Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Hugh Shelby abban a pillanatban megbánja, hogy magával hozta a kisöccsét, amikor meglátja fellépni a színpadra Gregory Goyle-t. Mikor a fekete füst ellepi az utcákat, azonnal felkapja a kistestvérét és rohanni kezd vele, hogy biztonságba vigye. Miután a füst oszladozni kezd, az egyik mellékutcában @Sebastian Mulciberrel találkozik, a mardekáros fiú arcán a félelemnek a legkisebb jele sem látszik. A mellékutca két végén egyszerre jelenik meg két alak kivont pálcával. Az egyik irányból @Kirill Karkaroff közeledik, a másikból @Rabastan Lestrange. Bántani akarják a fiatalokat vagy talán a mardekáros egyenruhájuk láttán potenciális szövetségest látnak bennük?
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Szomb. Május 14, 2022 10:28 pm
Everyone
& Kirill
Kicsit sem érdekeltek a rendezvényen zajló ténykedések, igyekeztem teljességgel elkerülni a feltűnést és annak minden egyes velejáróját, 'míg a mellettem haladó Raul jóízű nevetéssel nyugtázta azt, miként hamarosan nagyszerűen elszórakozhat. Némileg megráztam a fejemet, próbálva nem tényszerűsíteni a jelenlétével járó imázst, de sajnos a periférikus látás kapcsán fel-felbukkant előttem. Eközben pedig első dolgunk volt felkeresni a Szellemszállást, hogy ennek révén minél előbb magunkra ölthessük az álruhánk. Már épp' felraktuk a maszkunkat és csak a megfelelő jelre várva ácsorogtunk valamelyik ponton, mialatt adandó eshetőség nem nyílt arra vonatkozóan, miszerint végre megindulhatunk. Egyetlen szemforgatással díjazom a maszkom mögött Raul cselekményeit, miközben igyekszik magát némileg izgalomba hozni, s lám-lám; lázasan ecseteli mellettem, miként ez lesz az élete legjobb napja. A fejemet fogva indulok meg, ekként olvadva bele a tömeg környezetébe, mialatt a felettünk lévő égboltozat okán elkezd esni az eső. Az időjárással kapcsolatos viszontagságok ellenére is meglepően tetszik a tervezeti rész és koránt sem lombozza le a hangulati szintemet. Egyedül csupán a mellettem haladó uraság képes alig-alig felbosszantani, s ahogy előrébb jutunk az emberek között, avagy csak szimplán egyre többen vegyülünk el, nos számomra máris egyértelműen értelmet nyer a mai napi húzásunk. Ámbár, ahogy a történések gördülékenyen haladnak az időtávlatában, úgy keletkezik egyféle elképzeléssel összefüggő probléma. A koncepció nem a beszéltek alapján zajlik le és a színpadon történő produkció effektusa rögvest átcsap valamiféle tévedési rovatba. Raul bezzeg' vihogva fogadja az esetet és oldalba bökve jelzi nekem azt, miszerint figyeljem meg alaposan az előttünk lejátszódó jelenetsort. Mondhatnám, hogy valójából komikus, ellenben mégsem érzek késztetést arra, miként éljek ama alternatívával, miszerint ez ennyire poénos volna. Egy halk sóhajt hallatok mellette, majd' intek neki, hogy váljunk ketté, mire ő egy aprót bólintva megindul és ezáltal mindketten lazán eltűnünk a feketeszerű füst képviseletében. A mellékutca két végletéből közelítjük meg a fiatalokat, ugyanis kétségtelenül felismerem a másik irányból lépkedő alakot, sőt mindez még biztosabbá válik a számomra, amint hetykén röhögve szemléli az elé kerülő fiúkat. Azonnal felismerem a Mardekáros egyenruhájuk ötvözetét és már épp' szóra nyitnám az ajkaimat, amikor is Raul személyesen a kezébe veszi az irányítás menetét. Ismételt lépést tesz előre, egyúttal felemeli a pálcáját és úgy méri végig őket, mint, aki tettre készen már most' cselekedni óhajt. A csillogó, s ezüstös maszk alatt érdekes fejet vágok az attrakciója nyomán. Mégis mi a fenét művel ez a szerencsétlen?! Ez fogalmazódik meg az elmémben, ahogy én magam is közelíteni kezdek feléjük. S eközben oldalra billentett fejjel pásztázom azt, miképp' mit is szeretne ebből az egészből lényegében kihozni. - Szerintetek tippeljek véletlenszerű módon, avagy csak pusztán bökjek rá az egyikőtökre? Oh, egy kisgyermek... - Fordul izgatottan azon fiú irányába, aki egy gyermeket tart a karjai között. - De lehet viccesebb volna nézni, ahogy sír, miközben elintézem azt a másik nyomorultat! - Bök röhögve az egyedülálló srác felé, ameddig én megkerülöm őket jobbról. - Hé, maradj már a helyeden, mert még a végén megszöknek! - Hadonászik egy sort a pálca kíséretében, majd' egy váratlan mozdulat keretei között elordítja önmagát. - Crucio! - A célpontjának azt az egyetlen fiatalembert jelölve meg, akivel voltaképp' nincsen senki más. Szinte időm sincs korrigálni a magánakcióját, így beáldozva a személyemet lépek bele az átok keresztezésébe és tűröm el ezzel a vele jövő revansot. A szenvedés okozta kényszer miatt ugyan a kövezetre kerülök, ellenben dühös morgással jutalmazom azt a szerencsétlent. Nagyon, nagyon, de nagyon nehezen tudom megtartani a józan ésszel járó mibenlétet. - Te idióta balfasz! - Morgom némi kínzó éllel hangsúlyozva. - Hát Mardekárosok, vagy neked egyáltalán nincs szemed? Lehet, hogy a szövetségeseink gyermekei, sőt... SŐT! - Ordítok olyanféle kiakadással, hogy a maszk alatt szimplára csak pisloghat. - Nem vagy normális... - Sziszegem gyötrődve egy sort a földön, így próbálva meg felkelni négykézlábra, de az újra és újra átfutó átokhatás okán igencsak nyögve nyelősen sikerül megtartanom a testemet. Már-már röghöz köt a Cruciatus átok és képtelenné válok felkelni onnan. Nem tudok koncentrálni a körülöttem elhelyezkedő térre, se pedig a mozgásokra, így, ha valaki netán hátba támadna, akkor sikeresen járna az akciójával. Elhomályosul némileg az írisztükreim előtti közeg, s olyan megszállottan szenvedek magamban, hogy az iméntiekben még megtett beszédre sem volnék már képes. Érzem, ahogy szétáramlik a lelki szemeim előtt azon kis képzetek egyvelege, ami által felidéződik minden egyes szenvedés... Gyötrelem veszi kezdetét, fejfájás tompítja az érzékelésemet és áramütésszerűen fut ez keresztül a mellkasomban; újra és újra. Sínylődve esek vissza a földre és kapok egyúttal a fejemhez. A megrohamozott emlékek zálogába zártan pedig kiesik minden és mindenki. Ha valaki élni akar azon eshetőséggel, miszerint bántson, akkor az elkövetkezendő percek nyomán akár még élhet is vele, hisz' gyakorlatilag moccanni se tudok.
Csak egyszer, egy napra szakítanám ki az öcsémet az otthoni nyomasztó légkörből. Még meg is kérdeztem anyától, hogy elvihetem-e magammal a karrierbörzére, ő meg csak örült, hogy legalább a legkisebbtől megszabadul egy időre. Egyébként is, mi a szar történhetne egy nyomorult karrierbörzén? Én is csak azért mentem el, hogy ne otthon legyek, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy kviddicsjátékosként fogok magasan ívelő karriert befutni, hacsak le nem szakad az egyik karom menet közben. Erre eddig nem volt túl sok esély. Eddig. Hero vidáman falatozott egy pattogós cukorkás fagylaltot a kezemet szorongatva, amikor beindult a buli a főutcán. És nem éppen olyan buli volt, mint amilyet még élvezni is tudtam volna, hanem a legszarabb, amit az ember egy kétéves kölyökkel az oldalán el tud képzelni. Nem figyeltem a színpadra, mert a legkevésbé sem érdekelt, ami ott történik, csak sétálni akartam egyet a taknyossal, de az első sikolyokra és a hirtelen minket is ellepő füstre már azért felfigyeltem. Szó nélkül a karomba kaptam az öcsémet - a lendülettől még a fagyi is kiesett a kezéből, mint azt egy elégedetlen felsírásból megtudtam. Jelenleg viszont a legkevésbé sem érdekelt a kurva fagylalt, mert valahogy a kettőnk életben maradása égetőbb problémának tűnt, mint egy kisgyerek édesszája. Nem tudom, meddig jutottunk el Heroval az egyik, varázspálcával a másik kezemben, de elég hosszú időnek tűnt, mire emberbe futottunk. Egyszerre engedtük le a pálcát Mulciberrel, bevallom, rohadtul megkönnyebbültem, hogy ő állt velem szemben, nem egy ismeretlen. - Az öcsém a kölyök. Elhoztam fagyizni, mert a faszom se gondolta volna, hogy egy marék idióta itt akar háborúzgatni. -Sejtettem, hogy ő melyik oldalon állhat, de a legkevésbé sem érdekelt. Jelenleg csak Hero épsége tudott foglalkoztatni, és az, hogy minél hamarabb kimenekítsem ebből a földi pokolból. Ennél még a nagyfater pincéje is jobb hely. Aztán megjelent az a másik két forma, mint valami komikusnak egyáltalán nem nevezhető eseménysorozat főszereplői, szó szót követett, aztán az egyik spontán lobotómiát kapott, amit Cruciatusnak neveztek el. Magam elé tartottam a pálcámat, nem azért, mert támadni terveztem (gyerekkel a kezemben hülye lettem volna), hanem mert ki tudja, az a borsóagyú maszkhuszár mikor küld felénk valamit. Van egy olyan érzésem, hogy nem túl jó az ember fejlődése szempontjából, ha két évesen találja el először valami csúnya átok. - És szerinted hová lehet itt elrejteni egy kisgyereket? Dobjam egy kukába vagy rakjam fel egy háztetőre? -Lehet, flegma válasz volt azután, hogy megvédett, de őszintén gyökérségnek éreztem a kijelentését. -Megpróbálok kijutni vele a falu szélére, ott lepasszolom valami ismerősnek, aztán visszajövök. Faszomat ebbe az egészbe. Hero a karomban rákontrázott, hogy “fasz”, mert ezt a szót csodálatosan eltanulta tőlem, de most - ahogy máskor sem, ami azt illeti - nem szóltam rá, hogy talán nem kéne. -De előtte húzzuk fel ezt a hőskomplexusos kretént a földről. Ugyan hülyeségnek találtam, amit a férfi tett értünk, de nem hagyhattam a földön fetrengeni, miután beugrott egy átokért elénk. Odaléptem hozzájuk, hogy a szabad kezemmel segítsek valahogy feltámogatni.
Nyöszörögve igyekszem fogást találni a talajzat menténél; a macskaköves útszakaszon, míg az átok összhatása folytonossággal áramlik keresztül a testemen. Semmi esetre sem sikerül kiviteleznem a felkeléssel járó aspektust, így tipródva próbálom meg felülírni önmagamat. Az ujjaim közt szorongatott pálca a földre hullik, ahogy immár' mindkét kezemmel a fejemhez kapok. Sínylődve szegülök szembe a feltörekvő emlékek százai ellen, miközben az elmém egy eldugottabb szegletében csaknem' elárasztanak a relikviák. Újfent kísérletet teszek a megtámaszkodás próbatételére, ellenben az egyre inkább megrohamozó képek; fullasztó közegként szegeznek vissza a föld felszínére. Futótűzként söpör át rajtam a felismerés révén egyféle kényszeres tudatosulás, mintha az iméntiek kapcsán lezajló jelenet valójából ténylegesen is megtörtént volna már. S jóformán pillanatok alatt olyanná válik a helyzet, mintha többé nem kapnék levegőt, ezáltal pedig megfulladnék a maszkom mögött.
