Furcsán összefolytak előttem a napok és a hetek, amióta a medimágusok hazaengedtek a Szent Mungóból. Először nem akartam otthon maradni és pihenni, hanem azonnal mentem vissza a színházba, azzal a szöveggel, hogy szükség van ott rám, elvégre most már én vagyok az igazgatónő, be kell bizonyítanom, hogy igazán alkalmas vagyok rá, ha csak magamnak is. De minden ember, akivel összefutottam, egytől egyig mindenki azt az őszinte szánakozást és sajnálatot közvetítette felém pusztán a tekintetével, ami elől menekülni akartam a munkába. Úgyhogy ez sem tartott tovább pár napnál. Elrendeztem a dolgaimat, átadtam a stafétát a helyettesemnek, majd hazamentem, hogy kiheverjem a történteket. Otthon azonban, egyedül a gondolataimmal, már nem volt olyan egyszerű semmi. Nem tudnám megmondani, mennyi időt töltöttem a gyász különböző fázisaival, főleg akkor, amikor nem látta senki. Minden nap az agóniáról szólt, álmatlan éjszakákat követő depresszív reggelekről, fájdalmas délutánokról és elkeseredett zokogással töltött estékről. Holden sem volt mindig mellettem, sokat túlórázott, mint általában, én pedig egyszer sem akartam a szemére vetni, amiért a munkába menekült. Én is majdnem azt tettem. A napok viszont lassan, de biztosan teltek, az esti program hamarosan enyhült, majd teljesen elmaradt, átvette helyét a megkétszereződött reggeli műsor. Végül hosszú időre csak az üresség maradt. Nem is tudom, abból mikor kezdtem először kimászni, mikor vettem észre az első fényes pontot, ami ki tud navigálni a gyász legmélyéről, de volt elég erőm ahhoz, hogy megragadjam és eltökélten menjek utána. Meg kellett történnie ennek is, át kellett esnem ezen a fázison ahhoz, hogy eljussak a megnyugváshoz. Vannak dolgok, amiket egy volt rehabos függő soha nem felejt el. Kint ültem a ház hátsó teraszán a hintaágyban egy bögre zöld teával a kezemben. Már régen kihűlt, de nem zavart, sőt, a nyári melegben még örültem is neki, hogy nem forró a kerámia a kezem alatt. Egy hosszú strandruhát vettem fel, könnyűt, szellőset, csinosat - talán legelőször hónapok óta. Most kifejezetten jobban éreztem magam, nem úgy, ahogy fél évvel ezelőtt, amikor még minden annyira kerek volt az életben. Tudtam élvezni a lenyugvó nap melegét az arcomon, a hintaágy lágy ringatózását, miközben egy régen félretett regényt olvastam, most már talán végre végig. Azt hiszem, ekkor először tudatosult bennem az igazán nagy lépés előre, hogy lassan tényleg túlteszem magam az elvesztett gyermekemen, akit soha nem ölelhettem magamhoz. A lakás eleje felől ajtózáródást hallottam, sejtéseim, vagy inkább reményeim szerint Holden ért haza. Mindig ő adta a legtöbb erőt a nap végén, aki éjszaka magához ölelt, akivel együtt beszélgettünk - vagy csak léteztünk közösen -, amikor egyikünk sem tudott elaludni. A lányomon kívül senki nem volt még ekkora támasz az életemben. Most pedig szerettem volna vele is megosztani, hogy haladunk előre és a sebek igenis be tudnak hegedni.
