Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Otto Gwyndion Ackerley nem is sejti, amikor összefut Roxmortsban @Lynette Weasley-vel és megkínálja a kedvenc diákmunkását egy csésze latte különlegességgel, hogy hamarosan életük talán legszörnyűbb néhány órája vár rájuk. A Bean There teraszán ülnek éppen, amikor hirtelen minden elsötétül. Még ki sem világosodik az ég, amikor egy kósza átok eltalálja a kávézó épületét, az ablakok és a téglák berobbannak, a ház egyik fala hatalmas hangzavarral omlik le. Lynette-nek sikerül még időben pajzsbűbájt emelnie maguk fölé a sötét ellenére, így ők megússzák kisebb zúzódásokkal, de amint szertefoszlik a fekete füst, láthatják, hogy a többi vendég nem volt ennyire szerencsés, maga alá temette őket a törmelék. Ekkor jelenik meg @Holden Briggs és @Jerry Preston, akik azonnal a sebesültek megsegítésére sietnek - vagyis csak sietnének, ha egy hirtelen széllökés nem csapná őket a falnak. @Reginald Rappaport arca ugyan nem látszik a viharmadarat idéző ezüst maszk mögött, de a két auror azonnal felismeri és tudják, hogy ez nem rutinmunka lesz. @Fred Weasley kétségbeesetten keresi Rose-t, mikor a jelenet közepébe csöppen. Reagálni sincs ideje, mielőtt Briggs parancsnok egy egyértelmű parancsot ugatna oda az aurortanoncának: - Pakold el a törmeléket, kölyök, amíg mi elintézzük ezt geciputtonyt Prestonnal.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Faszom kölykök, faszom sátrak, faszom színpad, faszom Roxmorts. Úgy éreztem magam, mint egy ügyeletes csövedék járőr, aki még arra is haszontalan volt, hogy normális munkát végezzen. Ráadásul a nyakamba akasztották azt a fogyatékos kínait, hiába nem voltam rohadtul kommandós, de Holden biztos kurva viccesnek találta, hogy mi ketten alkossunk egy párt. Nem volt elég a Roxfort folyosóin hallgatni a pofázását, nyilván nem… Szóval ott álltam, természetemnél és a körülményeknél fogva síkidegen, már ki tudja, hányadik szál cigarettát szívva, végül már csak azért, hogy a köhögését hallgassam, akárhányszor felé fújódott a füst. Egy ilyen köhögőroham során jelent meg a színpadon a Selwyn nő. - Nézd meg ezt a beltenyésztett sáskát -morogtam a színpad felé biccentve. -Kurva jó, hogy azok tartják tisztavérűnek magukat, akiknek a családfájuk egy koszorú. Válaszolni már nem maradt ideje a kölyöknek, mert ekkor megjelent az a szellemi sérült Goyle és felrobbantotta a fél közönséget, a sok hülye meg nyilván pánikolt, ami csak segített, hogy kitörjön a teljes káosz. Káromkodva dobtam el a cigimet és utasítottam a hülyegyereket, hogy menjen, tegyen rendet. Nekem meg kellett keresnem Holdent, mert ha azok is itt vannak, akikre mi gyanakszunk, akkor kurva nagy szarban vagyunk, és a legrosszabbakat kell nekünk leállítanunk, mégpedig minél gyorsabban. Szerencsére rövid keresés után megtaláltam Briggset, még a kijelölt helyén volt, ha jól láttam, akkor a Fletcher lányt zavarta el, bizonyára a családja védelmére. - Holden! -szóltam rá rögtön. -Meg kell találnunk ezeket a geciket. Nyilván nem Goyle meg a sáskanő állnak ennek a hátterében, és ha Yaxley fasztarisznyái itt vannak, akkor nagyon beszoptuk. Neki is vágtunk, pálcát előreszegezve, az átkokat hárítva, minden maszkos felé támadást intézve. Ha jól hallottam, az egyiket el is találta a kedvenc csontrobbantóm, legalábbis a sikolyából erre következtettem. Lehet, bele is döglik. Remélem, hogy beledöglik. A kávézó közelében jártunk, amikor elkezdett omladozni a fal, alatta ki tudja mennyi emberrel. - A kurva életbe… Segítenünk kellett, nem is volt kérdés, tekintve, hogy egy aurortársunk sem volt jelenleg a közelben. Ellenben egy lebegtetőátokra sem maradt időm, hogy az egyik nagyobb faldarabot eltávolítsam az összepréselt civilekről, mert a következő pillanatban a még félig álló falnak baszódtunk, és a maszkot meglátva már az sem volt kérdéses, hogy kinek hála. - Kezd kurvára elegem lenni ezekből a szeles arisztokratákból. Kezdj velük valamit, megpróbálom addig feltartóztatni. Mintha annyi esélyem lett volna az ellen a pszichopata szarzsák ellen, aki képzettebb elemi mágus volt, mint bárki, akit valaha ismertem ilyen képességekkel. De ki nem szarja le? Auror vagyok, bassza meg, akkor is visszatámadok. Falat húztam fel a sérültek és Rappaport közé, mielőtt elkezdtem volna sortűzben küldeni felé a kedvenc átkaim csodálatos válogatását, mindezt persze az esélytelenek nyugalmával. Ha megdöglök, így jártam.
Fred Weasley and Holden Briggs varázslatosnak találta
- Ha rajtam múlna, azt a náci selyemtyúkot már akkor kényszerzubbonyban vitték volna el, amikor kiment az Abszol útra osztani az észt - böktem a cigerattám égő végével a színpad irányába, bár Vivian enélkül is biztosan tudta, kire céloztam. - És még a bátyámra mondják, hogy szélsőséges, hát faszom... Beleszívtam a cigarettába, de a füst szinte a torkomon akadt, mikor a robbanás hangjába beleremegett az egész falu. Reflexből húztam pajzsot magam és Viv elé, mielőtt még a gyorsan terjedő sötétség ránk ereszkedett volna. A pulzusom az egekbe szökött, csak egy valami járt az eszemben: Frida és Becca is ott voltak valahol a tömegben. Végigpörgettem a délelőtt eseményeit magamban, mintha ez segíthetett volna kitalálni, biztonságban voltak-e éppen. Fridát legutoljára a Helios sátránál láttam, mikor Vivvel arra járőröztünk, éppen csak pár szót váltottunk, mindkettőnknek túl sok dolga volt ahhoz, hogy egymással legyünk elfoglalva, Beccával futólag beszéltem csupán, amíg kipakolt a standjára a testőrével. Azóta bárhol lehettek, akár a színpadnál is... De erre most nem gondolhattam, a pániknak nem most volt itt az ideje és helye - még akkor sem, ha az augusztusi események óta olykor embert próbáló feladat volt megőrizni a hidegvéremet és a fight or flight reakciónak egy megfontolt variációját választani, olyat, ami a kommandó parancsnokához illett, nem egy beszari kölyökhöz. Ez azonban nem olyan volt, mint ami augusztusban történt, nem éreztem a tarkómon a forró medvelehelletet, tiszta fejjel tudtam gondolkodni, csak a Frida és Becca miatt érzett aggodalmat és a haragot kellett felszín alatt tartanom. Az irracionális halálfélelem - egyelőre - nem nyert teret. Rászorítottam Viv karjára, némán jelezve, hogy ne mozduljon mellőlem. Az erős pajzsbűbáj megvédett minket a lökdösődő tömegtől, stabil álltunk a helyünkön, amíg szétoszlott a sötétség... és az égen megláttam azt, amit tizennégy éves korom óta egyszer sem. - Keresd meg Fridát és vigyázz rá - utasítottam ellentmondást nem tűrve Viviant. - Gyűjts össze minél több civilt és tereld őket a falu szélére, én addig megkeresem Prestont. Be kell zúznunk néhány koponyát... Magam elé tartott pálcával, az udvariasság csíráját is félredobva törtem utat magamnak, de alig pár háznyi távolságra jutottam, mikor Jerryvel egymásba futottunk. - Pont téged kerestelek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Ezek biztosan Yaxley seggnyalói. Valamelyik maszk alatt ott lesz az egyik jobbkeze, Mulciber, Rappaport vagy tököm tudja. Őket kell elkapnunk, lehetőleg élve. Jerryvel faltörő kosként indultunk meg a pánikoló, lökdösődő emberek között, átkokat hárítva és megsorozva az ellenfelet - bár ezúttal ez sem volt egyszerű feladat, ügyelnünk kellett rá, hogy egyetlen kósza varázslatot se térítsünk el a röppályájáról a civilek felé és a mi támadásaink se tévesszenek célt -, lassan, de biztosan haladva. Preston átka szilánkosra robbantotta egy maszkos alak karját, de ezúttal nem volt időm lelkesedni a gyönyörű találatért. Egy taroló átokkal eltörtem az egyik MiM-tag lábát, a többit már az embertömeg végezte el, csak annyit láttam, hogy összeesett, a menekülők pedig habozás nélkül eltiporták. Ekkor csapódott be tőlünk nem messze egy átok a Bean There oldalába, a kávézó fala megrepedt és hangos robajjal omlott le, maga alá temetve szinte mindenkit, aki a teraszon keresett menedéket. Jerryvel egymáshoz sem kellett szólnunk, különösebb megbeszélés nélkül tudtuk a dolgunkat. Éppen csak az egyik lezuhant faldarabra szegeztem a pálcám, hogy megszabadítsak tőle egy rémisztően kitekeredett pózban fekvő embert, amikor a másodperc tört része alatt vágódtam neki az épület megmaradt falrészletének, a tüdőmből minden levegő kipréselődött, a hátamba és a fejembe éles fájdalom nyilallt, mielőtt lezuhantam volna az esőáztatta téglaportól mocskos földre. - Faszom Darth Vader... - Azonnal talpra szökkentem, ignorálva a fájdalmat. Nem kellett látnom Reginald Rappaport arcát ahhoz, hogy tudjam, ő nézett rám a viharmadarat idéző maszk szemnyílásai mögül. Felhúztam egy láthatatlan falat magam és Rappaport közé, mielőtt Jerry utasítására megindultam volna a védtelen civilek felé. Csak remélni mertem, hogy Jerrynek legalább addig sikerül feltartóztatnia ezt az állatot, amíg néhány törmelékdarabot arrébb lebegtettem és az épen maradt emberek el tudták vonszolni a társaikat. Kár volt reménykednem. Alig néhány kilónyi téglát reptettem el, mikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Preston nem fog elbírni Rappaport tornádó erejű széllökésekkel megfűszerezett átokválogatásával. A kibaszott kurva életbe... - Vigyetek mindenkit a Szellemszállás felé, onnan vissza lehet jutni a Roxfortba - utasítottam a Weasley-ket megszégyenítően vörös hajú férfit és a nála valamivel fiatalabb lányt. Ekkor futott be egy nagyon is ismerős arc a képbe, Fred Weasley, a lehető legjobbkor időzítve. - Pakold el a törmeléket, kölyök, amíg mi elintézzük ezt a geciputtonyt Prestonnal. Nem vártam meg a Weasley fiú válaszát, mielőtt Jerry segítségére siettem volna. Rappaport háta mögé kerültem, szívem szerint az összes főbenjáró átokkal és a saját kaszabolóátkommal egyszerre soroztam volna meg, de tanultam az augusztusi találkozásunkból, amikor egyetlen hanyag mozdulattal rántotta Cameron Castillót a támadásaim útjába emberi pajzsként. Óvatosnak kellett lennünk, mert biztos voltam benne, hogy Rappaport nem kímélt volna sem nőt, sem gyereket, sem férfit. És még milyen jól sejtettem... Ahogy felülkerekedtünk volna Jerryvel, az az amerikai faszkallantyú azonnal széllökést indított a terasz irányába, sodorva magával a téglákat, a kávézó berendezését és bármit, ami agyoncsaphatta volna az életben maradt embereket. Az asztalok felé intettem a pálcámmal, nonverbálisan falat építve belőlük a vörös duó és Fred Weasley elé.
Nem kellett ahhoz látónak lennem, hogy már akkor tudjam, hogy ez a nap is borzalmasan fog telni, amint az ébresztőm negyedik jelzésére felébredtem. Végre meg kellene tanulnom nemet mondani, kiváltképp, ha a szeretteim próbálnak kirángatni az odúmból, hogy emberek közé keveredjek, hisz annak sosincs jó vége: vagy saját magam járatom le a kínos viselkedésemmel, vagy az alkohol, vagy olyanokkal kerülök ismeretségbe, akik a sírba kergetnek, vagy tömeghisztéria kerekedik… rendben, ez még a listán, de legalább eljutottunk oda, hogy legközelebb – már ha lesz olyan – ezt is bevegyem a mentségeim listájára, miért nem áll eszem ágában sem szocializálódni. Persze igyekeztem a lelkesedés látszatát nyújtani Rose számára, eljátszani a támogató idősebb rokont, próbálva nem lehúzni az összes képzést, amellyel szemez -talán ez a legnehezebb része-, s a legkevesebbet keseregni azon, hogy ezt Rox-szal már nem tehetem meg. Büszkén bevallhatom, némi idő elteltével már egész ráéreztem, hogyan ignoráljam a környezetem, csupán a párosunk alkotta apró buborékra szűkítve a külvilágot, még a színpadra kerülő kubista képződményre is csak unokahúgom pillantása hívja fel a figyelmem. Csupán egy mondata elég is volt hozzá, hogy ne is figyeljek már oda szavaira, annyira nem érdekelt az elnyomott aranyvérűekről szóló melodráma, melyet minden alkalommal előad, amint csak lehetőséget lát arra, hogy nagyközönség előtt járassa le magát. Tulajdonképp a földön heverő knút is jobban lekötötte a figyelmem, hamar csata dúl bensőmben: lehajoljak-e érte, megkockáztatva, hogy ezt valaki észreveszi, és életem végéig ezzel a szégyenérzettel kelljen kimásznom az ágyamból minden reggel (pardon, délben), vagy pont a szerencse fog elkerülni nagy ívben, ha ezt nem teszem meg? Hirtelen sötétségbe borult a világ szemeim előtt, egy pillanatra azt hiszem, aggodalmam valóra vált, s egy idegen, pusztán a szórakozás kedvéért leütött, azonban a halántékomon érzett melegség hiánya végül megdönti ezt a teóriám. Mire észbe, valamint Rose után kapnék, hogy ne váljunk el egymástól, a tömeg mindkettőnket elsodor; hiába is gondolná azt az ember, pofonegyszerű kiszúrni egy vörös üstököt, a pánikoló, hömpölygő embertömegben, melybe egyre inkább magam is beleolvadtam, s az örvénylő színkavalkádban lehetetlen küldetésnek bizonyult. Felesleges lett volna a nevét kiabálnom, hátha legalább ő észrevesz, a rettegéssel és fájdalommal teli sikolyok úgyis elnyomták volna hangom. Ha baja esik, kinyírnak otthon… meg a jó francokat, megkímélem őket a fáradságtól, magammal végzek, mielőtt még Hermione néni és Ron bácsi színe elé kerülnék.
