Hollóhát - Griffendél reagok

Team Gryffindor

Noah Runcorn | hajtó

Szenvedélyes monológja végére ér – tekintetem végigsöpör a legkisebbeken, egymás mellett ülnek, szinte szorosan, kuporognak a jó indulattal is háromszemélyesnek nevezhető padon négyen, vállt vállnak vetve, csillogó szemüket Siden tartva, mintha sosem érne véget a rögtönzött, mégis hatásos motivációs beszéde, pillantásom köre rajta zárul. Mosolyogva, enyhén félrebiccentett fejjel figyelem, alig észrevehetően kipirult, elszánt, mindenre kész, nem bizakodik vagy remél, hanem tud, tudja, hogy jók vagyunk, tudja, hogy megmagyarázhatatlanul brillírozunk, tudja, hogy ez is időleges, jövőre továbbmenetelnek majd nélkülünk, ez az utolsó meccsünk, most kell villantani még egyet, ettől a tudástól pedig egyszerre zavarba ejtően kisfiús és izgatóan férfias. Egy órával korábban találkoztunk, hátamon még érzem az öltözőszekrény lenyomatát, izgatottság vibrált minden mozdulatában, bassza meg, Noah, lehelte fojtottan, és valami bennem is összeszorult, valahol mélyen, iszonyúan mélyen.
Reflexszerűen nyúlok az orromhoz, ideges kézmozdulat, amióta Nott betörte – még mindig érzem a torkomat elöntő vértömlenyt, hallom a tompa reccsenést, hirtelen nem kapok levegőt, és elmosódnak a világ kontúrjai –, nem nézek felé, ha pillantásom véletlenül meg is találja, felszínesen futja be az elkerülhetetlen pályát, és érzéketlenül, szenvtelenül siklik tovább, most is inkább érzem a jelenlétét, mintsem bármilyen érzékszervemmel megbizonyosodnék róla, a túloldalon ácsorog, nyilván borzasztó unottan, korábbról megszokott közömbössége helyett bosszantó flegma arckifejezés kíséretében. Sid nem zavartatja magát, kizárólag ránk koncentrál, a lányok lelkesedésére, és amint szedelőzködni kezdenek – csivitelnek, magukhoz veszik a seprűket, a tőlünk eltanult mozdulatokkal ellenőriznek rajta mindent –, tekintetünk végre találkozik, bejárja a száj és szem ellipszisét, alig észrevehetően, mégis tele ígérettel, tele lüktetéssel.
Cipőm oldalával megkocogtatom a seprűt, ellenőrzök rajta minden illesztést, kesztyűs tenyerem végigfuttatom a cirokján, lepolíroztuk az utolsó edzés után a nyelét, megtrimmeltük a szálakat, megtanítottuk a lányoknak, milyen trükkökkel tehetik még ellenállóbbá és gyorsabbá, minden az ápolás minőségén és mennyiségén múlik. Szakadó esőben lépünk pályára, utolsó előttiként hagyom el az öltözőt, Sid minden lépésnél gyengéden megkocogtatja a vállam, a seprű nyelének görbülete tarkómhoz ér, libabőr bomlik ki a nyomában. Nem bírunk magunkkal, túl sok a feszültség, túl sok az inger, nincs szelepünk, folyton újratöltődünk.
Nem guggolok le Lily és Cora mellé, enyhén közéjük hajolok, karommal átfogom a vállukat. – Ha mi kezdünk, Cora, indíts egy gyors támadással, nem számítanak rá, hogy megismételjük az előző meccset, ha ők kezdenek, akkor egy Horton cselt kérek, Lily, iszonyat jól toltad edzésen – vigyorogva megegyezünk a kézjelekben, néhány hét alatt mindent elsajátítottunk, szavak nélkül tudunk majd kommunikálni, méghozzá látótávolságból. Mielőtt Sid és Krum Hooch segítségével eldöntenék, melyikünk kezd, gyorsan odalépek Siobahnhoz. – Figyelj csak – pillantok le rá, megvárom, amíg a tekintetével megtalál –, tudom, hogy el fogod kapni, de ha mégsem, akkor is te vagy a legjobb fogó ebben a mezőnyben. Kibaszottul a legjobb – kacsintok rá mosolyogva, cinkosan.
Mi kezdünk, elhelyezkedünk a körben, nem fészkelődök, nem nézek már körbe, felmutatok egy hármast, Cora tuja, hogyan tovább. Sípszóra emelkedünk el, a kvaff rögtön hozzám kerül, félig lebukva sikerül átcsempésznem két kék hajtó között, talán Vogel és Shelby, meg nem mondanám, és rögtön megy a passz Cora felé, aki olyan parádésan csúszik át a védelmi vonalon, hogy tanítani kellene, ráadásul a meglepetés erejét használva céloz és dob, gyönyörű ívben. A lepattanó nem hozzánk kerül, cikázva jár a három Hollós lány között, Lily egy ügyes befordulással szerzi meg, alulról passzolja Corának, aki kikerül egy gurkót – vagy véletlenül pont jól fordul, sosem tudjuk meg –, és hátrafelé dobja, hogy egyenesen hozzám kerüljön. Jobbról támadok én is, megismételve a szöget, leheletnyivel erősebben, innentől már a Vogel srácon múlik, mi lesz a sorsa. Éppen visszafordulok, amikor elsüvít előttem a gurkó, Nott átlósan húsz méterre tőlem, mégis érzem, hogy ezt véletlenül sem nekem szánta, hanem… tekintetemmel megtalálom, és rögtön látom, hogy nem szimplán idióta, hanem nagybetűs önsorsrontó. Azt nem tudom, meddig és mennyi mindent kell elpusztítania, bemocskolnia, megsebeznie, tönkretennie ahhoz, hogy végre elfogyjon belőle ez a rettenetes, kezelhetetlen düh. Mondjuk Shelby is kiverhetné belőle, ezek után pláne indokolt lenne.

