Takarítós hétvége. A kedvencem. Mármint komolyan, tényleg nagyon szeretem, amióta nem egyedül vagyok a feladatokra. Alina persze mindig ott volt, hogy segítsen nekem, de mivel nem éreztem úgy, hogy ezt a terhet az ő vállára kellene helyeznem, ezért általában apróbb feladatokkal láttam el. Így ő is hasznosnak érezte magát, nekem egy egészen kicsivel kevesebb dolgom volt, de mégsem éreztem azt, hogy rabszolgasorba fogtam volna a lányomat. Apám sosem lett volna hajlandó női munkát végezni, így szóba sem jött (egyébként is csak a probléma lett volna vele), Nick pedig túl hóbortos volt ahhoz, hogy befogjam takarítani. Még a végén megöli magát egy összetört pohárral, még csak az kéne, hogy én legyek a hibás ezért is. De most már itt volt Holden. Az elmúlt időszak csodálatos volt, egyszerűen nem tudnék rá kevésbé teátrális szót használni. Mintha minden azon a tökéletesen kijelölt úton haladt volna a teljes tökéletesség felé, ahogyan azt elképzeltem. Már-már kezdett gyanús lenni a tény, hogy minden rendben van. Persze Holden dolgozott, jött már haza sérülésekkel az éjszaka közepén, amiket el kellett látnom, továbbra is volt éjjel, amit egyetlen rémálom miatt végigvirrasztottam, és a színházban sem állt meg az élet, elvégre egy csomó művésszel összezárva az ember mindig számít a drámára. Azonban ezek mind apróságok voltak, a kapcsolatunkat a legnagyobb rend és harmónia uralta, a család rendben volt, a napok békésen, néha már unalmasan teltek. Nem bántam az unalmat, éppen elég izgalom jutott ki nekem ezelőtt. - Tudod, azért így, hogy gyorsabban végzünk, határozottan szeretek takarítani -szólaltam meg, amikor a konyha végeztével beléptünk a szobámba. A szobánkba. Még kimondani is különös volt, hogy már nem egyedül birtokoltam ezt a helyet, de jóleső érzés volt. -És nagyon jó relaxációra is, legalább ilyenkor nem tudsz miért káromkodni. Nem mintha ahhoz indok kellene neked. Nyomtam egy csókot az arcára, mielőtt beljebb léptem gyermekkorom elsődleges helyére. Persze a szoba már nem emlékeztetett egy kislány szobájára, olyan volt, mint egy átlagos felnőtt nő hálója. Nem meglepő, amikor tizenhét évesen leléptem itthonról, a szüleim minden maradék cuccomat eladták, semmi sem maradt az egykori játékaimból, amik a szekrényemben és az ágy alatt porosodtak, az ifjúsági regényekből, a sminkekből, a ruhákból… Emlékeztem rá, milyen szívfacsaró volt, amikor függőként, terhesen hazajöttem és a táskámmal, amiben negyedannyi holmi nem maradt, mint amivel elindultam, egy teljesen üres, kopasz térbe léptem be. Még aznap sikerült szereznem egy ócska matracot, amin aztán terhes hónapjaim nagyrészét töltöttem. Anyám nem volt hajlandó semmit venni nekem, csak a leendő unokájának, azon a címen, hogy “egyem meg, amit főztem”. Legalább a gyermekemtől nem vette el a tényt, hogy mindebben teljesen ártatlan volt. Kiráztam a fejemből a gondolatokat, és nekiálltam lepakolni a könyvespolcról. Holdennek persze könnyebb dolga volt a pálcájával, de én nem mertem ilyesmivel próbálkozni, lehet, gyilkos-öngyilkos hadműveletnek minősülne. - Ó, ez még mindig megvan? -vettem a kezembe egy vékony, babarózsaszín kötetet, amin a “Babákról mamáknak” cím állt. Sokszor átnyálaztam, amikor Alinát vártam.
