◈◇ Even if you know what's coming you're never prepared for how it feels ◇◈
Harper meg fog halni. Harper meg fog halni. Harper meg fog halni. Újra és újra ez a mondat szorított ki minden más gondolatot a fejemből. Amióta kimondta a mugli orvos a súlyos tényeket, úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből pofán legyintettek egy ásóval. Minden más hang és környezeti hatás mintha megszűnt volna létezni, fogalmam sincs, hogyan jutottam el az ajtóig Harperrel, majd ki az utcára, mert nem tudatos mozgás volt, csak vittek a lábaim. Ha az unokahúgom beszélt is hozzám eközben, azt biztos nem vettem észre. Harper meg fog halni. Harper meg fog halni. Még akkor is ezt mantráztam magamban, amikor végighaladtunk a muglikkal teli utcán. Nem tudtam, hol voltunk vagy merre mentünk. Máskor már rég megfogtam volna Harper karját és hoppanáltam volna vele egy csendes, kihalt utcaszakaszon, de most csak mentem előre, mintha lett volna bármiféle úticélunk. Hiába tombolt a legnagyobb nyári hőség, mégis úgy éreztem, mintha belülről valami nagyon hideg szorongatna. Sorra haladtak el mellettünk az emberek, lenge nyári ruhában, fagylalttal, mindenkit túl vidámnak láttam, még azt is, aki egyedül sietett valahova. Legszívesebben egyesével ragadtam volna meg a vállukat, hogy megrázzam őket és az arcukba ordítsam: mi a faszért vagytok ilyen boldogok, mikor ez a kislány haldoklik? Mert ez volt az igazság... Harper meg fog halni. Hatalmas volt a kísértés, hogy itt helyben leüljek az út közepére és órákig meg se mozduljak. Mostanság gyakran éreztem így, de ez talán rosszabb volt minden eddiginél. Eddig legalább mondhattam magamnak, hogy másoknak jó lesz, történjék bármi is, azoknak, akik számítanak, nem esik majd bántódásuk. Lori árulása és Cassie Black nyomozása mind földhöz vágtak és felőröltek, de a legrosszabb pillanatokban is kijelenthettem, hogy a testvéreim és a gyerekek rendben voltak, ez pedig úgyis mindennél fontosabb volt a világon. Most viszont bekövetkezett az, amitől mindennél jobban féltem. Összetörhették a szívem, fenyegethetett az Azkaban, a halál, a teljes lelki összeomlás veszélye, egyik sem volt olyan, mint ez. Hiszen Harper csak egy kislány volt, akinek éppen csak elkezdődött az élete. Boldognak kéne lennie, reménytelinek a jövőjét tekintve, hiszen olyan tehetséges és remek lány volt, bármi lehetett volna belőle. Úgy szerettem Harpert, mintha a saját lányom lett volna. Nem hiszem, hogy ezt valaha is, hangosan, ebben a formában kimondtam volna, mert sosem remekeltem benne, hogy az érzéseimet szavakba öntsem, inkább a magam módján, tettekkel igyekeztem kifejezni őket. De valószínűleg így sem volt senki számára kérdéses, hogy a sajátjaimként szerettem a bátyáim gyerekeit, Harpert pedig különösképpen. Bármit, de tényleg bármit megtettem volna értük. Nem úgy, mint a fivérem - és erre most gondolni sem akartam, annak ellenére sem, hogy mostanság érezhető volt a feszültség köztem és Russel között. Nem vezetett sehova és szerettem volna hinni, hogy bár a bátyám most sem volt itt a kislányával, attól még érdekelte az állapota. Hiszen érdekelnie kellett, a gyereke volt, hogy ne aggódna érte... Az én szememben ez tényleg elképzelhetetlennek tűnt. - Micsoda...? - kérdeztem vissza, bár tisztán hallottam minden szavát, éppen csak idő kellett hozzá, hogy a tudatomig is eljusson. - Ja, persze, menjünk, ha szeretnél. Szedd már össze magad, baszd meg, ez nem rólad szól - vágtam magam pofán mentálisan. - Mindig beleviszel a rosszba. Itt a nyár, vigyáznom kéne az alakomra. Hogy lesz ebből beach body, ha ilyeneket etetsz velem? Nem jártam strandra, pont nem kellett aggódnom az elhízás miatt - sosem kellett -, és jelenleg az érdekelt a legkevésbé, hogyan nézek ki. Szarul, különben, ami az elmúlt hetek eseményeit ismerve cseppet sem volt meglepő. De muszáj volt mondanom valamit, bármit, csak hogy ne telepedjen ránk újabb gyászos csend. Mi lett volna most a helyes viselkedés? Mire volt most szüksége Harpernek? Nem tudtam, csak a sötétben tapogatóztam, pedig nagyon szerettem volna enhyíteni azon, amit érzett most - legyen az bármi, ugyanis az arca és a szavai nem árulkodtak róla. - Tényleg szörnyű. Kérvényezni fogom a Minisztériumban, hogy vezessék be a rövidnadrágos egyenruhát. Megálltam az első cukrászda előtt. Nem hasonlított a Fortescue's-hoz, de nem is ez volt a cél. Most bármi megtette.