Team Ravenclaw

Anja Vogel | hajtó

Ambroise – amúgy még szerinted is teljesen jogos; noha te magad nem szóltál bele, hiszen csak egy vendég vagy, ahogy az iskolában, úgy a csapatban is – leváltását, majd Darian buzdítónak szánt beszédét követően, amely nagyrészt arról szól, hogy még nincs semmi veszve, lehet ismét a Hollóhát a kupagyőztes, a többiekkel együtt lépsz pályára.

Téged, a csapatod és igazából a másik csapat tagjaival ellentétben nem hajt semmiféle győzelmi vágy – csak azért vagy itt, mert szívességet kértek tőled; és amúgy egészen szereted ezt a sportot. Kikapcsol, megnyugtat, elterel. Még akkor is, ha a dolgok nem mindig alakulnak logikusan vagy úgy, ahogy várnád.

Szerencséd, hogy hajtó vagy és nem kell mozdulnod, legalábbis nem azért, hogy megvédd Hollynt Theo Nott, a fiatalabbik gurkójától, mert biztosan képtelen lennél rá. Nem azért mert erős, nem tűnik annak, inkább azért, mert őszintén megdöbbensz.
Hiszen... járnak, ráncolod a szemöldököd, ám ahogy a jelenetet nézed elbizonytalanodsz, vagy... mégsem? Fogalmad sincs, igazság szerint, de az tetszik, hogy bár Hollyn hiába szerzi meg a labdát és próbál karikára dobni nem sikerül, azért Nottnak elég határozottan neki megy. Félretéveszthetetlen szándékossággal – Hooch mégsem fúj büntetőt, hiába a Griffendéles szurkolók elégedetlen moraja.

Biztosan a mikor dráma miatti jelenet okozza azt is, hogy Anton nem védi ki két hajtó dobását. Megesik az ilyen, küldesz felé egy gyors, szinte alig észrevehető, biztatónak szánt mosolyt, majd te is próbálkozol. Passzolsz a többieknek, majd ők is neked. Így megy ez egészen addig, míg – sajnos – Hollyn példáját követve te is megküldöd a labdát a semmibe.

Nem a legjobb kezdés, de hiszel magadban – magatokban, ez még csak a meccs eleje.

Team Gryffindor

Theodore Nott Jr. | terelő

Semmi más nem fogja el, csak az instant hányinger Sid lelkesítő beszédét hallgatva – vállával támasztja az egyik öltözőszekrényt miközben azt próbálja eldönteni, hogy mi értelme a hosszú soroknak, az előre megkomponált monológnak, a túltolt gesztikulációnak. Arra próbál visszaemlékezni, hogy ez legelőször is ennyire idegesítette-e, vagy akkor még talált bármi motiválót az elhangzottak között, rajta kívül szinte mindenki úgy érzi, látszólag, hogy ennek itt, egy büdös, elhasznált öltözőben van bárminemű létjogosultsága: jó hát gondolja magában rajta ne múljon. Magára erőltet egy vigyort és felmutatja a hüvelykujját mielőtt a lányok után kilépne a pályára.

