Fiona R. Dolohov

- Jelenleg négy nyelven beszél, nagyon szereti a különféle nyelveket tanulni, ha ideje adja, egész biztosan belefog több újba is, bár egyelőre nem fektetett sok energiát ilyesmibe. Anyanyelve az angol, de szintén anyanyelvi szinten beszéli a svédet, mellette pedig remek a francia és orosz tudása. Következőnek a portugált és a németet szemelte ki magának, előbb-utóbb ezeket is el fogja sajátítani.
- Elbűvölő személyisége van, ha azt akarja mutatni. Bárkit könnyedén az ujja köré csavar a kedvességével és a kisugárzásával, akár úgy is, hogy azt az illető észre sem veszi. Sok emberben hagyott mély nyomot akár egyszeri találkozás alkalmával. Ezek oka lehet az aranyvérű neveltetése is, de egyszerűen ő maga is ilyen jellemmel rendelkezik.
- Magabiztos és határozott, ami nőként nagy előnyére van. Ez vezette előre az életben, ennek köszönheti elsősorban, hogy oda jutott, ahol most van és boldognak, majdhogynem tökéletesnek tudhatja a jelenlegi helyzetét. Persze a túlzott eltökéltség olykor bosszantó tud lenni, de mindig tudta, hogy ez oda fog vezetni, ahová a célját kitűzte.
- Anyatigrisként védi a szeretteit, mindent megtenne értük, hogy biztonságban tudhassa őket. Még a férjéért is elvágna egy torkot, ha arra lenne szükség, pedig elég egyértelmű, hogy Levin Dolohov meg tudja védeni magát.

- Manipulatív. Ha abban előnyt lát, saját báját is kihasználva áll mások elé és éri el, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan azt ő szeretné. Ez legtöbbször a munkában nyilvánul meg nála, a magánélettel ellentétben pedig itt nem ismer határokat, nem érdekli, ha el kell taposnia azt, aki az útjában áll, a morális határai meglehetősen kiszélesednek.
- Nagyon szereti feszegetni a határokat, mind a sajátját, mind másokét, de legfőképpen a szabályokét. Nem szereti, sőt, nem tűri, ha lekorlátozzák bármiben is, elfogadhatatlannak tartja a katonás rendet és azt, ha megmondják, mit tegyen. A saját feje után megy, abba nem szólhat bele se szabály, se törvény, sem más.
- Igyekszik elrejteni az őszinte érzelmeit, amennyiben szomorúságról vagy félelemről van szó. Gyűlöl gyengének látszani, esetlennek és sérthetőnek, éppen ezért gyakran agresszióval és visszatámadással válaszol, ha sarokba szorítva érzi magát. Nem egyszer bántott meg másokat milliószor jobban, mint amennyire őt megbántották, mégpedig akarata ellenére. Utólag a legtöbb ilyet nagyon megbánja, a bocsánatkérés azonban szintén nem a legkedvesebb számára. Elvégre az is gyengének mutatja.

New Yorkban születtem, felkapaszkodott, kisnevű aranyvérű család gyermekeként. Mindkét szülőm családja akkortájt költözött Európából, az éppen felkapaszkodóban lévő keleti partra. Anyám családja Svédországból származott, apámé pedig Nagy-Britanniából, és néhány távoli rokon révén kerültek egymás mellé, elrendezett házasságba. A jó kis régimódi arisztokrácia, hát nem csodálatos? Két évvel a házasságuk megkötése után kerültem én a képbe, első gyermekként. Anyám szerint - és a fotóimat látva - gyönyörű kisbaba voltam, hatalmas kék szemekkel és szőke kis pihékkel a fejem búbján, amiből egy igazán szép, hercegnős kislány lett, majd egy feltűnően csinos tinilány, és végül én.