◈◇ Even if you know what's coming you're never prepared for how it feels ◇◈
Jól kezeltem a stresszt - legalábbis ezt hirdettem magamról, meglehetősen büszkén, és tulajdonképpen ez eddig igaz is volt, főleg munkahelyi környezetben. Nem pánikoltam be a legszorultabb helyzetben sem, megőriztem a hidegvéremet akkor is, ha minden veszni látszott, jól értettem ahhoz, hogy olyankor is kezembe vegyem az irányítást, mikor mások tehetetlenek voltak a félelemtől. Ezt könnyű volt megvalósítani egy bevetés közben, akár egy lángoló ház kellős közepén is, ahol az ember feje mellett másodpercenként süvítettek el a gyilkos erejű átkok. Lényegében eddig a magánéletemben is működött, jó érzékkel szorítottam háttérbe a saját érzéseimet mások kedvéért, lepleztem az aggodalmamat, hogy ott állhassak azok mellett, akik rászorultak. Most azonban kudarcot vallottam, éppen most, amikor a leginkább stabil támaszt kellett volna jelentenem mások számára. Nem is akárki számára, hanem Harpernek, aki kétségkívül az egyik legfontosabb ember volt az életemben és egy igencsak nagy területet tudhatott magáénak a sokak által aprónak és fonnyadtnak tartott szívemben. A sors fintora volt, hogy talán a Harperrel kialakított különösen szoros kapcsolatomnak az okát éppen abban a betegségben kellett keresni, aminek az új diagnózisa erősebben mellbe vágott, mint egy grizzly medve. Nem tudtam volna megmondani, hány órát, napot, hetet töltöttem az unokahúgom kórházi ágya mellett kiskorában, mikor a bátyám és sógornőm nem tudott vele lenni. Hányszor hagytam nyerni a társasjátékokban, hányszor kellett neki felolvasni ugyanazt a néhány - amúgy borzalmas - gyerekmesét, ami akkoriban éppen a kedvence volt, hány alkalommal tettem félre minden belém nevelt elképzelést a férfiasság aranyszabályairól, csak hogy mosolyogni lássam őt (és emiatt már nem is volt olyan nehéz lelkesedést színlelni a játékbabák és pónilovak iránt, mint azt elsőre feltételeztem). És mindez hova vezetett? Tizenegynéhány év múlva még mindig kórházakban játszottam Harper mellett a hűséges őrkutyát, a szívem pedig majd' meghasadt attól, amit végig kellett hallgatnom az orvostól. Úgy éreztem magam, mintha az agyam szétfolyt volna ebben a hatalmas hőségben, akárcsak egy gombóc fagylalt. Képtelen voltam összerendezni a gondolataimat, szétfolytak, csapongtak mindenfelé, Harper állapota minden elé befurakodott. Vágytam az egyedüllétre, talán jobban, mint a családom környezetében valaha. Mennyivel könnyebb lett volna kikészülni az otthonom magányában, dühöngeni, amiért Harper ilyen hírt kapott. De mint már olyan sokszor az életemben, most sem választhattam a könnyű utat. Össze kellett szednem magam, Harperért. - Biztos vagyok benne, hogy amire most legkevésbé szükségem van, az egy új nő, akkor már inkább egy igazi dementor. Azok ellen van jól bevált módszerem, a pszichopata picsák ellen sajnos nem képeztek ki. - Nem akartam a siralmas párkapcsolati válságomról beszélni senkivel, Harperrel különösképpen nem. És ennek csak nagyon kis százalékban volt az az oka, hogy bármikor a fejemhez vághatta: ő megmondta már az elején is, hogy Lorival nem stimmelt valami - és mellesleg nem egy tizenhét éves kislánnyal szerettem volna megvitatni ezt a témát. De az jobban motivált a nőtéma elhessegetésére, hogy bassza meg, hogyan számíthatott volna egy ilyen piti semmiség, amikor az unokahúgom meg fog... Nem akartam újból kimondani még gondolatban sem. Mintha a struccpolitika megmenthette volna az életét... - Biztosan, rajonganának érte a lányok a Roxfortban, ha kantáros kisnadrágban járna. Volt az a medvés kantáros nadrágja, emlékszel? Amin