Átveti a lábát a seprűjén és fellöki magát a magasba, az ütőjét egyik kezéből a másikba dobálja ahogyan arra vár, hogy kezdjenek, a pillantása Hollynt keresi az ellenfél játékosai között: odaint neki egy vigyor kíséretében mielőtt a kvaff a magasba repülne.

Tesz egy kört a pálya körül, hogy átlássa a helyzetet, hogy eldöntse magában tetszik-e neki az a stratégia amit korábban megbeszéltek: Theonak minden hangulatfüggő. Nincs olyan rossz napja, de még ennek ellenére is szarnak tartja a tervet. Nincs benne semmi izgalom, nincs benne újítás: utálja az unalmas meccseket, a céltalan adok-kapok játszmákat, mostanában aljas szeret lenni és vakmerő.

Végignézi ahogyan Cora és és Runcorn labdát szerez és előre lendül, hogy pontokat szerezzen és nagyjából ekkor dönti el, hogy megunta ezt az egészet – Sid motiváló beszéde úgy néz ki mindenkire teljesen máshogy hat, rá például úgy, hogy izgalmasabbá szeretné tenni a játékot, ha más nem, a saját számára biztosan. Kit érdekelnek a hülye pontok? Theo sosem azért kviddicsezett mert nyerni szeretett volna: akárki akármit mond a kviddics egy agresszív játék és nevetséges, amikor mások könnyeddé akarják tenni. Ez nem a könnyedségről szól. Ez itt akár lehetne vérre menő harc is.

Még éppen látja ahogyan pontot szereznek mikor megpillantja az egyik gurkót amint célba akarja venni Siobhant – nem lendít az ütőjén akkorát, hogy letarolhassa Hollynt, de eltéveszthetetlenül felé küldi a golyót. Csak úgy, poénból. El is vigyorodik, nem érinti rosszul, hogy a csaja sikeresen kikerülte ahogyan az sem fog lelkifurdalást okozni nála, hogy őt célozta – ez egy játék és Theo mindig is szeretett durván játszani.

Széttárja a karjait ahogyan végül Hollyn nem tud pontot szerezni és egyhelyben lebegve várja, várná ki, hogy a Vogel lánynak sikerül-e egyáltalán megtalálnia a karikákat a pályán, amikor a barátnője egyenest neki csapódik – belesajdul a válla és egészen kell kapaszkodnia, hogy ne zúgjon a mélybe. - Ideges lettél? – Vigyorodik el szélesen: nem biztos hogy bánná, ha igen, de azért elhúz a másik irányba mielőtt Hollyn úgy döntene, hogy megpróbálja kitépni az ujjai közül az ütőt

Ráérős körökbe kezd a pálya jobb széléről indulva, a pillantása egyik csapattársáról a másikra siklik: elhúzza a száját amikor Sid ütője a gurkón csattan, éppen egyetlen fokkal üti meg erősebben Dashkov irányába, mint ő tette Hollyn felé, pedig, legjobb tudomása szerint Nikolina még csak nem is Sid csaja. - Na mi van? – Repül el mellette. - Szeretgetni fogjuk az ellenfelet? – Vigyorodik el: a csapatkapitányával nem kifejezetten akar szemétkedni, bár egy másodperce eszébe jut, hogy vajon lerángatná-e a seprűjéről, ha őt célozná meg legközelebb.

A kvaff  meglepő gyorsasággal  kerül Lilyhez, egész ügyes, meglehetősen elszánt: nagyjából tud célozni, azt legalább felismeri, hogy merre vannak a karikák, bár egészen úgy tűnik, hogy Sid motivációs beszéde nem hatotta meg igazán, máskülönben biztosan olyan elszántsággal dobná meg azt a nyomorult kvaffot – szerecsétlen egy labda, még csak repülni sem tud – hogy Anton Vogelnek esélye se legyen kivédeni – elég balfasz húzás lenne, ha ezt beengedné.

Valahol a passzolgatások között elvesztette a fonalat – beleásított, áttúrta a haját és az ütőjével játszott – mert már csak arra lesz figyelmes, hogy a labda megint hozzájuk került és Cora megindítja a támadást, elhúz két hollóhátas hajtó mellett, szép a lendület, az ember azt gondolná, hogy lehet belőle valami, de talán túl hamar dobja ki a labdát a kezéből, túl sok esőcsepp szalad végig az arcán, vagy csak ő is rémesen unja ezt a meccset  - ilyen távolságból szinte kivehetetlen, hogy mi történt pontosan – mert az a hülye, szerencsétlen golyó ahelyett, hogy berepülne az egyik karikán, elzúg mellette.