✼ I'd be lost without you leading me astray ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
A még élő családtagjaim történetei alapján már kisfiúként is szerettem és igényeltem a szilárd napirendet. Pontos időre állított ébresztő még hétvégén is - bár többnyire már előtte percekkel felébredtem -, meghatározott időintervallumban tartott hajnali edzés, minisztériumi becsekkolás a munkaidőm előtt negyed órával - a vége már kevésbé volt kőbe vésett, a túlóra bizonyos szempontból jótékony hatással volt rám -, este a jól megérdemelt pihenés. Keretet adott az életemnek, biztos kapaszkodókat. Könnyebb volt száműzni a felesleges gondolatokat, ha az ember nem adott nekik teret. Vagy legalábbis keveset, azt is beütemezve a nap üresjárataiban, amelyekből kifejezetten kevés volt. Persze hazudhattam volna magamnak, hogy a Roxmortsban történteket segített feldolgozni a pszichomágus, a családi és baráti támogatás vagy a tartalmatlan bosszú Thaddeus Selwyn meggyilkolásakor. De a valóság az volt, hogy a pszichomágusnál tett látogatások nem hoztak gyors lelki békét. Fridára nem tudtam és nem is akartam támaszkodni, összeomlott és arra is alig volt ereje, hogy önmaga apró darabjait felszedegesse a földről nap mint nap, az én szilánkjaira hullott boldogságomra nem koncentrálhatott igazán - ahogy azt hiszem, én sem tudtam eléggé az ő fájdalmára. A bátyáimtól egyre és egyre távolabb sodródtam, a találkozásaink asztalborogatós-ajtócsapkodós politikai vitákká hevültek, a gyerekek pedig talajt vesztve sodródtak az árral, amit Moe ránk szabadított. Gennek az újabb és újabb vérfarkasokat diszkrimináló törvénytervezetek mellett hogyan is maradhatott volna energiája másra is? Jerry sosem volt az érzelmek embere és ezen egy végtagamputáció nem segített, nem túl meglepő módon. Valószínűleg két-három évvel ezelőtt röhögve rugdostam volna ki a Parancsnokságról azt az embert, aki azt állítja, hogy Cassie Blackkel fogok a legtöbbet beszélni az életemről. Még jó, hogy erről szinte senki sem tudott kettőnkön kívül... Ami pedig Selwynt illeti, az éjszakáim nem lettek tőle nyugodtabbak, anyám jelképes sírjába nem került tisztességesen eltemetett test - valószínűleg már soha nem is fog, örökké egy jelöleletlen tömegsírban kell pihennie -, a Fridát érő átok végleges maradt, a kamaszkorom óta pulzáló harag pedig semmit sem enyhült. Még egyszer, még százszor szórhattam volna gyilkos átkot Selwynre, de nem változtatott volna semmin. A tehetetlen düh és az egymásra rakódó gyász velem maradt. Nem csoda, hogy a munkába temetkezés a rutin helyett létszükségletté vált most is, mint már annyiszor életem során. Szerencsés módon Roxmorts az örök traumák mellett tonnányi munkát is jelentett, az Aurorparancsnokság úszott a határidőből kicsúszott jelentések, egyre bővülő körözési listák, kihallgatásra váró gyanúsítottak és szemtanúk hosszú sorában. A Magic is Might elleni bosszantóan sikertelen hajtóvadászat pedig jobban pörgött, mint valaha. Mindent összevetve azonban, a nap végén melegséggel töltött el, hogy nem az üres lakásba kellett hazamennem. Még akkor is, ha Frida aznap csak egy erőtlen, megjátszott mosolyt tudott az arcára erőltetni. Egyszer ezen is túl leszünk. Mint mindig. Úgy tűnik, olykor megnyugvást adott annak a tudata, hogy az életemben felhalmozódó sok szar ellenére valahogy mindig új nap virradt és idővel minden jobbra fordult, még ha csak ideiglenesen is.