elől medvefej volt. Na, azzal garantált lenne a siker. - Bármilyen szörnyűnek is tűnt a helyzet, ez az emlék mégis már-már őszinte mosolyt csalt az arcomra. Akkoriban, mikor az ikrek még ilyen kicsik voltak, valahogy minden egyszerűbbnek látszott. Maurice nem volt mágiaügyi miniszter, Russel legfeljebb a túlórái miatt maradt ki otthonról és nem a kurvák miatt, Kyle élt és virult, Masont nem harapta még meg egyetlen bestia sem, Harperről pedig mindenki azt gondolta, hogy csak egy egyszerű asztmával verte meg a sors. Én pedig... én pedig csak egy egyszerű, ambiciózus auror voltam, nagy álmokkal és szilárd elvekkel arról, mi helyes és mi nem, milyen határt lehet átlépni és milyet nem. Azóta annyi minden felborult... Nem sok tudatosság volt abban, ahogy Harper után kullogva beléptem a cukrászdába, leültem az egyik asztalhoz és automatikusan a kezembe vettem az étlapot. Láttam magam előtt a betűket és a képeket, de semmit nem fogtam fel belőle. Igazából abban sem voltam biztos, hogy akár csak egy falat is lemenne a torkomon - és ezúttal nem azért voltak ilyen kétségeim, mert a három napos tivornyázásom után az étvágyam valahol félúton távozott az élők sorából. Mégis összeszedtem minden megmaradt koncentrálóképességemet és végigfutottam az idióta nevű fagylaltkelyhek listáját. - Ez sokkal jobb, nézd, ilyen mérges pingvin van a tetején. Úgyis folyton a fejemhez vágjátok, hogy mindig zsörtölődök. - Igazából a kókusz ízű dühös pingvines kelyhet sem terveztem megrendelni magamnak, mert egészen biztos voltam benne, hogy nem maradna meg bennem egy falat sem. De muszáj volt válaszolnom valamit, bármit, ami nem az volt, hogy a kurva életbe, meg fogsz halni. A kérdése teljesen megdöbbentett, egyszerre volt kedvem tőle megállíthatatlan, kínos röhögésben kitörni és sírni, mint egy gyerek. Mert egyszerűen nem volt természetes, nem volt helyénvaló, hogy ő tette fel nekem ezt a kérdést, nem pedig fordítva. Még akkor sem, ha tulajdonképpen értettem az okát: nem akart a diagnózisról beszélgetni (és talán az is benne volt, hogy sejtette, mennyire nem voltam jól mostanában). De még mennyire nem voltam jól, és most mégis annyira szánalmasnak találtam minden önsajnálatomat. Én legalább nem haldokoltam, bár jelen pillanatban örömmel adtam volna minden hátralévő évemet az unokahúgomnak, jobban megérdemelte őket. Annyi minden állt még előtte és ő annyira... egyszerűen csak olyan jó gyerek volt. - Remekül, tényleg, soha jobban. Vettem ki egy kis szabadságot, mintha kicseréltek volna. - Meg a nagy faszt. - Már kezdett sok lenni a munka, tudod, az a rengeteg stressz, meg halál, meg minden szar, néha besokall az ember és kellett egy kis szünet, mielőtt valami faszságot csinálok megint, azt hiszem. A családban nem volt különösebben nagy titok, hogy kétszer is ki akartak rúgni a parancsnokságról és amióta parancsnok lettem, szintén volt néhány etikusnak és humánusnak aligha nevezhető húzásom - éppen csak nem érdekelt senkit, legalábbis a két bátyámat biztosan nem, amíg nem nekik kellett intézkedniük, hogy megtarthassam az állásomat. És Merlinnek hála eddig minden alkalommal megoldódott nélkülük a probléma. Az, hogy én hogyan éreztem magam és mi vezetett a baklövéseimhez, már lényegtelen volt számukra, éppen annyira érdekelte őket, mint a teljes padlóra kerülésem azután. Tulajdonképpen most is csak dühösek voltak, amiért az aurorkollégák nyomozni kezdtek és ez kényelmetlen helyzetbe hozta a fivéreimet. Persze jogosan voltak rám dühösek, megértettem, hogy így éreztek, tényleg elbasztam és rászolgáltam az elutasításukra, amit azóta is tapasztaltam. - A lényeg, hogy