Ilyen unalmas meccsbe akarják belerángatni a többiek. - Hé Runcorn. – Valahogyan ide keveredett, karnyújtásnyi távolságra. -  Nem akarod visszaadni a múltkorit? – Nem nehéz Noah-val tartani a tempót.  - Vagy megint az öltözőben akarod lerendezni? –

Team Ravenclaw

Adele Lestrange-Avery | hajtó

Minden egyes alkalommal meg kell erőltetnem magam – Darian pillantása folyton megtalál, futólag, mintegy véletlenül, szinte súlytalanul, csak bennem szorul össze valami tőle, és nekem lenne kedvem  lecsókolni a szája sarkáról azt az apró, mosolyra rándulást, vagy hátat fordítani, és kétrét görnyedni az idegességtől –, megfeszülve igyekszem higgadtan tűnni, nem beledermedni minden hozzám intézett mondatba, várva, hogy végre elhangozzon, aminek már hónapokkal ezelőtt el kellett volna hangoznia. Így nem játszhatsz, ezt mondtuk Brozinak, nem léphetsz pályára becuccozva, megőrültél, komolyan, hogy képzelted, szerencséd, hogy nem derült ki, Merlin faszára, gondolkodtál te egyáltalán? Így nem játszhatsz, nagyjából ennyi járna nekem is, szemem alatt kialvatlanság árkai, sötét karikák, nyúzottság, hányinger környékez, tenyerem nyirkos, az utolsó meccsünk, mondtam Hollynnak, amikor kérdőn rám pillantott, és nem mondtam, amit tényleg kellett volna, hogy tegnap megint betéptünk Theóval, és reggel valamit az ínyembe kellett dörzsölni, valami pörgetőt, különben az ágyból sem bírtam volna kimászni. Egálra hoztam magam.
Szakadó esőben lépünk pályára, még utoljára egyeztetünk, mielőtt félkörívben szétszélednénk, tulajdonképpen sikerült minden biztonsági rendszert kijátszanom, pedig minden belefektetett energia ellenére még én is láttam magamat kívülről, ahogyan inkább csak vergődöm és utolsó pillanatban mentek jól időzített mondatokkal és sóhajtásokkal, mintsem összeszedetten és szisztematikusan kezeném a lebukás lehetőségét. Darian mögött helyezkedem el, pillantásom megtalálja széles hátát, végigsimít a mezére nyomott számon, utoljára látom így, pedig előtte fel sem tűnt nekem, sporttalárban láttam meg először igazán, abban váltottunk először pár szót, abban kerültünk egymáshoz közel hármasban, Hollyn, Darian és én, akik kissé esetlenül és tétován vettük magunkhoz a Lyanna után hagyott pozíciót, sporttalárban vettem észre először, hogy milyen kedves a mosolya, igazán kedves, hogy nincs benne erőlködés, sporttalárban kívántam meg először, sporttalárban csókoltam meg először, azt húztam le róla nevetve, sóhajtva, törleszkedve. Soha többé nem látom már így.
Griffendéles kezdés, a felrepülő kvaff hamar gazdát talált, Avery, Potter és Runcorn ügyesen passzolgatnak, esélyünk sincs elszedni tőlük, minden labdaváltás előre begyakorolt, a helyzeti előnyt pedig azonnal pontra váltják, majd dupláznak egyet, Anton kissé késve próbálja kivédeni az egyiket, mindannyiunkat meglepetészszerűen ér, mennyire összeszedettek és taktikusak. Nem látom Theo akcióját, csupán Anja döbbent arckifejezése miatt fordulok Hollyn felé, aki éppen abban a pillanatban bosszulja meg a feltehetően alig egy másodperccel korábban felé küldött gurkót – különösebb baja nem esett, úgy látom –, a finomnál valamivel erőszakosabban ütköznek össze, moraj fut végig a szurkolótáboron, Hooch pedig folytatja jó szokását, és semmiről sem vesz tudomást, nem fúj szabálytalanságot. A dobás sikerességébe kerül – ráadásul hiába szerezzük meg a kipattanót félpályánál, és passzolgatjuk precízen, Anja végül megfelelő erővel mellédobja. Egyensúlyra törekedve a Griffendélesek is megbicsaklanak, Potter dobása harmatgyenge, csodával határos módon sikerül megtévesztenie Antont, Avery addig gondolkodik, melyik karikára dobjon, amíg egyikre sem sikerül, a hozzánk kerülő kvaff egy szép hármas alakzat után nálam köt ki, de olyan szerencsétlenül fogok rá, hogy szinte kigördül az ujjaim közül, és csodálkoznék, ha ez becsorogna. Cserébe a Brozi helyére érkező Niki nem hagyja, hogy Wagtail domináljon, a közepesen felé küldött gurkót olyan erővel üti vissza a feladónak, hogy ha talál, minimum csontot tör.