Az előszobába lépve csak Alina kis izéje fogadott. Odagurult (vagy lépkedett?, soha nem tudtam eldönteni) mellém, azonban más nem követte. Alina ilyenkor még jócskán valamelyik esti előadásán ült az Akadémián, Fridának azonban itthon kellett volna lennie. Átvágtam a nappalin, be a konyhába, a hálószobába, de egyik helyiségben sem találtam, végül a résnyire nyitva felejtett hátsó ajtó vezetett rá a megoldásra. - Tea ebben a melegben? Mi ez, ha nem önkínzás? - ültem le Frida mellé a hintaágy szabadon hagyott felére, a kezem ösztönösen nyúlt az övé felé. - A Parancsnokságon elviselhetetlen a hőség. Valamelyik kis gyökér felgyújtotta a fél gyakorlótermet, órákig tartott eloltani, olyan volt tőle az egész emelet, mint egy szauna. Jerry azóta biztosan a szart is kiverte a hülyegyerekből a műlábával... Persze a legkevésbé sem a tehetségtelen aurortanoncokról és Jerry hírhedt, az egész Minisztériumot betöltve koppanó protéziséről akartam beszélni, mégis egyszerűbb volt, mint megfogalmazni: ma jobban érzed magad, ugye? Mert látom... De féltem, hogy amint kimondanám, amint a legkisebb utalást tenném rá, minden szertefoszlana. Így csak csendben élveztem ezt a törékeny pillanatot, munka után fáradtan, de boldog elégedettséggel nyugtatva a tekintetem Fridán.
Nem hallottam bentről Holden lépteit, ennyire nem volt jó a hallásom, de az, hogy milyen sokáig tartott kiérnie a hátsó teraszra azt sugallta, hogy mindenhol máshol előbb keresett mint itt. Más esetben talán tettem volna rá valami csipkelődő megjegyzést, hogy auror létére nem talált meg túl könnyen, pedig nem fedtem el a nyomaimat. De ez még váratott magára, egyelőre nem éreztem kellően jól magamat hozzá. Egyébként is most csak örülni akartam, hogy itt van velem, ennyinek elégnek kellett lennie. - Gondoltam a borra is, de attól csak még elviselhetetlenebb lenne a meleg. -És egyébként is rendesen ürítettem az üvegeket az utóbbi hetekben. Sosem vetettem meg a jó vörösbort, de a fájdalmat annyira jól tompította és álcázta, hogy esténként többet ittam meg, mint szerettem volna bevallani. Most egy időre elég lesz belőle, azt hiszem. Nálam mindig szem előtt kellett tartani a függőségre való erőteljes hajlamot, ezért még most, a gyászom közepén is igyekeztem tudatosan hozzáállni. -Ha nem tudnám, hogy Carol a színházban van, most biztos megkérdezném, hogy ő volt-e. Nem is lepne meg egy igenlő válasz. Gyengéden megszorítottam a kezét egy pillanatra, majd közelebb húzódtam hozzá, hogy a fejemet a vállára dönthessem. Rövid csend követte a szavainkat, az a megnyugtató, kellemes fajta - én biztosan annak éreztem. A hintaágy lágyan ringatózott alattunk, a keze a kezemben volt, a világ pedig már ettől egészen kereknek tűnt, hiába minden szemét, ami jelenleg elöntötte azt. Végül a csendet én törtem meg. - Azt hiszem, jövő héten még itthon maradok, hogy biztosan rendben legyen minden, utána viszont visszamennék dolgozni. Jót tenne… gondolom. És bele sem akarok gondolni, mi történt a színházban, amíg én nem voltam, biztos tüzet kell majd oltanom nekem is, ha nem szó szerint, mint a parancsnokságon. -Felemeltem a fejem, hogy az állammal támaszkodhassak a vállára. -Sokkal jobban érzem magam, azt hiszem, a legnehezebb részén már túlvagyok. A tekintetem az arcát fürkészte egy kis ideig, hosszú másodpercekre időzve el a szemein, amik mint mindig, most is képesek voltak örvényként elnyelni magukba. Merlin legyen a tanúm rá, mennyire szeretem én ezt az embert… - Még meg sem tudtam kérdezni, hogy te hogy bírod -csendesedtem el. Annyira… sok volt egyszerre, hogy eszembe sem jutott. Ne haragudj.
