Szándékosan nem nézek rád, az egész könnyednek tűnik, mintha magától értetődő lenne figyelmen kívül hagyni téged, pedig szükségem van minden tudatosságra – mert ösztönösen feléd kalandozna a pillantásom, és ettől gyűlölöm a kettőnk között megfeszülő tömegvonzást –, hogy valahogyan periférián tartsalak. Ingre vetkőzöm, feltűröm mindkét ujját, csuklómon még halványan kirajzolódik az utolsó mugli szórakozóhely nehezen lemosható pecsétje, és látom, ahogyan Desi érdeklődve a felszakadozó tinta betűit fürkészi, lesznek kérdései, és lesznek történeteim, amelyeknek egy részét szándékosan elfelejtek megemlíteni. Könnyebb lemetszeni, mint megmagyarázni, ti mindannyian jól bántok a szavakkal, én meg annyit tudnék mondani, hogy tök oké, mert kedvesen nézett rám, nekem meg nem maradtak kérdéseim, sem gátlásaim, sem önbecsülésem. Nem akarom tudni, te speciel észrevetted-e őket, tulajdonképpen nincs jelentősége, mit veszel észre vagy sem, már régen elveszítettél bármiféle előjogot velem kapcsolatban, vakfoltként tervezek létezni, feltérképezhetetlen tájként. (Mondjuk sejtem, ez mennyire melodramatikusan hangzik.) Részben persze attól tartok, úgy igazán, sajnálatra méltóan, hogy elsiklanál felette, felettem, mert elsiklottál már annyiszor, és sosem tettem szóvá neked. Vajon szoktál még írni? Vajon arra gondolsz rögtön, milyen jó lenne felolvasni nekem, és látni a gyermeki, nevetséges és feltétlen rajongást? Nem tudom, néha arra gondolok, téged mindig a vízfelszíni tükröződés érdekelt, sosem az írásaid által gerjesztett hullámok. Bennem. Vagy bárkiben. Valamin nevetünk, hirtelen nem jut eszembe, mit mondott Maddox – sokkal egyszerűbb elmerülni a saját önsajnálatomban, mint mondjuk ténylegesen jelen lenni, amikor átmenetileg más vonja magára a figyelmet, és ez akár bunkóságként is lecsapódhatna, csakhogy kiváló – újszerű, idegen – szociális reflexeimnek köszönhetően senkinek sem tűnik fel. Elkapom ugyanazt a pillanatot, a nevetés semmivel sem harsányabb vagy visszafogottabb, mint a többieké. Aztán elmesélem, hogyan lógtunk be az üvegházakhoz, és látom mindenki tekintetében az értetlenséget, ilyen arcokkal miért töltök egyáltalán időt, egyáltalán hogy buliztam ki, hogy ilyen arcok időt akarjanak tölteni velem. Gesztusként elejtem, mehetnénk oda legközelebb, tarthatnánk felolvasóestet, van ez az új regény, annyira tetszik, kiszedtem belőle pár idézetet, fent van a ládámban, lelkesen rábólintanak, én pedig gyűlöllek, amiért ezzel is meg kell küzdenem, kialakítanom egy ízlést, eldöntenem, nekem mi tetszik és miért tetszik, nem súlytalanul, a felelősség teljes hiányában utánad lebegni, olvasni, amit te olvasol, szeretni, amit te szeretsz. Azt hittem, jobban viselem majd, hogy visszajöttél, mármint komolyan, jobban kellene viselnem, megtanultam nélküled élni, erre folyton felbukkansz, mindenhol ott vagy, mint egy táskában hagyott gombostű, ami minden alkalommal megszúrja az ember ujját. – Azt hiszem, nálam van egyébként – az ölembe veszem a válltáskámat, kutatni kezdek benne, pergamenek, megfakult pennák, jegyzetek, tankönyvek, amelyeknek végigfutom a gerincét, és már éppen zárnám be – á, tévedtem, bocsi –, amikor ujjaim közé keveredik egy vékony, pontatlanul félbehajtott lap, rajta ismeretlen, darabos kézírással. – Egy pillanat! – lecsúszok az ablakbeugróról, úgy teszek, mintha valakit észrevettem volna a csapatokba verődött diákok között, és másfél méterre eltávolodom a társaságtól. mocskos kis buzi Csak itt merem kinyitni. másodszor is szétverhetjük a fejed Elfelejtek levegőt venni, és körülöttem minden megsüllyed, elcsúsznak az élek, megdőlnek a szögek. Pár másodpercre. A pánikroham első hullámai alattomosan terítenek be, alig érezhető, különös zsibbadtság, mint egy távolban gerjedő vihar. Összegyűröm a lapot, zsebre vágom. Ha lehunyom a szemem, és elszámolok tízig, talán sikerül húsz perc erejéig eljátszanom, hogy minden rendben van.