most ráérek egész héten. Szóval... nem tudom, ha el kell vinni valahova vagy csak nem akarsz egyedül lenni, akkor szólj nyugodtan bármikor. - Nem mondtam ki konkrétan, de a szándékom egyértelmű volt. Ha beszélni akart valakivel, ha támaszra volt szüksége, kereshetett bármikor. De nem akartam ennyire egyenesen fogalmazni, noha távol állt tőlem a mellébeszélés. Most mégis úgy éreztem, hogy óvatosan kell megválasztanom a szavaimat, mert hiába tűnt Harper viszonylag stabilnak és jókedvűnek, féltem tőle, hogy ezt egyetlen szóval összetörhetném. - Jobb is, mintha otthon rágódnál egyedül és... Mármint ott van Mason és gondolom, a barátaid is. Csak ha éppen mégsem és nem akarsz egyedül lenni, akkor ráérek. Tényleg. Abban már közel sem voltam olyan biztos, hogy Kyle halála után egyáltalán maradtak az unokahúgomnak közeli barátai, akikhez fordulhatott volna a félelmeivel. Márpedig most biztosan bőségesen akadtak félelmei... Merlin bassza meg, bárcsak olyan egyszerű lett volna most is megtalálni a megfelelő szavakat, mint amikor parancsokat osztottam ki.
Harper volt a kedvenc unokahúgom, minden kétséget kizáróan. Ha bárki más a családban - például Eric - a szerelmi életem cseppet sem derűs témáját feszegette volna, valószínűleg egy odamorrantott "menjafaszomba" kivételével ignoráltam volna minden próbálkozását a nőügyeim megtárgyalására. De Harper... nos, ő egyszerűen csak Harper volt, ő bármit megtehetett, talán nem létezett az a határ, amit átlépve kihozott volna a béketűrésemből, és ehhez még az sem kellett, hogy egy mugli orvos kegyetlen őszinteséggel közölje velünk a betegsége végkimenetelét. Miért kell minden gondolatmenetemnek Harper halálával végződnie? - Lehet csak jót tesz a mentális egészségemnek, ha főznek és mosnak rám, erre még nem gondoltál? Lehet inkább egy házimanót kéne szereznem. - Éreztem, hogy bármilyen kitartóan is próbáltam terelni a témát, az unokahúgom nem tágított. Talán a bakancslistáján szerepelt, hogy egy éven belül kiházasítson, mint egy unatkozó aranyvérű nagymama a család legkisebb fiútagját? Csodálatos, tényleg, más sem hiányzott, csak egy tizenhét éves tinilány alámerülése a katasztrofális magánéletemben. Még szerencse, hogy kettőnk közül egyedül én voltam legilimentor. - Most nem vagy túl elfogadó, remélem, érzékeled. Honnan tudod, hogy nem vagyok dementorszexuális és most nem bántottál meg? Éppen színt akartam vallani és bemutatni az új dementor csajomat, de így... Aurorként annyi megdöbbentő dolgot láttam már, hogy legfeljebb a szemöldököm rándult volna meg a ténytől, ha valóban léteztek volna dementorszexuális emberek. És Lorinak különben is sikerült extrém magasságba helyeznie a lehető legrosszabb párkapcsolat lécét, utána egy dementor csókjai már nem is tűntek annyira elrugaszkodott és borzalmas lehetőségnek - legalább egy dementor esetében mindig tudta az ember, hogy mire számítson, ők senkit nem basztak át. - Pótkerekes biciklivel és az iskola legmenőbb homokozókészletével, természetesen. - Máskor őszinte, lélekmelengető örömmel töltött volna el a néhány éves, kantáros nadrágos, pótkerekes biciklivel száguldozó Mason emlékképe, de most csak kellemetlen fásultságot éreztem. Ki gondolta volna akkor, hogy a tizennyolcadik születésnapjuk előtt Masont megharapja egy vérfarkas, Harper pedig letaglózó diagnózist kap sok-sok év betegeskedés után? És Kyle... Nem, ez így nem volt rendben, ez egyszerűen nem volt normális. Tettünk szar dolgokat a bátyáimmal, rengeteg olyan dolgot, amiért büntetést érdemeltünk, de nem a gyerekekre kellett volna újabb és újabb adag tehernek rázúdulnia. Az egész családunk nyakig ült