✼ I'd be lost without you leading me astray ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Elfojtottam a kikívánkozó megjegyzést a borral kapcsolatban - jól ismert, tudta, hogy elkötelezett antialkoholista voltam, aki az akadémiai évei óta egy kezén meg tudta számolni, hány alkalommal ivott egy pohár bornál többet. Tiszta fej, jobb döntések, ezt vallottam, noha két lábon járó példája voltam annak, hogy a józanon és elméletileg racionálisan meghozott döntések is lehettek a lehető legrosszabbak. Nem ítéltem el Fridát, amiért minden nap kitöltött magának egy (vagy több) pohárral, de nem is értettem és a néma beletörődésen túl nem is támogattam benne. Tudtam, hogy ő is próbál megküzdeni a helyzettel úgy, ahogyan képes volt rá. Annak azonban örültem, hogy ezúttal egy bögre teával a kezében láttam. - Ha Carol Dolohov felvételt nyerne az Aurorparancsnokságra, az lenne a nap, amikor felmondanék. - Kedveltem a lányt, de nála alkalmatlanabb aurorjelöltet elképzelni sem tudtam. Minimális önkritikát gyakorolva is tisztában voltam vele, hogy voltak indulatkezelési problémáim, azonban Carol idegességből fakadó gyújtogatása még annyira sem hiányzott a Parancsnokságra, mint az én megkérdőjelezhető idegrendszeri stabilitásom. Bár el kellett ismernem, sokat fejlődött az első találkozásunk óta. Máskor különösebb őrlődés nélkül éltem volna meg a ránk telepedő csendet. Megnyugtatónak, békésnek, azt hiszem, olyan fajta csendnek, amikor nincs kényszer arra, hogy bárki is megszólaljon - szerettem, hogy Frida sosem igényelte az üres fecsegést, épp úgy kedvelte a hallgatást, mint én. Most azonban nem tudtam elhessegetni a felszín alatt belém férkőző enyhe feszengést, a kérdést, hogy mire gondolhat most. - Szerintem is jót tenne. - Ha akartam, sem tudtam volna leplezni a hangomon érezhető hirtelen megkönnyebbülést és az arcomra kiülő bizonytalan, de elégedett mosolyt. - Nem tesz jót, ha magadba fordulsz, tudod? És igen, arról se feledkezzünk meg, hogy megáll nélküled az élet a színházban és nem lesz min csámcsognia a Próféta kulturális rovatának. Azt már nem tettem hozzá, hogy a Próféta színházkritikái jelenleg negyed oldalt tölthettek ki legfeljebb, az állandó terrorfenyegetettség és más felettünk lebegő fenyegetések rémhírkeltése mellett. Persze az már más kérdés, hogy olykor az újságírók mennyire távol álltak a valóságtól, mikor a Magic is Might bonyolult rendszerét és kapcsolati hálóját próbálták felfedni. Fogalmuk sem volt semmiről, nem láttak tovább a felszínnél. Dobálózhattak a Roxmortsban robbantgató, majd brutális halált szenvedő Goyle-al - azóta sem derült ki, hogy ki tűzte fel a rohadékot egy rozsdás vascsőre -, Thaddeus Selwyn bűneinek hosszú listájával és találgathatták, hogy a Szent Huszonnyolcak közül ki ül közel a tűzhöz, amikor még azt sem tudták, hogy Corban Yaxley élt és virult Amerikában, a kölykei pedig a Roxfort padjait koptatták. Persze a konteók gyártása több olvasót és nagyobb pénzt hozott, mintha a halmokban álló, megégett testekről, a halálra tiport gyerekekről vagy egy elvetélő nőről írtak volna... - És még ennél is jobban leszel. Mármint tudom, hogy ez egy kibaszott közhelynek hangzik, de attól még így van. Úgysem adnád meg azt