Ned Runcorn varázslatosnak találta
78
Ned Runcorn
Csüt. Okt. 13, 2022 11:56 am
Megtöröltem a szemüvegem maszatos lencséjét - a körülöttem ülők szavai épp úgy mosódtak el, mint a mínusz három és fél dioptriás üvegen az ujjlenyomatom. Akkor került oda, amikor érdeklődést és nevetést színlelve, a szorongást leplezve feltoltam az orromon a fekete, alig láthatóan teknőcmintás Ray-Ban keretet (na, nem mintha varázslókörökben sokat jelentene ez a márka vagy úgy általában engem érdekelnének ezek a dolgok). Senki sem kérdezte, hogy miért nem kontaktlencsét hordok, mint máskor - Merlinnek hála, el akartam kerülni a kínos pislogásokkal vegyes hazugságot, amivel nehéz lett volna bárkit is meggyőzni róla, hogy nem egy Szükség Szobájában átsírt délutánt követően lett pergamenszáraz még a retinám is -, és jól volt ez így. Senki sem kérdezett tőlem semmit, hímestojásként kerülgettek, amióta csak visszatértem, kivéve azokat, akik szóba sem álltak velem vagy összesúgtak a hátam mögött, hogy "ez itt az ablakos srác". És persze ott volt Noah... vagy legalábbis az a valaki, aki Noah Runcornnak nevezte magát mostanság, bár nem sok köze volt ahhoz a fivérhez, akivel párnabunkereket építettem, zseblámpánál, suttogva olvastam éjszaka neki a verseimet, nehogy Anyáék felébredjenek és akire a lényem kiegészítéseként tekintettem. Néha szerettem volna ráordítani, hogy "ki a szar vagy te?", de sosem tettem. Túl sok energiát emésztett volna fel és abból mostanság szűkmarkúan osztottak nekem. Van ez az új regény... Ha mindenki becsukta volna körülöttünk a szemét, biztosan azt mondják, hogy ez az öt szó tőlem származott. Apa mondta mindig, hogy túl hasonló a hangunk, csupán annyi a különbség, hogy Noah halkabb - mármint egyszer így volt, még azelőtt, hogy darabjaira hullott a kényelmes életünk. Azelőtt ez a mondat az én számat hagyta volna el, én akartam volna olvasóestet tartani, én ajánlottam volna könyvet, most meg... Megint fel akartam tenni a kérdést: ki a szar vagy te? Aztán ott volt a nyelvem hegyén, hogy "az tényleg jó könyv". Tudtam, melyikre gondolt, láttam az éjjeli szekrényén vagy a nappalinkban felejtve, az oldalak közül kikacsintó teleírt papírlappal. Sokszor rá akartam kérdezni, hogy mit gondol róla, de végül egyszer sem tettem. Nem igazán beszélgettünk a nyáron. Pedig tényleg jó könyv volt. És mégis, a Noah hangulatában beálló változás egy hirtelen kitárt hűtőszekrény ajtó jeges kiszivárgásához hasonlóan kúszott a bőrömig. A hangja derűs volt, a testtartása természetes, a mozdulatai könnyedek, ahogy lecsúszott az ablakbeugró kőpárkányáról... és én mégis éreztem. Talán a mágia volt az oka, amin már az anyaméhben osztoztunk - fogalmam sincs, ennyire azért sosem figyeltem bűbájtanon -, talán csak túl jól ismertem ahhoz, hogy átverjen ez az új, precízen megkomponált Noah. Engem nem tudsz átverni - üzentem a tekintetemmel, de csak a hátának, mert ránk sem nézett, ahogy sietősen távolodott. - Hozok még egy vajsört - álltam fel a pad támlájáról Mad mellől, a húgymeleg vajsörös üvegemet szorongatva, aminek az alján még néhány korty lötykölődött. Ha a többiek kommentálták is valamivel, az már nem jutott el hozzám. - Miért csinálsz úgy, mintha... - De a mondatot nem fejeztem be, csak összefont karral, hosszú másodpercekig álltam Noah mögött. Ki akartam nyúlni felé, megérinteni a vállát, de a kezeim megmakacsolták magukat. Testvérek között, pláne ikrek között könnyen elmosódnak a privát szféra szabályai. Azonban ezúttal különösebb erőfeszítést sem kellett tennem ahhoz, hogy a válla felett kiolvassam a rendezetlen betűket. Az eddigi tompaság elpárolgott, a hűvös koraőszi este ellenére is azt éreztem, hogy szörnyen melegem van. A kezem megremegett, éppen úgy, mint azon a napon, néhány másodperccel azelőtt, hogy Desi terelőütőjét megragadva tarkón vágtam azt a srácot. Tessék, ennyit az önkontroll gyakorlatokról... - Ki írta ezt?