Team Gryffindor

Sid Wagtail | terelő

Létezett az a hülye elcsépelt közhely, hogy "házinyúlra nem lövünk" - gondolom, eredetileg a kínos irodai szituációkra és baráti társaságok csúnya szakítások utáni darabokra törésére értették, nem arra a helyzetre, amikor a tavaly nyáron vörös-arany nyelűre festett Nimbusodon ülve az indokoltnál kellemetlenül többször pillantasz egy bizonyos szőke alak irányába, ahelyett, hogy a feladatodra figyelnél. Azért volt benne valami, és csak remélni mertem, hogy a csapatból senki sem vette észre ezt az egészet kettőnk között, aminek nem lett volna keresnivalója a pályán, egy tétmeccsen...
Tud magára vigyázni - nyugtattam magam a meccs előtt és közben is, a hollywoodira sikerült motivációs beszédem részben önmagamnak is szólt, de persze tudtam, hogy Noah egyrészt vonzza a bajt, másrészt lovagi tornára öltöztetve sem tudhattam volna biztonságban, ha a Durmstrang Gang homofób halálfalócsemetéi a pályára lépnek. Szeptember óta többször felmerült bennem, hogy megjegyzést teszek Darian csapatösszeállítási szándékára, azonban a képmutatás csúcsa lett volna, figyelembe véve, hogy én sem basztam ki magunk közül - vagy pofán - Nottot. Nottot, aki a barátnője abuzálása után beleállt Noah-ba is... ismét.

Megküldtem a gurkót a szőkébb és oroszabb pszichopicsa felé, félgőzzel, egyelőre csonttörés helyett inkább távoltartasi céllal, úgy ítéltem meg, túl közel volt az ütőjével együtt a pályán éppen átsuhanó Corához és Shivvyhez is. A figyelmem másik, nagyobbik felét a Noah és Nott között lezajló jelenet foglalta le - nem kellett hallanom a beszélgetésüket ahhoz, hogy tudjam, nem a stratégiáról folyt a szó vagy arról, hogyan kéne segíteniük a kvaffot éppen beengedő Jayt a Hollóhát rettegett hajtóival szemben. Kapd össze magad, Jay, az edzéseken még a gurkót is simán blokkolnád a kesztyűs kis kezeiddel - ordítottam volna oda neki, ha hallótávolságon belül lett volna, azonban a szurkoló tömeg és az egyre erősödő eső minden más hangot elnyomtak.

Nott mellé repültem, az ujjaim elfehéredtek, ahogy a terelőütőt markoltam, bár szívem szerint Theo kviddicstalárját fogtam volna ilyen hévvel, hogy lecibáljam a nyomorult seprűjéről.
- Lehet, hogy Hollynnak bejön a családi erőszakra épülő násztáncod, de Noah-nál nem fog működni. Befejezed végre a baszakodást vagy kispadra szeretnél ülni? - Kételkedtem benne, hogy teljesen ép játékost kiállított már a csapatkapitánya, de meghoztam volna a döntést, ha Theo a napi "Mekkora pöcs legyek ma?" skáláján behúzza a maximális értéket.
Hooch élesen felhangzó sípjára hátrakaptam a fejem, a hirtelen információáradat nem hagyott elég időt a gyors reakcióra. Egy gurkó repült felém, nem tudtam kitérni, hiába rántottam el a seprűmet, már késő volt, Nikolina ütése így is a lábamat érte. Másodpercekre elhomályosult minden a fájdalommal vegyes adrenalintól, a fülemben doboló vér elmosódott zúgássá tompította a Griffendél lelátóiról felharsanó elégedetlen ordítást.
Összeszorítottam az állkapcsom. Volt már rosszabb is, tulajdonképpen, kviddics közben úgysem kellett lábra állnom...

Büntetődobás a kibaszott Hollóhátnak. Hooch mostanság vagy az időszakos vakság és/vagy demencia jeleit mutatta, vagy Hollyn csalását szándékosan találta jogosabbnak, mint Noah nyilvánvalóan hirtelen felindulásból elkövetett, személyes jellegű ütközési szándékát.
Elég volt néhány másodpercig követnem a tekintetemmel az újra összerendeződő hajtóink támadóalakzatát, hogy tudjam, Noah-t szétbassza az ideg. Újból dobott, talán szebb ívben repült volna a labda, ha a dobásban több a józan ész, mint az indulat. Beszélnem kéne vele a meccs után...? De miről is tulajdonképpen?