Eseménytelen gyermekkorom volt. A kislányok általában nem foglalkoznak sokat semmivel a babázáson kívül, csak a szüleiket szeretnék boldoggá tenni, és én is azt tettem. Nagyon gyorsan tanultam, szerettem volna mindenben a legjobb lenni, nem is feltétlenül csak anyámék elvárásai miatt, de én magam is úgy éreztem, hogy jobb és még jobb és legjobb akarok lenni és nem érem be kevesebbel. Úgyhogy elképesztő gyorsasággal tanultam meg tökéletesen táncolni, kihúzott háttal járni, úgy vigyázni a ruháimra, hogy soha, semmi ne látszódjon meg rajtuk, illedelmesen és választékosan beszélni, az általános etikett pedig egyáltalán nem jelentett akadályt. Akkor nem foglalkoztam vele, most pedig nem értem, miért volt erre szükség, már nem azokat az időket írtuk, mint régebben. Nem voltak ennyire erősek az arisztokrata szokások. Mindez kitartott tizenhárom éves koromig.
Idő közben született egy húgom is, Briony, aki azóta az egyik legfontosabb ember az életemben. Kilenc év van közöttünk, de ez semennyire nem akadály, sőt szerintem sokat is jelent a kapcsolatunkban. Biztos vagyok benne, hogy ha közelebb lennénk egymáshoz korban, egyáltalán nem lenne olyan jó kapcsolatunk mint így.
És itt a tinédzserkor. Természetesen én is, mint a legtöbb velem egykorú, teljesen megbolondultam. Elkezdtek jobban foglalkoztatni a fiúk mint a plüssállatok, untam a nagycsaládi összejöveteleket, és ami a legfontosabb, elegem volt a szüleimből. Jött a lázadás időszaka, ami végül sokkal tovább tartott mint egy átlagos tininek. Mondhatnám azt is, hogy eltűnt a szemeim elől az a különös köd, ami minden gyermek előtt ott van, és már nem is voltak annyira jók és szuperek a szüleim. A viselkedésem hirtelen nem a tökéletes hercegnőre hasonlított, hanem inkább a gonosz mostohára, amit mindenhol megengedtem magamnak, apám legnagyobb örömére, ami természetesen előhozta belőle az igazi énjét. Amíg nem volt velem probléma, tündérien tudott viselkedni velem, ekkor azonban ez véget ért. Most már nem rejtette véka alá, hogy mennyire nem akart lánygyermekeket egyáltalán, mert az összes egy hisztis kis féreg és nem jó semmire, csak arra, hogy újabb fiúkat szüljön, és egyedül egy fiára lehetne büszke az egész világon, de a sors csak lányokkal sújtotta. Szegény húgom jó, hogy nem hallotta, biztos, hogy megtéptem volna apámat, ha előtte is elő meri ezt adni... Ő mindent megtett értük, nagyon jó gyerek volt és nem érdemelte meg, hogy így beszéljenek róla. Azt hiszem, apám akkor kezdett el gyerekesen rám sem nézni és hozzám sem szólni, amikor közöltem vele, hogy nem szeretem a gyerekeket és nem leszek hajlandó soha szülni, ha tótágast áll és bárkihez is férjhez ad, akkor sem. Hamarosan nem volt olyan jó kapcsolatunk, mint előtte.
Tizenhat éves koromtól kezdve elég csapongó életet éltem, az időm nagy részét New York belvárosában éltem le, többnyire esténként, bulikban, plázákban és fiúknál. Utólag visszagondolva nem is igazán értem, hogyan nem féltem és undorodtam, amikor végig kellett mennem az utcákon. New York nem jó szórakozás éjszaka, pláne nem Bronx szélén. Minden tele volt drogosokkal, bűnözőkkel, a világ egyik legveszélyesebb városa volt, én pedig egy vékonyka kislány voltam, akit ha ketten kapnak el és rántanak be a sikátorba, már nem is lett volna olyan ártatlan. De talán ennek köszönhetem a talpraesettségemet és a bátorságomat. És természetesen a jobbnál jobb sztorikat.