az örömöt Selwynnek, hogy összeroppant. Tudom. - Voltak napok, amikor úgy éreztem, még utalást sem tehetek a történtekre, mert Frida darabjaira hullik. De nem csinálhattuk ezt örökké, nem hallgathattunk, mintha ettől kevésbé lenne valódi a fájdalom. Frida is éppen olyan jól tudta, mint én, hogy a problémák elől el lehetett futni egy darabig, de idővel mindig utolértek, és olyankor az ember nem tehetett mást, mint hogy szembenézett velük. Benne megvolt az erő, hogy megtegye. - Hát... mindketten tudjuk, hogy amúgy sem remekelek az ilyen kérdések megválaszolásában, nem? - siklottam ki a valódi válasz elől. - Selwyn halott. Egyelőre ennyi elég. Nem volt elég, de ezt nem itt, nem most akartam megbeszélni. Élvezni akartam a váratlanul jött jó perceket, nem pedig afelé terelni a beszélgetést, hogy mennyire nem volt kielégítő érzés a hamuval és törmelékkel borított földre teperni Selwynt, betörni a képét és több évtized haragját egyetlen főbenjáró átokba sűrítve megölni őt. Igazán akarni kell, csak akkor működik - visszhangoztak a fülemben azóta szinte minden nap az akadémiai katedrán elhangzó szavai. Nos, professzor úr, én igazán akartam. Újra és újra akarnám, ha lenne rá lehetőségem. De akkor sem érezném magam jobban. Kényszercselekvésként rágyújtottam egy cigarettára, az öngyújtó pótlékként szolgáló pálcámat és a parancsnoki rangjelzéssel ellátott zekét - a vállán lévő csillagok egyike meglazult, éppen Fridának való feladat - magam mellé dobva a hintaágyra. - Azt mondják, kapok majd valami kitüntetést. Kész vicc. Érted, mire adják? Egész kibaszott Roxmorts leégett. Ahelyett, hogy felesleges díjkiosztókra szórják a pénzt, inkább költhetnének az újjáépítésre vagy a sebesültek rehabilitációjára. De nyilván nem érdekel senkit, hogy én mit akarok. Nem fogok megsértődni, ha hirtelen, rejtélyes módon influenzás leszel és nem jössz el bájcsevegni.
Nem kellett legilimentornak lennem ahhoz, hogy tudjam, Holden mennyire nem értékelte az elmúlt időszakban rám jellemző borozgatást. Jól ismertem már őt, tudtam, mennyire ellenzi annak ellenére, hogy nem mondta ki hangosan. Megértettem, mégsem tettem ellene semmit. Gyászoltam, fájt minden, az élet, a létezés, a gondolataim, az érzéseim, szükségem volt valamire, ami segít ezt tompítani. Azt hiszem, még abba sem gondoltam bele, hogy akár el is hagyhat, ha túl mélyre süllyedek… Szerencsére ez nem történt meg. - Soha nem vennék fel oda. Carol remek lány, de nagyon nem aurornak való, szerintem soha nem is akart az lenni. Legjobb tudomásom szerint a legtöbbet gyűlöli is. -Mondhattam volna, hogy ő nem tartozott közéjük, jelenleg igaz is lett volna, azonban régebben nem ez volt a helyzet. Tekintettel arra, hogy a Briggs családnevet viselte, kifejezetten előkelő helyen szerepelt a Carol által utált emberek listáján. Szerencsére azóta jobban megismerte és egész jó kapcsolatot alakítottak ki egymással. Éreztem a testén, ahogy kifut belőle a feszültség a szavaimra. Biztosan alig várta már, hogy visszamenjek a színházba, mert nálam is jobban tudta, hogy jót fog tenni a lelkemnek. De el kellett jutni ide, biztos voltam benne, hogy korábban nem tudtam volna magabiztosan meglépni, hiába hittem neki, hogy valóban ez lenne a