A velem szemközt lévő férfi önelégült mosollyal szemléli az elé táruló látványt. Harsány kis kacagással díjazza a legújabb ötletét, miszerint végre kipróbálhat rajtam valamiféle újonnan szerzett eszközt. A kezei közé veszi eme játékszert, s mintsem egy megrészegült őrült foglalatoskodik a bőröm felületén, ezzel is színesítvén a repertoárját. Félszegen magyaráz valamit arról, miként milyenféle fájdalommal is járhat a mágikus kellék használata, azonban jómagam koránt sem vagyok képes figyelni a szavaira. A kínzó él szenvedésre sarkall, ekként okozva maradandó lenyomatot a mellkasomon. A mély heg borzasztó panorámája némi módon ledöbbent, 'míg magának az ellenkezésnek értelme sincsen. Keserves üvöltéssel jutalmazom az általa megejtett kínzási folyamatot, miközben a csuklóimra erősített láncok csörgése emlékeztető jellegként tart rabul. Minden törekvésem ellenére sem menekülhetek az adott szituáció elől, ahogy egyúttal véget sem érhet ez a nemkívánatos létkör.
- Részben talán elnézést kérek tőletek ezért a kialakuló kellemetlenségért, viszont abba már egyáltalán sincsen beleszólási jogod, miként mit is művelek a saját társammal, Kölyök. - Nyomja meg kellő hangsúllyal az utolsó szót, miközben egész idő alatt lenézően kezeli őket. Raul valamelyest előrébb lép, árnyaltan figyelve az esetet, míg aztán.. el nem röhögi önmagát. - Szerinted, ha ő nem ér ellenem semmit, mert épp' szenved a mocskos földön fetrengve, akkor majd' pont Te leszel az, aki megváltja a világot, Gyerkőc? - Jóízű nevetéssel nyugtázza a felvetését, mialatt én szimplán leveszem magamról a maszkot. Levegőért kapkodva nyúlok a nyakamhoz, kiutat keresvén eme státuszból. Raul lazán vállat von és ismételten megemeli a pálcáját. - Jól tudod ám, hogy nem vehetjük le az álruhánk, haver! Avagy netán az a baj, hogy Karkaroff apuci szoknyácskája igencsak messze van innen? - Akármennyire is elvicceli a körülményt, számomra mégsem így jön át a közlési szándék. Idegesen, sőt már-már feszülten fogadom el a srácok által nyújtott segítséget, miként ismételten a talpaimra állhassak rá. Csupán csak ekkor szúrom ki azt, miként az egyik fiú valójából Sebastian-t takarja, aki nem mellesleg Kira egyik haverkája, ámbár nem sokáig időzöm ezen tény felett. Dühtől villanó, őrülten csillogó írisztükrökkel fordulok meg Raul irányába, aki bezzeg' kitűnően szórakozik ezen az egészen. - Mondd meg nekem... - Tárom szét a karjaimat drámaian. - ...hogy mégis mi a fene bajod van?! Ebben a helyzetben az a kibaszott dolgunk, hogy a parancsot kövessük, nem igaz? Ha pedig a helyzet ilyen, mint most... akkor tudod... voltak elrejtve fegyverek is és nem a saját szövetségeseinket kellene megtépáznunk! Hiszen nem saját magunkat kellene szabotálnunk, ember! - Üvöltöm, ekként indulva meg felé mindenféle pálca és maszk nélkül. - Ugyan már! Ez csak némi mulatság, ugyanakkor pedig kit érdekel ez a három kölyök?! - Még ő van felháborodva, amiért.. - Az egyik véznább, mint a másik, te meg... arra sem voltál képes, hogy hamarabb összekapard magadat a nyomorult talajról! - Még mindjárt én leszek a hibás, mert Te... - Egyszeriben elhal a hangom, s mindenféle beszéd megléte nélkül; lobbantom lángra a kezében tartott pálcát. Micsoda' égető érzés is lehet ez a számára... s míg ő azzal küszködik, hogy eldobja, vagy eloltsa, addig én összeszedem a szétszórt dolgaimat. - Még egy ilyen, Raul és esküszöm, hogy téged sütlek meg! - Közlöm vele kicsit sem kedves hangszínnel, mialatt újfent hozzám kerülnek a tárgyaim, amiket lezserül felkapok a földről.
Nem mondanám, hogy igaza volt Mulcibernek, de az tény, hogy eddig soha nem említettem neki a testvéreimet. A húgomat persze ismerte, de rajta kívül szerintem egyiknek sem tudott a létezéséről sem - amilyen haszontalan volt az összes többi, ez nem is akkora probléma. Amúgy sem szerettem a családomról beszélni, legyen szó bármelyik tagjától, mert túl sok szar volt benne. Pontosabban csak az volt. Szóvá azonban már nem tehettem, mert Mulciber nekiállt arcoskodni a maszkosokkal. Sejtettem, hogy valójában egy oldalon állnak, nem voltam ostoba, tudtam, hogy ha nem lennénk jóban, valószínűleg rohadtul nem védett volna meg most és az öcsémmel együtt növelhetnénk a mai akció közbeni elhalálozások statisztikáját. Úgyhogy nem szóltam semmit, amúgy sem volt semmi közöm hozzá, hogy kiket gyilkolásztak vagy milyen kretén elveik voltak - én valószínűleg nem voltam az útjukban, félvér voltam, nem a legjobb fajta, de nem is az, aki miatt háborúba kell vonulni. Lyrát pedig igazán nem kellett féltenem. Csendben, felvont szemöldökkel figyeltem az interakciót. Úgy vitatkoztak, mint a kislányok a teapartin, miközben a háttérben úgy repkedtek az átkok, mintha mi sem lenne természetesebb. Ha nem lett volna ennyire sürgető a szituáció, talán még ki is röhögöm őket a faszba. Mulcibernek nem is kellett volna szólnia, már elegem lett abból, amit láttam, úgyhogy anélkül is útnak indultam, hogy azt utasításba adta volna. Nem érdekelt a marakodásuk, csak Herot akartam biztonságba helyezni. Szóval útnak eredtem, egyik kezemben egy gyerekkel, a másikban a pálcámmal, közben végig abban reménykedve, hogy egyikük sem döglik meg éppen Roxmortsban.
Az őt sújtó átoktól feldühödve @Kirill Karkaroff sikeresen felgyújtja társa, Raul varázspálcáját, @Sebastian Mulciber tűzkígyói pedig körbeveszik a férfit, esélye sincs mozdulni. Raul a földre dobja ezüst színű, rúnakígyót idéző maszkját, majd ha Sebastian és Kirill arra is kényszeríti, akkor leveti fekete, csuklyás köpenyét is, így a mardekáros fiú mindkettőt felveheti, mielőtt távoznának. (Mesélői instrukció: Kirill és Sebastian a 11. csoportban folytatják a játékot!)
@Hugh Shelby karjában a kisöccsével hagyja hátra őket, azonban a sarkon befordulva, előre szegezett pálcával szinte belerohan a húgába, @Hollyn Shelbybe és az őt kísérő @Theo Nottba, mindketten ájult diáklányokat cipelnek magukkal. Együtt indulnak tovább, szorosan a házfalak mentén, kerülgetve és pajzzsal hárítva az átkokat... egészen addig, míg Theo feje mellett egy mágikus puskalövedék fúródik a téglák közé, alig pár centivel eltévesztve a fiú arcát. A golyó irányát követve a tekintetével láthatja, hogy egy feketébe öltözött, tigrismaszkot viselő férfi szegez rájuk egy mágikus lőfegyvert, németül utasítást vakkantva egy másik, jackalope maszkos alaknak, aki pálcát szegez rájuk. @"Veda Vaugh" ekkor ér a helyszínre, ő is a puska csövének és a kivont varázspálcának a hatósugarában találja magát. - Téged már láttalak valahol - bök a fegyverrel a tigrismaszkos az ifjabbik Theo Nott felé, szavai erős német akcentussal fűszerezettek. Azt azonban a fiú és társai sem tudhatják, hogy a neve kiejtése megváltást vagy biztos halált hozna rájuk ebben a helyzetben.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Hollyn Shelby varázslatosnak találta
Vendég
Vas. Jún. 05, 2022 12:02 am
Hollyn & Veda & Hugh & Theo
Lux in tenebris
Kétségtelenül ez volt a világ leghülyébb ötlete. Inkább fent kellett volna maradnom a kastélyban, betörni a konyhára, hogy teszteljem a házi készítésű vajsört, amit a srácokkal fejlesztettünk ki, és bolondítottunk meg egy titkos összetevővel. Sokkal több értelme lett volna, mint annak, ami most történt. Például, hogy apám abszurdan hőskomplexusosnak képzelte magát, és azt hitte, ő a Valaki, aki majd megóv minket minden veszélytől. Ha nem kellett volna vigyázni a lányokra, akkor képen röhögtem volna, ehelyett csak elfogadtam Rose rózsaszín hajgumiját, és összekötöttem a hajamat. Majd Hollsszal és a sérültekkel karöltve elindultam a Szellemszállás irányába. Fogalmam sincs, hogy a forgatagban mikor veszítettük el Granger-Weasley-t, de biztos voltam benne, hogy az esetleges halála apám nem létező lelkén szárad majd, nem az enyémen. Azért majd a sírjára visszaszolgáltatom a hajgumiját. Ha túlélem. − Gyerünk, Hollyn. Muszáj elvergődnünk a Szellemszállásig valahogy – finoman igazítottam a karjaimban lévő lány fogásán, miközben megszaporáztam a lépteimet a szűk utcában. Bíztam benne, hogy apám nem lesz egy inkompetens fasz, és megtalálja a nővéremet, mert bármennyire is szerettem volna Tabby nyomára akadni, itt volt szükség rám. Befordultunk a sarkon. Először nem ismertem fel az alakot, aki majdnem belénk rohant, majd megkönnyebbülten kifakadtam: − Baszd meg, Shelby! − Nem te, a másik – pillantottam Hollynra, amikor az idióta bátyja és egy kisgyerek majdnem letarolt minket. Alig bírtam el az ájult lányt – igazán magához térhetett volna, bassza meg −, ráadásul ahogy a csapatunk egyre nőtt, úgy vált nehézkesebbé az előrehaladás is. Roxmorts teljes mértékben háborús övezetté változott, de én nem nézhettem a földön fekvő alakokra, csak némán kerültem ki a törmelékeket, bújtam el átkok elől, és tartottam szemmel a társaimat. Nem szakadhattunk el. Mindenkinek el kellett érnie a kastélyig. Az én felelősségem volt eljuttatni őket odáig. Mégis, amikor a fejem mellett a tégláknak csapódott egy lövedék, hátrahőköltem. Ismerős volt számomra a levegőben süvítő puskagolyó hangja. S ahogy a támadó irányába fordultam, döbbenten állapítottam meg, hogy elvesztünk. Alig észrevétlenül húztam ki a hajamból a Rose-tól kapott hajgumit. Hallottam a német szavakat. Értettem őket. Mégis csak volt értelme annak, hogy a faterom Munterékkal lógott, holott utáltam azt a családot, mint a szart. − Hallgassatok rám – súgtam oda a többieknek, mielőtt még közelebb értek volna hozzánk. Más esetben ugyan azt kívántam volna, hogy bár elsült volna a rám szegeződő fegyver, most mégis tudtam, hogy ez sorozatlövéseket követett volna. Azt pedig nem akartam. − Szép puska. Igazi Munter-gyártmány, gondolom. Nekünk is van otthon hasonló – szólaltam meg németül, bitang rossz akcentussal, mert amennyire lehetett, annyira szívesen feledkeztem meg erről az öklendező, hányingert keltő nyelvről. Viszont, apámnak kivételesen abban igazat adtam, hogy ezek aranyvérűek voltak, csak nem akarták kiirtani a hozzájuk hasonlókat. − A társaim megsérültek. Ki kell vinnünk őket. Theodore Nott vagyok, ezek itt Lyra, Algernon és Howard Rosier – böktem a három Shelby irányába az állammal, felhasználva a rokoni kapcsolatokat, és életemben először hazugságra kényszerültem, azért, hogy megóvjam őket. Már csak abban bíztam, hogy ezeknek a hülyéknek nem jár el a szája. – Ők meg Eleonora Flint és Layla Carrow. Bíztam abban, hogy a német tudásom, és az aranyvérű családokkal kapcsolatos ismereteim most az egyszer kihúznak a csávából, és nem fognak még nagyobb szarba keverni minket. Ezek után pedig a pillantásom apám politikai ellenfélre vándorolt. Nagyon szívesen kamuztam volna valamit róla, de túlságosan is közismertnek tartottam ahhoz, hogy ezek a német barmok bármit elhiggyenek vele kapcsolatban. Ettől függetlenül éreztem, hogy szorult körülöttünk a hurok, és rohadtul ki kellett volna találnunk valamit, de a sérültek és a kölyök miatt nem kezdhettünk párharcba. Reméltem, hogy a nőnek legalább volt egy zseniális ötlete, mert Hughban egyáltalán nem bíztam, Hollynt pedig nem engedhettem hősködni, mert a végén még baja esett volna.
