mert még azt sem hagyta elmondani, hogy egy kurva cigit legalább meg tudok gyújtani, ha akarok, akaratlanul pedig bármi mást. - Ezt a részét én is tudom. Hatodikban, amikor a patrónusbűbájt tanultuk, sikerült egyszer megidéznem egy igazi, rendes patrónust. Most már nem hiszem, hogy képes lennék rá, bár nem is próbáltam azóta, ami azt illeti. A főbenjárókat pedig főleg nem… -Azért lett volna ember, akin kipróbáltam volna mindhármat, de “sajnos” ő már egy ideje halott volt. Figyelmesen hallgattam tovább, tényleg odafigyelve arra, amit mond. Nem akartam fontos információkat elengedni a fülem mellett, egyik részről azért, mert tényleg fejlődni akartam, de egyébként azért is, mert nem akartam később megkapni, hogy ostoba és figyelmetlen vagyok. - Igen, apám képzett okklumentor -bólintottam. -De én még soha nem próbálkoztam vele, ha erre vonatkozott volna a kérdés.
- Együtt? Ne röhögtess, te abba belepusztulnál és utána sosem mosnám le magamról, hogy ez egy politikai gyilkosság volt. - Carol Dolohov annyira tűnt fittnek, mint amennyire én arisztokratának. Erősen kételkedtem benne, hogy akár csak fél kilométert is le tudott volna futni, különösen abban a tempóban, amit én diktáltam. Nehezen tudtam elképzelni, hogy nem is olyan rég még a Mardekár kviddicscsapatában játszott, mielőtt... nos, mielőtt a néhai unokaöcsém gondoskodott róla, hogy többet ne kapjon kedvet a kviddicshez. Éppen ezért nem is feszegettem a sporttal kapcsolatos múltját, kényelmesebb volt mindkettőnknek, ha a lehető legkevesebb szó esett bármilyen olyan témáról, amihez Kyle-nak akár csak kicsike köze is volt. - Ugyan már, meg kell adni a módját. Tudod, ez ilyen újgazdag dolog, villogni a státuszszimbólumokkal és halmozni az ingatlanokat. - A valóságtól nem állt távol a kijelentésem, Russel és Maurice pontosan ezt csinálták. Akármennyire szerettem a két bátyámat, el kellett ismernem, hogy az újgazdag tankönyvi példái lehettek volna. A hirtelen ölükbe hulló, elsikkasztott pénzeket szégyentelenül költötték: drága, feltűnően márkás ruhák, nagy ház, mindenből a legjobb és a legújabb a gyerekeknek, nagy rendezvények, csak úgy szórták a pénzt. Én pedig ebből is kimaradtam, mint gyakorlatilag mindenből a mocskuk eltakarításán kívül - ezt viszont nem is bántam, sosem vágytam anyagi szempontból többre, mint amennyim jelenleg volt. Habár Caroline Dolohovnak mindenre volt egy csíppős megjegyzése, valójában sütött róla, hogy nem érzi kényelmesen magát. Ennél jobban csak akkor tehette volna nyilvánvalóbbá, mennyire nem érzi biztonságban magát a társaságomban, ha sírva hátat fordít nekem. Ez ellen azonban nem tehettem semmit és nem is akartam. Ő kért meg, hogy segítsek neki, minden ellenkezésemet ignorálta, viselje hát a következményeket. Nekem senkinek sem kellett bizonygatnom, hogy nem voltam olyan ember, amilyennek gondolt - vagy legalábbis nem pont olyan. Neki nem volt mitől félnie. - Nyilván. Egytől egyig csodálatosak vagyunk. Már gondolkodtunk rajta a két bátyámmal, hogy talán szobrot kéne állítani a családnak valahol az Abszol úton. Apánk feje lenne a talapzat, remek ember volt, Merlin nyugosztalja, egy igazi szent - feleltem, jelét sem adva annak, hogy esetleg nem gondoltam teljesen komolyan minden szavamat. Bár tény, szívesen tapostam volna a fasztarisznya apám fején. Nem akartam túl bonyolult mágiaelméleti fejtegetésekbe kezdeni, nem a doktori disszertációját írta elemi mágiából, de jobbnak láttam az elméleti alapokkal kezdeni, hogy jobban megértse, egyáltalán mit is jelent a képessége. - Nagyszerű, akkor nagyjából érted miről beszélek. - Azt, hogy már