Utolsó mentsvárként abba az irányba evickéltem magam, melyet látszólag mellőz a nép, hátha legalább úgy én láthatóvá, észrevehetővé válok a lány számára, de csupán átverekedve magamat a tömegen tudatosul bennem ismét a józan paraszti ész fogalma. Miért is reméltem, hogy engem segítve kerülik el ezt az utcarészt? Bár normális esetben még a Preston-Briggs párost is kerülném, sőt, igazából bármiféle ismerőst, akivel az illem azt követelné, hogy leálljak bájcsevegni az út kellős közepén, de jelen esetben a legkellemetlenebb beszélgetőpartner címért járó trófeát mindenképp a velük szemben álló, pálcájával hadonászó maszkos alak vinné el. Tekintetem végigszalad az őket körülvevő káoszon, melyért kétség kívül az utóbbi személy vonható felelősségre, viszont nem is az őrjöngése az, amely a leginkább aggodalommal tölt el. A romok mellett, pont ott, ahol a legkevésbé vágynék rá, rögvest két vörös alakot is megpillantok, Lynette-et és… haljak meg, fogalmam sincs, ő melyik Weasley-ág tagja. Mégis hány rokonom épségéért kell aggódnom? A rögtönzött tervemet, miszerint azonnal elrángatom innen mindkettejüket, Briggs határozott hangja, valamint az irreális félelem attól, hogy meghúz valamelyik vizsgámon, töri derékba. Dögöljek meg helyben, de hogy én haza nem kullogok a szüleimhez azzal, hogy „aurornak béna vagyok, de legalább az adóbevallásotok még meg tudom csinálni, hadd költözzek vissza hozzátok”, az egyszer biztos! - Értettem… - vetem alá magam a parancsának szemlesütve, ellenkezés nélkül, azonnal a törmelék, s a Weasley-páros felé futok. - Ugye nem esett bajotok? – veszem szemügyre aggódva mindkettejüket, miközben szánalmas próbát téve arra, hogy megnyugtassam picit Lynnt, -vagyis inkább mindkettőnket-, gyengéden átkarolom. Reszketeg sóhajjal válok el tőle, szenvedő arccal szemlélve a romokat; oktatóm megtalálta a legalkalmatlanabb egyént arra, hogy eltakarítson bármit is… Ha épségben hazaérek, imába foglalom Eric nevét, amiért nem járatott le még nagybátyja előtt, meghagyva nekem az elismerő feladatot. "Találd meg a rendszert a káoszban" mantrázom magamban, próbálva elhessegetni minden zavaró tényezőt, a háttérben repkedő átkokat, a fájdalmas jajveszékelést, s csak azzal foglalkozni, nehogy véletlen olyan törmeléket mozdítsak el, amely egy másikat is tart, s összeomolva még nagyobb sérülést okozzanak; koncentrálásomból azonban rögvest kizökkent a hátam mögül érkező baljós robaj, melynek eredetét meg sem merem szemlélni, nehogy végképp elveszítsem a fókuszt, s elejtsem az épp most lebegtetett ajtókeretet. Ha pusztán a matematikára alapozunk, a létszámfölény Preston és Briggs kezében van, de ha halálfaló lennék, még én magam is hasonlóan cselekednék, s „dögöljön a szomszéd tehene is” elven a civileket sem kímélném. - El kell tűnnötök innen minél előbb- mindig is gyűlöltem megmondani másoknak, mit tegyenek, hisz általában azt sem tudom eldönteni, én mit csináljak, keresve is nehéz találni olyat, aki kevésbé képes motiválni magát, mint én, most mégis belső kényszert érzek erre. Fel kellett volna szednem azt a knútot…
A borongós idő ellenére izgatottan vártam a Börzét, hiszen mindenképpen szerettem volna eljutni az Akadémia standjaihoz. Kicsit sajnáltam, amiért Denny ennyire összenőtt a mardekáros haverjaival, mert Zabini jelenlétében köszönni sem mertem neki. Kerültem a pillantásukat, s némán tűrtem az aurorok ellenőrzését, majd amikor a faluba értünk, akkor elszaladtam a roxforti kis csapattól, és egyenest a tanárképző standja felé indultam. Pár percet töltöttem ott, amíg rájuk zúdítottam a kérdéseimet, majd gondosan összehajtogattam egy prospektust, amelyet a zsebembe tettem. Elgondolkoztam azon, hogy számomra véget is ért ezzel a Börze, hiszen célirányosan mentem, más terveim nem voltak, és valljuk be, barátokban sem bővelkedtem. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Ottonál kötöttem ki, s bár szerettem volna beállni segíteni neki a vendégek kiszolgálásában, nem engedte. Helyette kiült velem a teraszra, az orrom elé tolta a kedvenc lattémat, és a csöpögő esőben panaszkodtam neki. − Otto – pillantottam rá szomorúan, miközben a pálcámat a köralakú asztalkára helyeztem. – Mit tennél, ha nagyon kedvelnél valakit, de… Az ajkaimba harapva megráztam a fejemet, hiszen butaság lett volna ezzel előhozakodni. Mégis pár pillanat múlva összeszedtem magam, hiszen Ottóra nem csak a munkaadómként tekintettem, hanem a barátomként, s talán nem túloztam, ha azt állítottam, hogy vele jöttem ki a legjobban. − Szóval, mit tennél, ha lenne valaki, akit kedvelsz, de szinte lehetetlenség közeledni felé, mert ő aranyvérű, és olyan baráti vannak, akik megvetik a félvéreket és a mugliszületésűeket? Azt hiszem, el kellene engednem a dolgot, de szerintem ő sem érzi jól magát abban a közegben, mégis mintha félne kiszakadni onnan – kértem ki Otto véleményét, majd önmagamat marcangolva belekortyoltam a lattémba. Annyi finom volt! Bárcsak én is ilyen mennyei kávékat tudtam volna készíteni, de bőven messze voltam még az ő szintjétől.
Épphogy visszahelyeztem a poharamat az alátétre, amikor hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Annyi időm volt csak, hogy reflexből egy pajzsbűbáj emeljek felénk. A latte maradéka az ölembe ömlött a feldőlt pohárból, amely hangos csattanással tört szilánkosra a földön. Fogalmam se volt, hogy mi történt, de a hirtelen elsötétülő világ, és a ránk zúduló törmelék miatt kétségbeesetten szólítottam Ottót, hogy tudjam, ő jól volt. Kisebb törmelékdarabok így is ránk potyogtak, de a maradék a bűbájnak köszönhetően körénk hullott. Kicsit fellélegeztem, amikor kitisztult a környék, és láttam, hogy Otto jól volt. Aztán elborzadva tapasztaltam, hogy a teraszon ülő másik négy-öt ember nem volt ilyen szerencsés. Ledermedve figyeltem a törmelék alól kikandikáló kezet, az ajkaim megremegtek, már-már sírhatnékom támadt. Akkor tértem magamhoz, amikor egy felbukkanó auror utasítást adott nekünk, majd pár másodperccel később Fred ölelt át. Beleremegtem az érintésébe, mégis megnyugtatóan hatott a közelsége. Láttam, ahogy pakolni kezdte a törmeléket, és segíteni akartam neki, de a felénk küldött löket, és a védelmünkre beállított asztalok miatt hangosan felsikítottam. Az egyik asztal még így is repült hátra akkorát, hogy ha nem ugrottam volna félre előle, akkor telibe találta volna az oldalamat. Ehelyett csak szilánkosra tört mögöttünk a falon, és egy darabkája megütötte a hátamat. Az ütés kizökkentett engem a pánikszerű állapotból, és Fred kijelentésére megráztam a fejemet. − Egyedül nem bírsz el ezzel, segítek – szólaltam meg elhaló hangon, s a pálcámat a törmelék irányába szegeztem. − Stratum – változtattam át a maradványok egy részét puha takarókká, hogy az alattuk lévő embereket ne nyomja agyon, amíg pakoltunk. Remélve, hogy az aurorok megvédenek minket, odaszaladtam Fredhez, és a lehető leggyorsabban kapkodtam le, vagy löktem el a takarókat az emberekről. Az első ember, akit kiszabadítottam a romok alól, vérző fejjel és karral, de még az eszméleténél volt, és talpra tudott állni. A második, egy szőke hajú – talán akadémista – lány viszont nem volt ilyen szerencsés. Üveges tekintettel meredt maga elé, a teste teljesen kicsavarodott. Kiesett a kezemből a takaró, és könnyes szemekkel hátráltam tőle. − Sajnálom… Nem megy – dadogtam. Attól rettegtem, hogy a többi mentésre szoruló is hasonlóan járt. Belecsimpaszkodtam a mellettem álló férfiba, a sérülttel egymást támogattuk, miközben potyogtak a könnyeim. Soha nem láttam holttestet, és borzasztó volt belegondolni, hogy ez a lány pár perccel ezelőtt még vidáman nevetett a barátjával.
Hetek óta készült – fáradhatatlanul és izgatottan –, különböző ízkombinációk finomításán dolgozott, választott egy fő csapásirányt, amelyet többnyire sütőtökkel, illetve mangóval bolondított meg, tejhabos rétegekben, egymástól elkülönülő színekben gondolkozott. Mindent eltervezett, precízen és pontosan, diákok híján kizárólag önmagára hagyatkozhatott, ami rengeteg előkészületet igényelt, de Otto nem bánta, cseppet sem, koncentrációja egyetlen délutánba sűrűsödött, amelyet megannyi levelezés és tesztaromák legyártása előzött meg. Szórólapokat gyűjtött, rendezett csinos kis kupacokba, kóstolókat, behűtött különlegességeket sorakoztatott fel, büszkén tette elérhetővé a legújabb fejlesztésű, vidám – és egészségre teljesen ártalmatlan – füsthullámokat lüktető jégkockákat, illetve a Sűrített Koncentráció elnevezésű koffeincseppeket, osztatlan sikerben reménykedett – főleg a felbukkanó akadémisták és utolsó évüket taposó roxforti diákok körében. Lynette felbukkanásától félreértelmezhetetlenül energikussá válik, régóta dolgoznak együtt, nála bájosabb, elevenebb és szeretetreméltóbb lánnyal még sosem találkozott, habár el kell ismernie, meglehetősen ritkán mozog ösztrogént termelő emberek között, jótékony távolságból szemléli és csodálja a nőket, mintha egy másik faj esztétikus és érzelmileg megfejthetetlen egyedei lennének. Valami olyasmit szeretne mondani neki, hogy pontosan tudja, mit érez, elvégre tudja is, meg nem is, őt más körülmények és másképpen lehetetlenítették el kamaszos rajongásában, imádatának tárgya egész életében elérhetetlennek bizonyult. Ettől függetlenül komolyan veszi Lynette tanácstalanságát, nem legyint rá, nem vonja meg a vállát, szórakozottan végigjáratja pillantását a teraszon ülőkön, most nincs rá szükség, éppen ezért hajol be a lány mellé, szinte bensőségesen, mintha barátok lennének, mert ha szigorúan vesszük, azok is, dacára a korkülönbségnek és nem túl szerencsés főnök-beosztott viszonyrendszerüknek, és egyszerűen annyit kérdez: – Tényleg lehetetlen, vagy csak attól félsz, hogy lehetetlen? Végül is az a kérdés, hogy te melyikkel tudnál könnyebben együtt élni. Az elutasítással vagy azzal a gondolattal, hogy meg sem próbáltad…? Talán bölcsebb lenne, ha több tapasztalat halmozódott volna fel benne, ha valaha szeretett volna viszonzottan, ha valaha valaki szerette volna, egyszerűen, manírtalanul és tisztán, és biztosan jobb tanácsokat is osztogatna némi rutinnal a háta mögött. – Nézd, ezekhez a dolgokhoz én annyira nem is é… Esélye sincs befejezni a mondatot, tekintetével még éppen elkapja, ahogyan Lynette alátétre helyezi a poharát, amelynek már csak az alján lögybölődik egy kevés latte – és tudja, ebben verhetetlen, bármikor, bárkinek és bármilyen körülmények között abbahagyhatatlan kombinációt kreál, szinte a semmiből, pedig Otto tudja, minden az arányokon és alapanyagokon múlik –, amikor hirtelen őrjítő, elviselhetetlen csend lesz. Szinte zúg a fülében, szempillái megrebbennek, állkapcsát összeszorítja, beletelik tizenöt-húsz másodpercre, mire rájön, hogy egyszerre annyi impulzus szakadt rá, hogy az agya egyszerűen kikapcsolt. Nem most először, és attól fél, mindig attól fél, nem is utoljára. Tompán, távolról hall mindent, a lezúduló törmelék robaját, Lynette kiáltását, a nevét hallja, igen, a nevét, és valamit rekedten visszakiált, vagy inkább hangtalanul, mert süllyed és süllyed, abba az estébe, annak az estének a soha el nem múló utóhatásában, a trauma gócpontjába, a pálcájához sem kap, meg sem mozdul, csak bámul maga elé a semmibe, vagy inkább abba a falatnyi világrészbe, ahol Lynette-t sejti. Egyedül most meghalna itt, reflektorfénybe merevedő őz, sokk járja át minden porcikáját, tehetetlenül vár valamire vagy valakire, hogy kizökkentse ebből a csapdából, saját elméjének őrjítő megküzdési stratégiájából. Fülében vér dobol, mindene zsibbadt. Az első segélykiáltás libbenti ki, a kontúrtalan pacák végre vonások keretezte arcokkal és testekké válnak, először Lynette arcát sikerül beazonosítania, aztán valaki másét is, akivel a lány beszédbe elegyedik röviden, és máris cselekszenek, olyan magától értetődően, ő meg csak kapaszkodik egy felborult szék lábainak egyikébe, és magára erőlteti az észlelés kegyetlen aktusát. Mert az, amin dolgozott, ahol dogozott, amiben dolgozott, annyi órát, annyi szeretettel, az, amiben újradefiniálta magát, amiben élni kezdett, ahol kiteljesedett, és ahol sokszor elfelejtett félni, ahol már nem rezzent össze a hirtelen hangokra, az a hely romokban áll, egyetlen elszabadult átok – vagy pontos célzású – darabokra törte és szaggatta. Lyuk tátong az épületen, és rajta is, valahol egészen mélyen és kibírhatatlanul, de mielőtt felkiálthatna vagy felzokoghatna, észrevesz egy kifelé nyúlkáló kézfejet, a kétségbeesett kapkodást és kaparászást. Ha ezek az emberek inkább mentek volna egy kört, ahelyett hogy beülnek hozzá egy kávéra, akkor most… akkor most talán… – Nem, én jól vagyok – szinte hisztérikusan cseng, futó pillantást vet csak a két fiatalra, talán ő az a fiú, akiről mesélt, majd tekintetével felméri a két – egyenlőtlennek tűnő – párbajt vívó aurort. És még csak véletlenül sem a maszkos halálfaló-utánzat áll vesztésre. Egyeztetni sincs idejük, egy átok húz el a feje felett, rossz irányba lőtt, eltűnik két épület ki, nem követi sem villanás, sem robbanás, és Otto már nem is figyel az apróságokra, egyszerűen térdelve a kézhez kúszik, és megragadja. Riadt, segélykérő szorítással válaszol a romok alatt rekedt nő. – Nem megyek sehová, várj egy kicsit – kéri, és valami összeszorul benne, amikor az erőszakkal lefejtett kéz még hevesebben markolássza a levegőt. Halálfélelme van. Otto ezt ismeri, Merlinre, túl jól ismeri. – Minden rendben lesz – egyik kezében pálca, annak segítségével mozgat súlyosabb darabokat, egész ügyesen, elvégre ezt a bűbájt minden záráskor használja –, szabad kezével pedig a kisebb törmelékdarabokat kotorja ki, hogy a sötét, kézfejnyi lyuk addig terebélyesedhessen, amíg egy arc meg nem jelenik benne. – Látod? Itt vagyok – sóhajt, hagyja, hogy a nő megragadja a könyökét, anélkül is tud dolgozni, ráadásul megkönnyíti a munkáját Lynette hasznos és szépen kivitelezett paplanbűbája. Kiszabadítja a nőt, aki hisztérikusan tépi ki magát Otto gyöngéd fogásából, pillanatok alatt eltűnik a zavaros levegőben, útját rontások keresztezik, fogalma sincs, meddig juthat így, viszont utána sem eredhet, nem, mert hallja már Lynette sírós dadogását, az elcsukló hangot, rögtön odaugrik hozzá, két tenyerébe veszi az arcát, kisimít egy tincset a szeméből. – Tudom, tudom – nyugtatgatja, egyszerre mindkettejüket, mantra ez, amit megoszt most vele, mert a repetitívségben benne van a lehiggadás lehetősége is, és ebbe kapaszkodik, nincs mása. – Tudom, tudom, annyira tudom, én is ugyanezt érzem, de menni fog, menni fog, érted, menni fog, mert mennie kell. Egyszerre egy dologra koncentráljunk – tekintete megtalálja a holttestet, Lynette kétségbeesésének katalizátorát, a térdei megrogynak, még sosem látott holttestet, és soha nem is akart – semmikor, sehogyan. – Többen vannak még, és… úgyse tudnánk elsétálni, te is tudod, én is tudom. Nem lennénk képesek rá – könnyektől nehéz pillantás rogy Lynette arcára, a tekintetébe, szinte megsüllyed kettejük alatt az egyszerű igazság súlya. Soha nem bocsátanák meg maguknak, ha legalább nem próbálnának meg segíteni. – Szóval tovább kutatunk, rendben? Jó, akkor… – ma már másodszorra nincs esélye befejezni a mondatot, éles rántást érez a bal vállában, mint egy tompa puffanás belülről, megpördül a tengelye körül és földre kerül. Felnyög – értetlenkedve, mintha aki nem tudja felfogni, mi történt vele, mint aki nem képes értelmezni a testén átrobogó ingerületet, vagy inkább annak hiányát. Elködösült tekintettel néz le a petyhüdten lógó, mélykék véraláfutásokkal tarkított bal karjára.