A lüktető csontfájdalmat nehezen kizárva repültem egy kört a pálya körül, sebtében odaordítva egy dicséretet Lilynek és Corának a sikeres góljaikért, Jaynek egy rövid, de annál trágárabb biztatást, (Shiv magasan felettünk körözött, ahogy megbeszéltük, így ő kimaradt a sorból), mielőtt Noah mellé rendeződtem.
- Ne állj bele Nott baszogatásába, az előbbi meg... Ne rajzolj célkeresztet a hátadra, bassza meg, Noah - ráztam meg idegesen a fejem. - Majd később megbeszéljük, most menj a turbótörpék után, nyerjük meg ezt a meccset, mert kicseszettül megérdemeljük...

Team Ravenclaw

Hollyn Shelby | hajtó

Még épp hogy csak elhangzik a meccs kezdetét jelző sípszó, és elrugaszkodunk a talajtól, majd a griffes törpék elkezdik a passzolgatást egymás között, amikor meghallom a közelben egy terelőütő csattanását a vasgolyón, majd az a nyomorult gurkó már meg is lendül felém – mögötte pedig Theo vigyorog fültől fülig. Nem kéne meglepődnöm rajta, hogy számára ez a meccs is csak egy újabb lehetőség, hogy felidegesítsen, mert tudom jól, hogy ez az egyik kedvenc hobbija, de komolyan nem tudta volna megvárni, hogy előbb játékba lendüljünk, és mondjuk esetleg hozzám kerüljön a kvaff, hogy akkor már legyen is valami alapja annak, hogy rám támad?? Jó, az ütése igazából nem volt elég erős ahhoz, hogy csontot törjön, és az utolsó pillanatban sikerül is kikerülnöm az útjából, de Nott ezzel így is kivívta maga ellen a sorsot. Főleg mivel az időközben kapott passzot egy az egyben elbénázom, míg a gurkót kerülgetem. Úgyhogy az a minimum, hogy a seprűmmel lendületesen nekirontok, csak hogy érezze ő is egy kicsit a törődést. Aztán elégedetten suhanok odébb, annak tudatában, hogy Hooch megint magasról tesz a szabálytalankodásokra, és a legkevésbé sem ellenzi a húzásomat. Lehet, ő is így találta igazságosnak. Theo szemtelen kérdésére azért még bemutatom neki a középső ujjamat, csak úgy, szeretetből... Bár el tudom képzelni, hogy most a fél lelátó azt találgathatja, hogy vajon szakítottunk-e, miközben a másik fele esélyesen meg van győződve arról, hogy egyikünk sem normális. Pedig ez nálunk csak egy átlagos szombat.

Mondjuk engem, Theoval ellentétben azért még érdekel, hogy mi lesz a mérkőzés eredménye, úgyhogy hamar vissza is suhanok a csapattársaim közé, hogy átvegyük az irányítást a vörös mezes apróságoktól. A szerencse – és a tapasztalat! - pedig hamar a mi oldalunkra áll, mert a továbbiakban igencsak felénk billen a mérleg. Egy általam – ismét – elrontott szabaddobás, és Anton szép védését követően hozzánk kerül a kvaff, majd Adával és Anjával egymás között passzolgatva, a Griffendélt kicselezve érkezünk az ellenséges karikák elé, ahol az ex-Durmstrangosunk úgy bevágja a labdát a célba, hogy azt onnan tuti senki ki nem veszi. - Az igen! - vigyorgok Anjára feltartott hüvelykujjal, miközben elsuhan mellettünk a Darian által megküldött gurkó, egyenesen Noah karja felé – bár egy pillanatra, esküszöm, úgy tűnt, mintha nem is a pirosakat vette volna célba a kapitányunk, hanem konkrétan Vogelt.

Sid persze próbálná megvédeni a csapattársát, de nem ér oda időben... És amíg én a szituációt figyelem, már fel is hangzik az újabb sípszó. Meglepetten pillantok a játékvezető felé, majd keresem meg a tekintetemmel a fogókat, mert el sem hiszem, hogy máris vége a meccsnek. Ráadásul nyertünk! Bobby Pin elkapta a cikeszt!

Az örömömet azonban hamar elmossa a pálya felett kialakuló csatározás miatt érzett döbbenet. Theo és Sid pingpongoznak egymás között egy ideig a gurkóval, majd a dolog egyre inkább eldurvul, Hooch eszeveszetten fújja a sípját, Bagman visítozik, teljes a káosz. És naná, hogy Theo Nott van az egész közepében! Ha kikerül belőle egyben, én fogom kitekerni a nyakát...