nem tudott patrónust idézni, inkább nem kommentáltam, semmi közöm nem volt a részletekhez, anélkül is sejtettem az okát. - Nem fogunk patrónust idézni és az okklumenciához sem kell értened, a főbenjárókhoz végképp nem, elég, ha tudod hogyan működnek. Beleszívtam egy utolsót a cigarettába, majd kuka híján egyszerűen elhajítottam a csikket, bőven elfért a többi szemét között errefelé. - Semmi közöm hozzá, nem kell elmondanod pontosan mi történt, de ha jól sejtem, egy érzelmileg intenzív helyzetben jelentkezett először a képességed. - Nem voltam benne biztos, hogy tudni akartam, pontosan mikor. - És azóta is főleg hasonló helyzetekben jött elő ismét. Nem véletlenül hoztam példának az okklumenciát. Az okklumencia egyik legkedveltebb tréningmódszere, hogy az ember teljesen kiüríti az elméjét vagy csak bizonyos gondolatokat és érzelmeket enged látni a legilimentornak. Már mondtam, hogy nem értek különösebben az elemi mágiához, a legilimenciához és az okklumenciához viszont nagyon is. És ebből a szempontból azt hiszem, nem is olyan nagy a különbség. Gyakorlatilag ugyanezt kell elérned: stresszes helyzetben, nagy érzelmi hatásra is uralkodni magadon, az érzéseiden, mert a mágia azokból táplálkozik. Ez viszont egy olyan dolog, amit egyedül kell gyakorolnod, legalábbis egyelőre, jelenleg nem látom értelmét, hogy arra kérjelek, ürítsd ki a fejed és ne legyél úgy beszarva, mint aki a kivégzésére érkezett, mert tudom, hogy úgysem fog menni. Majd küldök róla könyvet. Nem akartam azonnal kudarcra ítélni, márpedig ez nyilvánvalóan az lett volna. - Úgyhogy most gyakoroljunk valami mást, hogy legyen egy kis sikerélményed. - Elővettem a varázspálcámat, majd a legközelebbi fadarabra szegeztem a földön és Carol elé lebegtettem. - Tessék, gyújtsd fel, kíváncsi vagyok, sikerül-e.
Gúnyosan felhorkantam a megjegyzésére. Őszintén felháborított, hogy még ennyit sem tudott kinézni belőlem. Nem mintha nem lett volna igaza, valóban nem lettem volna képes úgy futni mint régebben. Már nem kviddicseztem, nem jártam edzésekre és a ciginek hála a tüdőm sem volt a legjobb állapotban. - Mindenki tudná, hogy az volt. Ilyen dolog ez a politika, ha semmi rosszat nem csinál az ember, akkor is elég egyetlen pletyka ahhoz, hogy tönkretegyék az életét. -Gyilkossági vádakkal - hiába mentettek fel - valószínűleg a legtöbb helyen nem kaptam volna munkát, vagy csak nagyon nehezen, vagy sokkal rosszabb feltételek mellett. A színházban szerencsém volt, itt szinte mindenki ismert már korábbról, amennyit jártam ide gyerekkorom óta, ők tudták, hogy nem sosem öltem volna meg senkit, még a legromlottabb Briggset sem. A félig összeomlott patkánylyuk felé néztem, ami felé az imént mutatott. - Nem akarok ünneprontó lenni, de ilyen putrikat nehéz lehet státuszszimbólumként használni. Persze megértem, az újgazdagok soha nem tudják, hogyan kell tényleg gazdagként viselkedni. Mindegyik csak ripacskodik, drága és büdös kölniket locsolnak magukra literszámra, gusztustalan szakállat növesztenek, mert azt hiszik, attól majd férfiasabbnak tűnnek, színházba járnak, mert azt hiszik, az presztízs, amúgy meg fogalmuk sincs a művészetekről… Ó, jaj. Azt hiszem, tökéletes leírást adtam a mi hősünkről és védelmezőnkről, a mágiaügyi miniszterről. Remélem, most nem zárnak Azkabanba vagy korbácsolnak meg, mert ilyen csúnyákat mertem mondani. -Caroline Daphne Dolohov, kussolj már el, Merlin szőrös faszára… Miért nem tudsz lakatot tenni a szádra? Az utolsó lett volna, amit teszek, hogy sírva hátat fordítok neki. Egyrészt azért, mert annyira nem éreztem még rosszul magam, hogy visszavonulót