Vendég
Szer. Május 25, 2022 1:02 am
Lynn & Everyone
A Bean There-ben már-már otthon éreztem magamat. Otto jelenléte, az édes pörkölt kávészemek illata, az ízléses berendezés mind-mind azt sugallta, hogy itt biztonságban voltam. Ráadásul, a munkaadóm személyében egy barátra is leltem, akinek bátran kiönthettem a lelkemet, hogy néha mennyire roskadoztam a rám nehezedő terhektől, vagy akinél szabadidőm lelkesen lebzseltem, és váltam önkéntes tesztalanyává a legújabb kreációinak. Bárki bármit mondhatott, de Otto egy szeretnivaló zseni volt, aki ha így folytatta a végén tényleg tiszteletbeli Weasley-vé válthatott. Nem csoda, hogy boldogan vettem ki a részemet a mostani kóstolóból, hiszen az a sütőtökös-mangós latte maga volt a mennyország. Ez a csodálatos keverék ott táncolt a nyelvemen minden egyes kortynál, s bizony, ha rajtam múlna akkor egész délután csak ezt iszogatnám, miközben a fennálló szituáción merengtem. Olyan szokatlan és furcsa volt mindez, szerettem volna, ha az élet nem állította volna ekkora akadályokat közénk, mert el kellett ismernem, a legutóbbi hosszas beszélgetésünk és néhányszori összefutásunk alkalmával élveztem a Dennyvel való találkozókat. Talán egy igen röpke pillanatra el is hittem, hogy megmenthetem őt. Elgondolkozva fürkésztem Otto arcát, miközben az ujjaimat finoman végighúztam a poháron, érezve az üveg hűvös tapintását. Fogós kérdést tett fel. Láthatta rajtam, idő kellett nekem ahhoz, hogy gondolatban végigpörgessem az összes lehetséges választ és végkimenetelt, majd így szóltam: − Azt hiszem, nem lehetetlen. Legalább is, megannyi választás és lehetőség áll mindenki előtt, és mindig van egy olyan opció, amely alapján még a legképtelenebbnek tűnő dolog is valósággá válhat. Merengtem hangosan, s nehezen ismertem el, de egy kicsit tényleg féltem a visszautasítástól. Nem érdekelt az, hogy a barátai, vagy más aranyvérűek mit gondoltak rólam, de az Ő véleménye igenis fontos volt számomra, és nem akartam csalódást okozni. Csalódást okozni azzal, hogyha közelebbről megismert volna, akkor talán is talált volna olyan érdekesnek. Némán helyeztem vissza az alátétre a hosszúkás poharat, ahogy hallgattam Otto második kérdését. Azt hiszem, egyet kellett értenem vele, hogy soha nem tudhattam mit hoz a jövő, amíg nem tettem próbát. A kudarc pedig nem tűnt olyannak, amelyből ne fakadt volna egy újabb lehetőség. Éppen készültem szóra nyitni a számat, amikor kitört a káosz, így esélyem sem volt elmondani Ottonak, hogy mennyire igaza volt. Csupán magamnak tudtam ígéretet tenni, hogy bátrabb és őszintébb leszek az érzéseimmel kapcsolatban.
Alig volt időm felhúzni egy védőpajzsot, amely épphogy megvédett minket a törmelékektől. Próbáltam lecsitítani az elmémet és a kalapáló szívemet, hogy a varázslat fenntartására koncentrálhassak. Meg kellett óvnom Ottót. Nem hagyhattam, hogy baja essék. A fül még mindig csengett a leomló törmelékek és a sikolyok egyvelegétől, csupán akkor eresztettem le a pálcámat, amikor kitisztult előttünk minden. Elborzadva tapasztaltam a pusztítást, azt, hogy a Bean There romokban hevert, hogy maszkos alakok átkokat lőttek a menekülő tömegbe, miközben a segélykérések elhaltak a káosz zajában. Az aurorok felbukkanása megnyugtatott, s bár egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon apa is itt lesz-e, biztos voltam benne, hogy mára más feladatot kapott. Legalább is, amikor említettem neki a Börzét, akkor még nem említette, hogy ő is jönne. Helyette két másik férfi bukkant, nem sokkal később pedig egy pillanatra Fred ölelt át, és csillapította le a lelkemben tomboló vihart. Otto felé pillantottam. A szívem szakadt meg a látványra, ahogy az egyik felborult székbe kapaszkodott, és könnyek gyűltek a szemeimbe, amikor megszólalt. Segíteni akartam neki, de ki tudja mennyire sérültek meg azok, akik a törmelék alá szorultak. − Ne haragudj – suttogtam erőtlenül Otto felé fordulva, mielőtt még segítettem volna Frednek a romeltakarításban. Bárcsak egyszerre lehettem volna a barátom támasza és segítője a sérülteknek! De… Én… Senki nem voltam. Nem voltam hatalmas boszorkány, aki megállíthatta volna ezt a káoszt, s nem is mertem az elemi mágussal kezdő férfiak felé sandítani. Nem voltam arra sem képes, hogy egyszerre több helyen lehessek, és másoknak erőt adhassak. Gyenge, esetlen és szerencsétlen voltam. Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. Egyetlen dolog jutott eszembe: könnyíteni a kövek, téglák és egyéb anyagok által okozott súlyt azokon, akiket a Bean There falai maga alá temettek. Gyorsan akartam cselekedni, csupán a feladatra koncentrálni, de a takarók lepakolása után felbukkanó holttest láttán lefagytam. Csupán fél szemmel láttam, ahogy az Otto által kiszabadított nő utat tört magának, eltűnt a pánikoló emberek forgatában, ugyanis képtelen voltam megbékélni az előttem kibontakozó látvánnyal. Abban a pillanatban, azt hiszem, valami végleg összetört bennem. Anyukám is ilyen lehetett holtan? Az ő élettől csillogó tekintete is ennyire üressé vált, amikor meggyilkolták? Vajon az ő utolsó arckifejezése is rémületet tükrözött? Bepánikoltam. Elhátráltam az elhunyt lány testétől, amelyre talán Fred borított egy takarót, de a könnyeimen keresztül ezt sem mertem volna biztosan állítani. Aztán Otto lépett elém, éreztem a puha ujjainak az érintését az arcomon, a könnyeim áztatták a kezét, miközben a hangom már-már nyöszörgéssé torzult. Valahonnan nagyon távolról, az elmém messzi szegmensébe eljutottak a szavai, feldolgoztam azokat, de a térdeim mégis megremegtek, és nem bírtam abbahagyni a sírást. Egyetlen gondolat járt az eszemben: itt fogunk meghalni. Meg fogunk halni, hiszen az aurorok sem bírtak el a támadójukkal. Végül képes voltam annyira, hogy egész testemben reszketve, szabad kezemmel Otto karját markolászva bólintottam. Folytatni akartam a munkát. Igaza volt. Számítottak ránk. Segítenünk kellett még akkor is, ha nem akartam több elhunytatni látni. Aztán… Otto hangja elhalt, a teste furcsa pózban perdült meg tengelye körül, és kötött ki a földön. Megpróbáltam utána kapni, a térdeim felmondták a szolgálatot, és mellé zuhantam a romok közé. Dadogva kérdeztem, hogy hol sérült meg pontosan. A robajra felkaptam a fejemet. Halálra rémültem a felénk forduló maszkos férfitól. Úgy tett, mint aki jól végezte a dolgát, egy pillanatra az aurorokat is elvesztettem a szemem elől, csupán arra eszméltem fel, hogy az ismeretlen felénk akart támadást intézni. Otto elé kúsztam, a kezeimet felemeltem, és megpróbáltam felhúzni körénk egy védővarázslatot, de annyira rettegtem, hogy képtelen voltam helyesen kiejteni a varázsigét a számon. A férfi emelte a karját, hogy lesújtson ránk. Nem akartam meghalni… Nem akartam, hogy apa miattam összeomoljon, hogy Tristan, Celia és Brutus szomorúak legyenek miattam, hogy elfelejtsék megetetni Margitot, mert én már nem voltam többé. Nem akartam elveszíteni a barátaimat, a rokonaimat, a példaképeimet, de magát a jövőmet sem. Fogalmam se volt arról, hogy mi történt, hiszen becsuktam a szemeimet, és vártam a véget, de… Az nem következett be. Amikor legközelebb sandítottam, olyan volt, mintha az idegent elvakította volna, a tenyereimben pedig szokatlan bizsergést éreztem. − Otto, Fred… El kell tűnnünk innen, kérlek… − könyörögtem nekik, miközben botladozva megpróbáltam talpra küzdeni magamat, és a kezemet nyújtottam Ottonak. Reméltem, hogy Frednek sikerült mindenki kiszabadítania. Csak menekülni szerettem volna erről a pokoli helyről.
Egyértelműen Rappaport volt fölényben. A képességei ennek csak nagyon kis százalékát tették ki - kurva erős volt, ezt sosem kérdőjeleztem volna meg, de az erő és tudás önmagában nem garantálják a győzelmet -, a legnagyobb probléma az volt, hogy velünk ellentétben ő teljes erőbedobással, kíméletlenül harcolhatott és felhasználhatta ellenünk a civileket. Nekem nem volt elég magamat védenem, nem szórhattam ész nélkül a legválogatottabb átkaimat, minden lépésemet alaposan meg kellett fontolnom a védtelen civilek miatt, hiába volt erre csupán néhány tizedmásodpercem, hiszen Rappaport embertelen gyorsasággal intézte ellenünk az újabb és újabb csapásokat. Minden támadásával, amit a leomlott terasz felé intézett, időt és lehetőséget nyert magának. A pajzs-és egyéb védőbűbájaink a sérülteket ugyan megvédték, de minket kiszolgáltattak Rappaport újabb átkainak és tornádó erejű széllökéseinek. Nem vehettük fel vele a harcot, így nem, a kurva életbe, de a menekülés és azoknak a szerencsétlen sebesülteknek a hátrahagyása sem volt opció. Nekünk kellett feltartóztatnunk Rappaportot. Nekem és Jerrynek, mert nekünk volt esélyünk ellene. Mi ismertük, mi láttuk San Franciscóban mire képes, nekünk volt elég tapasztalatunk, itt nem létezett utolsó pillanatban befutó felmentősereg és kiskapu, mert Merlin bassza meg, mi ketten voltunk a felmentősereg. És akkor is állnunk kellett a sarat, amíg bírtuk, ha végül beledöglöttünk. Elég volt egy gyors pillantást vetnem a félelemtől és sokktól reszkető vörös kislányra, a földön ernyedt karral elterülő szintén vörös férfire, ahogy a takarókká változtatott törmelék alatt kicsavarodva fekvő, talán már rég halott emberekre - ők csak ránk számíthattak. Ordítani akartam a Weasley kölyöknek egy feléjük lőtt pajzsbűbáj közben, hogy vigyen innen mindenkit, hagyják a fenébe a sérülteket, csak takarodjanak innen mindenkivel, aki még lábra tud állni - valakinek meg kellett hoznia ezt a nehéz döntést, mielőtt még több hulla fog heverni a macskaköveken -, de mielőtt megszólalhattam volna, Rappaport újabb széllökése a földre vitt. Kiszorult a mellkasomból a levegő az ütés erejétől, mintha nem is a szelet mozgatta volna, hanem egy terelőütővel csapott volna a szegycsontomra. Elvágódtam, vártam egy átkot, amivel befejezheti, de nem ez történt. A civilek felé fordult, nem kellett a maszk alá látnom, hogy tudjam, önelégült, kegyetlen mosollyal emelte fel a karját, hogy lesújtson a kislányra, Weasley-re és a Bean There sebesült tulajdonosára. De nem ez történt. Fény villant, mintha villám csapott volna a lerombolt terasz és Rappaport közé, hunyorognom kellett, az amerikai aurorparancsnok pedig az arca elé kapta a karját, hogy védje a szemeit. Ha csak néhány másodpercre is, de elvakította a ki tudja honnan érkező, erős villanás. Itt volt a mi időnk. Nem kellett semmit mondanom, legilimencia sem kellett hozzá, hogy tudjam, Jerryvel egyszerre fogunk mozdulni. Az egyidőben elharsogott Occidio Statim és Erinacea varázsige még a zavargás fülsiketítő zajain is áthatolt, a sötétkék és narancssárga fénycsóva egyszerre csapódott, két oldalról Rappaport felemelt karjába. A látvány szemet gyönyörködtetően borzalmas volt, a jobb karja szétroncsolódott, menthetetlenül, dühödt és fájdalmas ordítással fordult felénk, az ép kezével azonban újabb támadás helyett csak egy pajzsbűbájt emelt maga elé, mielőtt egy újabb széllökéssel az egyik ház tetőcserepei közé emelte magát. Hagytam futni, akármennyire is szerettem volna utána menni és ízekre szedni, mégis eleresztettem. Nem azért voltunk itt, hogy gyilkoljunk, hanem azért, hogy megvédjük az ártatlanokat. - Gyerünk, kislány, kelj fel - futottam oda a földre került vörös hajú lányhoz, a kezemet nyújtva felé, hogy felhúzzam a macskakövekről. - Weasley, fogd a másik rokonodat, vagy tököm se tudja mennyi közötök van egymáshoz a vörös pasassal, itt nem maradhat egyikőtök sem. Prestonnal elviszünk titeket egy biztonságosabb pontig, onnan el kell jutnotok valamelyik titkos járatig, ami visszavisz a kastélyba. Értetted, kölyök? Elengedtem a lány kezét, mikor már úgy éreztem, elég stabilan áll a lábán ahhoz, hogy ne essen össze támogatás nélkül. - Nagyon szép átváltoztatás volt - mutattam a pokróccá alakított kövekre. - Ha a fény is a te műved volt, akkor le a kalappal és várunk az aurorképzésen.
Rappaport távozása után a két auror és @Fred Weasley elindul @Lynette Weasley-t és @"Otto Gwyndion-Ackerley"-t támogatva. Azonban éppen csak egy háztömbnyi távolságot tesznek meg, amikor Lynn a tömegben észrevesz egy hosszú, vörös hajzuhatagot - talán a húga, Celia lenne az? - Ott a testvérem, segítenem kell neki! - Lynette elindul Celia irányába, @Holden Briggs pedig nem habozik és követi őt, ezzel elszakadva Jerrytől, Fredtől és Ottótól.