✼ patchwook of a broken soul ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Biztosan beteges dolog, de szerettem takarítani. Tényleg, őszintén örömmel álltam neki a lakásom kitakarításának minden alkalommal - ahogy most már a Scamander lakásénak is -, volt benne valami monoton módon megnyugtató, nem kellett gondolkodni, legfeljebb azon, melyik szobában kezdje az ember a felmosást, hogy aztán ne járkálja össze a vizes padlót. Amennyire szerettem a munkámban az izgalmat és a kiszámíthatatlanságot, annyira kerültem a magánéletemben. Ragaszkodtam a rutinhoz, a megszokotthoz, ahhoz, amit mások unalmasnak bélyegeztek volna, nekem viszont csak relaxációt jelentett. Ezek közé tartozott a nagytakarítás is, és az utóbbi időszak rózsaszín ködében rá kellett ébrednem, hogy társaságban még jobb volt. Legalábbis Frida társaságában mindenképp, ha például Mr. Scamanderrel kellett volna port törölnöm, lehet az egekbe szökött volna a vérnyomásom. Nem mintha az öregnek akár csak egy rossz szava is lett volna hozzám, azt hiszem, őszintén próbálta megkedveltetni magát velem, mintha ezzel bebetonozhatta volna a pozíciómat a lánya mellett (és ezzel egy időben megszabadult volna a Bertie Ollivander-féle zavaró tényezőktől). De Frida nem kedvelte az apját, számomra pedig nem volt kérdés, hogy kinek a pártját fogtam ebben a kérdésben... is. - Megviseli az érzékeny lelkedet? A picsába... - forgattam a szemem. Frida lelke cseppet sem volt érzékeny, legalábbis nem e téren, bár azt hiszem, ha mégis őszintén zavarta volna az aurorparancsnokságon évről évre mocskosabbá váló szókincsem, talán hajlandó lettem volna kompromisszumot kötni. Több-kevesebb sikerrel, talán inkább kevesebbel, figyelembe véve, hogy túlságosan hozzászoktam a "baszd meg" és "meg a faszt" kötőszóként való használatához. Ha az ember Jerry Preston mellett szocializálódik és az egészségesnél jóval gyakrabban teszi kockára az életét, előfordul, hogy nehezen őrzi meg a szalonképességét - már ha egyáltalán volt valaha is szalonképes oldalam, ahogy a kedves unokaöcsém mondta mindig, én csak egy csóró prolinak születtem. Egyetlen pálcaintés lett volna az összes könyvet lepakolni a polcról, utána pedig még egy, legfeljebb két mozdulat, hogy a por gombócba gyűljön és elpakolja magát egy szemeteszsákba. Rengeteg időt és energiát spórolhattam volna vele, egyszerű bűbáj volt... nekem, de nem Fridának. Sosem tette szóvá, de valahogy a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam minden alkalommal, amikor rutinos könnyedséggel megoldottam helyette valamit mágiával, ami neki akkor sem sikerült volna, ha beleszakad. Így a pálcám kint maradt a konyhaasztalon, hogy még véletlenül se jusson eszembe, pusztán megszokásból használni. Meghagytam Fridának az alsó polcokat, én felülről kezdtem a könyvek lepakolását, ahol ő már nem érhette el őket. - Ne már, ezt komolyan elolvastad? - toltam az arca elé széles vigyorral egy legalább ötszáz oldalas regényt, a borítóján egy félmeztelen, irreálisan kigyúrt csávóval és egy olyan közhelyes címmel, amit az agyam abban a másodpercben kitörölt, ahogy elolvastam. - Különben utálom, mikor ilyen képeket mutogatnak, az emberek többsége elhiszi, hogy ez egészséges. Ez a faszi vagy három napja nem ivott ahhoz, hogy így nézzen ki... Ledobtam a könyvet a többi közé, azonban mielőtt folytathattam volna