fújjak és engedjem, hogy az érzéseim teljesen eluralkodjanak rajtam. Másrészről meg nem szerettem férfiaknak háttal állni. Nőknek sem, de férfiaknak különösen nem, hiszen ki tudja, mire képesek, ha nem tartom szemmel őket. Az eddig is bennem élő félelmet pedig annyira próbáltam leplezni, amennyire csak tudtam. - Az tetszene, lenne mit leköpnöm sétálgatás közben. -Tényleg megtettem volna, rohadjanak meg ezek a köcsög Briggset. Holden fejét talán kihagytam volna, egyelőre nem éreztem azt, hogy ő rászolgált volna, de ki tudja, lehet később ő is bekerül ebbe a sorba. Bólintottam a szavaira. Ezt nem volt nehéz felfognom, sőt, határozottan egyszerűnek tűnt eddig minden, ami elhangzott. Persze sejtettem, hogy nem marad ez sokáig így, hiszen ez csak egy kétmondatos bevezetés volt az egész elemi mágiába. Az lenne csak nagyon kínos, ha már ezzel is problémáim adódnának… - Felgyújtottam anyámat -válaszoltam könnyedén. Ez nem olyan emlék volt, amiről nem beszéltem szívesen, sőt, rosszabb napjaimon felvidított az emlékkép, ahogy Daphne lángolt a szobámban. -Mondani könnyű ezt, de megcsinálni már nem annyira. Még éjszaka, alvás közben sem tud kikapcsolni az agyam, hát még napközben. Azt sem tudom egyáltalán, hogyan fogjak neki ennek az egésznek. Nem vagyok benne biztos, hogy tudnék uralkodni az érzéseimen… Mármint meg fogom próbálni, nagyon igyekszem, mert szeretnék fejlődni és szeretném rendbetenni ezt az egészet, de… de fogalmam sincs, hogyan álljak neki, hogyan ne adjam fel, amikor nem megy… Mindegy, ezt már az én dolgom elintézni magamban. -Nem terápián voltam itt, ahol azt vártam, hogy valaki meghallgassa a problémáimat és a félelmeimet. Azt hiszem, akaratlanul is összerezzentem egy kicsit, amikor megláttam, hogy pálcát húzott, de hamar rendeztem a vonásaimat. Csak a szemöldököm szaladt fel, amikor megláttam a korhadt botot az arcom előtt lebegni. - Ez most teljesen komoly? -Gyerekjátéknak éreztem, hogy azt a fadarabot lángra lobbantsam, mégis, amikor a kezemmel felé intettem, nem történt semmi. Meglepődtem, de nem adtam fel. Másodszorra, harmadszorra és negyedszerre is nekivágtam, mindhiába. Ekkorra sikerült teljesen felidegesítenem magam, és ebben az állapotban lendíteni a karomat az ág felé. Most már tényleg felgyulladt, csak nem úgy, ahogy terveztem. Mondhatnám azt, hogy konkrétan égő darabokra robbant, de azt hiszem, azzal sokat finomítanék a helyzeten. Hátraugrottam, mintha engem meg tudnának égetni azok az apró, parázsló fatörmelékek, így elkerülve az összeset. Elvörösödött az arcom, nem tudtam eldönteni, hogy a szégyentől vagy a haragtól.
- Utálom a politikát. - Mindössze ennyit fűztem hozzá, anélkül, hogy ennél nyíltabban igazat adtam volna neki. Tudtam nagyon jól, hogy mire gondolt a megjegyzésével, de mégis mit mondhattam volna? Hogy sajnálom, amin keresztül kellett mennie? Kurvára semmire nem ment vele és nem is nekem kellett bocsánatot kérnem, én semmit nem ártottam neki. Nem én erőszakoltam meg - nyilván, soha a büdös életben nem tettem volna ilyet és a gondolat is elborzasztott, hogy az unokaöcsém képes volt rá -, nem én gyanúsítottam meg gyilkossággal, sőt, nevetségesnek tartottam a vádaskodást, abszurd volt még a gondolat is, hogy egy tizenhét éves traumatizált kislány szúrt le valakit ilyen könnyedséggel, és végképp nem én gyötörtem meg a kihallgatások alatt. Nem dolgozhattam az ügyön, részben, mert nem a kommandó hatásköre volt egy gyilkossági nyomozás, részben pedig azért, mert érintett családtagként nem vehettem részt ebben a munkában. De valószínűleg akkor sem rajta töltöttem volna ki az unokaöcsém