“I like the darkness. There's something to the feeling of not knowing your surroundings, not seeing the color of things as they appear, but as they truly are. There's something about the unknown, the quiet, the cold. There's something unspoken about the dark, something I can never quite put words to. Something terrifying yet beautiful.”
Ez az egész helyzet totál abszurd. Tényleg nem is értem. Mindenkinek elment az esze? Háború ide vagy oda, vértisztaság, régi elvek, tradíciók, a társadalomban betöltött szerepek... Mindezt értem, még ha nem is értek egyet, vagy nem tudok azonosulni a halálfalók őrült elvakultságával. De gyerekekre támadni? Bombázni, csatát kirobbantani egy iskolásoknak tervezett rendezvényen, ahol vegyesen hullik mindenki, válogatás nélkül? Ennek mégis mi értelme? Képesek a saját fajtájukat is kiirtani, rettegésbe taszítani, csak hogy valóban senki se érezhesse magát biztonságban? Egyelőre nem is igazán tudom, hogy mit hiszek, vagy mit érzek mindezzel kapcsolatban, nekem is rettegnem kellene, pánikolnom, de talán még fel sem fogtam teljesen, mi történik körülöttünk, hisz mindez annyira képtelenség. A gyomrom forog mindattól, amit látok, közben meg épp eléggé dühös vagyok jelenleg a fél világra, hogy ez az érzés elnyomja a gerincemen felkúszó félelmet, ha arra gondolok, hogy a szeretteimnek esetleg baja eshetett. Az első percekben számomra úgy tűnik, a két Nott és Granger-Weasley is teljesen irracionálisan viselkedik, hisz az első kettő csak vitatkozik, mintha mi sem volna természetesebb, és valóban cseppet sem aggódnának egymásért még egy ilyen helyzetben sem, és egymásnak ellent mondani fontosabb volna, a hollóhátas évfolyamtársam viszont hol a megszólításán rugózik, hol Harry bácsikájának lefegyverzőbűbáján. De végül ráébredek, hogy igazából ebben a helyzetben nincs olyan, hogy normális vagy nem normális viselkedés. Mindenki máshogy reagál, máshogy dolgozza fel azt, ami történik. A káosz közepén mindenki azt teszi, amit az ösztönei súgnak, hogy túléljen, hogy kimenekülhessen innen, vagy épp a szeretteit védje, és ehhez legyőzze a félelmeit, a saját kicseszett határait. Szóval jobb, ha senkitől nem várok el racionális lépéseket. Arra is már csak egy nagyot szusszantok, és inkább ráharapok a nyelvemre, amikor Mr. Nott kedvesen, és nem is túl burkoltan hisztis kamasznak nevez. Pedig szerintem kurva távol állok azoktól, akiket valóban így lehet nevezni, de mindegy.
Elismerem, Rose szavai nyomán én is megtorpanok és elbizonytalanodom két pillanatra, de az idősebb Nott egész hamar eloszlatja a gyanút, hogy halálfaló volna. Azok ahogy láttam, egyébként is röhejes maszkok mögé bújva nyomulnak. Kapunk néhány tippet, hogy merre menjünk, mit tegyünk, mit mondjuk, ha bármi rosszul sülne el, aztán hárman a két lányt cipelve magunkra vagyunk utalva. Vagyis először úgy volt, hogy hárman, aztán Granger-Weasley egyik pillanatról a másikra leválik rólunk, visszafordul, és vonszolhatom magammal egyedül a harmadéves kis csajt. És tudom jól, hogy a sérülteknek minél előbb segítséget kéne találnunk, meg a lehető leghamarabb és legegyszerűbben visszajutni a kastélyba, de egy részem mégis tiltakozik ez ellen, ha arra gondolok, hogy az öcsém és a bátyám valahol még itt lehetnek a tömegben.
- Megyek már - morgom az orrom alatt Theo biztatására, bár marhára meg vagyok elégedve a feladatommal, hogy vinnem kell magammal az alsóbb évest. Addig még nem volt túl sok baj a cipekedéssel, amíg a másik oldalról Rose is támogatott, de így? Nem tudom, hogy többet kellene-e edzenem, vagy visszavennem kicsit a cigizésből, de úgy érzem, baromi lassan haladok. Viszont azonnal fellelkesülök kicsit, amikor váratlanul szembe találkozunk a testvéreimmel. Azzal meg inkább nem foglalkozom, hogy Theo szerint melyikünknek is kellene meghágnia, és kit.
- Hugh! Hero! Merlinre, úgy aggódtam értetek. Jól vagytok? - vállamon tartva a kiscsaj karját közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem kicsit az öcsköst, de láthatóan sértetlen. Aztán a bátyámon is végigfuttatom a pillantásom, de úgy tűnik, szerencsére neki sem esett baja. De tovább kell haladnunk, szóval hamar felhúzok körénk egy pajzsot, aztán megindulunk a fal mellett araszolva. Persze nem jutunk messzire, az túl szép is volna. Egy fegyver dörren a közvetlen közelünkben, és egy golyó fúródik a falba mellettünk, épphogy csak nem szedte le Theo fejét. Aztán a fegyvert tartó maszkos alak németül kezd vakogni nekünk, majd egy másik is felbukkan, aki pálcát szegez ránk. Ez a nap egyre jobb lesz, végül egy nő is betoppan az egész közepébe. Theodor veszi kézbe az irányítást, és meglepő módon pontosan azt teszi, amit korábban az apja tanácsolt nekünk. Mármint csak azért meglepő, mert előzőleg úgy tűnt, már csak dacból sem tenne semmit úgy, ahogy a faterja elvárná. Míg ő beszél, én óvatosan, minden elkapkodott mozdulatot mellőzve leeresztem a fal mellett a vállamról a kábult lányt. Akármi is lesz, számomra a legfontosabb, hogy meg tudjam védeni magamat és a tesóimat. Meg esetleg folyton kócos griffendélest.
- Azt elfelejtetted hozzátenni, hogy Reginald Rappaport unokaöccse vagy - lépek előre felvont szemöldökkel, apró mosollyal az arcomon, felvéve a rám kiosztott szerepet, és könnyedén belé karolok Theoba, majd kihívóan pillantok a maszkosok felé, mintha a mi kis csapatunknak valóban semmi félnivalója nem lenne ebben a szituációban.
- Und wer sind Sie? - kérdezek vissza úgy, mintha magam is elhinném, hogy jogom van a kilétük felől érdeklődni. Csak azt ne akarja senki, hogy ennél jobban erőltessem a németet. Egy-két szó erejéig tudok úgy tenni, mintha magam is egy tökéletes neveltetést és oktatást kapott aranyvérű lennék, valamennyire meg is értem a nyelvet, de ez csak az önszorgalmamnak köszönhető, és annak, hogy jól fog az eszem. Persze mielőtt megnyugodhatnánk, hogy milyen tökéletes alakítást hoztunk össze, mögöttünk a fal mellé ültetett, Layla Carrownak elnevezett lány nyöszörögve ébredezni kezd. Ajjaj! - Héé, sssh... - guggolok le elé. - Ne nagyon mozogj, és ne beszélj, oké? Megsérültél, de minden rendben lesz...
Merlin faszáért kellett magammal hoznom a kölyköt, bassza meg. Csak egy kurva fagyit akartam megetetni vele, semmi több, erre magukat goth lepedőnek képzelő, maszkabálos varázsnácik jelennek meg Roxmortsban, érted, Roxmortsban, ami egy picsányi kis falucska, de nekik ez kell, és lőnek mint a bolondok. Mindezt mikor? Amikor nálam van Hero. Nyilván. Persze, persze, én sem tudhattam, hogy ez lesz, meg tököm tudja, de attól még nem éreztem volna magam kevésbé szarul, ha egy kósza átok lefejezi mondjuk a kis taknyost. Kivont pálcával, határozottan meneteltem előre, nem foglalkozva semmivel, csak hogy bármikor meg tudjam védeni magunkat, ha szükség lenne rá. Pattanásig feszültek az idegeim, még a kviddicspályán sem éreztem hasonlót a karikák előtt lebegve, amikor attól kellett fosni, hogy a hugrabugos gyíkok levernének minket. A látszat ellenére nem akartam megdögleni, pláne nem addig, amíg nem nevezhettem az enyémnek Lyra Rosiert. - Bassza meg, a frászt hoztad rám! -vettem egy mély levegőt a pillanatnyi rémület után, amikor egy sarkon szembetaláltam magam a húgommal, a kis ratyi Nottal (mert tuti ratyi, senki nem tudja bebizonyítani nekem az ellenkezőjét, pláne nem a kis hajgumival a fején), meg két ájuldozó nyomorulttal. Lehetséges, hogy majdnem reflexből kaptak valami varázslatot az arcukba, de nagy szerencséjükre megúszták. -Remélem, te egy darabban vagy. Velünk nincsen semmi gáz. Szerettem volna a testvérem felé nyújtani Herot, de mivel ő azt a zsák burgonyát tartotta, mert többnek biztosan nem neveztem volna jelen állás szerint, kénytelen voltam továbbra is magamnál tartani. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy húzzunk innen a vérbe, mert az egyhelyben toporgással aztán nem megyünk semmire, amikor dörrenést hallottam, a kis emós homár mellett meg becsapódott egy töltény a falba. Káromkodva léptem hátrébb, a szabad kezemmel Hero fejét és fülét védve a hangos zajtól. A következő jelenetet tehetetlenül, világi kussban álltam végig, egy keservesen síró taknyossal a karomban, akit a világért sem tudtam elhallgattatni. A német (mondtam én, hogy nácik ezek) faszi legalább felismerte Nottot, már azzal is többre mentünk, mint a nagy büdös semmivel, nekem meg nem volt jobb ötletem, mint megbízni a hazugságra való képességében. De Hollyn nyilván megszólalt, mert segíteni akart, a jó ég tudja, miért, de kellett neki hősködnie. Akkor tűnjön már az egész komikusnak, nem igaz? - Ja, eléggé meg lettek baszarintva ezek a csövesek -böktem a lányok felé, egyáltalán nem próbálva leplezni a birminghami akcentusomat. Úgyis német a faszi, kurvára nem tudja megkülönböztetni a posh és a proli angolt, amikor ő is úgy beszéli a nyelvünket mint egy rozsdás csatadroid. -Ki kéne jutnunk velük erről a sittről, mielőtt valami szarosfaszú sárvérű kinyiffantja őket. -A sárvérűt tuti érti, biztos univerzális szó.