a monológomat a valóságtól teljesen elrugaszkodott, idealizált férfi testképről - mert a többséggel ellentétben én tudtam, hogy egy egészséges, edzett ember nem így nézett ki természetesen állapotban -, Frida levett a második polcról egy rózsaszín kötetet. - Odaadhatnád az öcsédnek, úgy kezeli azt a kurva mohamanót, mintha a gyereke lenne - jegyeztem meg. - Éjszaka már megint bejött a szobába. Mármint a mohamanó, nem az öcséd. Frida válla felett lestem bele a régi könyvbe, amelynek az első lapjai között ott pihent egy régi fotó róla és a legfeljebb pár hónapos Alináról. - Ki gondolta volna, hogy majdnem tizenkilenc évvel később megpróbál majd valakit megmérgezni karácsonykor. - Igen, lehet, hogy zokon vettem Alina viselkedését az ünnepek alatt. Lehet.
Annyi minden volt, amit szerettem Holdenben, hogy fel sem tudnám sorolni. Lehet azt mondani, hogy ez a kapcsolat elején leszálló rózsaszín köd volt, de az igazság az, hogy még a korábbi kapcsolatunk végén, amikor széthúzódtunk egymástól, akkor is nagyon szerettem benne ezeket, hiába minden vitánk, problémánk, gyászunk. Egyszerűen szerettem őt, úgy, ahogy csak Bertie-t voltam képes korábban, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni magammal, akkor még jobban is. Holden megtestesített mindent, amire szükségem volt az életemben, amit egy társban kerestem, és akivel tudtam, hogy képes vagyok leélni az egész hátralévő életemet. Ezen egész biztosan nem tudtak a negatív tulajdonságai rontani, pláne nem a káromkodásra való erőteljes hajlama. - Szerintem te tudod a legjobban, hogy az én lelkemet nem sok minden viseli meg -mosolyodtam el, visszaemlékezve olyan alkalmakra, amikor bármelyik másik nő sikítva menekült volna - például, amikor a párja szó szerint nyakig véresen támolyog haza hajnal fél háromkor egy bevetés után. Én pedig csak megfogtam a kezét, bementem vele a fürdőszobába és segítettem neki levetkőzni, lemosni magáról minden mocskot, elláttam a sérüléseit, a ruháit pedig azonnal beáztattam csak erre a célra tartott főzettel, hogy véletlenül se maradjon vérfoltos a hófehér ing. Nekem sosem jelentett gondot az ilyesmi, egy véres pasi után pedig a trágárság nem bírt túl nagy traumatikus értékkel. És megint itt volt valami lényeges, amit eddig senki sem tett meg értem igazán: tiszteletben tartotta a képességeimet. Valójában tudtam, hogy nem tehetek arról, mennyire hasznavehetetlen boszorkány vagyok, ahogy arról sem, hogy mások viszont nem azok, sőt. Akik engem körbevettek, javarészt kivételesen tehetséges mágusok voltak, például Alina vagy Holden is. Viszont azt sem tudtam kontrollálni, hogy mennyire érzem magam zavarban, amiért én teljesen egyszerű rutinbűbájokat sem tudok elvégezni. Holden ezt jól tudta, és úgy segített nekem a háztartásban, hogy sosem próbált felülkerekedni rajtam, vagy helyettem megoldani valamit egy pillanat alatt. Nem tudnám elmondani sem, mennyire jólesett ez nekem tőle. Hogy lehet embert ennyire szeretni? - Micsodát? -kérdeztem vissza, leeresztve a kezemben lévő könyvet. Kár volt, ugyanis amint megláttam azt a borítót, elöntötte az arcomat a forróság. Miért feledkeztem meg róla? El kellett volna rejtenem, mielőtt észreveszi, mert ha valamiben biztos voltam, akkor az az, hogy ezt sosem fogja elfelejteni. -Vannak az embernek