meggyilkolása miatt érzett tehetetlen dühömet, nem leltem volna örömömet abban, ahogy a bátyám seggét nyaló kollégák viselkedtek vele - és mellesleg Alinával is, bár egészen biztosan nem merték volna megtenni, ha tudják, milyen viszony fűzött akkor még az anyjához. Utólag persze megkapták Fridától és tőlem is, ami járt nekik, a szar is beléjük fagyott, mire végeztem velük, de nyilván ez túl sokat nem változtatott azon, hogy berángattak egy tizenhét év alatti gyereket kihallgatásra szülői felügyelet nélkül, ahogy azon sem, hogy mit műveltek az egész Dolohov családdal. Pár nappal utána végleg szétmentünk Fridával, éppen emiatt a kurva ügy miatt, de ez már egy egészen lényegtelen részlet volt abból a szempontból, hogy mit gondoltam a kollégák korrupt geci munkavégzéséről. - Csak hogy tudd: a bátyám summa cum laude végzett a bölcsészettudományi karon, talán van némi elképzelése a művészetekről. A másik bátyám évekig az egyik legjobb közigazgatási jogi szakember volt az országban. Magamat nem szeretem fényezni. És te mit is csinálsz pontosan? Hárommondatos mellékszerepeket játszol egy kibaszott R.A.V.A.Sz. szintű végzettséggel? - horkantam fel. - Szállj le a magas lóról, kislány, mert kurva szánalmas, manapság már senkit sem érdekel a származásod, csak az, hogy mit teszel le az asztalra. Engem nem hat meg ez az elitista hozzáállás, nem te vagy az első, aki ezzel akar felülkerekedni, de hidd el, lesz, akit érdekelni fog. Alina Scamander a kis barátnőd, nem? Talán ő és az anyja sem tudnak semmit a művészetekről, csak mert nincsenek azon a kibaszott huszonnyolcas listán, amire annyira büszke a beltenyésztett rokonságod? Hm? Az évek alatt valamelyest hozzá tudtam szokni, hogy a Caroline Dolohov-féle aranyvérű kis görcsök többnek hitték magukat nálam, megkérdőjelezték a képességeimet, prolinak és suttyónak neveztek, de ettől még nem voltam hajlandó eltűrni, hogy bármelyikük is így beszéljen rólam vagy a családomról. - Úgyhogy most visszaveszel az arcodból vagy itthagylak a picsába és oldd meg egyedül a kis problémádat. Egyszerűen eleresztettem a fülem mellett a következő megjegyzését, még nekem is túl korán volt ahhoz, hogy meddő vitákba bonyolódjak vagy valaki másnak a gyerekét neveljem alapvető jómodorra. Mindenesetre igaznak bizonyultak a pletykák, hogy talán Levin Dolohov túl sok időt töltött az irodában a családja rovására, látszott, mennyire sikerült megnevelnie a gyerekeit. Eddig éppen ehhez a neveletlenséghez, a traumákhoz és a szar genetikához kötöttem Carol Dolohov instabil lelki világát, de azt gondoltam, hogy a minősíthetetlen viselkedését nekem és a hozzám hasonlóknak tartogatta - azonban nagyon hamar rácáfolt erre. - Hát... az biztos, hogy nem te vagy az első, aki Daphne felgyújtásáról álmodozott... - Hét teljes évig jártam egy évfolyamra Daphnéval, és én is abba a népes táborba tartoztam, aki késztetést érzett rá, hogy kidobja a csillagvizsgáló toronyból. Egy hisztis sznob picsa volt, és bár el kellett ismernem, hogy észben nem szenvedett hiányt és még jó nő is volt, ez nem kompenzálta az irritáló személyiségét. Persze valószínűleg sokat változott azóta, hogy tizennyolc-tizenkilenc éves korunkban utoljára láttam, de az utolsó benyomásom róla nem volt éppen kellemes. - A Roxfortban egyszerűen levegőnek nézett, de a szobatársai alig bírták elviselni. Emlékszem, még volt az Akadémián egy közös kurzusunk, büntetőjog talán, és kifejtette nekem, hogy nem érti, miért kell olyan csóró prolikat beengedni a felsőoktatási rendszerbe, akik képtelenek megvenni egy tankönyvet is. Engem nem hatott meg különösebben a