Tovább haladva @Jerry Preston kiszúrja a lángoló Mézesfalás mellett Cressida Bootot, karján egy szőke kisfiúval. Csak néhány másodpercnyi megtorpanás szükséges hozzá, hogy a sebesült Ottót magával sodorják ketten, akik a Reggeli Próféta lerombolt standjától menekülnek éppen. (Mesélői instrukció: Jerry és Fred mostantól a 3. csoportban folytatják a játékot, Otto pedig a 12. csoportban!)
@Frida Scamander eközben észreveszi a tömegben a tengerészkék, parancsnoki rangjelzéssel ellátott egyenruhát - ezer közül is felismerné Holden alakját. Megkönnyebbülve siet a férfihez, pontosan akkor ér oda hozzá és Lynette-hez, mikor @Denarius Lestrange, Sven és Kira párosát lerázva megérkezik a főtérre kivont varázspálcával. Rögtön kiszúrja Lynette-et, tudja, hogy a lány mellett van a helye, aki látszólag sokk-közeli állapotban van. Ekkor érzik meg a lelkükig hatoló hideget és elkeseredést: a tér vége felől özönleni kezdenek a dementorok. Túl sok a rettegő lélek ahhoz, hogy ellenálljanak egy ekkora lakomának, legalább húsz fekete csuklyás szörnyeteg tart feléjük - ide egyetlen patrónus nem lesz elég.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Nem akartam elveszíteni Beccát. Csak erre tudtam gondolni, hogy nem akarok egyedül maradni, mert úgy leszek igazán védtelen. Még csak nem is magamat féltettem igazán, bár való igaz, hogy egy ilyen korai terhesség esetén még az anyára is szükség van. Mégis, még egy Avada Kedavrát is benyeltem volna kérdés nélkül, ha azzal megvédhetem a gyermekemet. Merlinre, még nem is mondtuk el senkinek… Becca sem tud róla, pedig ő az, aki a legjobban örülne neki. És a lányomnak sem volt időm elmondani. Miért kattogok ilyesmiken? Miért? Annak ellenére, hogy mennyire próbáltam tudatosan Becca mellett maradni, mégis sikerült hamar elveszítenünk egymást. Hiába nyúltam a keze után, majd kiáltottam érte, reménytelen volt, pláne amikor megjelent a fal kettőnk között, teljesen ellehetetlenítve, hogy ismét megtaláljuk egymást. Tehetetlen voltam és elveszettnek éreztem magam, mint egy haszontalan kisgyerek - az előbbi még nem is lenne akkora hazugság. Ha rajtam múlt volna, hosszú percekig állok ott, tökéletes prédaként bárkinek, aki ártani akar, de még egy kóbor átok is könnyedén eltalálhatott volna. Ez csupán azért nem történt meg, mert ahogy körülöttem az emberek menekültek, úgy én is kénytelen voltam elindulni, ha nem akartam, hogy fellökjenek és eltapossanak. Borzalmas halál lenne. Nem tudom, meddig sodródhattam a tömeggel céltalanul, de legalább a többi ember által védve voltam. Nem szép dolog ilyesmire gondolni, de a saját életem akkor is értékesebb volt, mint az engem körbevevő idegeneké. Aztán a szemem sarkából észrevettem a tengerészkék egyenruhát, amit minden reggel odakészítettem Holdennek. Már ismertem minden egyes cérnaszálat rajta, főleg azokat, amiket én varrtam el, hogy tökéletes legyen. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kiváljak a tömegből és futva induljak meg felé. Már a gondolattól is megkönnyebbültem, hogy mindjárt mellettem lesz, és akkor hirtelen minden rendbejön. - Holden! -Már messziről odakiáltottam neki, nem tudtam, hogy hallja-e, nem is érdekelt igazán, mert anélkül is határozott léptekkel tartottam az irányába. Odaérve jóformán a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem pár másodpercre, mielőtt hátrébb húzódtam volna egy kicsit. A kezeim továbbra is az egyenruhába kapaszkodtak, mintha kisiklana a kezeim közül, ha elengedem. -Ugye nem esett bajod? Minden rendben? Vártam a válaszát, nagyjából fél másodpercig, mielőtt a következő kilégzésem párásan távozott a számból. Megborzongtam, életemben nem éreztem még ilyen hideget és sosem fáztam ennyire. Elfordultam Holdentől, éppen annyira, hogy lássam a felénk közeledő dementorsereget. Én pedig nem tudok patrónust idézni. Ennek sosem lesz vége.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Vendég
Hétf. Jún. 06, 2022 2:33 pm
Lynn & Everyone
Fogalmam se volt róla, hogy minek volt köszönhető, de a támadónk menekülőre fogta. Legszívesebben bekucorodtam volna a sarokba sírni, arra várva, hogy apa megérkezik, és kivisz innen, vagy abban a reményben, hogy mindez csupán egy a sok rémálmom közül, és hamarosan vége lesz az egésznek. Viszont túlságosan is valósnak tűnt mindez, még akkor is, ha ép ésszel felfoghatatlan volt számomra, hogy idáig fajult a világ. Hiába próbáltam talpra küzdeni magamat, képtelen voltam rá. Az arcomat könnyek áztatták, amikor megjelent előttünk egy auror – az egyenruháját tekintve biztosan magasabb rangú volt apánál −, és felém nyújtotta a kezét. Reszketve nyúltam a segítőjobbért, de nem volt erőm megszólalni. Az egész testem reszketett, s attól féltem, hogy ha köszönetet próbáltam volna mondani, akkor nem futotta volna többre néhány elsuttogott, elhaló szónál. Csak némán hallgattam, ahogy felvázolták a tervet, majd miután a férfi elengedte a kezemet, megpróbáltam felsegíteni Ottót a földről. A dicséretre megszeppentetten sandítottam fel az idegen férfira, s talán más esetben jól estek volna a szavai, most mégis csak ennyit mondtam: − Nem tudom mi történt. Nem mertem többet beszélni, mert attól féltem, hogy a sírás még jobban eluralkodik rajtam. Bárcsak ez az egész meg sem történt volna! Óvatosan próbáltam feltámogatni Ottót, de még én sem álltam biztosan a lábamon. Annyi kérdést szerettem volna feltenni a velünk lévő férfinak, viszont tisztában voltam vele, hogy sem a hely, sem az időpont nem volt a legalkalmasabb. Próbáltam össze magam. Tényleg igyekeztem lecsillapítani a reszketést, amely végigfutott a gerincemen, a felsőm ujjába töröltem a könnyeimet, majd mély levegőt véve végigpillantottam a társaimon. Muszáj volt erősnek maradnom. Muszáj volt, mert semmire nem mentek volna azzal, ha én is hátráltatom őket. Otto és Fred mellett indultam hát el, követtem az aurorokat, remélve, hogy tényleg kivisznek minket ebből a földi pokolból. Aztán a tömegben megláttam valakit, aki kísértetiesen hasonlított Celiára. − Ott a testvérem, segítenem kell neki! – kiáltottam, és az ujjaim azonnal lesiklottak Otto karjáról, hogy a tömegen átverekedve magamat elérjek ahhoz a vörös hajú lányhoz, akit az imént pillantottam meg. Ugyan lefelé jövet nem láttam a húgomat, de ez nem jelentette azt, hogy ne gondolta meg magát, vagy ne játszotta volna ki az ellenőrzést. − Celia! Celia! – kiáltoztam a nevét, miközben sűrű bocsánatkérések közepette, a könyökkel kissé erőszakosan toltam félre az embereket. A mellkasom összeszorult a rémülettől, mert nem bírtam volna elviselni, ha a testvéremnek baja esett volna. Végre utolértem, finoman megragadtam a vállainál, és magam felé fordítottam. A kislány rémülten fordult hátra, talán sikítani szeretett volna, de egy hang sem hagyta el a torkát. − Sa-sajnálom – dadogtam, amikor rádöbbentem a tévedésemre. – Fuss a Szellemszállás felé! Azt hiszem, arra viszik az embereket. Eleresztettem őt, ő pedig szó nélkül elvesztett a forgatagban. Ahogy körbepillantottam, ráébredtem, hogy mekkora butaságot követtem el, amikor elszakadtam a társaimtól. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy Fredet és Ottót magukra hagytam, mégis úgy éreztem, hogy meg kellett tennem. Ráadásul, ekkor tudatosult bennem, hogy Rose és Denny is lehettek valahol. Így mielőtt eluralkodott volna rajtam a pánik, próbáltam rájuk fókuszálni. Mindig ezt csináltam, elnyomtam magamban a félelmeimet és feladatra koncentráltam. Ezt csináltam anya halála után is, hogy a testvéreimnek mindent meg tudjak adni, ráadásul, apának és Tristannak is szüksége volt rám. A tömegben ide-odalökdöstek, ahogy próbáltam kiszúrni egyetlen ismerős arcot, legyen az családtag, rokon, diáktárs, vagy egyszerű roxmorts-i lakos, aki a kávézóba betért néhanapján. Ekkor pillantottam meg Denny-t, egy-két méterre tőlük pedig a korábbi aurort, aki felsegített és egy hölgyet. Szerettem volna futásnak eredni, megölelni Denny-t, és azt mondani neki, hogy mennyire örülök, hogy nem esett baja, azonban képtelen voltam megmoccanni. A hideg beférkőzött a bőröm alá, szinte láttam a saját leheletemet, és elborzadva lestem a hátam mögé, a tér másik felébe, ahonnan dementorok özönlettek elő. Nem számoltam össze őket, anélkül is tudtam, hogy rengetegen voltak. Feladtam. Nem voltam képes erre. Képtelen lettem volna megvédeni magamat, vagy a szeretteimet. Ehhez túl kevés voltam. Gyenge voltam. Esetlen, erőtlen. Egy porszem voltam a világban semmi több. Értelmetlen lett volna harcba szállnom velük, hiszen ha megidéztem volna a patrónusomat, az se tudott volna ennyi dementort feltartani. Leeresztettem a pálcámat, és szembe fordultam ezekkel a szörnyetegekkel. A negatív gondolatok hatalmas hullámként temettek maguk alá, és kényszerítettek térdre. Képtelen voltam meglátni a jót, vagy a szépet a világban, amikor pusztulás, szenvedés és kín vett körül engem.
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Malazár szakállára! Az a hülye orosz picsa csak nem tudja annyiban hagyni a dolgot! Vissza kellene fordulnom, jól meg kellene szórnom őket átkokkal, amíg fel nem szívódik a sötétség, kihasználni az átmeneti előnyömet, és egyenest a hátukba küldeni mindent, ami csak eszembe jut. Hisz ők is ezt tették, hátulról támadtak, és szegeztek rám fegyvert. Az életemmel fenyegetnek, és az a baj, hogy abból az elkényeztetett náci Karkaroffból simán ki is nézem, hogy beváltaná a fenyegetőzéseit. De nem fordulok vissza, és nem csak azért, mert olyan messzire akarok kerülni tőlük, amennyire csak lehetséges, hisz nem vagyok idióta, hogy egyedül száljak szembe kettejükkel meg a cuki csecsebecséikkel, hanem azért sem, mert ha én a sötétség leple alatt megtámadom őket, nem lesznek restek vakon visszatámadni, és valószínűleg egy percig sem aggódnának azon, hogy az Avadájuk esetleg célt téveszt, és mást talál el.
Úgyhogy annak ellenére, hogy viszket a tenyerem, inkább megszaporázom a lépteimet, hogy minél távolabb kerüljek. A sarkon túl azonban nagyobb a kavarodás, mint vártam, és első pillantásra egyetlen ismerős arcot sem tudok kiszúrni a menekülők közül. Komolyan, mégis hová a faszba tudott így eltűnni Zabini? Néha nagyon utálom azt a címeres barmot, de azért őszintén remélem, hogy még életben van, és nem esett semmi komoly baja. Merlinre, kurvára jól esne most egy szál cigi! De az helyett csak a pálcámat szorongatom az ujjaim között, és kicsit magasabbra is szegezem azt, ahogy egy protegoval kivédek egy kósza átkot, majd megmakacsolva fúrom magamat előre a tömegben. Aztán a szemem sarkából megpillantok egy auror egyenruhát, és azonnal irányt váltok.
- Bocsánat - kérek elnézést a nyakában csüngő szőkétől, aztán a pasasra pillantok. - Maga auror, ugye? Gondoltam, jobb, ha tudja, hogy azok a rohadt náci németek hoztak magukkal néhány átkozott fegyvert is, és simán fejbe lőnének vele bárkit, aki nem szimpatikus nekik. Nem tudom, hogy máshol is rejtettek-e el belőle, de Sven Munter a Szellemszállásról... Lynette! - Nem tudom befejezni a mondatot, mert eltereli a figyelmemet a látvány, ami a szemem elé tárul, amikor a tömeg kicsit odébb vonul a képből. A dementorok jelenlétét éreztem már korábban is, de amikor megpillantom, ahogy az egyikük egyre közelebb és közelebb merészkedik a vörös hajú hollóhátashoz, aki csak áll dermedten, mozdulatlanul, az az én szívemet is valódi jeges rémülettel szorítja össze. Nem, ez nem történhet meg. A jelenetből ítélve talán csak másodpercekre van attól, hogy az a gusztustalan dög kiszipolyozza a lelkét. Ez a gondolat pedig egyszerre rémít meg, és dühít fel, de tudom jól, hogy mindkét érzést sürgősen el kell nyomnom, hogy képes legyek valami pozitív emlékre fókuszálni. Például anya mosolyára, a sütijeinek illatára... vagy arra a múltkori beszélgetésre Lynnel az udvaron, és a pillanatra, amikor megérintettem az arcát.
- Expecto Patronum! - A pálcám végéből kireppenő veréb apró, de erősen fénylik, és azonnal a Weasleyt becserkésző szipoly felé küldöm, aki a következő pillanatban már sebesen menekül is felfelé. Jelen pillanatban ritka hálát érzek apám felé, akitől volt szerencsém egyet s mást megtanulni ezekről a borzalmas lényekről, és a védekezésről velük szemben. Amúgy ő ilyenkor vajon hol a jó büdös francban lehet? Az elmúlt hónapokban úgy sétáltatta ezeket a korcsokat jobbra-balra a Roxfortban, mint más a kutyáját szokta, amikor meg tényleg szükség lenne rá, hogy foglalkozzon velük, nincs sehol. Ha tippelnem kellene, valószínűleg valami nőcskét szórakoztat valahol most is, aki természetesen nem az anyám.
- Lynette! Jól vagy? Ugye jól vagy? - közben már átszeltem a távolságot közöttünk, és ha nem ellenkezik, az ölelésembe zárom. Jelenleg a legkevésbé sem izgat, hogy mi csak titokban barátkozunk. De nem sokáig tudom kiélvezni az abbéli örömömet, hogy életben van, és a lelke is sértetlen, mert a dementorok többsége még mindig a tömeg felett köröz a közelben, és koncentrálnom kell, hogy fenntartsam a patrónusom, és szembe szálljunk velük.