Hollyn Shelby and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Vendég
Hétf. Jún. 13, 2022 8:38 pm
Mivel sem megállítani-, sem utolérni nem tudom Pansyt, és, mivel a veszély is elhárulni látszik, nem akadékoskodok, amikor Ron felveti az ötletet, hogy talán hasznossá tehetnénk magunkat máshol is, nem is kell kétszer mondania. Az a zseniális ötlet pedig az én fejemből pattant ki, hogy váljunk ketté – mintha ez amúgy már többször bevált volna a horrorfilmekben, és nem azokat mészárolták volna le az elsők között, akik egyedül maradtak, hasonlóan csodás ötletek révén. De nem foglalkozok most ilyesmivel, mert én pont nem vagyok az az áldozat típus, akit lemészárolnak; én a másik fajta vagyok, a harcos, a túlélő. Nem egyszer, s nem kétszer tenyereltem bele olyasmibe, még újságírói pályafutásom alatt, amibe nem kellett volna, és supriseeee: még mindig itt vagyok! Úgyhogy nem fogom hagyni magam most sem. Igyekszem minél több gyereket, és védtelen felnőttet biztonságba juttatni, kilőtt pajzsaimról pattannak le az átkok, varázslattal megerősített falak mögé bújtatom a kicsiket, legalább addig, amíg lefegyverzek pár maszkos alakot, akik látszólag céltalanul és válogatás nélkül lőnek a tömegbe. Egy kicsit olyan, mintha nem foglalkoznának azzal, hogy itt hozzájuk hasonló, aranyvérű taknyosok is vannak, és nem csak mugli születésűek, vagy félvérek. És ez a fajta felelőtlenség kurvára bosszant, és nem hiszem, hogy azt, aki ezt az egészet kitalálta, és parancsba adta, azt nem. Mondjuk, a jelenlegi helyzet éppen nem a megfelelő hely és időpont arra, hogy ilyen filozófiai mélységekbe ereszkedjek, és ezen rágódjak és tépelődjek. - Menjetek a kastélyba – adom ki a gyerekeknek az utasítást -, bármilyen módon, amit ismertek, a falak mellett, kétrét görnyedve, csúszva-mászva, amilyen gyorsan csak tudtok – fogalmam sincs, hogy az egyenesen a Roxfortba vezető úttal mi történt, vagy, hogy, például a Szellemszállásnál lévő átjáró szabadon van-e hagyva, vagy arról is gondoskodtak ezek a faszarcúak. Itt nem maradhatnak, ennyi biztos, még rájuk dől egy épület fala, vagy óvóhely reményében beszaladnak egy üzletbe, és rájuk szakad a mennyezet, vagy eltalálja őket egy rontás, vagy (gyilkos) átok, arról napokig vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb. Azt nyilvánvalóan a nem létező tököm sem tudhatta, hogy a következő csoportosulás, ami eddig a legfurcsább mind közül, amit most láttam, és komolyan el kell gondolkoznom rajta, hogy vajon bevertem-e a fejem és agyrázkódásom van, vagy eltalált valami kábító varázslat, és rosszul látom, de még egy kisbaba is velük van, mint a kibaszott Másnaposokban Carloska. A lövést hallottam, csak éppen arra nem számítottam, hogy pont az országos cimborám fia, Theo Jr-t találom majd a sarok másik oldalán, akinek a feje mellett röpült bele a falba a mágikus lövedék. Mert, hogy ezek Munter gyártmányok. Értem, hogy miről folyik a diskurzus, hála a német felmenőimnek, és az apám büszke természetének, aki mind a mai napig értékeli a hagyományokat, és tudja, emlékszik rá, hogy honnan jött a családja. Ezt a tudást – bármennyire nem voltam rá kíváncsi – nekem is átadta; így a német nyelv szépségeit is. Nem kell csalódnom a Nott gyerekben, bár azt előre tudom, hogy számomra nincs mentsége – mert, hogy az a kölyök, ott, biztosan nem Howard Rosier, és, ha ő nem az, van egy olyan sanda gyanúm, hogy a többi sem az, akinek Theo beállítja őket. De, természetesen, kussolok. Csak akkor szólalok meg, amikor a jackalope maszkos fazon felém fordul, kivont pálcával. Kétség sem fér hozzá, hogy felismert. Hogy ne tette volna? Ha annyira kurva okos a tag, aki az egész mögött áll, akkor biztosan van egy kurva hosszú listája, fényképekkel, azokról a varázslókról és boszorkányokról, akiknek a kilövéséért jár a jackpot. - Scheiße – csak ennyire futja, mielőtt kivédeném a felém kiszórt átkot, és rá nem szórnék egy másikat, egyenesen jackalope barátom arcába.
− Baszd meg, te rohantál belém majdnem! – fakadtam ki, ahogy Hollyn kretén bátyja felbukkant egy kölyökkel a kezében. Valamiért nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Hugh Shelby önszántából megvédett volna egy kölyköt, és Hollyn reakciója alá is támasztotta azt a feltételezést, hogy mindketten ismerték a gyereket, aki Hugh nyakába csimpaszkodott. − Nagyon örülök a családi összeborulásnak, de kurvára nem érünk rá! – szóltam rájuk frusztráltan, hiszen nem elég, hogy majdnem leszakadt a karom az alsóbb éves lány cipelésétől, de fogalmam se volt arról, hogy a nővérem életben volt-e még. Le akartam passzolni valakinek a két sérültet és Hollynt, de úgy vettem észre, hogy Hugh csak még több problémát varrt a nyakamba. Ráadásul, valakinek muszáj volt foglalkoznia az ártatlanok életben maradásával, és hát a mardekáros őrzőre fixen nem bíztam volna a lányok életét. Így hát kilépve a megszokott szerepemből, miszerint szartam a világra, kénytelen voltam a kezembe venni az irányítást, és a többieket is arra ösztönözni, hogy mozogjanak már. Nem sokra rá pedig majdnem golyót repítettek a fejembe, amit egyedül csak azért bántam volna, mert tudtam, ha én meghalok, akkor mindenki más is velem hal majd. Utáltam elfogadni a tényt, hogy apámnak igaza volt abban, hogy ki kellett játszanom az aranyvérű kártyát, hát így is tettem, amikor szorulni kezdett körülöttünk a hurok. A maszk elfedve az alaknak az arcát, és a hangját is tompította, de mintha egy pillanatra lejjebb eresztette volna a puskát, amikor felemlegettem, hogy ismerem az adott típust. Hogy ne ismertem volna? Munterék előszeretettel hencegtek a saját vackaikkal, Sven és Kira is előszeretettel fenyegetett vele. − Való igaz. Nem gondoltam volna, hogy Reginaldot fel kellene emlegetnem. Ennyi erővel nagyon embert felsorolhatnék – sandítottam Hollynra, s titkon hálás voltam neki, hogy felhozta ezt az apró részletet, ami kiment a fejemből. Igyekeztem lazának mutatkozni, mondjuk, az egyetlen dolog, ami miatt aggódhattam az a társaim élete volt, illetve a menetközben befutó Miss Vaughé, akiért viszont tényleg nem tudtam mit tenni. − Howard! – szóltam rá élesen Hughra, amikor kinyitotta a száját, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Nagyon vicces, ahogy a sárvérűeket szoktad utánozni, de inkább hagyd abba. Ez nem az az alkalom, amikor gúnyt űzhetsz belőlük. Reméltem, hogy Hugh nem akkora agyhalott, és veszi a lapot, bár vélhetően annyi agysejttel rendelkezett, amely ellátta a szervi működését, ezért gondolkodásra nem futotta tőle. Erre azért gondoltam, mert Lyra évek óta próbált megszabadulni tőle, és egyszerűen nem ismerte a nem szó fogalmát. − Inkább segíts Lyrának megnyugtatni Laylát – intettem a fejemmel Hollyn és az ébredező lány felé, mert persze neki is most kellett magához térnie. A kezeimben lévő sérült nem mostanában tervezett magához térni, viszont annyiból tudtam, hogy még életben volt, mert egyenletesen emelkedett a mellkasa. Miss Vaugh azonban nem volt ilyen szerencsés, átkok kezdtek záporozni, és épphogy lebuktam egy visszapattanó rontás elől. Nem maradhattunk itt, én nem tudtam védőbűbájt szórni, hiszen tele voltam a kezem, látszólag Hught is lefoglalta a síró kölyök, így baromi rosszak voltak az esélyeink. − Arra! – intettem a fejemmel az egyik közeli épület felé, amelynek ajtaját épphogy megtartották a zsanérok. Én is elindultam abba az irányba, mert muszáj volt fedezékbe jutnunk, vagy olyan helyen letenni a sérülteket, ahol nem találnak rájuk. A kérdés csak az, hogy ezt a németek mennyire akarták hagyni nekünk.
“I like the darkness. There's something to the feeling of not knowing your surroundings, not seeing the color of things as they appear, but as they truly are. There's something about the unknown, the quiet, the cold. There's something unspoken about the dark, something I can never quite put words to. Something terrifying yet beautiful.”
Konkrétan csodával ér fel, hogy ebben az őrült káoszban sikerül a következő sarkon csak úgy belefutnom a testvéreimbe, akik ráadásul még sértetlenek is. Nem tudom mi ez, ha nem cigányszerencse. Lehet, a fater nem véletlenül isteníti annyira a felmenőinket?
- Én is megvagyok - bólintok a bátyám szavaira, de nem sokáig tart a családi örömködés, egyrészt mert a falu még mindig tele van ámokfutókkal, másrészt mert Theo van olyan kedves, és két percenként emlékeztet rá, hogy el kéne húznunk innen. Indulunk is tovább, de messzire nem jutunk, mert egy fegyveres német faszfej épp bennünket vesz célba a kitüntető figyelmével. Még csak igazán traumatizálódni sem tudok attól, hogy a Griffendéles agyát majdnem az orrom előtt loccsantották ki, mert jobban leköti a gondolataimat az, hogy értelmet próbáljak keresni ebben az egész felfordulásban. Miért? Miért pont gyerekekre lövöldöznek vaktában, amikor bőven találhatna nálunk érdekesebb ellenfeleket is magának? Ráadásul egy kétéves kölyök is van velünk, akinek a tojáshéj még szinte tényleg ott van a kis seggén. Gondolom éppen ez a baj, hogy szerencsétlen öcsikém a folyamatos nyivákolásával magára vonja a figyelmet. Na, őt viszont elég valószínű, hogy traumatizálja ez a helyzet. Bazd meg, Hugh! Minek kellett őt is magaddal hoznod?! Persze csak magamban szidom a hülye fejét, mert azt aligha tudhatta, hogy ez fog történni.
Próbálok bekapcsolódni Theo színjátékába, hátha sikerül meggyőznünk a német barmokat arról, hogy közéjük tartozunk, vagy legalább húzni az időt, amíg nem találnak jobb célpontokat nálunk, vagy valaki hátba nem kapja őket egy kellemes kis átokkal. Ez majdnem sikerül is, két apró szépséghibával. Az egyik a bátyám, aki, te jó ég, miért nem tud kivételesen kussban maradni?! Annyira abszurd az egész kicseszett szitu, hogy - valószínűleg a feszültségtől - kitör belőlem a nevetés, amikor Theo úgy próbálja ezt beállítani, mintha Hugh csak tréfált volna. Aha, hogyne! Ennél csak az lesz viccesebb, ha az idősebb Shelby fiú tényleg megpróbál segíteni “Layla” megnyugtatásában. Egy kézmozdulattal jelzem neki, hogy “inkább hagyd rám”, aztán észrevétlenül egy “Silencio”-t szórok a lányra. Nem kockáztathatok, hogy beszélni kezd, és lebuktat bennünket. Amint biztonságban leszünk, feloldom természetesen. De igazából mielőtt a kiscsaj egyáltalán valóban magára vonhatná a figyelmet, egy nő teszi ugyanezt. Ismerős is valahonnan, talán a politikai rovatban láthattam pózolni Nott apjával egy képen. Párbajba keveredik a németekkel, és szeretnék segíteni neki, igazán, de előbb muszáj biztonságos fedezékbe vinni a sérülteket, úgyhogy habozás nélkül menekülök abba az irányba, amerre Theo mutat, magammal vonszolva “Laylát” is. Sikerül bejutnom vele az épületbe, és miután leültetem őt, leveszem róla a némító bűbájt, majd rászólok, hogy maradjon ott, aztán visszatérek az exemhez.
- Őt bízd rám, csak fedezzetek – azzal átveszem tőle az ő csomagját, “Eleonorát” is, akinek karját a vállamra emelve viszem be az épületbe, és fektetem le őt ott egy kanapéra. - Mi a szart is mondott az öreg...? - Próbálom magamban motyogva felidézni, milyen tippet adott az idősebb Nott a csajszi ellátásáról. - A fejét megemelni, aztán Expurgo és Ferula... - Még mindig csak magamban beszélek, miközben egy párnát teszek a lány feje alá, aztán elvégzem a két bűbájt, azaz kitisztítom és bekötözöm a fejét ért sérülést. Végül egy pajzsbűbájt is vonok köré, ami előbb-utóbb el fog halványodni, ha nem maradok, hogy fenntartsam, de vissza kell térnem a tesómékhoz, szóval reméljük, egy időre megteszi. Sajnálom a két harmadévest, de sosem jutunk ki, ha őket mindenhová cipelnünk kell magunkkal. Így több esélye lesz nekik, és nekünk is.