monológja, Gen ellenben majdnem megölte. - Majd küldök könyvet. Ennél többet nem tehetek, nem vagyok a pszichomágusod. - Bárhogy is viselkedett, nem akartam megbántani vagy félresöpörni és degradálni a problémáit, de tényleg nem tehettem ennél többet. Nem ismertem őt, semmi közöm nem volt a lelki bajaihoz és úgy éreztem, nem is lenne helyes, de jobban beleártottam volna magam a magánéleti szarságaiba. Megkért, hogy segítsek a képességével és ennyi. Pont ugyanolyan távolságtartást igényelt, mintha csak az aurorképzőn tanítottam volna az újoncokat. Az ő lelki válságukkal sem foglalkoztam, eltekintve persze attól a néhánytól, akikkel ilyen-olyan módon szorosabb volt a viszonyunk. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan összerezzent a pálca láttán, mintha legalább megpróbáltam volna kezet emelni rá. - Nagyon irritáló vagy, de nem foglak bántani, nem kell ijedezned - jegyeztem meg, bár szinte biztos voltam benne, hogy ennyitől nem bízott meg bennem jobban és tulajdonképpen nem is vártam el tőle. - Igen, teljesen komoly. Ha olyan egyszerű, akkor oldd meg gyorsan és tovább is léphetünk, nem igaz? Pontosan az történt, amire számítottam. Minden igyekezete ellenére nem sikerült felgyújtani a botot, sem első, sem második, sem harmadik próbálkozásra, ellenben sütött róla, hogy minden sikertelen nekifutás után csak egyre dühösebb lett. A fadarab váratlanul robbant apró, lángoló szálkákra, csak egy gyorsan felhúzott nonverbális Protego védett meg a rám záporozó parázsló szilánkoktól. - Valami kevésbé drámai megoldásra gondoltam... - Leeresztettem a varázspálcámat, abban a reményben, hogy tehetetlenségében nem próbál majd meg engem is felgyújtani. - Azt hiszem, teljesen az alapokról kell kezdenünk. Például azzal, hogy nem a színpadon vagy, úgy állsz ott, mint aki készül letolni egy ötoldalas Shakespeare monológot, csakhogy ez nem a színház. Ezzel a testtartással egy edénymosogató bűbáj talán még belefér, de semmi komolyabb. Egyetlen hatarozott mozdulattal közelebb léptem hozzá, hogy megigazítsam a válltartását, ahogy az összes aurortanoncommal is tettem volna.
- Ja, én is… -válaszoltam csendesen. Még csak nem is hazudtam, tényleg gyűlöltem a politikát, annak minden egyes pontját és minden egyes résztvevőjét. Valahol még a saját apámat is, bár vele annyiban más volt a helyzet, hogy… nos, hogy az édesapám volt, kicsit másképpen gondoltam rá, mint a legtöbb politikusra. Ellenben Briggsék… állíthatom, hogy őket gyűlöltem a legjobban, persze okkal. Azért esküszöm, igyekeztem ezt félrerakni Holden Briggs kedvéért, bár nem annyira ment zökkenőmentesen. Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam eltekinteni a ténytől, hogy kinek volt a testvére, és kinek volt a nagybátyja. Elhallgattam, mondjuk ki: belém fagyott a szar is. Fogalmam sem volt, mit kéne erre mondanom, vagy hogy egyáltalán mit mondhatnék erre. Valid érveket hozott fel, a szemembe vágott mindent, amit csak lehetett és még ellenkezni sem tudtam semmivel. Igaza volt, tényleg nagyon elitista volt, amit mondtam, emiatt pedig szégyelltem magam, mert mindig igyekeztem ezektől a dolgoktól elhatárolódni annyira, amennyire csak lehetett. Egyébként sem rajta kellett volna kiélnem a családja iránt érzett haragomat, eddig többet tett értem még a saját családomnál is, nem érdemelte meg, hogy így viselkedjek vele. Úgyhogy lenyeltem mindent, amit még szívesen mondtam volna, hiába nem neki szántam valójában, de ő volt itt előttem mint egyetlen céltábla. Jól kell viselkednem, ennyi. - Foglalkozzunk inkább mással -válaszoltam végül halkan, amint helyretettem az