Levágni Reginald Rappaport karját egy dolog. Tömeget oszlatni még egy dolog - tanították az aurorképzőn, szemben az elemi mágusok végtagjainak szarrá roncsolásával. Ezek olyan feladatok, amelyek egy aurornak ha nem is napi rutinból, de legalább egy többéves képzés halványan derengő emlékképei közül jönnek. Viszont rábírni egy csapat civilt, köztük rémült tinédzsereket, hogy azt csinálják, amit két auror mond nekik, mindennél bonyolultabbnak bizonyult, és ez csak akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a vörös kislány holdkóros módjára megindult a szerintem biztonságos útvonaltól jó messzire, egyenesen bele a tömegbe. A büdös kurva életbe, miért nem maradtam inkább az akadémián tanítani? Tétovázás nélkül megindultam a lány után, nyilvánvalóan sokkos állapotban volt, ha magára hagytam volna, azzal a lendülettel fel is írhattam volna a halottak listájára. Jelen állapotban talán azt sem vette volna észre, ha két méterről pálcát szegeznek rá és megsorozzák mindhárom főbenjáróval - a sokk már csak ilyen, beszűkült tudatállapottal és a józan ítélőképesség teljes hiányával járt, tudtam, nekem nem kellett bemutatni. Tudtam, hogy Jerry megoldja nélkülem is a vörös pasas és a Weasley kölyök biztonságos helyre rángatását, ahogyan azt is, hogy nem fogja kizökkenteni különösebben a csapattól való leszakadásom. A káosz zajai között nem hallhattam a hangját, de mégis bármit feltettem volna rá, hogy most éppen hangosan anyázott. Ezzel a ténnyel viszont könnyebben meg tudtam barátkozni, mint egy kislány halálával. Egy kislányéval, aki most úgy állt a lökdösődő tömegben, mint egy félig letörött gally a viharban, csoda, hogy nem sodorták magukkal a menekülők. Azonban mielőtt átszelhettem volna a köztünk lévő maradék távolságot, a sikolyok és becsapódó átkok zűrzavarán át is meghallottam - éppen csak, tompán, egy pillanatig azt hittem, hogy csak képzelődtem - egy nagyon ismerős hangot. Hátra kaptam a fejem, láttam, ahogy Frida a tolongó emberek között utat törve szaladt felém, legszívesebben egyetlen tarolóátokkal eltakarítottam volna mindenkit az útjából, de nem tehettem meg. Aurorként voltam itt, a kommandó kibaszott parancsnokaként, nem koncentrálhattam csak arra, aki mindenkinél fontosabb volt nekem ebben a rohadt faluban. - Bassza meg, ugye nem sérültél meg? - szorítottam magamhoz Fridát, vele tökéletesen egyszerre elhadarva ugyanazt a kérdést. - Persze, az előbb majdnem leszakítottam egy maszkos gecinek a karját Prestonnal. Mielőtt bármi egyebet hozzáfűzhettem volna, egy tizenhat-hét éves forma fiú rohant oda hozzánk, enyhén vérző homlokkal, bár ennek ellenére vagy éppen ezért a tekintete olyan elszánt volt, mintha legalább egyedül akarta volna megváltani a világot. - Munterék fegyvereket is hoztak? Merlin bassza meg... - Némileg eltoltam magamtól Fridát, hogy szabadon tudjak mozogni. Lettek volna kérdéseim, de a kölyök még azelőtt elrohant a vörös lány irányába, hogy feltehettem volna őket. Nyilván a világból kiszaladós kiscsaj pasijába pontosan ugyanannyi életösztön szorult: semennyi, kurvára semennyi. Miért rohangált itt minden tini, mint a mérgezett egerek? Miért nem tudtak bekussolni és a felnőttekre bízni magukat? Édes Merlinem... Aztán megéreztem a hideget - bár a levegő hűlt le, mégis úgy éreztem, mintha a fagy valahonnan belülről jött volna, egyenesen a lelkemből és a csontjaimból, kiszorítva mindent, ami jó és szép. Elkaptam Frida karját, ösztönösen húztam a hátam mögé, miközben felváltva rohamozott meg minden szörnyűség emlékképe, ami csak a lelkemet nyomta. Szinte éreztem a mellkasomra nehezedő medvemancs nyomán összetörő csontokat és felszakadó bőrt, hallottam a meggyilkolt lány keserves könyörgését, éreztem az orromban a mugli kórház klór-és betegségszagát, ahol közölték Harper diagnózisát, hallottam Thaddeus Selwyn szavait arról, hogy mit tett az anyámmal... De nem engedhettem mindezt felszínre törni. Ahogy éreztem Frida reszkető alakját a hátamnak simulni, könnyű volt lélekmelengető emlékeket felidézni. A közös karácsonyt. Eric, Naomi, Harper és Mason arcát. Gen nevetését... A hiéna patrónusom hatalmas fénnyel ragyogva indult meg a dementorok felé, egymás után harapott feléjük, a fekete alakok szétrebbentek a rémült civilek között, a nagy részük elindult szerte a mellékutcákon lebegve, de tudtam, hogy ettől még nem voltunk biztonságban. Túl sokan voltak, csak a pillanatot várták, hogy újból lecsapjanak, és ezeket a dögöket már kurvára nem érdekelte, hogy elméletileg a Minisztérium szolgálatában álltak, megrészegítette őket a rengeteg rettegés, amiből lakmározhattak. - Gyere - húztam magam után Fridát. - Kijuttatlak innen, a Szellemszálláson keresztül eljutsz a Roxfortba a gyerekekkel, rendben? Ott biztonságban leszel. Nem gondolhattam arra, hogy mennyire fokozottan veszélyben volt. Nem, egyszerűen nem engedhettem teret ezeknek a gondolatoknak, most nem lehettem az aggódó párja és egy aggódó leendő apa, aurorként kellett viselkednem, tiszta fejjel, racionálisan, érzelemmentesen, rendíthetetlenül. - Ne most turbékoljatok, erre most nincs idő - vetettem oda a vörös lánynak és a nem éppen németrajongó csávójának. - Elviszlek titeket a Szellemszállásra, onnan vissza tudtok menni az iskolába. Addig pedig, kölyök, elmesélheted mit tudsz még ezekről a német faszszopókról és az elrejtett fegyvereikről. A patrónusodat pedig tartsd fenn, amíg tudod, még szükség lesz rá. Ne foglalkozz semmi mással, csak a patrónussal, világos? A többit majd én intézem. Varázspálcám történetesen csak egy volt, nem tudtam egyszerre patrónust idézni és átkokat is szórni és védeni, ha innen élve el akartunk jutni a Szellemszállásig - és nem mellesleg anélkül, hogy a lelkünk egy dementor hipotetikus gyomrában kötött volna ki -, akkor a munkamegosztásra kellett hagyatkoznunk. Éppen csak kimondtam az utolsó szót, amikor újabb dementorhorda indult meg felénk, másik oldalról pedig két maszkos köcsög. Akkor kezdődjön a buli, basszátok meg... A dementorokat a kissrácra bíztam - imádtam Fridát, de egy másodpercig sem reménykedtem és bíztam benne, hogy hasznossá tudja tenni magát, ahogy a vörös kislány sem úgy nézett ki, mint akiben éppen túlcsordultak a szép emlékek -, amíg én ártalmatlanítottam a MiM tagokat. Ilyen tömegben, ilyen távolságból meg sem próbáltam átkokat szórni, szinte garantált volt, hogy ártatlant is érne. Egy törmelékdarabot emeltem fel lebegtetőbűbájjal, majd erővel tarkón vágtam vele a neohalálfalót, aki azonnal összeesett, a második eddigre elég közel ért ahhoz, hogy egy tarolóátokkal nekibasszam a legközelebbi házfalnak, mielőtt egy kaszabolóval felhasítottam volna a lábát - attól már nem kellett félni, hogy ők a következő néhány órában harcképesek lesznek. - Invito pálca! - A két árván maradt varázspálca egyikét a madárpatrónust idéző kölyök, a másikat a vörös lány kezébe nyomtam. Akár még hasznukra is válhatott vagy odaadhatták később valamelyik társuknak.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Jún. 07, 2022 12:34 am
Lynn & Everyone
Ahogy ott álltam a dementorok előtt, tényleg lepergett előttem az életem. Nem akartam elhinni, hogy ez lett volna a vége mindennek, mégis akárhogy kerestem volna bármi kapaszkodó után, egyszerűen már a szívemet mardosta a hideg. Létezett még jóság ebben a világban? Érdemes lett volna élni egyáltalán? Még a saját gondolataim is bizonytalanul csengtek, épphogy megálltam a lábaimon. Reszkettem nem csak a hidegtől, hanem a félelemtől, így feleslegesen próbáltam volna összehúzni magamon a kardigánomat. Beletörődtem a sorsomba, hátradöntöttem a fejemet, s hagytam, hogy az egyik csuklyás alak egyre közelebb érjen hozzám. Aztán valami apró, valami fényes repült el mellettem, és űzte el a sötétséget a lelkemből. Nem értettem, hogy mi történt, s bár az eszem sikoltott, hogy itt volt az esélyem a menekülésre, a testem nem engedett. Megbabonázva figyeltem az apró, fényes pontot. Talán egy madár lett volna? Nem volt időm ezen merengeni, mert hirtelen Denny termett előttem, és átölelt. A szívemről leolvadt a fagy, én pedig reszketve karoltam át őt, miközben a nevét hajtogatva az arcomat a mellkasának nyomtam. A hangom megremegett a sírástól, de a közelsége melegséggel árasztott el, és emlékeztetett arra, hogy igenis volt értelme élni. Nem csak miatta, hanem a családom, apa, Tristan, Celia és Brutus, a rokonaim, a diáktársaim, a barátaim és bizony még az álmom érdekében is, hogy még egyszer ilyen ne történhessen. Mégis, ahogy a karjaiba zárt, egy pillanat erejéig olyan nyugalom és boldogság árasztott el, hogy még a lehunyt szemhéjaimon át is halvány ragyogást észleltem. − Azt hiszem… Jól leszek – feleltem halkan, majd kibontakoztam az öleléséből, a fény kihunyt, ahogy óvatosan tettem hátra egy-két lépést. Tényleg én csináltam volna mindezt? Próbáltam kiverni a fejemből a pusztulás képét, a halott lányét, a sérült Ottóét, a rémületet, amely nem csak rajtam, de mindenkin eluralkodott, vagy pusztán a tényt, hogy valami furcsa dolog történt velem. − Te jól vagy? – kérdeztem halkan, amikor megpillantottam a vérző homlokát, és automatikusan nyúltam volna, hogy megérintsem, de félúton megszakadt a mozdulat, mert a dementorok egyre jobban közeledtek hozzánk, ráadásul a korábbi auror olyan szavakat intézett hozzánk, amitől fülig vörösödtem. Szerettem volna visszavágni, megmutatni neki, hogy Lionel Weasley lányaként nekem is felvágták a nyelvemet, de ennek nem volt itt a helye. Ezúttal azonban hallgattam a férfire, nem állt szándékomban elszökni, vagy elkeveredni, sőt egy percig sem voltam hajlandó tágítani Denny mellől. Elértük a szőke hölgyet, és az aurorparancsnok szavainak eleget téve követtem őket. Denny megjelenésével mintha sok minden a helyére állt volna, legalább is, arra képes voltam, hogy visszaverjek egy átkot, amely felém és az ismeretlen nő felé repült. Össze kellett szednem magam! Nem maradhatott ez így tovább. Nem csak itt volt rám szükség, hanem odahaza is. Számítottak rám, én pedig nem akartam csalódást okozni. Megpróbáltam elnyomni minden félelmet, miközben az auror olyan magabiztosan hatástalanította a két maszkos alakot, mintha nem lettek volna ellenfelei. Látszólag nem is voltak azok. A kapott pálcára meglepetten pislogtam, majd az oldalamon lógó, kissé megtépázott táskába süllyesztettem. Lehet, hogy egyelőre több ember nem állta az utunkat, de egyre több dementor gyűlt körénk, hogy a mi félelmeinkből lakomázzanak. Az aurorra, a nőre, aztán Dennyre siklott a pillantásom. A férfinak igaza volt, Denny patrónus egyedül kevés lesz a védelmünkre, a nő pedig majdnem olyan rémült volt, mint én. Legalább tízszer, ha nem többször próbálkoztam meg patrónusidézéssel, olyan emlékeket felidézve, mint amikor apa kicsinek a vállára vett, vagy amikor Tristan gyerekként a hajamat fésülte, de magam előtt volt anya alakja is, ahogy a konyhában tevékenykedett, vagy a pillanat, amikor először tartottam a karjaimban a kisöcsémet, de azt a pillanatot sem hagyhattam ki, amikor Celia a macska miatt felmászott a tetőre, és nem tudott lejönni. Egyik sem volt azonban olyan erőteljes emlék, hogy korporális alakot öltsön a patrónusom. Aztán felidéztem az iménti momentumot: a megkönnyebbülést, a békét, azt az örömet, amely akkor ért, amikor megláttam Dennyt, és megbizonyosodtam arról, hogy jól volt. Megfogtam a kezét, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szükségem volt a támogatására. A sokadik próbálkozásra a pálcámból kireppent az az elegáns hattyú, amelyre mindig is olyan büszke voltam, hogy csatlakozzon Denny patrónusához, és elűzzék a sötétséget. Elengedtem a fiút, a nő keze után nyúltam, hogy egymást erősíthessük. Nem törhettem meg. Nem engedhettem meg magamnak, hogy most roppanjak össze. Volt már rosszabb is. Ha abból talpra tudtam állni, akkor ebből a káoszból is kijutunk. Ki kellett jutnunk. − Maradjon a közelünkben, akkor nem esik bántódása – szólítottam meg az idegen hölgyet, bár én sem voltam olyan magabiztos. A hattyú ott körözött körülöttünk, fenséges kitárta a szárnyait, és zavarta odébb a dementorokat, amíg a kis csapatunkkal eljutottunk a tér másik feléig. Bíztam abban, hogy a felbukkanó ellenfeleket a parancsnok tényleg hatástalanítja, és eljutunk majd a Szellemszállásig. Sikerült visszavonulnunk a főtérről, azonban az utcán haladva megbotlottam, és elvágódtam a sárban. A patrónusom szinte azonnal szertefoszlott, mialatt én igyekeztem talpra állni, de a cipőm újra és újra megcsúszott a talajon.