A társaságból egyedül Hollyn jár sikerrel, be tudja vonszolni a sebesült lányokat a házba, mielőtt eltalálná egy átok vagy puskagolyó. Theo, Hugh és Veda már nem ennyire szerencsések, a németek nem hagyják őket - Veda minden igyekezete ellenére nem bír el a két támadóval, azonban a németek egyelőre csak lefegyverzik, komolyabb támadást nem indítanak ellene. A bólintér maszkos férfi megragadja a nőt és a torkának pálcát szegez, míg a tigrismaszkos felváltva Theóra, Hugh-ra és az éppen visszatérő Hollynra irányítja a puskacsövet. - Te tényleg az ifjabbik Theodore Nott vagy - állapodik meg a tekintete egy pillanatig Theón. - Ismerem apádat, voltál te is a birtokunkon néhányszor. De ezek itt... Hollynra éppen csak egy pillantást vet, Hugh-n azonban hosszassan elidőzik, még az ezüst maszk sötét szemnyílásain keresztül is látni lehet a kételkedéssel vegyes megvetést. - Ha tényleg Rosierek vagytok, akkor bizonyítsátok. És mondjatok egyetlen jó okot, hogy ez a Halbblutschlampe mit keres veletek - mutat Vedára, ha esetleg valaki számára nem lett volna nyilvánvaló, kit értett félvér kurva alatt. - A Szent Huszonnyolcak közül kikhez házasodtak be az utóbbi pár évtizedben Rosierék? Halljam!
Hollyn Shelby varázslatosnak találta
Vendég
Hétf. Júl. 04, 2022 12:57 am
Hollyn & Veda & Hugh & Theo
Lux in tenebris
Hagytam, hogy Hollyn biztonságba vigye a lányokat, már csak azért is, mert tudtam jól, hogy mindenkit úgysem engedtek volna el. Ha pedig lett volna egy kis esze, akkor elhúzta volna a csíkot, akár segítségéért is ment volna, mert a velünk szemben lévő fickó nem szarral gurigázott. Ez főként akkor tudatosult bennem, ahogy kijelentette, hogy ismeri az apámat, sőt megfordultunk nálunk. Lassan, de biztosan ismertem fel az öreg Munter alakját és hangját, amitől csak még inkább elkapta a torkomat egyfajta szorongó érzés. Nem kedveltem Munteréket. Klaus Munterrel nem volt bajom, de a kisebbik fiútól, Sventől a hidegrázás kerülgetett. Tőle meg a pszichopata menyasszonyától. Hogy mondanák? Klinikai esetek voltak. − Nem lenne értelme hazudnom – feleltem csendesen, miközben megállapodott rajtam a puska csöve. Mondjuk, az részletkérdésnek számított, hogy az imént hazudtam a képébe Hollyn és Hugh miatt. − Apropó, köszönjük a meghívót Herr Munter. A családunk mindenképpen megjelenik a jeles eseményen, ha van olyan kedves, és nem loccsantja szét az agyamat – próbáltam húzni az időt, abban a reményben, hogy hátha idetéved egy aurorcsoport, de csak Hollyn ért vissza hozzánk. − Gyerünk Lyra, úgyis szereted a kviddics meccseken során hangoztatni a pedigrés rokonaidat. Ez neked nem lesz nehéz feladat – vigyorogtam rá Hollynra, egyfajta utalásként, hogy ha emlékezett az igazi Lyra kommentátori megjegyzéseire, akkor eszébe juthatott, hogy velem és Parkinsonékkal fixen rokonságban álltak. Ezek után pedig Hugh-ra pillantottam, hogyha kedves az élete, akkor kurva gyorsan fogja be a száját, mielőtt még jobban ront a helyzeten. Vedára esett a pillantásom, és tényleg nagyon sajnáltam őt, de nem tudtam segíteni neki. Így hát egy kelletlen fintorral így szóltam: − Imént ért ide. Semmi közünk hozzá, nem is volt időnk foglalkozni rohadt félvérekkel, mert sokkal fontosabb az, hogy kivigyük a barátainkat. Kérem, engedjen el minket. Azoknak az aranyvérű lányoknak medimágusi segítség kell. Felkészültem a legrosszabbra. Tényleg a legrosszabbra számítottam, pedig az esetleges átkokat és puskagolyókat szerettem volna elkerülni. Muszáj volt valahogy megszabadulnunk a vén Muntertől. De mégis hogyan koptathattam volna le?
remélem tetszik :3
Vendég
Pént. Júl. 15, 2022 9:22 pm
Ordítani volna kedvem. Hisztérikusan. Kikelve önmagamból. Olyan hangosan, amennyire a torkom bírja, és olyan sokáig, amíg a tüdőmben levegő van. Közben a szívem úgy dübörög a mellkasomban, mintha egy fékeveszett vonatot próbálna utánozni akaratán kívül. Egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy egy pálca hegye váj a finom, vékony bőrbe, és szegeződik egyenesen a nyaki ütőeremnek. Dühös vadállat módjára vergődök a fogvatartóm kezében, miközben a szememet le sem tudom venni a fehér pálcámról, ami illetéktelen kezekbe került – egyedül az vigasztal, hogy a magja eléggé kiszámíthatatlan, nem szeretik sem felhasználni, sem használni, úgyhogy valószínűleg alkalmatlan lesz a varázslatokra a neogecik birtokában, vagy nagyon ronda dolgokat fog művelni a mocskos kezükben. Egy ideig csendesen hallgatom a párbeszédet, miközben próbálom kiszabadítani a kezemet a szorításból. Oké, bevallom, ez kimaradt a repertoárból: az önvédelmi leckék. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire valaha is szükségem lesz, de, ha túlélem ezt a napot, az biztos, hogy ez a hiányosság sem lehet az többé. Ha képes is lennék megvédeni magamat, mondjuk azzal, hogy erőteljesen, teljes testsúllyal rátaposok a férfi lábikrájára, aztán gyomorszájon ütöm a könyökömmel, van rá sansz, hogy a másik, aki most még a kölykökkel foglalkozik, rám küld egy avadát, és akkor aztán tényleg baszhatom. De, ha egyedül marad velem, édes kettesben... - Ugyan miért kísérgetném a politikai ellenfelem porontyát Herr Arschgesicht? – teszem fel a költői kérdést a tigris maszkos alaknak, állva metsző pillantását, és most sem érdekel éppenséggel, hogy senki sem kérdezett, vagy osztott lapot nekem. Még ’pff’ hangot is hallatok, ahogy a szemeimet forgatom. – Egyébként meg a kölyöknek igaza van, és a helyett, hogy bájosan elcsevegnek, inkább segítenie kellene nekik, meg az eszméletlen lányoknak. Nem hinném, hogy Herr Carrow, Herr Rosier, vagy Herr Nott repesne az örömtől, ha a maga hibájából bajuk esne... – nem is beszélve az édesanyák haragjáról. Theodore mesélt a feleségéről. Kedves nő, és szeretné, ha ez így is maradna – és ennél többet nem is kellett mondania a jenkiről. Sokatmondóan vonom fel egyik szemöldökömet, és fanyar, undorodó, már-már grimaszba torzuló mosolyra rándul ajkam szeglete egy szempillantás erejéig. Az egyetlen reményem, legalábbis jelenleg, hogy a másik, a tigris maszkos neohalálfaló a gyerekekkel megy, hiszen menet közben is ki tudja kérdezni őket, és akkor megpróbálhatok kiszabadulni az engem gúzsban tartó félkegyelmű, erős szorításából, és vagy visszaszerzem a pálcámat, vagy a sajátját használom ellene. Ha pedig mégsem... nos, az baj. És annak dacára, hogy még most-, ebben a kiszolgáltatott patthelyzetben sem tudom befogni azt a nagy számat – nem véletlenül lettem előbb újságíró, aztán politikus -, tényleg sikítani volna kedvem, és hagyni, hogy megrogyjanak reszkető térdeim, és minél biztosabb, hogy Herr Munter a gyerekekkel megy, vagy annak az ellenkezője, annál jobban zsugorodik öklömnyire a gyomrom. Ha most nem hányom el magam az idegesség és a félelem bénító elegyétől, akkor soha. A szabadulásomat követően ugyanis nem szándékozom sem a politikai ellenfelem gyerekét, sem annak barátait magára hagyni Herr Munter társaságában – ordít róluk, hogy közük sincs a Rosierekhez.
“I like the darkness. There's something to the feeling of not knowing your surroundings, not seeing the color of things as they appear, but as they truly are. There's something about the unknown, the quiet, the cold. There's something unspoken about the dark, something I can never quite put words to. Something terrifying yet beautiful.”
A politikusnő felbukkanásából kerekedő zűrzavart kihasználva legalább sikerül megszabadulnom a lányoktól. Ez most így rosszul hangzik, de tényleg csak hátráltatnak a menekülésben, mert amíg őket cipeljük, mi is sokkal védtelenebbek vagyunk, plusz ők is nagyobb biztonságban vannak itt. Mr. Nott szavait felidézve igyekszem ellátni is a fejsérüléses csajt, de ennél többet most sajnos nem tehetek értük. Egyébként is vissza kell térnem a többiekhez, mert Hugh sajnos nem követett, és félek, hogy kinyíratja magukat abban a két percben, amíg távol vagyok. Igazából sokat nem is tévedek ezzel kapcsolatban, ez hamar kiderül, amikor elhagyom a házat, és azzal szembesülök, hogy a nácik mindenkit sarokba szorítottak, ráadásul a nőt már lefegyverezték, és már talán csak perceken múlik az élete. Az agyam erősen járatom, a szívem hevesen ver, és annyira próbálnék valami értelmes ötlettel előállni, amivel kimenthetnénk magunkat, de semmi. Egyszerűen semmi. Lehet, hogy tényleg itt fogunk meghalni, Theo kivételével, mindannyian. Miért nincs a közelben egyetlen kurva auror sem ilyenkor, hogy segítsen? Igen, kezdek kissé kétségbeesni, de még mindig próbálok jópofát vágni a szituhoz, fenntartani az álcánkat, ezt a színjátékot, amit talán senki nem hisz el. Ezt bizonyítja az is, hogy a fegyveres maszkos tesztelni akar bennünket. Kurva jó! Ezek komolyan kívülről fújják egymás családfáját, még ott a messzi északon is? Vagy ki tudja, honnan keveredett ide. De úgy persze könnyű mindenkit ismerni, hogy mindenki rokon mindenkinek, meg mindenki mindenkivel is... Mint egy rohadt szekta.
Nott tovább cseverészik a faszfejekkel, én meg mélyeket lélegezve próbálok megnyugodni, és végig gondolni, mire is utalgat a griffendéles. Mert egyértelmű, hogy súgni próbál. Igyekszem felidézni a meccseket, Lyra hangját... Igazából mindig bírtam a mardis csaj szarkasztikus, csipkelődő stílusát.
- Persze, hogy nem nehéz... Pedigrés alatt most komolyan magadra céloztál? - erőltetek magamra egy mosolyt. - Hisz a családom Nottékkal lépett frigyre, természetesen - ezeket a szavakat már a halálfalók felé intézem, és szeretném hinni, hogy magabiztosnak tűnök, de igazából görcsben van a gyomrom, és az agyam jelenleg nem képes feldobni több hasznos infót a kérdésre. Pedig biztos volt még más család is, akiknek a nevét hallani szerették volna tőlünk. Francba az egésszel. Alig észrevehetően oldalazva a testvéreim elé lépek, hogy takarjam őket, elsősorban Herot, ha úgy döntenének, hogy golyót érdemlünk.
- Azt sem tudom, ki ez a nő. Semmi közünk hozzá - felelek a másik kérdésre is a politikus felé pillantva. Ez legalább igaz. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy politikus, amíg ő maga meg nem erősítette ezt a kijelentésével. De közben a gyomrom még szorosabb gombóccá formálódik, amiért úgy érzem, tennünk kéne érte valamit, mielőtt a szemünk láttára loccsantják ki az agyvelőjét, csakhogy semmit sem tehetünk. Tulajdonképpen magunkért sem nagyon.
- Apánk, és az idősebb Theodore Nott valóban értékelné, ha segítene épségben kijuttatni innen bennünket, vagy legalább hagyna tovább me... - teszek még egy próbát a fickó meggyőzésére, ám a mondatot sem tudom befejezni, mert hirtelen valami felrobban mögöttem. Egy descendo találhatta el a közeli ház sarkát, ami szanaszét repül, és mögöttem egy ablak üvege is hatalmas robajjal kitörik, az üvegszilánknok csak úgy záporoznak ránk. A robbanás ereje sodor engem is magával, a földre esek, és több kisebb, illetve egy nagyobb vágás éri a karomat és egyes egyéb részeimet, beleértve az arcomat is, de most nem tudok a fájdalommal foglalkozni. Muszáj kihasználnom a pillanatnyi zűrzavart, a porfelhő adta előnyt, hogy megvédjem a testvéreimet. Pálcámat egyenese rájuk szegezve elmotyogok egy gyors varázslatot. A következő pillanatban mindketten köddé válnak a porban, ha jól gondolom, saját magukat sem látják jelenleg, csak Hero sírása hallatszik továbbra is a jelenlétükről árulkodva. Aztán a hangja irányába küldök egy silenciot is.