a fostengerben, egyedül Maurice és Russel lebegtek a tetején egy-egy kényelmes mentőcsónakban. Annyira kibaszottul elegem volt mindenből. - Igen, szinte látom magam előtt, ahogy a szokásos hiénám helyett bevonulok ezzel a szívecskés, mérges kis pingvinnel tiszteletemet tenni az Azkabanba. Nagyon tiszteletet parancsoló lenne. Bár láttam már kínosabb patrónust is. - Például Maxwell katicáját, de ezt már nem tettem hozzá hangosan, talán Harper hugrabugos lelke még aranyosnak is találta volna, hogy egy felnőtt férfinek, egy kicseszett nyomozónak katicabogár volt a patrónusa. Jerrynek igaza volt, tényleg felhígult az aurorállomány. - De jó lesz ez a pingvines, amúgy sem vagyok válogatós. A pillanatokkal később mellénk érkező felszolgáló felvette a rendelést, ami mellé kértem Harpernek egy ízesített limonádét, magamnak pedig egy jegeskávét, hátha sikerül némi életet csepegtetnem magamba - bár gyanítottam, hogy legfeljebb a vérnyomásom fog emelkedni, az endorfin-szintem aligha. És már megint a kurva dementorokkal jött. Ha tudta volna, mennyire közel járt velük a valósághoz, hogy én mennyire közel jártam azokhoz a lélekkiszippantó dögökhöz, hogy ha Cassie Black valami zavaros transzgenerációs traumával küzdve nem könyörül meg rajtam, akkor... De Harper nem tudta és soha nem is tudhatta meg. Nem cipelhette magával ennek a terhét is, és végképp nem nézhetett rám úgy, ahogy gyanítottam, hogy nézett volna a történtek tudatában. Talán senkinek a csalódottsága nem fájt volna annyira, mint az övé. - Bassza meg, Harper, akadj már le rólam - fakadtam ki ingerülten. - Olyan másnapos vagyok, hogy mindjárt a sarokba rókázom, alig aludtam néhány órát és azt is valaki olyannak a lakásán, ahol kurvára nem kellett volna, szóval nagyon szépen kérlek, ezt ne feszegessük tovább. Jó? Tényleg nem tartozik rád, nagyon szeretlek és nagyon szívesen töltök veled időt, de nem egy tizenhét éves kislánnyal szeretném megbeszélni a magánéletemet, ennyire még nem süllyedtem mélyre. Éppen elég volt, hogy Cassie Blacknek kiöntöttem a lelkemet olyan részegen, amilyen talán még sosem voltam, majd az éjszakát a kanapéján összekucorodva töltöttem, mint egy kidobott kölyökkutya. Nem, tényleg rohadtul nem voltam jól, Harper el sem tudta képzelni, hogy mennyire nem, de ez nem tartozott rá - és végképp helytelennek éreztem most szóba hozni, amikor sokkal rosszabb hírt kaptunk annál, hogy majdnem kidobtam a taccsot ma többször is és megöltem egy ártatlan lányt megaláztam magam Cassie előtt. - Látom, mármint azt hiszem látom... És nem is arra akartam célozni, hogy rosszul kéne érezned magad, mert félre ne érts, tényleg nem, ez nem a világ vége... Csak jobb, ha nem magadban őrlődsz. - Én már csak tudtam, nem igaz? A magamban őrlődés mestere voltam, a gondolatban felnagyított és megsokszorozott problémákat pedig a legnagyobb ellenségeimnek sem kívántam, nemhogy az unokahúgomnak. Harper kérésére azonban elpárolgott minden önsajnálatom, a szemöldököm a plafonig ugrott és különösebb pszichomágusi tehetség sem kellett hozzá, hogy egyértelműen leolvassa az arcomra kiülő rosszalló döbbenetről, mire gondoltam most. - "Feleslegesen borzolni a kedélyeket?" Baszki, Harper, ez nem egy rossz jegy bűbájtanból, ne viccelj már... Ez nem olyan dolog, amit elhallgathatsz, és nem is értem, mit remélsz ettől. Mégis kinek és miért lenne jobb, ha később mondod el? Mert nyilván nem titkolhatod örökké. - Arról nem tettem említést, hogy engem hazugságra és titkolózásra kényszerített ezzel. Nem volt újdonság, az apja hosszú évek óta ezt tette, elfért még egy titok a többi között, amit a családomnak őriztem.