érzéseimet és a gondolataimat is. Bassza meg, hiszen én kértem rá, hogy segítsen nekem, most meg próbálom elérni, hogy még jobban gyűlöljön és ne is gondoljon arra, hogy valamikor még tenni akart értem valamit? Nem vagyok normális, de komolyan. Jobban tettem, hogy visszafogtam magam, hiszen előbb-utóbb még hálás leszek neki, ha tényleg tud segíteni rajtam, mielőtt mást is felgyújtok, nem csak anyámat és a színházi díszletet. Anyám említésére megvontam a vállam. - Ezt érdemli az, aki szó nélkül lelép évekre, magára hagyja a gyerekeit, aztán elvárja, hogy egyik napról a másikra minden olyan legyen, mint régen volt. Daphne egy szar ember, nem érdemel ennél jobb bánásmódot. -Sosem leszek jobb véleménnyel róla, ezt már most tudtam. Akkor is egyértelmű volt, amikor visszatért és megpróbált magához édesgetni, pedig néhány gyengébb pillanatban még el is gondolkodtam rajta, azon is, hogy megölelem, hogy elmondom neki, hiányzott… De nem maradt más végül, csak a harag, amit iránta éreztem. -Mondom, egy szar ember. Mindenki megérdemli, hogy tanuljon és jobbá tegye a saját életét. Sosem értettünk egyet igazán semmiben. Csak bólintottam válaszul, pedig tudtam volna mit mondani a pszichomágus említésére. Például azt, hogy kurvára vissza kellett volna mennem hozzá és beszélnem vele arról, hogyan vagyok, hová jutottam és mennyire elbasztam egy csomó mindent, pláne saját magamban. Úgyhogy nem, itt sem tudtam visszavágni semmi frappánssal, ami a legnagyobb bánatom volt. - Nem ijedezek -dünnyögtem irritáltan, és meglehetősen zavarban. Utáltam ezeket a reakciókat, de nem tudtam mit tenni ellenük, a semmiből jöttek. Ilyenkor ugrott meg mindig a pulzusom, kezdett el a fülemben kalapálni a szívem és éreztem indokolatlan késztetést arra, hogy elmeneküljek. Most még eléggé a felszín alatt tudtam tartani mindezt, ennyit már megtanultam a jónéhány hónap alatt, ami eltelt azóta a novemberi éjszaka óta. Nem csak azért vörösödtem el, mert nem szétrobbant a fadarab, hanem azért is, mert előtte úgy hangoztattam, hogy ez mennyire egyszerű és nem értem, miért kell megcsinálnom… Széllel szembe húgyoztam, és az egész az arcomba csapódott vissza, amivel nem tudtam mit kezdeni. Ki nem állhattam az ilyen megalázó, kínos helyzeteket. - Színésznő vagyok, lényeg, hogy drámai legyek… -Juhé, a legjobb választ adtam rá. Éreztem, ahogy a testem minden egyes porcikája menekülni kíván abban a szent pillanatban, hogy közelebb lépett hozzám. Megpróbáltam kezdeni vele valamit, én komolyan igyekeztem, de teljesen lehetetlennek tűnt, nem volt rá sem időm, sem pedig terem, hogy megtegyem, egyszerűen olyan gyorsan történt minden… - Ne… -szaladt ki a számon szinte már nyögésként, de mindenképpen túl későn. Nem tudtam megállítani magamat és a testem reakcióját, ami minden erőt összegyűjtött a pánikomból. Amint megéreztem az érintését a vállamon, már jött is a robbanás, hatalmas, nagyobb mint amilyet eddig valaha csináltam. Még én magam is hátrarepültem tőle, a fűben kötve ki az egyik fa közelében. Láttam magam előtt, ahogy a fű megperzselődött kettőnk között, néhány falevél is égett a fákon és az egyik közeli bokor konkrétan teljesen lángokban állt. Még mindig teljes pánikban voltam, rettegtem a tetteimtől, de még inkább a nem létező fenyegetéstől, ami ott lebegett a levegőben. Levegőért kapkodtam, nem túl sikeresen, azt hittem, menten megfulladok. Hátrébb csúsztam a fűben, megtámasztottam a hátam a mögöttem lévő fa kemény, fájdalmasan szúró törzsén, és összeszorítottam a szemem. Le kellett nyugtatnom magam, mielőtt kárt teszek még valakiben vagy leégetek egy egész erdőt.