Megkönnyebbültem Holden látványára, de ahogy a karjai erősen körém fonódtak, egy pillanatra tényleg elhittem, hogy helyreállt a világ és minden a legnagyobb rendben lesz. A tény, hogy ő rendben volt, már sokkal könnyebbé tette ezt az egész helyzetet. A fiú szavai azonban teljesen félbevágták az alig érzett nyugalmat, és ismét átvette a helyét az aggodalom. Fegyverek? Mágikus lőfegyverek? Merlinre, ez még az átkoknál is rosszabb, mégis mit kezdhetnének ártatlan diákok egy puskagolyóval szemben? Miért kellett ide ez az ámokfutás, mire volt jó ez a sok halott fiatal? - Holden, ez nagyon nem tetszik nekem. Szeretném, ha te is biztonságban lennél. -Tudtam, hogy nem fog csak úgy lelépni és sorsára hagyni az embereket, a saját embereit, de reménykednem kellett. Mindig, amikor bevetésen volt, aggódtam érte, de ez most teljesen más volt, mint egy rajtaütés, ez maga volt a káosz, egy váratlan helyzet, tele ártatlanokkal, sérültekkel és olyan támadókkal, akikről semmit nem tudhatott rosszabb esetben. Szemtől szemben látni azt, amivel ő napról napra megbirkózik teljesen más perspektívába helyezte a kommandós parancsnokként betöltött szerepét és feladatait. Tudtam, hogy ezentúl még kevésbé fogok tudni aludni. Választ azonban már nem kaptam, vagy ha kaptam is, egyáltalán nem hallottam, mert annyira úrrá lett rajtam a rettegés a fagyos hideget megérezve, ahogy a levegő páraként hagyta el a számat májusban. Sosem találkoztam még élőben dementorral, soha életemben, de mégis tudtam, hogy ez az érzés nem lehet semmi más. A következő pillanatban Holden háta mögött találtam magam, ösztönösen hozzásimulva, hogy a teste melege enyhítsen ezen a rémes hidegen, és hogy biztonságban érezzem magam. Mert tudtam, hogy ő megvéd. - Mi lesz a többiekkel? Sokan vannak itt a színházból, Carol is. -Meg Steve, de Steve senkit nem érdekelt. -Én nem tudok segíteni, de… mégsem hagyhatom őket magukra. -Itt csak útban voltam, ezt nagyon jól tudtam, mert alkalmatlan voltam arra, hogy bárkit - vagy akár saját magamat - megvédjek. Viszont az sem tűnt helyesnek, hogy csak úgy elmenjek, hogy engem kimenekítenek, ők pedig tovább küzdenek itt az életben maradásukért. Ez nem volt rendjén. A szavaim és az érzéseim ellenére azonban tettekkel nem ellenkeztem, ahogy Holden elindult, a kezére kulcsoltam a sajátomat és megtorpanás nélkül követtem. A lányt is odavontam magunkhoz közel, nem féltettem, elég ügyes ifjú boszorkánynak tűnt, de akkor is csak egy gyerek volt még. A következő pillanatban azonban eltűnt mellőlem, és pár lépés után visszafordulva láttam csak, hogy elesett. Megálltam azonnal, nem hagyhattam a földön, segítenem kellett… de ott voltak a dementorok, már kritikusan közel hozzá. Alina jutott eszembe, hogy akár ő is lehetne ilyen helyzetben, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nincsen most itt. Ösztönösen cselekedtem, nem is törődtem azzal, mennyire csúnyán befürödhetek, ismerve a mágikus képességeimet, vagy inkább annak nem létét. Felemeltem a pálcámat, reszketett a kezem, de nem hagyhattam, hogy baja essen a lánynak. Szép emlékek, szép emlékek… Alina kisbabaként a karomban, ahogy először nevet fel, olyan boldogsággal, amivel csak egy kisgyermek képes. Alina a báli ruhájában, amit én készítettem neki, gyönyörűen, csodálatosan, ragyogva. Holden és én a kanapén fekve, karjai a derekam körül, a feje a hasamon, ott, ahol szépen, csendesen növekszik a közös gyermekünk. Egy ló volt, egy hófehér ló. Nem volt tökéletes, néhol elmosódtak a körvonalai, a vonásai, a mozgása is, de egyértelműen ló volt, és úgy galoppozott a dementorok felé, mintha semmi más nem számítana - nem is számított. Soha nem láttam még ezelőtt. Sosem gondoltam volna, hogy éppen egy ló lesz a patrónusom, de mégis azt éreztem, hogy igazán az enyém. Nem kellett volna ebben a helyzetben ennyire elbűvölnie a látványának, volt fontosabb is, de mégsem tudtam túltenni magam a látványán.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Miután leválok a pszicho-ikrektől, az első pillanatokban még csak a túlélésen jár az eszem, meg azon, hogy ne kapjak golyót a fejembe. Enyhén szólva kellemetlen lenne. De amint ezeket a félelmeket, gondolatokat elhessegetem, hamar rám tör az aggodalom, hogy a szeretteim és barátaim is itt lehetnek valahol, és bajuk eshetett. Szóval elég ésszerű dolognak tűnik jelezni egy auror felé, hogy a veszély talán nagyobb, mint gondolták. Mármint, ha szétnézünk, a szartenger így is épp elég nagy körülöttünk, és joggal kérdezhetné bárki, hogyan lehetne-e még ennél is rosszabb? A tapasztalat azonban az, hogy lehet, mindig lehet. Mert bár egyelőre fogalmam sincs, hogy Munterék fegyverei mit tudnak, amit egy átlagos mugli fegyver nem, de őszintén szólva, ha nem muszáj, nem is szeretném megtudni.
- Hoztak, igen, majdnem fejbe is lőttek az egyikkel – simítom végig futólag a tarkómat, ahol szinte még mindig érzem, ahogy a fegyver hűvös csöve hozzányomódott. De mielőtt többet mondhatnék, elterelik a figyelmemet a dementorok, és Lynette, akiből épp készülnek kiszívni a lelket és az életet. Amit természetesen nem engedhetek, szóval egy pillanatig sem habozok, amikor a pálcámat előre szegezve előhívom a patrónusomat, hogy megvédje őt. Mire a veréb elűzi a közeléből a szörnyű teremtményt, már én is odaérek, és szorosan magamhoz ölelem őt. El sem hiszem, hogy csak másodpercekre voltam attól, hogy elveszítsem őt. Nem mintha az enyém lenne... vagy lehetne valaha is. Arcát mellkasomhoz szorítva visszaölel, a nevemet suttogja, de közben érezhetően rázkódik a visszafojtott sírástól. Vagy talán valóban sír is, nem tudom.
- Héé, sssh... Semmi baj, ki fogunk jutni innen... - próbálnám megnyugtatni, és a tenyerem végigsimítom a hátán, ám akkor... Nem is tudom, hogyan írhatnám le ezt legegyszerűbben. Ragyogni kezd. De szó szerint. - Aztakurva! - Nem tehetek róla, kiszalad a számon a döbbenettől, mikor ráébredek, mi történik. - Fénymágus vagy? - Az álla alá nyúlva emelem feljebb az arcát, hogy a szemébe nézhessek, mikor felteszem neki a hitetlenkedő kérdésemet. De persze mit is vártam? Hiszen mindenben az ellentétem. Ő minden, ami jó, én pedig egyértelműen éppen az ellenkezője vagyok.
- Én jól... Ez semmiség - fogom meg a kezét a levegőben, mielőtt megközelíthetné a homlokomat. Egyrészt mert a fejsérülésem tényleg most a legkevesebb, másrészt mert még mindig alig tudom felfogni, amit az előbb láttam. Ezt az egészet azonban most félre kell tennem, és pozitív dolgokra koncentrálni, hogy távol tartsam a dementorokat a patrónusommal. Az auror is pontosan ezt várja tőlem, ezért teszek egy lépést hátra Lynette-től, de egyelőre nem engedem el a kezét.
- Igen, uram, teljesen világos - vágom rá egyből a férfi szigorú szavaira, és őszintén fogalmam sincs róla, hogy a határozott és tiszteletteljes válasz az aranyvérű neveltetésem okán születik-e, vagy az auror katonás stílusa váltja ki belőlem - valószínűleg az utóbbi -, de pontosan azt teszem, amit mond. Ügyelek, hogy a madaram továbbra is fényes maradjon, és tegye a dolgát. Közben pedig próbálok hamar összeszedni magamban mindent, amire emlékszem. - Nem tudok sok konkrétumot. Sven Munter és Kira Karkaroff a Szellemszállásról vagy valahol annak közeléből vett magához két fegyvert, de talán még többet rejtegetnek ott, vagy valami mást is, mert Sven szerint a bátyja, Klaus még nem járt ott. - Azaz talán még nem hozta el onnan, amit neki szántak. Valóban nem hallottam sok hasznos infót tőlük, csak következtetni tudok abból, amerre Munter ment, mikor magunkra hagyott bennünket a pszichopata csajával, illetve az orosz eszmecseréikből.
Míg én beszéltem, Lynn elengedte a kezem, majd hallottam, hogy a szőkének mond valamit mögöttem, a patrónusomhoz pedig időközben egy másik is csatlakozott, egy gyönyörű hattyú. Nem tudok arra figyelni, miről beszélnek, mert közben két halálfaló elvonja a figyelmem, de míg az auror mindkettőt könnyűszerrel kiiktatja, én továbbra is a dementorok távoltartásán ügyködöm. Ahogy elhaladunk az egyik mellett, amelyik épp nyögve görnyed össze a fájdalmai alatt, egy nagyot bele is rúgok. Nem azért, mert attól félnék, hogy még felkelhet, és ránk támad, inkább csak azért, mert kurvára jól esik. Remélem, ott vérzik el, ahol van. Aztán egy puffanás hallatszik a hátam mögül, majd a hattyú hirtelen eltűnik. Azonnal megpördülök, és látva, hogy Lynn elesett, mellé lépek, hogy felsegítsem a sárból.
- Itt vagyok. Gyere! Ne engedd el a kezem! - Parancsnak hangozhat, de kérésnek szánom, és ezt láthatja is a tekintetemben. Nagyon nem szeretném elveszíteni a tömegben, azt meg pláne nem, hogy az ész nélkül menekülő emberek eltapossák. A szemem sarkából látom, ahogy egy újabb patrónus, ezúttal egy ló csatlakozik a verébhez, majd a férfi a kezünkbe nyom egy-egy pálcát. Szó nélkül egy kisebb bólintással teszem el azt, amit nekem szánt, de mielőtt befejezhetném a mozdulatot, máris újabb veszélyt észlelek. - Vigyázzon! - kiáltok, de már vonom is négyünk köré a pajzsbűbájt, hogy megvédjen bennünket a közeli falba csapódott átok miatt záporozó törmelékektől.
Itt volt a tökéletes bizonyítéka annak, hogy miért beszéltem a lehető legkevesebbet a munkámról azokkal, akik nem viseltek aurorjelvényt. Nem értették és az aggodalmuk súlyos koloncként ragadt át rám, ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. Frida félelmei, bizonytalansága nem férkőzhetett be a bőröm alá, ki kellett zárnom, még akkor is, ha ez azzal járt együtt, hogy ridegebbnek kellett lennem vele szemben, mint máskor. Jogos volt a rettegése, ahogyan az is, hogy kívül akart tudni ezen az egész káoszon, de nem a párjaként voltam itt, hanem a minisztérium aurorjaként, a kommandó kibaszott parancsnokaként. - Itt a pálcám, még van két karom, teljesen biztonságban vagyok - ráztam le magamról az aggodalmát, talán bántóan könnyen, de meg kellett értenie, hogy most nem volt helye a pániknak és számomra egyszerűen nem volt opció a menekülés. Nem mintha akár egy másodpercig is megfordult volna a fejemben, húsz év rutinnal és semmihez sem fogható kiképzéssel a hátam mögött tudtam mi a dolgom és ösztönből jött a munkám végzése. A dementorok felé rohanó hiénapatrónus után kellemes melegség maradt hátra, elűzte a dementorok nyálkás, hideg ködjét és az ember lelkébe maró elkeseredést - vagy talán csak Frida közelsége hatott rám ilyen jól. - De, nagyon is magukra hagyhatod őket. Az egyetlen dolgod, hogy eltűnj innen. Tele van a falu aurorokkal, itt vannak a legjobb embereim, ha ők nem tudják megvédeni a civileket, akkor te sem. Senki nem várja el, hogy hősködj. - Merlinnek hála mégsem ellenkezett, amikor magam után húztam a zavart tömegben, nem volt felesleges energiám és ép idegszálam arra, hogy győzködjem, ő nem csupán nem tud itt segíteni, de még hátráltat is a munkámban. Utóbbit nem szívesen mondtam volna ki hangosan, nyilván nem az ő hibája volt és a legkevésbé sem akartam megbántani, de attól még ez volt az igazság. Ő és minden kibaszott civil csak láb alatt volt, amíg minden második lépésnél rettegő gyerekekbe és felnőttekbe botlottunk, nem tudtunk teljes hatékonysággal neo-halálfaló geciket aprítani. Pedig Merlinre, de szívesen felkoncoltam volna néhányat... - Klaus Munter? Nagyszerű, akkor biztos idecsődítették az egész északi MiM-es csürhét... - A morgásom inkább csak magamnak szólt, nem a kölyöknek, akinek tulajdonképpen végtelenül hálás voltam az információért, de jelenleg nem volt időm köszönetek elrebegésére. - Te vagy a tömegverekedéses kölyök, ugye? Emlékszem rád. Remélem, nem csak hugrabugos kislányokkal bírsz el... Nem jutottunk túl messzire, mire földre vittem a két MiM-es faszszopót és hátrafordultam, az a látvány fogadott, amitől a leginkább tartottam: a vörös lány a törmelékekkel borított macskakövekre zuhant, a dementorok pedig megállíthatatlanul siklottak felé - azonban mielőtt bármit is tehettem volna, egy ezüstösen fénylő ló vágtatott a kislány és a dögök közé. Jobbra, majd balra kaptam a fejem, keresve a patrónus megidézőjét, azonban nem találtam... míg Fridára nem siklott a pillantásom. Mi. A. Fasz? - Ez egy gyönörű patrónus volt... - Minden káosz és borzalom ellenére az arcomon széles, büszke vigyor terült el. Szerettem volna még mondani valamit, valami igazán biztatót, de mielőtt megszólalhattam volna, újabb robbanás rázta meg a teret. A fiú pajzsbűbájáról lepattant a szanaszét szálló törmelék, azonban egy belé csapódó fénycsóva darabokra törte a láthatatlan pajzsot, az átok ereje szinte még engem is kibillentett az egyensúlyomból. Újabb védőfalat húztam magunk köré, keresve az átok forrását, Fridát és a két gyereket ellentmondást nem tűrően a hátam mögött tartva. És akkor megláttam Őt. Thaddeus kibaszott Selwynt. Még csak maszkot sem viselt, minek is viselt volna a rohadék, amikor ő maga vallotta be, hogy mit tett a háború alatt? - Egyedül kell tovább mennetek - sürgettem a gyereket és Fridát. - Ezt majd én megoldom, de el kell tűnnötök innen. Mondani könnyű volt, de ha el is mozdultak bármerre, Selwyn azonnal támadt. Nem engem, őket, gyereket és egy terhes nőt, bassza meg. - Mi van, te geci, miért nem a saját súlycsoportoddal kezdesz? - Megsoroztam egymás után egy kaszabolóátokkal, egy filéző (akarom mondani, csonteltávolító) átokkal és Avadával. Senki nem állt kettőnk között, egyelőre, és Selwyn nem szarral gurigázott, én sem finomkodhattam.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Jún. 28, 2022 12:18 am
Lynn & Everyone
Amióta kitört a káosz, attól rettegtem, hogy baja esik a szeretteimnek. Nem véletlenül törtem utat magamnak akkor sem, amikor egy alsóbb éves lányt a kishúgomnak néztem. Denny felbukkanása, ölelése viszont kizökkentett abból a reménytelen állapotból, amelybe akkor kerültem, amikor a dementorok közelítettek felém. Nem akartam meghalni. Nem akartam annak a tucatnyi szerencsétlennek a sorsára jutni, akik annyira sem voltak szerencsések, mint én voltam. Bennem viszont élénken tombolt az élni akarás ösztöne, ugyanis annyi, de annyi mindent szerettem volna elérni az életben. Az ujjaimmal reszketve markoltam Denny felsőjébe, miközben szorosan hozzábújtam. Az elmém távoli szegletéből egy kis hang figyelmeztetett engem, hogy nem lett volna szabad így mutatkoznunk, de nem érdekelt. Éppolyan jóleső volt az érintése, mint múltkor, amikor az arcomhoz ért. Csupán lehunytam a szemeimet, és kiélveztem ezt a momentumot, amíg megtehettem. Összerezzentem Denny hangjára, és döbbenten pislogtam fel rá, amikor az állam nyúlt. Zavartan ráztam meg a fejemet. Fénymágus? Mégis miért lettem volna az? − Nem tudok róla, hogy az lennék – suttogtam rá halkan, miközben lassan eleresztettem a felsőjét. − Ne butáskodj, hadd nézzem – feleltem csendesen, amikor megfogta a kezemet a levegőben, és a másik kezemmel próbáltam megérinteni a homlokát. Azonban nem csak a makacssága játszott közre abban, hogy hozzáérjek, hanem a dementorok felbukkanása is. Az auror szinte azonnal kézbe vette az irányítást, én pedig eleinte nem tehettem mást, csak azt, hogy a háttérbe húzódjak az ismeretlen nővel. Még mindig túlságosan is sok gondolat kavargott bennem, de igyekeztem összeszedni magam. Nem csak önmagamért, hanem tudtam, hogy vártak rám odahaza. Ráadásul, úgy éreztem, hogy anya elvesztése után az én halálommal végképp összetörhetne valami apában. Nem akartam a családomat szomorúnak látni, így megszorítottam a pálcámat, és megpróbáltam a feladatra koncentrálni. Eljutni a Szellemszállásig. Ezt mondták nekünk a Bean There romjainál is, ha onnan vezetett út a kastélyba, akkor mindenképpen el kellett érnünk azt a kísértettanyát. Csak félfüllel hallottam, amit Denny a parancsnoknak mondott, de nem érdekelt túlságosan, mert ötletem se volt, hogy miről beszélt. Inkább egy szívmelengető emléket kerestem, amely segítségével megidézhettem a saját patrónusomat. A hattyút viszont addig voltam képes fenntartani, amíg meg nem botlattam, és el nem csúsztam a sárban. Fájdalmasan nyöszörögve próbáltam talpra kezdeni magamat. Rémülten lestem a hátam mögé, amikor elvágtatott mellettünk egy hófehér ló formáját öltő patrónus. A fénye megvilágította az arcomat, én pedig teketóriázás nélkül megragadtam Denny kezét, hogy felhúzhasson. − Köszönöm – pillantottam Dennyre és az ismeretlen nőre, miközben elsüllyesztettem a kapott pálcát a táskám mélyére. Ezek után csak annyi időre engedtem el Dennyt, hogy a ruhámba töröljem a sáros kezemet, majd automatikusan nyúltam utána. Szükségem volt rá, hogy támaszt nyújtson nekem. Felsikoltottam, amikor az átok megtörte Denny bűbáját, és automatikusan húztam vissza őt is, hiszen nem akartam, hogy baja essen. Az volt a szerencsénk, hogy az aurorparancsnok megóvott minket a vésztől. Denny háta mögött bólintottam az utasításra, miszerint haladnunk kellett volna, de amint megtettünk néhány lépést, az ismeretlen férfi egy újabb átkot intézett felénk. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy a szőke hajú nőt a hátam mögé rántsam, míg az Akadémia képzőművészeti sátránál heverő kutyaszoborra szegeztem a pálcámat. − Piertotum Locomotor – böktem a letört fülő vadászkutya alakjára, majd a pálcám intésére a kutya futásnak eredt, hogy a sötétkék fényű átkot hárítsa, mielőtt még Dennyt, vagy engem eltalálhatott volna. A szobor másfél méterre darabokra hullott előttünk, és azt hiszem, akkor érkezett el az a pont, amely engem is kibillentett ebből az állapotból. − Avis – kiáltottam a következő varázsigét, amely eszembe jutott, s a pálcám hegyéből azonnal egy madárraj röppent ki, amelyet egy Oppungoval egybekötve a támadónk irányába küldtem, hogy lelassítsam őt. − Mennünk kell! – próbáltam magam utánhúzni Dennyt, és a pálcás kezemmel a nő felé nyúltam. Nagyon reméltem, hogy a varázslatok elegek voltak ahhoz, hogy időt nyerjek az aurornak és magunknak, mert a mai napon nem terveztem meghalni.