Ez is pontosan ennyire szokatlan – elfordulni tőled, távolságot ékelni kettőnk közé, lehámozni magamat az általad nyújtott oltalom szükségességéről, mert régen mindig hozzád rohantam, mindig benned bíztam, mindig azt hittem, amit nem értek, amihez nincs erőm, azt majd segítesz elsimítani, de igazából csak az első hónapokban volt nehéz, csak utána volt nehéz, a gyengélkedőn fekve, miközben két oldalról szorították a kezemet, riadt tekintetek keresztmetszetében visszanyelni ezernyi könnyet, amiért minden hideg és távoli nélküled. Aztán hozzászoktam, tényleg, mindenhez hozzá lehet szokni, még a levegőtlenséghez is, csak most furcsa, ez a másfajta csend, ez a másfajta szétvetettség. Felgyűrődnek bennem az emlékek, különös, mert nem emlékszem, mim fájt pontosan, papíron persze kiadták, anya sírt felette, kviddicsedzésen történt, rosszul navigáltam, egy erősebb széllökés, figyelmetlen voltam, azt hiszem, valami ilyesmit hazudtam, mert tudtam, apa után és utánad beleroppanna, ha tudná, pontosan mi történt, hány helyen rúgtak belém, hogyan verték a fejemet a küszöbbe, felrepedt szemöldök, tompa sajgás a testemben, lokalizáltan és mégis mindenhol egyszerre, mintha a saját elmém szeretné, ha egyetlen kézzel fogható részlet sem maradna meg bennem. Éjjelente még emlékszem, pár napja izzadságtól csatakosan riadtam fel, takarót rúgva, lepedőt markolva, lihegve, és körém gyűltek, mert azt hitték, rohamom van, toltál egy Pottert, haver, jegyezték meg kínos mosoly kíséretében, mégsem tettek róla másnap említést, tovább sem adták. Megérezlek – későn, mostanában mindig későn, mégis fájó pontossággal, nincs időm elrejteni a papírt, csak összegyűröm, lustán feléd fordulva, csupán a pánik romjait láthatod, a kitágult pupillákat, szapora légzés maradványait, nem vehetsz részt benne, nem láthatod, nem tapasztalhatod, mert akkor megint közöd lenne hozzám, egy olyan részemhez, ami rejtett és rejtegetett, amit szándékosan dugtam el mindenki elől, igen, még előled is. Mondd, érted egyáltalán, mennyi erőfeszítésembe kerül nem széthullani, beléd kapaszkodni? Hogy a testem izommemóriája könyörög, hogy beléd omlani reflexszerű lenne, könnyű és megnyugtató? – Mintha tényleg érdekelne – jegyzem meg keserűen, leheletnyi gúnnyal, a tónus idegen, valami furcsa, megmagyarázhatatlan indulat rejlik benne, biztosan képtelen vagy dekódolni. – Megcsúsztál majdnem egy évvel – teszem hozzá, mellékesen, szinte súlytalanul, pedig mélysége van és iszonytató tömegvonzása. Aztán pillantásom szándékosan letépem az arcodról, amely ismerős és szinte gyűlölt ráncokba fut, düh rajzolódik ki rajtad, de csak akkor veszem komolyan, amikor az ökölbe szorított kezeden landol. Másfél éve még a csuklódra fogtam volna szelíden, szeretettel, kérlek, nyugodj meg, Ned, kérlek szépen, mint ahogyan a meccs után is próbáltam a válladba kapaszkodni, pedig újra és újra lejátszódott előttem, hogyan lendítetted meg az ütőt. Sosem féltem tőled. Most sem félek. Nem igazán. Nem tőled, hanem attól, mi történne, ha egyetlen pillanatra elengedném magam. – Figyelj, nem kell balhézni, tudom kezelni – vállat rántok, és észrevétlenül két lépést hátrálok, karba tett kezek, összefont bokák, elutasítás vagyok tetőtől talpig.