Team Gryffindor

Theodore Nott Jr. | terelő

Meccs közben is egészen felidegesítette Sid, az ujjai ráfeszültek az ütőre ahogyan éppen arra gondolt, hogy megpróbálja-e kiverni a fogait: elméletben nem volt annyira messze, hogy ne jöjjön össze a dolog, a gyakorlatban viszont elterelte a figyelmét az ahogyan valahol egy másik ütő egy gurkón csattant - a kviddicsben sosem kifizetődő egy helyben lebegni és Theo egészen hitt abban, hogy mindennek elérkezik az ideje, ha az ember türelmesen vár rá. Persze Theo sosem volt az a türelmes fajta, vagy hát egy ideje nem az, de most egészen jól sikerül türtőztetnie magát ahogyan a pillantása leköveti ahogyan azok ketten egymás mellett szelik a levegőt. És ettől is elkapja a hányinger. Az embert már csak úgy baszakodni sem hagyják másokkal, mert az olyanokat mint ez a szerencsétlen Noah Runcorn a tömeg mindig megszánja, úgy villogtatja a másságát maga előtt, mint egy pajzsot és ha az ember netalánttán beleáll, mert idegesíti a hangja, a kinézete vagy a létezése, akkor kikiáltják egy bigott faszkalapnak.

És ez Theot rettenetesen irritálja, hogy azt gondolják, neki jobb dolga sincs, csak azért utálnia a hülye Runcorn gyereket, mert valamikor úgy döntött, hogy  női mellek helyett a lapos mellkas és a szőrös vádli izgatja. Ki a picsa nem szarja le, hogy mire veri? Theot tulajdonképpen nem is ez idegesíti a legjobban, az irritálja, de az annál is inkább ahogyan viselkedik, hogy a homlokára tűzi, hogy folyton azt kell bámulnia, hogy úgy mutogatja magát, mintha kirakatban lenne, mintha a szabadság ezt jelentené.

Amint lefújják a meccset meglendíti az ütőjét, élesen csattan, most sokkal kevésbé nevezhető lágynak az ütése, mert ezt most valaki másnak szánja, valakinek akivel vannak lezáratlan ügyei: a gurkó csak úgy repül Noah felé, mintha nem is tudna más irányba haladni és Theo arcán elégedett vigyor terül szét ahogyan telibe találja, még oda is int, nehogy eltévesszék a feladót. Elégedett, magával legalábbis, bár üthetett volna nagyobbat, akár neki is száguldhatna a seprűjével, megpróbálhatná lelökni a magasból vagy kiverhetné az ő fogait az ütőjével - ez utóbbit komolyan fontolóra veszi ami miatt túl későn eszmél, csak akkor jön rá, hogy újabb meccsen kívüli támadás történt amikor az alattomos labda a bordakosarába furódik: minden levegőt kiszorít hirtelen belőle, szinte hallja ahogyan roppannak a csontok, érzi a szúrós, éles fájdalmat, felsziszeg, a nyelvébe harap, a kezei elfehérednek ahogyan a seprűt szorítja, légzése darabossá válik ahogyan aprókat próbál kortyolni: néhány hosszú pillanat alatt néz föl, hogy megtalálja a támadóját - kibaszott Sid gondolja, ebben is túlbozog a hőskomplexus. Csak ahogyan hősökre is szükség van, úgy vannak olyanok akik az antihősöket kedvelik és ha Theo választhatna, inkább lenne ez utóbbi.

Az agyára furcsa vörös köd száll, elpattan benne valami amitől elfelejt gondolkozni is, olyan tempóval indul meg Sid felé, hogy esélye se legyen a másiknak elhúzódni vagy kikerülni. Teljes testsúlyával belecsapódik, az sem érdekli, ha közben kilométereket kell repülnie, ha egy fél délutánt töltenek azzal, hogy utolérje: megint felszisszen ahogyan összeütköznek, a bordái fájnak, de nem elegek ahhoz, hogy megállítsák - üti ahol éri, hol ököllel, hol az ütőjével, rúgja és püföli, a mezébe kapaszkodik, löki és húzza és az sem érdekli, hogy a másik biztosan nem adja könnyen magát, nem érdekli ha törik az orra, lepattan a foga, ha lilul a feje. Az orrából vér csorog, elharapta a nyelvét, a bordái olyan élesen fájnak, hogy azon kívül alig-alig érez mást, pörögve indulnak meg a föld felé, a seprűkön, ki tudja hány g nyomja hirtelen, Theo száműzött minden gondolatot azon kívül, hogy a szart is ki kell vernie Sidből.