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Néhány pillanatra szinte lezsibbasztja az agyamat a felismerés, hogy Lynette is elementalista, ráadásul velem ellentétben a fényt irányítja. Pedig nem tesz semmi igazán meghökkentőt, azt leszámítva, hogy egész halványan ragyog, talán nem is mindenkinek tűnik fel körülöttünk. Ám mivel én közben épp a karjaimban tartom őt - ami amúgy már magában is hihetetlen - azért nekem eléggé szemet szúr, és egyértelmű, hogy mit látok.
- Nem tudsz róla? - kérdezek vissza értetlenül. - Épp az imént izzottál fel, mint az utcai lámpák sötétedéskor - Ezt mégis hogy lehet nem tudni? Hacsak nem ebben a pillanatban tört elő a képessége... ami azért kicsit fura lenne. Vagy tényleg nem tűnik fel neki, hogy fénylik? De nincs sok időm ezen rágódni, vagy kibogozni vele a részleteket, mert akad néhány sürgetőbb dolgunk is. Többek között elűzni a dementorokat, valamint megosztani az aurorral mindazt, amit tudok. És közben még arra is ráeszmélek, hogy én már ismerem őt, hisz egyike azoknak, akik az elmúlt hetekben a Roxfortot őrizték. Briggs parancsnok. Aztán hamar kiderül, hogy sajnos én is emlékezetes maradtam a számára a múlt hétvégi kviddics meccsről. De ettől cseppet sem vagyok elragadtatva. Mármint... A tömegverekedéses kölyök? Faszom. Még csak az kéne, hogy rám ragadjon ez a megszólítás, miközben továbbra is határozottan úgy vélem és állítom, hogy nem volt semmi közöm a bunyó kirobbanásához. Függetlenül attól, hogy nagyjából életem végéig nekem kell majd büntető munkára járni emiatt. Hála annak a vén hárpiának, aki szemrebbenés nélkül bűnbakot csinált belőlem. De kikérem magamnak, hogy így szólítsanak! - Denarius Lestrange a nevem, uram, és nem szokásom kislányokat bántani, csak egy... barátomat védtem... - A pillantásom akaratlanul is Lynette felé villam. Ám aztán rá kell jönnöm, hogy amit mondtam, sajnos csak részben igaz, mert Lynnt például évekig csesztettem. Úgyhogy végül keserű fintor húzódik az ajkaimra, aztán inkább elfordítom róla a tekintetem. Nos, legalább azt elmondhatom hogy most, ahogy legutóbb is, valóban csak őt szeretném megvédeni.
A dementoroktól, úgy tűnik, legalább egy időre megszabadultunk, miután a fényes hiénához és a verébhez csatlakozik egy hattyú, majd egy ló is, de nagyon hamar újabb problémánk adódik. Gyors reflexekkel húzom fel magunk köré a pajzsot, sokkal inkább ösztönösen, minthogy valóban látnám is, honnan érkezik a veszély, de legalább valóban megvéd bennünket a ránk zúduló törmelékektől. A következő másodpercben azonban már szét is szaggatja a védelmemet egy erősebb átok. - Mr. Selwyn? Mi a fasz? - Tör ki belőlem a kérdés, mikor megismerem az illetőt. Nem mintha világi jó cimborák lennénk, de volt már szerencsém hozzá régebben egy-két aranyvérű összejövetelen, és eddig nem tűnt pszichopata gyilkos faszfejnek. Pedig most úgy látszik, egyenesen büszke rá, hogy az, mert még maszkot feltenni is elfelejtett a szőrös pofájára.
Briggs-zel lazán passzolgatják egymásnak a halálosnál halálosabb átkokat, a parancsnok pedig közben arra utasít bennünket, hogy húzzuk el a csíkot, amíg ő tartja a frontot, de ez koránt sem ilyen egyszerű. Főleg miután egy fura madármaszkos is előkerül Selwyn mögött, akire azonnal egymás után lövöm a lefegyverző bűbájokat, kábító- és sóbálványátkokat. Végül egy Obstrutco-val sikerül eltalálnom, és miután hátraesik, egy Incarcerandus-szal megkötözve teszem ártalmatlanná. Mellettem Lynette sem tétlenkedik. - Szép volt! - bólintok elismerően, miután a kutyaszobrot a védelmünkbe állítja. Bár szegény nem húzza sokáig, és szinte porrá zúzza egy átok.
Aztán, nem is tudom pontosan, mi is történik, megint csak ösztönösen cselekszem, amikor egy újabb sorozat átok indul felénk, én pedig valahogy megnyújtom a közeli árnyékokat, sűrű, sötét köddé formálom őket, ami egyszerűen elnyeli a felénk küldött támadást, majd abban a pillanatban füstszerűen szét is oszlik. Kurvára jó lenne tudni, hogyan csináltam.
- Igen, menjünk! - ragadom meg ismét Lynn karját, míg a pálcás kezemmel egy újabb pajzsbűbájt húzok fel körénk, belefoglalva a parancsnok feleségét is. - Jöjjön, Mrs. Briggs! Arra! - mutatok a mellékutcára nem is messze, ami sokkal biztonságosabbnak tűnik jelenleg, mint itt ácsorogni tovább.
Képtelen voltam levenni a szememet a lóról, ahogy végigvágtatott a gyerekek körül, majd nekiment a dementoroknak, minden erejével igyekezve elűzni őket. Teljesen megdöbbentett a látványa, a tudat, hogy ezt én csináltam, én, aki egy egyszerű lebegtetőbűbájjal is megszenved. Nem is értettem, hogyan történhetett ez, talán az anyai ösztönök, a tenni akarás serkentette mindezt bennem, talán csak igaza volt Ollivandernek, amikor megvettem tőle a második pálcámat, hogy a szilvafa csak bizonyos esetekben mutatja meg a benne lakozó tehetséget. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez soha többet nem fog megtörténni, hacsak nem találom magam ismételten ugyanebben a helyzetben - amire valljuk be, nem sok esély van -, de talán még akkor sem. Holden hangja zökkentett ki a gondolataim közül, abban a pillanatban pedig a ló is szertefoszlott. Felé fordítottam a tekintetem, és én is szerettem volna őszintén örülni a sikernek, de mégis valamiért zavarba jöttem. A dicsérettől elpirultam és végül csak egy halvány mosolyra futotta. Most úgysem volt itt a helye és az ideje annak, hogy örömködjünk. De még mennyire nem volt rá idő, ugyanis a következő pillanatban csak Holden közelsége és a felhúzott pajzsa volt az egyetlen, ami megvédett. Ösztönösen kapaszkodtam egy pillanatra a karjába, a pálcám hiába szorongattam, még az előbbi patrónus után is tudtam, hogy teljesen haszontalan lenne. Felpillantva még én is felismertem Thaddeus Selwynt, ha máshonnan nem, Holden asztalán a fotókból, amiket az anyja utáni nyomozás során pakolt ki az asztalra egy nagyon sűrű délutánon. És most eszembe sem jutott, hogy ellenkezni akarjak, csak féltve néztem fel rá. Nem akartam belegondolni, hogy mi várhat most rá, hogy milyen ellenféllel néz szembe, de mégis aggódtam, Merlinre, rettegtem, hogy nem kapom őt vissza, ha most elengedem. Végül a gyerekek után indultam, megfogtam a Weasley lány kezét, hogy véletlenül se hagyjuk el egymást. A fiú szavaitól egy kicsit azért megdobbant a szívem: Mrs. Briggs. Ha összeházasodnánk, akkor sem vettem volna fel a nevét, de mégis… annyira szép volt ezt hallani. Elmerengeni a Frida Briggs név borzalmas hangzásán azonban nem tudtam, mert egy átok erejétől tántorodtam hátra. Nem engem talált el, de a macskakövek között cikk-cakkban végigfutó széles, árokméretű repedés, ami beékelődött közém és a két gyerek közé, éppen elég volt, hogy megálljak. - Menjetek tovább, ne álljatok meg! -szóltam rá a gyerekekre.
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Frida és a két gyerek távolodó alakja után akartam pillantani, meggyőződni róla, hogy épségben eljutottak legalább az utca végéig, egy ház takarásába vagy bárhova, ahol Thaddeus Selwyn átkai nem érhették el őket - millió veszély leselkedett rájuk jelenleg a faluban, mégis megingatathatlanul tudtam, hogy Selwyn volt mindközül a legrosszabb. De egyetlen másodpercre sem nézhettem félre, minden figyelmemet Selwynnek kellett szentelnem, ha élve akartam kikerülni ebből a párbajból. Hátrányból indultam, addig mindenképp, amíg a gyerekek és Frida a közelben voltak. Tudtam, hogy ez a szemét nem foglalkozott a fair párbajozással, bűntudat nélkül küldött átkokat ártatlan civilek felé és használta őket emberi pajzsnak, ha úgy hozta a szükség. Nem volt elég magamra és a támadásaira figyelnem, tudtam, hogy ki fogja használni ezt a hatalmas előnyt. Ahogyan azt is, hogy túl jól ismert: éveken át tanított, a kedvenc átkaim egy jelentős részét ő mutatta meg, a saját kaszabolóátkom kezdetleges formáját együtt alkottuk meg, tőle vettem legilimencia és okklumencia különórákat. Nyitott könyv voltam számára, hiába telt el azóta rengeteg év. Nem hagyatkozhattam a megszokott koreográfiára: a legilimencia ellene nem működött, túl képzett okklumentor volt ahhoz, hogy belemásszak párbaj közben a fejébe és előre lássam minden lépését, csupán annak örülhettem, hogy húsz év rutinnal a hátam mögött már ő sem tudott a gondolataim közé férkőzni. A nonverbális varázslás szintén nem jelentett előnyt, éppen úgy felismerte ő is a támadásaimat egy kezdetleges pálcamozdulatból, ahogy én is be tudtam azonosítani az átkai nagy részét már abból, ahogy mozdította a karját - hiszen hányszor láttam a katedrán ugyanezeket a mozdulatokat, bár akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer nem egy bábun akarja majd pusztán tudományos célból demonstrálni őket, hanem én leszek a célpontjuk. Ez a párbaj nem arról szólt, hogy ki ismert több átkot, ki volt erősebb és tehetségesebb, a közöttünk cikázó gyilkosabbnál gyilkosabb varázslatokat mégis hogyan lehetett volna összemérni? Bármelyik ért volna célt, az áldozatát koporsóban vagy gyufás skatulyában vitték volna el Roxmortsból. Reflexeken, tizedmásodperceken múlt csupán, hogy melyikünk került ki innen győztesként - és tudtam, hogy Selwyn kezében behozhatatlan előny volt. Tudta, mivel zökkenthet ki, tudta, mik voltak a gyenge pontjaim és vakfoltjaim huszonévesen, hiszen senki sem volt sérthetetlen, bármennyire is szerettem magamat annak képzelni. De még milyen jól tudta... A macskakövek hangos robbanással záporoztak mindenfelé, ahogy Selwyn varázslata nyomán Fridától alig hajszálnyira szinte kettényílt a föld. A szívem kihagyott egy ütemet a rémülettől, mielőtt egy újabb Avada Kedavra-kaszabolóátok-robbantóátok koktélt küldtem volna Thaddeus felé. Mindhárom átkot kivédte, egyetlen pálcaintéssel maga elé rántotta a legközelebbi földön heverő testet - csak remélni mertem, hogy már ezelőtt is halott volt. A következő támadását mégsem ellenem indította. Hanyagul, széles mosollyal célozta meg Fridát a súlyos törmelékdarabokkal, elég lett volna egyetlen nagyobb macskakő vagy faldarab, hogy agyonüsse. Gondolkodás nélkül húztam fel kettejük közé egy láthatatlan védőhálót, az utolsó pillanatban pattantak vissza róla a kövek - aztán a varázslat szinte azonnal meg is szűnt. Mellkason talált Selwyn Cruciatus átka, esélyem sem volt kivédeni, legalább egy métert hátrarepített, mire a földön találtam volna magam, magzatpózban, görcsbe rándulva, a talajt markolva és ütve, a nyelvembe harapva, hogy ne üvöltsek. Mintha minden csontom egyszerre tört volna el, mintha minden tagomat tüzes vassal égették volna, a fejem szinte szétrepedt a fájdalomtól, az ujjaim közül kicsúszott a varázspálca, de úgysem vettem volna hasznát, hiszen csak magatehetetlenül rángatóztam az elviselhetetlen kíntól. Nem ez volt az első találkozásom a Cruciatus átokkal, de ez volt mind közül a legrosszabb. Legyen vége, bassza meg, legyen már vége, öljön meg, daraboljon fel, csináljon, amit akar, csak legyen már vége... Fogalmam sem volt róla, meddig tartott a kínzás, nem hallottam és láttam semmit, a fájdalmon kívül semmit nem érzékeltem. Végül egyik pillanatról a másikra szűnt meg, hirtelen újból hallottam az emberek sikolyait és ordításait, láttam, hogy idő közben Selwyn csupán karnyújtásnyira került tőlem és Frida... ő pedig a földön feküdt, mozdulatlanul. A fájdalom emlékétől remegve nyúltam Selwyn után, kirántottam alóla a lábát, mugli módra tepertem le a földre - ezúttal ő volt az, akinek esélye sem volt. Kicsavartam a kezéből a varázspálcáját, kíméletlenül ütöttem ott, ahol értem, szinte meg sem éreztem, ha az ő ökle is rajtam csattant, mindez nem számított. Csak akkor nyúltam a félregurult varázspálcám után, amikor az egykori tanárom már nem állt ellen. - Emlékszik még az első közös óránkra, professzor úr? A főbenjáró átkokról. Hogy igazán akarni kell őket. Képzelje el, professzor, én igazán nagyon akarom, tiszta szívemből ártani akarok magának. - Felálltam Selwyn mellől, a pálcámat egyenesen az arcára szegeztem. Egyetlen másodpercig sem tétováztam, minden porcikámban éreztem, hogy meg akarom és meg kell tennem. - Avada Kedavra. A zöld fénycsóva eltalálta, csupán egyetlen pálcamozdulat és egyetlen másodperc volt, mire Thaddeus Selwyn meghalt. Nem így képzeltem, nem volt katarzis, elégtétel, büszkeség vagy éppen öröm. Abban a pillanatban, ahogy Selwyn szeméből kihunyt az élet, már nem számított, jelentéktelen volt, szart sem ért annak tudatában, hogy ott feküdt tőle Frida pár méterre. - Kelj fel, hallod? Nem lesz baj, kiviszlek innen, keresünk egy medimágust - térdeltem le Frida mellé. - Minden rendben lesz, megígérem.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Júl. 18, 2022 1:40 pm