magányos időszakai, csak ennyit mondok. Amúgy meg ne legyél féltékeny, nekem tetszik az aputested is. -Nyilvánvalóan vele értettem egyet, tudtam, mennyire irreális az ábrázolás azon az illusztráción, és nem kételkedtem benne, hogy az emberünk nem csak ki volt száradva, de még a fotót is manipulálták. Egyébként sem tetszett nekem az ilyesmi soha, nem kerestem az edzés megszállottjait. Különös, hogy mégis Holden mellett kötöttem ki, aki határozottan a legfittebb volt az eddigi partnereim közül. Elborzadva néztem fel Holdenre, az arcomról ordított, hogy mennyire gyűlöltem azt a nyomorult lényt. Soha nem zavart igazán Nick gyűjtögetési mániája, mert alapvetően szerettem az állatokat, de az a büdös izé megnyomorította az életünket. - Boldogabb ember lennék, ha nem tudnék róla, hogy megint bámult minket éjjel. Mondjuk a múltkori eset milliószor rosszabb volt… -Nem kellett részleteznem Holdennek, hogy mire gondolok, anélkül is tudta. Szegényt mennyire megijesztettem, amikor az egymásba gabalyodás kellős közepén, majdnem a legjobb résznél egyszer csak felsikítottam, mert megláttam, hogy a komódról pislogás nélkül bámul minket a kedves kis Bruno. A megjegyzésén nem tudtam nem nevetni. Imádtam, hogy Alina megetette vele azt a gusztustalan pudingot, amikor rajta kívül soha, senki nem nyúlt hozzá igazából Newt papát leszámítva. Hiába volt hugrabugos a lányom, látszik, kinek a gyereke. - Én biztosan nem -simítottam meg gyengéden a fotót. -Olyan békés kisbaba volt, szinte sosem hallottuk a hangját, csak ha tényleg szüksége volt valamire. -Felsóhajtottam, vágyakozóbban, mint valaha. -Merlinre, néha úgy hiányzik ez az időszak. A babázás, az apró kis kezek, a babaillat, a babanevetés… Minden nehézsége ellenére az egyik legszebb éveim voltak.
✼ patchwook of a broken soul ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Mindent összevetve, az életem nagy részét olyan emberek mellett töltöttem, akiket "nem sok minden viselt meg", vagy legalábbis képesek voltak a legnagyobb nehézségek között is tartani magukat. A két fivérem talpra állt anyánk elvesztése után és Maurice a nyakába vette az egész család eltartásának feladatát, Russel emelt fővel gázolt át mindenen, Rebecca gyengéden, de annál erősebben tartotta össze ezt a széthulló családot több-kevesebb sikerrel, Ericben volt valami veleszületett erő és magabiztosság, Harper a maga szelíd módján maradt a felszínen minden csapás után... Egyszóval ehhez szoktam hozzá. Frida mégis különbözött tőlük - kivéve Beccát -, mert ő nem úgy volt erős, ahogy én és a családom nagy része próbáltuk, nem fojtott el dolgokat, nem játszotta meg magát, anélkül tudott rendíthetetlen lenni, hogy közben elnyomta volna az érzéseit. Ez egy olyan tulajdonság volt, amit nekem sem ártott volna elsajátítani... - Azért az utóbbi időszakból legalább egy dolgot tudnék mondani, ami nagyon is megviselt. Egy kis zöld, bizarr dolgot. - Nem, nem Baby Yodára gondoltam (amúgy sem nézte még meg velem a Mandaloriant, szégyen és gyalázat), hanem az öccse mohamanójára, ami mostanság az életünk szerves részévé vált és az egészségesnél határozottan többször került a beszélgetések középpontjába. És véletlenül sem pozitív, szeretetteljes kontextusban. Nehéz volt elképzelnem Fridát az irodalmi bűnözés kategóriájába