- Kiábrándító- és némító bűbáj - szólalok meg a szokottnál jóval erősebb Birmingham-i akcentussal abban a reményben, hogy így a németek nem érthetnek rendesen. - Meneküljetek innen, amíg tart a hatása! Bocsi, öcskös - nézek még sajnálkozva feléjük a semmibe, mielőtt feltápászkodnék, és Theot kezdeném keresni a káoszban.
A robbanás ereje mindenfelé törmelékeket repít, tökéletes alkalma nyílik @Theo Nottnak, @Hollyn Shelbynek, @Hugh Shelbynek és @Veda Vaughnnak a menekülésre. Theo arcát megvágja az egyik törmelékdarab, de ettől eltekintve sértetlenül sikerül behúzódnia az egyik mellékutcába - csak amikor hátrapillant, akkor veszi észre, hogy elveszítette a Shelby testvéreket és Vedát is. (Mesélői instrukció: Theo a 9. csoportban folytatja a játékot.) Hollynt elvakítja a szálló por néhány pillanatra, mire újból kitisztul a látása, a testvérei és a barátja eddigre már sehol sincsenek. Futásnak ered, hátha még a környéken találja őket, csak rohanás közben érzékeli, hogy a bal bokája lépésről lépésre nehezebben bírja a terhelést. (Mesélői instrukció: Hollyn a 6. helyszínen folytatja a játékot.) Hugh az öccsét védi a robbanástól, minden erejével arra összpontosít, hogy minél messzebbre és minél biztonságosabb helyre vigye őt. Az egyik épület mögé vetődve azonban Lyra Rosierbe botlik. (Mesélői instrukció: Hugh a 3. csoportban folytatja a játékot.) Talán Vedának volt a legnagyobb szüksége erre a robbanásra. Az őt fogva tartó neohalálfaló szorítása azonnal enyhül, a két maszkos német pajzsbűbájt vonnak maguk köré és elugranak a törmelékdarabok elől. Veda érzi, hogy a fejét éri egy kődarab, az éles fájdalmat kizárva szalad arrébb, míg végül a fokozódó szédülés térdre kényszeríti. Egy ház falának dőlve csúszik a talajra, enyhén homályosan látja, hogy egy vörös kislány macskaköveken heverő alakja rázkódik össze mellette - @Lily L. Potter az, aki szintén fejsérülést szenvedett még a zavargások legelején. Eközben @Cassiopeia Black, @"Orion Sorensen" és @Regulus P. Black biztonságban elmenekülnek a Jerry Preston, Cressida Boot és Rosier-Selwyn párosok között kialakuló párbaj közeléből. Regulus mindenki számára észrevétlen marad a lopott láthatatlanná tévő köpeny alatt, így először Cassie-ben sem tudatosul, hogy a fiú elsiklott mellőle, csak a méterekről érkező kiáltásra figyel fel: - Őket ismerem, segítenünk kell nekik! - Mire Cassie és Orion bármit is reagálhatnának, Regu már a két sérült mellett térdel, lehúzva a fejéről a láthatatlanná tévő köpenyt. Aggódó, de mégis elszánt tekintete egyértelművé teszi, hogy csak erőszakkal lehetne elvonszolni Lily és Veda mellől - Cassie-nek és Orionnak muszáj segítenie.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
em számítottam felmentőseregre. Sokszor vágták a fejemhez, hogy elkényeztetett voltam, hogy nekem minden annyira könnyű volt, és talán részben igazat is kellett adnom nekik - tényleg nem kellett hiányt szenvednem semmiben és stabil család állt a hátam mögött. De nem voltam hülye, tudtam, hogy itt nem fenyegetőzhetek a nagyapám nevével, hogy Anya nem fog előugrani egy szemetes konténer mögül és hazacipelni, ahol aztán Apa ellátja a kisebb horzsolásaimat és megdicsér, amiért ilyen bátor voltam. A nevemmel sem mentem semmire, felfogtam, hogy ezek neohalálfalók voltak, akik nem Black vért akartak ontani (kivéve ez az eszelős, aki méterekkel arrébb elrepített, látszólag pusztán a kegyetlen élvezet kedvéért), de ettől még nem peregtek le rólam a kósza átkok, nem kerültek ki a törmelékdarabok, nem tudtam mágikusan távol tartani magamtól a tömeget, ami halálra tiport volna. Pontosan olyan életveszélyben voltam itt, mint bárki más. Elveszítettem Ronant és egyedül maradtam, csak erre a fura nőre, a Weasley fiúra és az alpári paraszt aurorra számíthattam - ez pedig, valljuk be őszintén, nem volt sok, mert ebben a földi pokolban még akkor sem lettem volna biztonságban, ha maga Albus Dumbledore mászik ki a sírjából és kel a védelmemre. Így talán helyesebb lenne máshogy fogalmazni: csak magamra számíthattam. Magamra, a kevéske párbaj tudásomra, a szemfülességemre, az apró, gyors termetemre. És ez talán a kviddicspályán elegendő volt pár szép gólhoz és egy bravúrosan elfogott cikeszhez tavaly, itt viszont pontosan annyit ért, mint a könnyűszerrel kivédett sóbálvány átkom. Semmit. Az égvilágon semmit. De ettől még nem kuporodhattam le a macskakövekre sírni, egy Black ilyet sosem tehetett. Felálltam a földről, az alkaromon fájdalmasan égett a lehorzsolt bőr, de nem törődhettem vele, csak a pálcámat szorongattam és az utolsó pillanatban ugrottam félre az újabb felém küldött átok elől. - Depulso! - Bármikor máskor nagyon boldog lettem volna, hogy egyáltalán sikerült a varázslat, amit alig két hete vettünk Bűbájtanon és az évfolyamról alig néhányunk tudta az óra végére átrepíteni a terem túlsó felébe a gyakorlásra kapott díszpárnákat. Persze a maszkos alak olyan könnyedén pöckölte félre a varázslatomat, mintha csak egy papírgalacsinnal dobtam volna meg. Valószínűleg a következő varázslatával minimum a világ végére repített volna három darabban, ha nem vonja el a figyelmét valami, vagyis valaki, de arra már lehetőségem sem volt, hogy megtudjam, ki foglalta le - és őszintén, nem is érdekelt. Csak el akartam tűnni innen. Minden kviddicsedzésen összeszedett erőmet beleadva akartam futásnak eredni, amikor megéreztem az érintést a vállamon. Pánikolva emeltem fel a pálcát tartó kezem: - Capitu... - A varázsige közepén azonban elhallgattam. Cassie. Merlin szakállára, Cassie itt volt! Egyszerre emelkedett az egekbe a pulzusom és terjedt szét minden tagomban valamiféle hihetetlen nyugalom. Ha ő itt volt, már nem történhetett baj. Annyi mindent szerettem volna rázúdítani, elmondani, nem is, elpanaszolni mindent és könyörögni neki, hogy vigyen ki innen, de nem tettem. Ennek nem most volt itt az ideje és helye, és ebben a pillanatban arra is ráébredtem, hogy nem találom a szavakat. - Láttátok, hogy majdnem eltaláltam a pasast, ugye? - pillantottam előbb Cassie-re, majd Orionra várakozásteljesen. Jó, talán a dicséretözönre sem ez volt a legalkalmasabb pillanat, de Merlinre, nagyon jól esett volna most néhány bátorító szó. Minden színlelt bátorságom ellenére úgy simultam bele Cassie ölelésébe, a ruháját szorongatva, mintha az életem múlt volna rajta. - Tudom - bólogattam, és muszáj volt az ajkamba harapnom, mert az ölelésétől kaparni kezdett a torkom, a szememet pedig szúrták a feltörni készülő könnyek. Most kezdett rám zuhanni minden eddigi rettegés súlya, de még nem adhattam át magam a pániknak. Kérdés nélkül magamra terítettem a köpenyt - ami amúgy nagyon menő volt, már évek óta könyörögtem Apának, hogy vegyen nekem egyet, de persze nem volt rá hajlandó, mert szerinte nem volt rá szükségem -, hátra sem néztem, amikor magukra hagytuk a párbajozókat. Nem az én gondom volt, nem kattoghattam azon, vajon az auror, a nő és Weasley túlélik-e, mert ha csak kicsit is hagytam felszínre törni ezeket a gondolatokat, a térdeim megremegtek. Most még erősnek kellett lennem, már nem sokáig, csak amíg kijutunk innen. Árnyékként követtem Cassie-t, továbbra is a pálcámat szorongatva, hiába bizonyosodott be, hogy itt annyit ért a varázstudásom, mint kínai gömblángsárkány ellen buborékfújóval harcolni. De adott némi megnyugvást, hogy éreztem az ujjaim között az Ollivander-varázspálca ismerős fájának tapintását. Házak között kanyarogtunk, a tekintetemet mindvégig előre szegeztem, véletlenül sem a földre, nem akartam látni a macskaköveken fekvő mozdulatlan alakokat. És mégis... bármennyire is próbáltam kényszeríteni magam, nem bírtam megállni, hogy olykor ne nézzek le, ne állapodjak meg a pillanat törtrészéig néhány sápadt, vértől és törmelékportól mocskos arcon, az üveges tekinteteken és... Vörös. Göndör, vörös haj. Gondolkodás nélkül lőttem ki Cassie és Orion mellől, Lily Potter felé rohanva - aki egy túlságosan ismerős szőke nő mellett feküdt. Őt is ismertem, a Prófétából és Nagyapa történeteiből. Veda Vaughn, a Főnix Koalíció politikusa, a nagyapám egyik riválisa, a törtető fúria, ahogy ő nevezte. Láttam már a Minisztériumban, méltóságteljesen beszállni a liftbe, kijönni a parlamenti ülésterem kétszárnyú ajtaján, de most nem volt benne semmi tiszteletet parancsoló, a homlokán végigcsorgó vérrel. - Őket ismerem, segítenünk kell nekik! - kiáltottam hátra Cassie-nek és Orionnak, menet közben lehúzva a fejemről a láthatatlanná tévő köpenyt. Leguggoltam Miss Vaughn és Lily mellé, utóbbit óvatos mozdulattal próbáltam meg ülő helyzetbe húzni. - Nem lesz semmi baj, segítünk. - Szeretném leszögezni, hogy nem bírtam Lily Pottert és biztosan Miss Vaughnt sem ok nélkül nem kedvelte Nagyapa. De nem hagyhattuk itt őket, meghaltak volna, és azt egyikük sem érdemelte. - Itt van az auror rokonom, Cassie és Orion... mármint Sørensen professzor. Félrehúzódtam, hogy Cassie megvizsgálhassa Lilyt, Orion pedig Mrs. Vaughnt. - Ezt odaadom, szerintem neked nagyobb szükséged lesz rá - húztam le a vállamról a köpenyt, Lily felé nyújtva. - De lehet ketten is elférünk alatta, úgysem árt, ha valaki támogat. Egyáltalán lábra tudsz állni egyedül? Elég csúnyán néz ki a fejed, a szokásosnál is csúnyábban... Esküszöm, hogy csak a hangulatot próbáltam oldani. Komolyan. Kivételesen nem bántani akartam Lilyt.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Cassiopeia Black, Lily Luna Potter and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Először a szagok szöknek be a tudatomba... a por, a füst, és... valami ijesztő... tudni sem akarom. Aztán a hangok. Azok sem éppen biztatóak. Végül megpróbálom kinyitni a szemeimet, de mintha a szemhéjaim is porosak, nehezek lennének. Nem megy elsőre. És ahogy megmozdítom a fejem, a halántékomba éles fájdalom hasít. Felszisszenek, majd felnyögök. Megpróbálom kitapogatni, és amikor sikerül, az az előbbinél is jobban fáj, az ujjaimhoz pedig valami nedves, ragacsos tapad. Vér?
Megpróbálok visszaemlékezni, mi történt? Hol vagyok? Az utolsó emlékem...? Jennyvel azon vitatkoztunk, hogy melyik standhoz menjünk tovább, mivel anya nem volt a Reggeli Próféta csapatánál, pedig megbeszéltük, hogy ott majd találkozunk, miután megérkezünk a barátnőimmel a faluba. Az egyik kollégája azt mondta, hogy valami sürgős dolga akadt, és elment, arra pedig nem tudtak válaszolni, hogy visszajön-e. Szóval arra gondoltam, megnézhetnénk az auroroknál, hátha apa is eljött, és vele találkozott. De Jennynek más terve volt, aztán... Fogalmam sincs, képszakadás.