Lynn & Everyone
Zavartan ráncoltam össze a homlokomat Denny kérdésére. Mégis hogy a fenébe tudhattam volna erről, ha most először tapasztaltam ilyesmit? Sőt, szinte biztos voltam benne, hogy valami történhetett velem, s mindez átmeneti állapot volt. Hiszen… Normális volt egyáltalán, hogy az ember ragyogni kezdett? Nem, egyáltalán nem volt az, de zaklatottságomat inkább nem öntöttem szavakba. A fejemet csóváltam csupán válasz gyanánt, hiszen a megfelelő szavakat sem találtam erre a kérdésre. Nem is lett volna időm hosszú magyarázatokba fogni. Azonban, amikor Denny a barátjának hatalmasat dobbant a szívem, és egy apró mosollyal jutalmaztam a szavait. Gyengéden megérintettem a karját, amikor elfordult tőlem, hiszen nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát miattam. Kimenekülni ebből a faluból azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek az ember gondolná. Épphogy megszabadultunk a dementoroktól, és abba a hitbe ringattam volna magam, hogy egy kicsit levegőhöz juthatunk, máris újabb akadályba ütköztünk. A felbukkanó férfitől a parancsnok feszültnek tűnt, és Denny is kifakadása is arra utalt, hogy ismerte a számomra idegen alakot. A neve ismerősen csengett, de nem volt szerencsém eddig a férfihoz. Talán jobb is volt így. A szoborral épphogy hárítottam a felénk küldött átkot, s a madarak is csak ideiglenesen tűntek figyelemelterelésnek. − Te is ügyes vagy – mosolyogtam Dennyre, amikor sikerült hatástalanná tennie egy másik támadót. Szerettem volna haladni. Minél messzebb kerülni ettől a helytől, hiszen itt a tér kellős közepén könnyű célpontokká váltunk. Emelném a pálcámat, hogy egy újabb védőburkot vonjak magunk köré, vagy egy Protegoval visszapattintsam őket, de mire megmozdulhatnék, addigra Denny – nem tudom honnan és miként −, de valami olyan varázslatot használ, aminek kapcsán a sötétség elnyeli az átkokat. Elkerekedett szemekkel bámultam az iménti jelenetet, csupán azzal zökkentett ki, amikor megragadta a karomat, és magával rántott. Szó nélkül követtem őt, azonban a hátam mögött érkező és becsapódó átok erejétől majdnem orra buktam. Megpördültem a tengelyem körül. Elszorult torokkal vettem észre, hogy a velünk lévő nőt elszakították tőlünk. Egy ilyen repedés azonban nem foghatott ki rajtunk, sebesen intettem a pálcámmal, hogy szétszóródó macskakövekből egy hidat építsek neki, amivel átjuthat hozzánk, de egy felém reppenő átok miatt az utolsó pillanatban kénytelen voltam magamat védeni. − Denny! Segítenünk kell neki! – kapaszkodtam görcsösen a fiúba, hiába mondta a nő, hogy hagyjuk magára, hiába sikoltotta a józan eszem, hogy meneküljek innen, egyszerűen a lelkiismeretem legyűrt minden rációt, és maradni akartam. Segíteni akartam, hiszen ő is megvédett engem. Segített rajtam. Akkor én miért hagynám őt magára egy ilyen szituációban? Innen csak Denny tudott volna elcipelni, vagy valami komoly gondnak kellett volna felütnie a fejét, amely futásra késztethetett volna. Hiába voltam hollóhátas, látszott, hogy egy griffendéles apa mellett nőttem fel.
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Egyik probléma követi a másikat, szünet nélkül. Először a durmstrangosok, aztán a dementorok, és mire azt hihetnénk, hogy talán esélyünk is lehet innen épségben kijutni, Thaddeus Selwyn bukkan fel, hogy halálos átkokat szórjon felénk. Nem ismerem jól a fickót, de mégis épp eléggé ahhoz, hogy ledöbbentsen a támadása, és megfogalmazódjon bennem a kérdés: itt most tényleg bárki ellenség lehet? Mert a maszkos pszichopaták egy dolog, de hogy ismerős arcok is szó nélkül ellenem fordulnak, és megsoroznának néhány enyhén szólva kellemetlen átokkal, vagy fejbe akarjanak lőni, az azért kissé sokkoló. És egyre erősödik bennem az érzés, hogy ki kell innen jutnunk. Gyorsan. Mert az is biztos, hogy Lynette-et sem hagyhatom magára többé, nem veszíthetem szem elől.
Különféle trükkökkel és védővarázslatokkal védjük magunkat és egymást, illetve a parancsnok feleségét is, közben meg mindketten tudjuk, hogy itt valószínűleg nem húzhatjuk tovább. Briggs egyelőre tartja a frontot Selwyn támadásai ellen, de azok a veszélyes átkok közül bármikor cél téveszthet egyik, és ha eltalál bennünket, többé nem nem megyünk innen sehová. A menekülésünket azonban egy földbe csapódó átok akadályozza, ami elválaszt bennünket a szőke hajú nőtől. Ő arra biztat bennünket, hogy menjünk tovább, Lynette viszont maradna segíteni, nekem meg tulajdonképpen már fogalmam sincs, mit csináljak. Minden pillanattal nő az esély, hogy itt döglünk meg mindannyian, aztán baszhatjuk. Egyelőre mégsem vagyok képes futni, ehelyett próbálom felmérni a helyzetet, mit is tehetnénk. A párbajozók felé pillantok, a harc közöttük egyre kiélezettebb és ijesztőbb.
- Lynette! - próbálnám figyelmeztetni, hogy indulnunk kéne, de ő még mindig a nővel van elkeveredve, én meg nem tudom levenni a szemeimet a másik kettőről. Főleg miután Brigg parancsnok a földre kerül, vergődve, némán, befelé ordítva. Cruciatus. Nem fogja húzni sokáig. Bármelyik pillanatban kaphat egy Avadát, még csak fel sem fogná, vagy az agya zápul meg, ha ez sokáig folytatódik. Valamit tennem kell! Abban a szekundumban tudom, hogy semmi esélyem a másik férfi ellen, amikor felemelem a pálcámat, de ha legalább ki tudnám zökkenteni a kínzásból...
- Stupor! - Úgy hessenti félre az átkomat, mintha egy pimasz legyet legyintene félre, szinte meg sem rezzen, nekem pedig megremeg a pálca a kezemben, ahogy felpillant rám. Ám talán valóban elég volt ennyi is, mert a parancsnok időközben magához tér a fájdalomból, és újult erővel támad vissza, ezúttal ököllel ütve azt az eszementet. - Mennünk... mennünk kell - próbálnám ismét elrángatni a helyszínről Lynnt, nem figyelve, hogy a nővel mi történt időközben, mert a szemeim még mindig a pároson. És aztán... Egy zöld villanás, majd... Olyan, mintha egy pillanatra az egész világ megállna, elfelejtene lélegzetet venni. - Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! - kicsivel erősebben szorítom Lynn karját, de most már képtelen vagyok mozdulni. Hosszú másodpercekig bámulom az élettelen testet földbe gyökerezett lábakkal. Nem kár érte. Nem kár érte. Megérdemelte. Nem igaz? Ez volt a lehető legjobb végkifejlete a történéseknek, hisz megölt volna valamennyiünket, ha teheti. És mégis...
Kell pár pillanat, amíg valamennyire összeszedem magamat, visszatérek a jelenbe, észreveszek mást is az üres tekintetű Selwynen kívül, és csak akkor tűnik fel az eszméletlenül fekvő Mrs. Briggs, a parancsnok pedig már felette görnyed.
- Tennünk kellene valamit, nem igaz? - Nem is tudom, a költői kérdést magamtól kérdezem-e, vagy a vörös hajú lánytól, de végül közelebb lépek. - Hogyan segíthetünk? Talán... biztonságosabb helyre kellene vinni innen, amíg... magához tér? - szólítom meg bizonytalanul a férfit. Innen nézve úgy tűnt, a felesége nincs magánál, de nem tudom. - Vagy... el-elmehetnénk Lynette-tel keresni egy gyógyítót... - Biztosan van itt néhány olyan is. Ezúttal bizonytalan tekintetem a lányra vezetem mellettem, de a hangomat még mindig nehezen találom. Bassza meg, Denny, szedd már össze magad! Lélegezz!
Nem tudtam, mi vár most ránk, de nem számítottam semmi jóra. Thaddeus Selwyn nem volt tréfa, ezt anélkül tudtam, hogy valaha is találkoztam volna vele vagy valamelyik rokonával. Gyilkos volt, könyörtelen és hidegvérű gyilkos, aki képes volt egy háromgyermekes anyát is halálra kínozni. Meg mertem volna esküdni rá, hogy messze nem ez vitte el a prímet a legaljasabb tettei listáján. Ráadásul mindemellett egy elképesztően profi párbajozó volt, aki még Holdent is úgy ismerte, mint a tenyerét. Féltem, Merlinre, mennyire rettegtem, hogy esetleg még mindig annyival erősebb nála, mint közel húsz évvel ezelőtt és talán… nem, nem gondolhattam erre. Holden szépen haza fog innen menni, egy darabban. Nem álltam sokáig tanácstalanul a formálódó árok mellett, tudtam, mekkora célpont lehetek, ami máskor talán kevésbé zavart volna, mint most, hogy nem csak a saját testemre kellett vigyáznom. Megindultam, hogy menedéket keressek valahol a közelben, anélkül, hogy közben egy pillanatra is hátranéznék. Nem tehettem meg, mert tudtam, hogy ha látnám Holdent ilyen veszélyes helyzetben, teljesen földbe gyökerezne a lábam. De ténylegesen elindulni már nem tudtam, mert a szemem sarkából megláttam a felém repülő, hatalmas törmelékdarabokat. Nem volt egy irány sem, ahová mehettem volna, így csak ösztönösen összehúztam magam, a karommal védve a hasamat. Ha én meg is halok, neki talán még van esélye. De nem történt semmi. Csak pár másodperccel később realizálódott bennem, hogy megúsztam a támadást, a szemeimet úgy szorítottam össze, hogy nem is láttam addig semmit. Persze nem volt nehéz kitalálnom, hogy valószínűleg mi történhetett, pláne, amikor megláttam Holdent a földön, a fájdalomtól és a szenvedéstől tehetetlenül vergődve. Borzalmas látvány volt, még rosszabb, mint amilyennek akkor képzeltem el, amikor sérülten jött haza bevetések után. És meg is történt, amitől tartottam: földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam volna megmondani, mennyi időre, de biztosan tovább, mint kellett volna - hiszen mindenhogy túl sok volt Holdennek. Kihasználtam a lehetőséget, hogy Selwyn nem velem foglalkozott, hanem egy éppen kínzott embernek prédikált valamit, nem is figyeltem, mit. Felkaptam egy vasrudat a földről, nem tudom, milyen építménynek lehetett a része, de nem is érdekelt. Határozott léptekkel, bár terv nélkül indultam meg Selwyn felé. - Rohadj meg, te náci tetű -lendítettem meg a tarkója felé a rudat. Elértem, amit akartam, mert nem tudott már figyelni az átokra, azzal viszont nem számoltam, hogy magamat hogyan fogom ezután kihúzni a szarból. Gondolkodni sem volt időm rajta, a következő pillanatban lökést éreztem a hasamon, olyan erőset, hogy még ez is képes volt kipréselni az összes levegőt a tüdőmből. Hátravágódtam a macskaköveken, fájdalmasan koppant a fejem, de mégis csak az foglalkoztatott, hogy visszajuttassak némi oxigént a keringésembe. Aztán megérkezett a fájdalom, az igazi, éles, szúró fájdalom, ami mintha az összes zsigeremet egyszerre érte volna. - Nem tudok, nem megy -nyögtem fel az első próbálkozás után, ahogy Holden megjelent mellettem. Görcsösen kapaszkodtam a zakója ujjába, tehetetlenül, csillagokat látva a fájdalomtól. És ekkor döbbentem rá, hogy hol ért a támadás. -A baba… Holden, a baba!
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Thaddeus Selwyn halott, élettelen teste mozdulatlanul fekszik a macskaköveken, azonban az örömnek nincs helye. @Frida Scamander súlyosan megsérült. Bár @Denarius Lestrange és @Lynette Weasley segíteni akarnak, de @Holden Briggs elllentmondtás nem tűrve kéri őket, hogy folytassák az útjukat a Szellemszállás felé. Felemeli Fridát a földről, tudja, hogy nem kísérheti tovább a két gyereket, csak reménykedni mer benne, hogy egyedül is eljutnak a titkos alagútig. (Mesélői instrukció: Holden a 6. csoportban folytatja a játékot, Frida egyelőre NJK.) Denny és Lynette együtt indulnak tovább, egyre és egyre közelebb jutva a Szellemszálláshoz - azonban ekkor bukkan fel előttük két maszkos alak. (Mesélői megjegyzés: Az egyikük @Kirill Karkaroff, a másik Kermit Gustav Lestrange, Denny egyik nagybátyja.) Lynette-et eltalálja valamelyik neohalálfaló lefegyverző bűbája, ő maga is hátrébb sodródik a varázslat erejétől. A pálcája méterekkel arrébb gurul, esélye sincs utána nyúlni - azonban ott lapul nála a varázspálca, amit az egyik maszkostól kobzott el korábban a kommandó parancsnoka. Denarius párbajba keveredik a két ismeretlennel, bár érzékeli, hogy legalább az egyikük visszafogja magát és ezt nem tudja mire vélni. Az egyik átka súrolja a neohalálfalót, a varázslattól lerepül az arcáról a maszk és ebben a másodpercben Denny felismeri az édesapja fiatalabbik öccsét. @Karen Nott méltóságteljesen lép elő az egyik ház mögül, a két neohalálfaló háta mögött állva. Meg kell hoznia a döntést: segít a gyerekeknek vagy a Magic is Might pártját fogja?
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