Ned Runcorn varázslatosnak találta
78
Ned Runcorn
Csüt. Jún. 22, 2023 9:17 am
Atörténtek előtt sok mindenre büszke voltam az életemben, például arra is, hogy jó testvérnek tartottam magam - és tulajdonképpen mindenki más is annak tartott, bár utólag már nem voltam benne biztos, hogy nem csak én erőltettem rá ezt a narratívát a környezetemre. A dolgok jelenlegi állása szerint nem voltam jó testvér. Szerethettem bármennyire Noah-t - noha már abban is kételkedtem, hogy a szeretetem mennyire érzékelhető számára -, egy kontinenssel arrébb semmire sem ment a ragaszkodásommal és a jó mélyre temetett mindenféle bensőséges érzésemmel. Itthagytam őt, akkor ez tűnt az egyetlen megoldásnak, legalábbis mindenki azt mondta, hogy így lesz a legjobb, engem senki sem kérdezett meg, Noah-t sem, mindketten sodródtunk az árral, amelyet a felnőttek döntései jelentettek, és ha volt is bűntudatom abban a tanévben az ikertestvérem magánya miatt, azt könnyen félresöpörtem azzal az önmentegetéssel, hogy "nem én akartam így". Persze nem sokat törtem a fejem azon, Noah hogyan érzi magát nélkülem a Roxfortban, Apa letartóztatása óta folyamatosan csordultig telt az érzelmi bögrém, nem fért bele mások problémáiból egyetlen csepp sem. A "visszatérés" azonban elkerülhetetlenné tette, hogy szembenézzek a távollétem kínos következményeivel... és most már egyre kevésbé működött a "nem én akartam így". - Ja, hát tényleg minden az én hibám, pont én kértem, hogy küldjenek el a világ másik felére, csak hogy veled kibaszhassak - helyezkedtem mégis azonnal passzív-agresszív védekező állásba, hiába akartam valójában azt mondani, hogy "sajnálom, amiért így érzel" és "még jobban sajnálom, hogy egyedül hagytalak", de könnyebb volt felelősséget hárítani, dühösnek lenni, mint valós érzelmekről beszélni. Néha hihetetlennek tűnt, hogy volt időszak, amikor a legféltettebb gondolataim közé is beengedtem őt, első olvasója volt a verseimnek, első lektora minden ötletemnek. - Tudod kezelni? Hallottam, mennyire tudod kezelni... - Nem kellett hangosan kimondanom, nyilván mindketten tudtuk, mire gondoltam. Nem tőle hallottam persze, hogy mi történt, lényegében nem is egyetlen embertől, apránként, kis elkotyogott darabokból kirakóztam össze, hogyan került a gyengélkedőre. Anya sem hitt neki igazán, a kviddicsbalesetes hazugsága annyira béna, annyira rohadtul átlátszó volt, hogy Pippin éhezést színlelő hisztije a második és harmadik reggeliért is hihetőbb volt (pedig hidd el, a macskám nem a gonosz lángelme típusú bársonytappancsúak közé tartozott). - Utálhatsz, ahogy akarsz, de legalább hülyének ne nézz. Most komolyan, ki írta ezt az üzenetet? Voltak tippjeim, sajnos túl sok is. Az iskola vezetősége örömmel ringatta magát abban a hamis álomképben, hogy az iskola a tolerancia és a béke háza volt, hogy '98-ban Tudjukki csoffadt kis lelkével együtt távozott ebből a világból minden agresszív kirekesztés, de a valóság ettől rohadtul távol állt. És a Mulciber-félék - bárcsak felrobbanna Roxmorts közepén! - csak a cseresznye voltak a hab tetején, a jéghegy csúcsa és egyéb közhelyek. - Nem fogom agyonütni egy terelőütővel a feladót, vagy nem tudom mire gondolsz. - Szar vicc volt, még én sem nevettem rajta. - Azt hiszem, nem fogom...