- Jenny? - megpróbálok felülni, de ez sem megy könnyen. Mindenfelé romok, törmelékek, félig az egyik lábamat is betemetik, de úgy érzem, annak legalább nem esett baja, csak ki kellene húznom valahogy alóluk. Épp körbefordítanám a fejem, hogy felmérjem, mi is vesz körül, amikor Regulus Black fut be a látóterembe.
- Regulus? - nézek rá értetlenül, és ebben a pillanatban nem is igazán esik le, hogy valószínűleg szemtől szemben még sosem neveztem a keresztnevén. - Hol vagyok? Ez... még Roxmorts? - Próbálnék valamit beazonosítani a közelben, ami választ adhat erre a kérdésemre, de nincs semmi ismerős, csak romok, por, röpködő átkok és... sérültek. Remélem, hogy csak sérültek. A rémület egyik pillanatról a másikra beköltözik a tekintetembe. Mi a fene történik itt?
- Maga auror? - nézek fel a Cassienek nevezett nőre. - Akkor ismeri az apukámat? Ő is itt van valahol? - Első pillanatra a gondolat megnyugtatónak hatna, ezért szinte reménykedve kérdezem. De ahogy még egy pillantást vetek a sok... sérültre... Már kevésbé tetszik a gondolat, hisz mi van, ha...? És anya? Talán még ő is itt van valahol. Meg Jenny? És a többi barátnőm? Szaporábban kezdem venni a levegőt, ahogy érezhetően kezd eluralkodni rajtam a pánik. Aztán meghallom Black kijelentését, és kitör belőlem egy sírós-nevetős valami.
- Te sem vagy szebb, ha ez megnyugtat – mosolyodok el végül halványan, végignézve rajta. - Azt hiszem, kellene egy kis segítség a felálláshoz. Nem tudom kihúzni a lábam - válaszolok, miközben a felém nyújtott holmira pillantok. - Láthatatlanná tevő? Klassz. Biztos elférünk ketten is alatta, amilyen kicsi vagy – jegyzem meg egy vérszegény félmosollyal, és csak most fogom fel, hogy korábban Regunak csak a fejét láttam lebegni magam előtt. Abban a pillanatban ez volt a legkevésbé furcsa, azt hiszem.
- Ugye ő nem... - halt meg? A hangom elvékonyodik, és nem merem hangosan is megfogalmazni a kérdést, mikor Black válla felett elpillantva azt látom, hogy Sorensen professzor épp egy másik fekvő sérültet készül megvizsgálni.
Lux in tenebris
Cassiopeia Black varázslatosnak találta
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Szer. Aug. 10, 2022 8:30 pm
Szó-szót követ, aztán a semmiből, annál nagyobb hanggal robban darabokra a ház, ami alig egy karnyújtásnyira van tőlünk, aminek hatására a neohalálfaló úgy enged el, mintha izzó vasat szorított volna még az imént. Nekem sem kell több, azonnal elugrok, de így sem tudok elmenekülni a rám zúduló, kisebb-nagyobb törmelékek elől. Érzem a hőt, ami a bőrömön szánt végig, erős ütést a fejemen, éles fájdalmat a koponyámban. Csak egy karcolás – mantrázom magamban. - Invito pálca – a gondolat sebességével röppen a kezembe a csontszínű, kagylóberakásos pálcám, azzal a markomban kezdek el szaladni... nos, valamerre. A hirtelen mindent elöntő porfelhőben az orromig sem látok, és csak a lábaim visznek előre. - Theo! Theodore Nott! – kiabálok, hátha a hangom átszüremkedik a pusztítás utózöngéjén és a dulakodó emberek hangjainak örvényén. Ha a gyerekek együtt vannak – márpedig bízom benne, hogy legalább ők nem szakadtak el egymástól, akkor, ha Theo Nott Jr. tudja követni a hangomat egészen idáig, akkor a másik két kölyök-, meg a baba is vele fognak tartani. Nem juthatok túlságosan messzire, amikor az éles fájdalom újra a fejembe hasít, mintha csak megint fejbe vágna valaki, de biztosan nem így van. Az arcom jobb felén patakokban ömlik a vér – legalábbis én így élem meg. Meleg folyamként csordogál le a friss, nyílt sebből, a cseppek megülnek a fehér blúzom gallérján, a pöttyök amorf formában terjengnek a finom anyag matériáján. Hamar rájövök, hogy idáig is inkább az adrenalin hozott el, semmint az erő, vagy az öntudat. Mintha kihúznák a lábam alól a talajt, úgy dőlök neki egy ház falának, aztán le is csúszok a tövében, hátamat az építmény még masszív részének vetve. Szempilláim sátra alól pillantom meg a mozduló, vörös üstököt. Lehet, hogy máskor, más körülmények között felismerem benne Lily Pottert, de most nem. - Hé – szólongatom -, hé, tarts ki, kislány. Mindjárt összeszedem magam, csak adj egy percet... – ezt akarom mondani, de, hogy sikerül-e befejezni, azt nem tudom, nem emlékszem rá, a kép homályos, és foltokban sötét, míg végül nem marad más, csak a végeláthatatlannak tetsző sötétség. Scheiße. Scheiße. Scheiße. Scheiße. Próbálok megszólalni, mondani valamit, amikor a hangok egyre közelebbinek tűnnek, de olyan, mintha tele lenne porral a szám és a torkom, úgyhogy csak valami nyekergés szerűre futja először. - Bassza meg – és másodszorra is csak ennyit sikerül kipréselnem magamból, alig fogom fel, hogy mi történik körülöttem, a fölém hajoló idegen arcába nézek, aztán a kislányra, a nőre, és megállapodik a tekintetem a fiún, aki ismerős valahonnan. Összeszorítom az egyik szememet, és úgy vizsgálom meg jobban. – Hah – és még el is mosolyodom, vagy, legalábbis próbálok -, te Pollux Black unokája vagy – bökök állammal a fiú felé. – Regu – lehet, hogy jobban szerette volna, ha Regulusnak nevezem, de az túl hosszúnak bizonyul ebben a szentségtelen pillanatban.
Hogy melyik volt az a pillanat, aminek intő jelnek kellett volna lennie? Minden bizonnyal, amikor Sirius-szal összeakadt a tekintetünk, miután felfedeztem a lefejezett sáska tetemét gondosan a papucsomba helyezve. Természetesen már csak azután, hogy egy jóízűt roppant a talpam alatt. Azt hiszem nehezen fogadta el, hogy a kapcsolatunkban én biztosítom mindkettőnk élelmezését, és így szerette volna bizonyítani nagykorúságát, miszerint képes az önálló életre, immár nyugodt szívvel szabadjára engedhetem. Egy pillanatig meglehet meg is fordult a fejemben, hogy kivágom, mint macskát sz@rni, de csupán átsuhanó gondolat volt, mert hát nagyon nehéz haragudni valakire, aki tenyérnyire tudja nagyítani a pupilláját. Nekem is meg kellene tanulnom ezt a trükköt, gyakrabban jönne jól, bár Durcellára tuti nem hatna, neki nincs lelke, csak valami dementor röpköd a mellkasában, de néha azt is megríkatja. Nem gondoltam volna, hogy vissza fogok vágyni abba a pillanatba, amikor egy frissen megnyiffantott ízeltlábú sírját vettem fel lábbelinek, azonban valami ilyesmi furcsa helyzetbe kerültem. A magam részéről randit terveztem, azonban Merlin gondolom már megint a balszerencsés üstjében tartotta a nevem, vagy ilyesmi, mert a helyszínnek kinézett városrész, már ha lehet azt annak nevezni, épp harcszíntérré változott. Persze az élet produkál meglepő dolgokat, mint például, hogy pont egy ilyen helyzetben adatott meg számomra az, hogy vitát nyertem Cassievel szemben. Ha nem arról lett volna szó, hogy épületek, és ezzel együtt fiatalabb és idősebb emberek hullanak darabokra, talán egy győzedelmes mosolyt is megengedtem volna magamnak, így erről inkább most lemondtam. Ragaszkodásom ahhoz, hogy igenis vele tartok, nem szexista gondolatokból, vagy férfiasságom bizonygató, önsimogatásból indult ki, egyszerűen úgy véltem, hasznomat fogja venni. Legalább átokfogónak jó leszek, mögöttem kétszer, ha nem többször is elfért… Mindenki jó valamire, ha más nem, hát elrettentő példának, vagy mi. Alapvetően már nem kockáztattam az életem csak úgy, mintha nekem is legalább kilenc lenne, mint Siriusnak, azonban néhány évvel ezelőtt ennél rosszabb helyeken is jártam. Talán egyszer ilyesmiről se árt beszélnünk Cassievel, de nem ez volt a megfelelő pillanat, amit mind a ketten elég gyorsan kénytelenek voltunk tudomásul venni. - Rendben, fedezlek. - Bólintottam, és valóban így tettem. A romokban álló épületek, és a törmelékek alól kisejlő testek látványa sajnos, vagy nem sajnos, nem hatott rám újdonságként. Persze, tanárként ilyesmivel már maximum kalandregényekben, vagy mugli filmekben találkozik az ember, azonban nehéz felejteni. De akkoriban nem gyerekekkel teli helyeket támadtak meg, mégis ki vetemedik ilyesmire? Egyszerűen az emberi gyarlóság és gonoszság képes mindig alulmúlni az elvárásaimat, pedig amúgy sincs éppen a legmagasabban a léc. Éreztem Cassie kezét a sajátomon, szerettem volna megfogni, és bátorítóan megszorítani, mert valami azt súgta, Regu nincs olyan messze, és egészben visszük majd haza. Erre viszont esélyem már nem maradt, hiszen a kölyök úgy suhant be a romantikusnak annyira nem nevezhető pillanatba, mint egy fotóbomber randalór. Meg kell hagyni, volt stílusa a belépőjének, bár nem úgy tűnt, hogy ez teljes mértékben szándékos lett volna. Szó nélkül indultam én is felé, miközben mással nem foglalkoztam, csak hogy egyetlen átok, vagy törmelék se találja el az előttem futó lányt. Még sose gondolkoztam azon, milyen apró is, mármint valahogy a temperamentuma mindig vagy plusz húsz centit biztosított számára, de most kicsinek, és törékenynek láttam, ahogy BÁRMI is történhetett volna. És azért egyedül én voltam a felelős, hogy ez ne így legyen, Merlinnek hála, a körülöttünk lévők inkább egymással voltak elfoglalva, mint velünk. - Persze, nagy szerencséje volt a pasasnak, hogy most nem vagy formában, különben biztosan ott hagyja egy-két fogát. - Nyúltam előre, és meglapogattam Regu haját. Biztos voltam benne, hogy fél, nem csodálom, szerintem azzal van a baj, aki hasonló helyzetben nem csinálja össze magát, néhány pszichopata mindig jut az ilyen szituációkra. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még hihettem benne, hogy ilyen gyorsan megtaláltuk a gyereket, vége is a magán akciónak, mehetünk haza. Sajnáltam az itt lévő embereket, nem az együttérzés hiányzott belőlem, azonban nem voltam olyan minőségben jelen, ami segített volna nekik, egyikünk sem volt. A kimenekítésnek van egy meghatározott menete, amit az angol aurorok ismertek, minden más csak hátráltatná őket, főleg a hősködés, az a legkiszámíthatatlanabb. Amikor azonban meghallottam Cassie hangját a fejemben, biztossá vált számomra, még jó ideig itt leszünk. Bár megértettem, tudtam, milyen fontos számára Leo, és sose kértem volna tőle olyat, hogy hagyja hátra az öccsét, a legjobb, amit most tehettem, hogy támogattam, javarészt párbaj tudással, mert azt én se igazán tudtam, merre találhatnánk meg a másik gyereket. Nem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat, amikor el kell magyaráznom Regunak, miért fontos, hogy ne kóboroljon el egy nagyjából HÁBORÚS ÖVEZETBEN, de amikor egyszerre már méterekre tőlünk hallottam a hangját, éreztem a késztetését egy hosszabb, és meglehetősen emelthangúbb beszélgetésnek. Talán egy kicsit később, ha nem röpködnek körülöttünk felváltva átkok és testrészek. - Ha véletlen szentimentálisan gyerek után sóhajtoznék egyszer, emlékeztethetsz erre a pillanatra. - Suttogtam Cassienek, miközben arra figyeltem, hogy Regu és a két sérült felé haladva semmi se öljön meg minket. - Regulus, legközelebb csak akkor mozdulj el mellőlünk maximum, ha egy átok elrobbantana… vagy akkor se. - Nem voltam a gyerek ijesztgetés híve, azonban a jelenlegi helyzet sem épp egy könnyed roxforti óra volt, és jobb, ha ezt komolyan veszi. Sajnos, vagy nem sajnos, de nem állhatunk meg mindenkiért, bármennyire szeretné. Ennek ellenére a sérült nő fölé hajoltam, nem volt épp biztató a fején lévő seb, viszont egy “halotthoz” képest sok hangot adott ki. Szerencséjére édesanyám jól nevelt, és mint olyan, rengeteg zsebkendővel voltam ellátva, amibe gondos hímzéssel voltak hol kisállatok, hol gyógynövények hímezve. Előhúzva a zsebemből kicsit kisebbre hajtottam, és a sebre fektettem. - Ezt tartsa ide. A fejsérülések hajlamosak jobban vérezni, mint amennyire súlyosak. - Csendesen beszéltem hozzá, igyekeztem a szemmozgását figyelni, bár nem, mintha abból meg tudtam volna állapítani, van-e agyrázkódása, maximum ha nagyon feltűnően kancsalítana, mondjuk magától is lehetett volna kancsal, ugye. - Nagyon jó, azt legalább nagyjából tudjuk, hogy a memóriája működik. Ha megnyugtatja, ez egy Black különítmény, a hölgy Pollux unokahúga, én pedig az unokaöccse vagyok, mármint nyilvánvalóan Polluxnak, nem Cassienek… most pedig jó lenne tudni, a fején kívül máshol érez fájdalmat? Fel tud esetleg állni? Szívesen nyújtok támogató kezet, de jobban örülnék neki, ha nem kellene Disney-hercegnős cipekedésbe fulladnunk, nem csupán monogám férfi létem miatt, hanem mert perpillanat szükség lehet arra, hogy fogdosás helyett egyesek hátsóját rúgjam szét. - Semmi jó elrontója nem voltam, azonban egyrészt itt a kutya se venné észre, ha Cassie elásna a romok alatt, másrészt viszont úgy vettem észre, valószínűleg tényleg jobb lesz, ha mindenre is számítunk.