Aztán elegem lett. Idő közben elég sokat tanultam nyelveket, ez volt az egyetlen, ami normális emberi elfoglaltság volt, értelmét is láttam, és hasznát is vehettem a későbbiekben. Elsőnek a svédet akartam mindenáron elsajátítani, nem azért, mert olyan szentimentális voltam édesanyám anyanyelvével kapcsolatban, hanem egyszerűen azért, mert nagyon megtetszett, amikor hallottam anyámat svédül beszélni. Úgyhogy huszonegy évesen egyik pillanatról a másikra kiköltöztem Svédországba, és noha ott csak fél évet töltöttem el, feltornázva a nyelvtudásomat a lehető legjobb szintre, mégsem mentem soha többet haza New Yorkba. Nem volt honvágyam, nem csábított a hazatérés, ha azt nem számítjuk annak, hogy őrülten hiányzott a testvérem. Mégsem látogattam meg, mert egy önző idióta voltam.
Londonba költöztem, akadémiára mentem és tolmácsnak tanultam, ahol a svéd nyelvtudásom már eleve sokat segített, mellé pedig felvettem a franciát, a legvégén pedig még az oroszba is belefogtam, bár ott más volt az, aki végül megtanította nekem a nyelvet. Innen kezdődött el az igazi, nagy változás az életemben, amire sosem gondoltam volna, hogy bekövetkezhet. Teljesen véletlenül kerültem oda, ahová. Puszta kíváncsiságból felvettem egy kurzust a medimágia karon, ahol aztán a tanárnak kellett könyörögnöm kreditért. Persze nem adta meg, mert miért is adta volna, de nem neheztelek érte, mert egy sokkal nagyobb és fontosabb dolgot köszönhetek neki. Gyakornoki állást kaptam a Mágiaügyi Minisztériumban, egy bizonyos Levin Dolohov mellett, aki egyetlen emberként változtatott meg mindent, amiben addig hittem és ami szerint éltem.
Nem tudom, hány pasival álltam össze korábban, szerintem akadt olyan is, akire nem is emlékeztem New Yorkból, vagy akire gondolni sem akartam, mint az a viking kinézetű hegyomlás Svédországban, de Levin... ő más volt. Előtte azt sem tudtam, milyen igazán szeretni valakit, nem úgy, ahogy a húgomat szerettem, hanem ahogy egy feleség szereti a férjét, de mellette még ezt is sikerült megtapasztalnom. Soha nem akartam megházasodni, szabad madárként képzeltem el az egész életemet, amiből aztán még regényeket is írhatok, mégis életem egyik legboldogabb napjának tartom, amikor megkérte a kezemet. Teljesen tönkretett ez a kis ruszki, olyan szinten tönkretett, hogy arra szavakat sem találok, de talán éppen ezzel rázott helyre.
Készen állok rá, hogy mellette éljem le az egész életemet és törjünk előre és mindent elérjünk, amit kitűztünk célként magunk elé. És mindent meg is fogunk tenni, mert nálunk jobb és keményebb párost keresve sem találhat az ember.

Mindennek lehet nevezni, csak átlagosnak nem. Fiona Dolohov az a nő, akin nem csak a férfiak, de még a nők szeme is megakad, bár ez utóbbi többnyire féltékenységből. Minden külső adottsága megvan ahhoz, hogy bárkit levegyen a lábáról és elcsábítson, ezt pedig amennyire gyűlölte tinédzserként, most annyira élvezi. A férje melletti munkájában döntő szerepe van a külsejének ilyen-olyan nem feltétlenül sportszerű okokból kifolyólag, éppen ezért nagy figyelmet fordít a megjelenésére - noha ezt mindezek nélkül is megtenné. A cipője mindig illik a táskájához, a táskája a ruhájához, a ruhája az alkalomhoz, a haja mindenhez, a sminkje szintén. Kifogástalanul fest mindig, amikor emberek közé megy, soha nem láthatta még senki véletlenül kiszakadt harisnyával, elálló hajtinccsel a frizurájában, elkenődött szemfestékkel, félrecsúszott felsőben, gyűrött szoknyában. Fiona megjelenése - a viselkedésével ellentétben - mindig olyan tökéletes, amilyen egy embernél lehetséges.