Team Gryffindor

Sid Wagtail | terelő

A kviddics nekem sosem volt személyes ügy. Nem vittem pályára a konfliktusaimat, a barátságaimon nem ejtett foltot egy-egy gurkótalálat. Ez egy ilyen játék volt: csontok törtek, adrenalintól fűtve kicsúsztak szavak, amelyek máskor nem, de ahogy a seprű és a kviddicstalár a szekrénybe került, minden esetleges feszültség kioldódott köztem és mások között. Korábban sosem gondoltam, hogy ez éppen egy Hollóhát ellen vívott meccsen fog megváltozni.
Olykor undorral vegyes döbbenettel gondoltam vissza rá, hogy röpke egy éve tulajdonképpen egészen bírtam Theo Nottot. Jól játszott, sőt, bátran játszott, lehetett rá számítani, mondhatni nem sok vizet zavart, a problémáit akkor még elfojtotta, ha annyi haragot érzett, mint most, azt befelé irányította, nem zúdította rá a környezetére... Mármint a környezete szerinte nem megfelelő származású és szexualitású tagjaira. Mostanság, ha ránéztem, a másodpercekkel egyenesen arányosan nőtt bennem a lenyelhetetlen késztetés, hogy megüssem - de én vele ellentétben kontrolláltam az indulataimat. Pontosabban eddig kontrolláltam őket.

A meccs végét jelző sípot szinte elnyomta két terelőütő reccsenésének a hangja. Éppen csak a tudatom pereméig jutott el, hogy valaki elkapta a cikeszt - a Hollóhát lelátóján felharsanó üdvrivalgás miatt tudtam csupán, hogy kivételesen nem Shivvy -, a Noah felé száguldó két gurkóra fókuszált minden figyelmem, a lábamban lüktető fájdalom épp olyan elhanyagolható kellemetlenséggé vált, mint az arcomba csapó egyre erősödő eső.
Nem értem oda időben, a gurkók gyorsabban csapódtak Noah testének, mint hogy én odarepülhettem volna. Két oldalról kapták el a vasgolyók - egy Darian irányából, egy pedig...

- Ezért kicsinállak, te náci geci! - Nott a tömeg és a vihar zajain keresztül biztosan nem hallotta a fenyegetést, azonban az új röppályára került, majd felé küldött gurkót nem kerülhette el. Szerettem volna perverz elégedettséget érezni, ahogy elképzeltem a reccsenő bordái hangját, de csak tehetetlen, lángoló harag ütötte fel a fejét, ami talán nem is most születetett meg bennem, talán tavaly május óta ott fortyogott a mellkasomban és most utat tört magának, minden dühömet Nottra irányítottam a világ összes igazságtalansága és értelmetlen kegyetlensége miatt. Láttam, hogy megindult felém, de akkor sem tértem volna ki, ha lett volna rá lehetőségem - ami valójában nem volt, Nott olyan sebességgel szállt belém, hogy métereket sodródtam hátra a levegőben, talán csak a puszta harag tartott fenn a seprűn.
Ököllel és ütővel estünk egymásnak, az adrenalin eltompította a fájdalmat, az agyam nagyon apró racionális szegletében persze tudtam, hogy ez hamarosan kibaszottul fájni fog, de akkor és ott nem számított semmi más, csak hogy Nottnak is fájjon, akkor is, ha ennek az ára még néhány törött csont volt.
Nem érzékeltem, mikor kerültünk a seprűről a talajra, nem is érdekelt.
- Mi bajod van neked? Mi a fasz bajod van? - ordítottam két ütés között, amelyek talán már célt sem értek, miközben a lelátóról lesiető professzorok és diákok megpróbáltak szétválasztani minket. - Egy beteg fasz vagy, Nott, remélem, a kibaszott Azkabanban végzed, mint a nagyapád!
Nem tudtam feldolgozni az agressziója értelmetlenségét, a saját tehetetlenségemet, hogy hiába vertem ki a szart is Nottból, attól még a világon nem változott semmi, újabb és újabb Nottok jönnek majd, akik el akarnak taposni mindent, amit szerettem és ami fontos volt. Talán ez az egész nem is arról az aljasan megküldött gurkóról szólt, nem is Noah megrepedt csontjairól, hanem valami sokkal nagyobbról. Ez újra és újra meg fog történni. Noah-val és másokkal...