Nem most volt itt a dicséretek ideje, ebben azt hiszem mind a hárman egyet kellett értsünk. A világunk robbanások, halálsikolyok és életveszély tarkította, voltaképpen csak ez volt a világunk, minden más csak halvány, kecsegtető, szinte elérhetetlennek tetsző ígéret volt. Mégis, nem tudtam igazán haragudni sem a felsőm görcsös mód, mintha csak az élete múlna rajta, talán az ő szemszögéből így us volt, szorító Regura, sem pedig Orionra, aki mintha mi sem volna természetesebb értett vele egyet. Egy kicsit talán megnyugtatta őt ez az egyszerű, a hétköznapok általánosságába könnyűszerrel beilleszthető kis jelenet. Mintha minden normális lenne. Egy kevés, feltörni készülő, de határozottan elnyomott, néhol mégis ki-kiszökdöső bűntudatot kerített hatalmába, ahogy ott hagytam Jerryt, az auror tanoncot és a nőt a baj kellős közepén, életveszélyben, már-már a biztos halál kapujában, azzal a felkiáltással: oldják meg ők, de esküszöm, nem tehettem mást. Az unokaöcsémért jöttem, nem pedig hőst játszani, hogy aztán a nap végén kitüntetéssel a mellkasomon, de végtagok, rosszabb esetben pedig az életem nélkül végezzem. Arról nem is beszélve, hogy Merlin tudja miért és hogyan, de az öcsém is itt volt. Itt, ennek az őrületnek a kellős közepén, ahol oly’ mértékben, oly’ gyorsasággal hullottak az emberek, mint Corban Yaxley egykoron szőke hajszálai a száműzetésben töltött évei alatt. Erős késztetést éreztem, hogy láthatatlanná tévő köpeny biztonsága ide, láthatatlanná tévő köpeny biztonsága oda, mégis megfogjam Regulus kezét és addig ne is engedjem, amíg biztonságos helyre nem érünk. Ellenálltam ennek; azzal győzködtem magam, hogy tizenhárom - lassan tizennégy, ahogy mindig, minden egyes alkalommal, nagyfiús, mégis kissé gyermeteg orrfelhúzással kikérte magának, ha csak megemlítettük a korát - évesen fel tudja mérni mit lehet és mit nem. Hogy egy támadás kellős közepén, amikor nem tudhatja: mi és hol robban legközelebb, mi és hogyan akarja megölni; nem téblábol el semerre, de… nem. Amikor méterekkel távolabbról, halkan, de érthetően felcsendült a hangja egy pillanatra az ütő is megállt bennem. Mit keres ott? Miért nincs mellettünk? Ki volt, ki merte… Gondolatok ezrei cikáztak az agyamban; képek versengtek egymással, a lehető legrosszabb, legfájdalmasabb lehetőségek peregtek le előttem. A szívem még akkor is majd’ kiugrott a helyéről, amikor már láttam… láttuk, hogy nincs támadás, nincs robbanás, nincs minket fenyegető maszkos alak, nincs más, csak Regu, amint két sérült mellett térdel és segítséget kér. - Ne aggódj, biztos lehetsz benne, hogy emlegetni fogom. - Amúgyis ő volt az, aki néha napján a macskára hivatkozva - mintha bármiben is hasonlítana - be-bedobta a gyerek témát. Mintha tartana ott a kapcsolatunk, mintha... - Te nézd meg Veda Vaughnt - vetettem egy gyors, futó pillantást az egyik sérültre, szőke rövid haj, kicsit hosszúkás, mégis fiatalos arc, csinos ruha, ismertem őt, noha csak látásból és Pollux kemény, szilárdan ítélkező megjegyzéseiből; Apám nem sok említést tett róla, hiába volt az ő politikai ellenfele is a parlamenti viták során, úgy hiszem, az ő lelkivilágát nem kavarta fel komolyan a félvér hölgy jelenléte, vagy úgy pusztán a léte -, én meg ránézek a W… lányra, a lányra. Nem tagadom, a legkevésbé sem volt kedves valakit csak azért majdnem Weasleynek szólítani, mert vörös hajjal verte áldotta meg az ég, vagyis elsősorban inkább a genetika. Ettől függetlenül, azt hiszem, feltétlenreflex volt ez minden aranyvérű részéről. Brit földön, legalábbis. Amolyan belsős poén - már ha nevezhettük egyáltalán annak. - Igen, az vagyok - térdeltem a kislány mellé, miközben óvatosan a hóna alá nyúltam, a kezem pedig a hátára fektettem, hogy így is segítsek neki kicsit feljebb ülni. Gyors mozdulatokkal ellenőriztem a látható sérüléseit. - Nem tudom - ingattam ide-oda a fejem, hangom őszintén csengett. Elengedve a nem kissé szarkasztikus megjegyzésemet a vörös haj és a Weasleyk kapcsolatáról, nem tudtam ki lehetett ő, kinek a lánya. - A többiektől külön érkeztem, ma szabadnapos vagyok, csak Regu és az öcsém miatt vagyok itt. Értük jöttem. De ez most nem fontos. Te hogy vagy? El tudod nekem mondani mit, miket és hol érzel? - érdeklődtem gyengéden, mégis határozottan, figyelmen kívül hagyva Regulus nem túl kedves, jól nevelt fiúhoz legkevésbé sem illő megjegyzését. Pollux Black biztosan nem díjazta volna, főleg hogy így nyíltan a szemébe mondta. Bármikor máskor biztosan felhördültem volna: nem nevezhetsz így egy kislányt, semmikor, semmilyen körülmények között, még ha igaza volna esetleg, akkor sem - most értelemszerűen nem volt -, de a kislány reakciója nyomán ezt megtartottam magamnak, magamban. Látszólag - csak úgy, mint korábban az unokaöcsémnek - neki is szüksége volt valami normálisra, vagy legalábbis ahhoz hasonlatosra, ebben a szürreális helyzetben. - Igen, életben van, ahogy hallom már magánál is. Csak megsérült, mint te; de ne félj, mind a ketten rendbe jöttök. - Felelőtlen kijelentés volt ez egy biztató, megnyugtató mosoly kíséretében. Mégsem hazudtam, mindennél jobban akartam hinni abban, hogy amit mondtam az igaz, hogy túléljük ezt a földi poklot; kellemetlen, ritkán felidézendő emlékké redukáljuk, semmi többé. Óvatosan emeltem meg a törmelék darabot, ami fogva tartotta a kislány lábát, hogy ki tudja húzni. Csúnya sérülés volt az is, de csont nem látszott ki, csak egy koszos horzsolás és vér, noha ez semmit sem jelentett, még bármi lehetett: törés, zúzódás és csak kis fájdalom is a külső behatás nyomán. - Regu, segítsd fel a kis barátnődet, ha nyakadba kapaszkodik félkézzel, te pedig átkarolod az oldalát, talán úgy a legegyszerűbb. Neked és neked is - néztem a másik gyerekre -, könnyebb lesz ránehezedned és ha fáj a lábad így nem terheled feleslegesen, aztán rátok terítem a köpenyt - vettem magamhoz az említett ruhadarabot, türelmesen várva, nézve, szurkolva, szükség esetén instruálva, segítve, míg stabilan egymás mellett nem álltak. Rájuk terítettem a talár, ám a kapucint még nem húztam rájuk, valamit még mondanom kellett nekik, csak a további "balesetek és félreértések" elkerülése végett: - Figyeljetek: szomorú ezt mondani, de nincs kapacitásunk arra, hogy minden barátot és ismerőst kimentsünk, akit csak meglátunk útközben. Szóval ne fussatok oda, bárkit is vesztek észre, főleg ne reflex szerűen, gondolkodás nélkül. Nem tudhatjátok milyen helyzetben találjátok őket… kivel szemben állnak. Vannak itt varázslók, nem is kevesen, akik gondolkodás nélkül ölnek meg titeket, ha úgy látják jónak, mit sem törődve a korotokkal, a származásotokkal. Csak maradjatok a közelünkben és bármi is történjék, bármekkora bajba is sodródnánk, ne vegyétek le a köpenyt. Ez az egyetlen hatékony, valamirevaló védelmetek. Megértettétek? - komoly voltam, ellentmondást nem tűrő, de határozottan nem durva vagy követelőző, az sosem vezetett célra. Értettem, hogy Regu miért sietett a kis barátnője és Veda Vaughn segítségére, de… ez egy ilyen helyzetben nem így működött, nem sokszor és nem mindenkivel. Ugyan nem volt ez háború, annak maximum csak az első, talán még nem is a legkeményebb, levéresebb, letöbb áldozatot kívánó csatája, de itt és most más szabályok érvényesültek, nem azok, amelyeket az iskolai párbajszakkörön és úgy általánosságban az órákon tanultak. Aki gyenge volt, képzetlen és védtelen, mint ők, az könnyen végezhette élettelenül, pusztán egy névként a statisztikában. Nem hősködniük kellett, bármennyire is csúnyán hangzott ez, hanem menekülni és biztonságba húzódni. Az auroroknak és mind azoknak a felnőtteknek, akik nem Yaxley oldalán harcoltak, így lehettek a legnagyobb hasznára, ha nem kellett még rájuk is ügyelni. - Miss Vaughn hogy van? Fel tud állni vagy támogatásra szorul? - fordultam a másik páros felé, miután a kapucnit is ráhúztam a gyerekek fejére. Legalább ők biztonságban voltak… nagyjából.
Meissa Lestrange-Black varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
A Blackekből álló rögtönzött különítménynek sikerül talpra állítania először @Lily L. Pottert, majd @Veda Vaughn-t is. Lily könnyedén elfér @Regulus P. Black láthatatlanná tévő köpenye alatt, a két gyerek az esetleges ellenségek számára láthatatlan marad, bár @Cassiopeia Black és @Orion Sørensen figyelme így sem lankadhat, kivont pálcával indulnak tovább, hogy megkeressék Cassie öccsét, Leót. (Mesélői instrukció: A csapat minden tagja a 3. csoportban folytatja a játékot.)