hajló romantikus regényeket lapozgatva, sosem volt az a típus, aki a könnyeit törölgette egy nyálas hollywoodi film végén, ahol a két főhős zuhogó esőben csókolózik egy vonatpályaudvaron, valahogy testidegen és vicces volt a kép, ahogy magányos perceiben a félmeztelen csávóval díszített borítójú könyvet bújja. Persze nem sok jogom volt kritizálni, Harpernek hála több tiniregényen átrágtam magam, mint azt szerettem volna bevallani - habár az Éhezők viadala sorozat tényleg tetszett, de ezt nem ismertem volna be bárkinek és bárhol. - Igazán megragadhattad volna az alkalmat, hogy az aputest helyett inkább bedobj egy mackós poént - forgattam a szemem. Valójában semmi vicces nem volt az augusztusban történtekben, de az emberek már csak így működnek, megpróbáljuk elvenni a komolyságát annak, amit máshogy nehezen vagy sehogyan sem tudunk feldolgozni. Talán minden eddiginél közelebb kerültem akkor a halálhoz, egy medve animágus és a neo-halálfaló csürhéjüknek köszönhetően, azóta sem hagyott nyugodni az agyamba égett kép, ahogy egy kibaszott nagy medve tornyosult fölém és csupán néhány másodperc választott el attól, hogy a szó legszorosabb értelmében kibelezzen. - Feltételesen rákérdeztem a Varázslény-felügyeleti Főosztályon, hogy igényt tartanak-e egy mohamanóra bármilyen célból, de konkrétan kiröhögtek. Úgyhogy más módon kell megszabadulnunk izé... minek is nevezi az öcséd? Brunónak? A színházban nincs valami kretén, aki örömmel befogadná? Fudge mondjuk... - Egy dolog biztos volt: a mohamanó nem maradhatott. Nem voltam az átlagosnál szemérmesebb ember, de az határozottan nem fért bele, hogy az a kis dög bámuljon minket. Hivatalosan az apaságnak még a közelébe sem kerültem - vagy legalábbis nem tudtam róla, de annyi biztos, hogy legalább erre az egyre odafigyeltem, ha már a korábbi párválasztásaim nem is voltak a legbölcsebbek -, de ezt-azt azért mégis tudtam a gyereknevelésről, a két bátyám gondoskodott róla, hogy többet foglalkozzak hisztis tinikkel és képzeletbeli teaházat nyitó óvodásokkal, mint ahogy egy agglegény életében szokás. - Ne mondj ilyeneket, még a végén elérzékenyülök és jövőbeli babazoknikat fogok vizionálni. - Nem lett volna ördögtől való gondolat. Sosem tisztáztuk, hogy mik a jövőbeli terveink, legalábbis nem ezen a téren. Az utóbbi néhány évben nagyon messzire száműztem az apaság gondolatát, egyetlen nagyon egyszerű ok miatt: az életem egy káosz volt. Bár Frida mellett idillien boldog voltam és nem létezett nő ezen a világon, akivel magabiztosabban vágtam volna bele egy családalapító projektbe, az időzítés ettől még katasztrofális lett volna. Hiába tudtam, hogy ahogy telnek a hónapok és évek, már én sem leszek fiatalabb, és Corban Yaxley-vel ellentétben nem nagypapakorúan szerettem volna felnevelni egy kisgyereket. És mégis... akárhányszor terítékre került valamilyen okból a babatéma, nem tudtam elég messzire rugdosni a "mi lenne, ha" kezdetű, túlzottan idealista gondolatokat. Újabb kupac könyvet emeltem le a polcról, amikor előbukkant egy régi, poros kötet mögül a legcsúnyább plüssállat, amit életemben láttam. - Aztakurva, ezt a kis rémséget ugye nem te varrtad Alinának? Mert ha igen, akkor tényleg sokat fejlődtél azóta... - emeltem fel vigyorogva összevissza foltozott, kitömött szörnyecskét.