legjobb. - Tudom, persze. Csak előtted mindig magamnak kellett megoldanom a problémáimat, még idő kell, amíg megszokom, hogy hozzád bármikor fordulhatok. Ami fordítva is igaz, szeretném, ha képesek lennénk átsegíteni egymást mindenen. -Legelőször nem sikerült, mostanra viszont azt éreztem, hogy egész ügyesen megbirkóztunk ezekkel a nehézségekkel. Nem tökéletesen, de egész jól. -Ha csak az újságokról lenne szó… Nem akarom tudni, hogy milyen belső viszályok alakultak ki, amíg nem voltam ott mediálni. Ez van, ha az ember művészekkel dolgozik együtt. -Mindegyikük érzékeny volt, vagy különc, vagy túl heves, valamint ezeknek korlátlan kombinációja és permutációja. Nem éppen a legegyszerűbb munkaközösség. Egyszerre mosolyodtam el a szavaira és szöktek könnyek a szemembe, amiket gyorsan kipislogtam. Ez is annyira ismeretlen volt, hogy valaki így hinne bennem és az erőmben, hogy bízna a képességeimben és ki is mondaná őket. Apám soha nem volt rá képes, anyámnak az utolsó szavai hozzám sem voltak túl szépek, az öcsémmel nem volt ilyen kapcsolatom, a lányommal pedig nyilvánvalóan fordított helyzetben voltunk, hiszen én vagyok az anyja, az én feladatom mindenben segíteni őt. Bertie talán az egyetlen, aki mindig látta bennem azokat a dolgokat, amiknek a létezését sem hittem el, de tőle teljesen más volt hallani, mint Holdentől. Őszintétlenebb. - Valóban nem. Soha nem fogja tudni, hogy nem járt sikerrel, de nekem már önmagában az is elégtétel, hogy nem lett sikeres. És hogy halott, ebben egyet kell értsek veled. Viszont… meg kell ígérned nekem, hogy nem leszel ennek az egésznek a megszállottja. Nem szeretném, ha teljesen magába szívna ez az ocsmány világ, amiben Thaddeus Selwyn meg a többi hozzá hasonló él. Azt meg végképp nem, ha elvennének tőlem. -Ezelőtt is rendszeresen aggódtam Holdenért, ha sokat késett, ha nem jelentkezett, amikor megígérte, hogy fog, még jobban, amikor az éjszaka közepén kelt ki az ágyból, hogy bevetésre induljon. De akkor még könnyű volt elfogadni, hogy egyszerűen ez a munkája és ez a mindennapok részét képezi. Roxmorts óta viszont a feje tetejére fordult a világ, nem csak itthon, a családban, de egész Nagy Britanniában. Nehéz volt nem rettegni attól, hogy őt is elveszítem, amikor minden annyira rémisztő, kiszámíthatatlan és képlékeny volt. Azonnal észrevettem a kabátján a kilógó, foszló cérnaszálat. Másnak biztosan nem szúrt volna szemet, de én ruhák között éltem le az életem egy jókora részét, ráadásul szerettem is a munkámat, ami miatt igazán kiéleződött a látásom ezekre az apróságokra. Szerettem volna érte nyúlni, hogy alaposabban megnézzem a sérülést, de Holden még előtte megszólalt, engem pedig már nem is érdekelt annyira a kabátja. - De, elmegyek -jelentettem ki határozottan. -Senki se gondolja azt, hogy félek a valóságtól, hogy félek attól, hogyan néznek majd rám az emberek. Nem, most már nem baszakodhatnak velünk, ezt pedig határozottan szeretném a tudtukra adni. Téged pedig mindig, mindenben támogatlak, akárhány kitüntetést is kapsz még, én mindig ott leszek melletted, amikor átadják őket. Semmi pénzért nem hagynám ki.
✼ I'd be lost without you leading me astray ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
