Mikor hazaérkeztem a szünetre, akkor egyből látszott rajtam, hogy valami „nem stimmel”. Ez alatta pedig azt értem, hogy nem bírtam nem mosolyogni. Gondolom anyunak is feltűnt, hogy milyen kis nyugodt vagyok magamhoz képest és mennyire vigyori lettem. Nyilván Hugo miatt is van ez. Meg mert úgy döntöttem, hogy elmondom anyunak! Szerintem ő pontosan tudni fogja mennyire elkapott most a rózsaszín köd és mit is érzek. Oda meg vissza vagyok a pasim miatt. Már egy jó ideje tetszett nekem, de álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer össze is jöhet nekünk. És mégis megcsókolt! Az egyetlen egy bajom, hogy senkinek sem mesélhetem el. De most komolyan miért nem? Ennyire szégyellene a suli előtt? Vagy pusztán fél, hogy szekálni fogják? Bele se akarok gondolni, hogy mi lehet a valódi oka. Viszont emiatt is akarok beszélni anyával. Ő valószínűleg okosabb nálam, ha szerelemről van szó. Vagy legalábbis romantikus kapcsolatról. Meg valakivel csak meg kell ezt osztanom! Ha a barátokkal nem lehet, akkor a szülőkkel legalább. Nem mintha anya odamenne hozzá, hogy akkor ismerkedjenek össze, ugye? Meg apa sem fogja leszedni a fejét gondolom. Remélem. Merlinre, én tényleg el akarom nekik ezt mondani?! Talán pont emiatt volt az, hogy vártam vele egy-két napot, míg végül összeszedtem a gondolataimat és igenis közöltem anyuval, hogy szeretnék vele nagyon komolyan elbeszélgetni. Vagyis ez inkább úgy nézett ki, hogy odaálltam elé és megkértem, hogy mikor van egy szabad tíz perce, akkor keressen már meg. Utána meg elfutottam, mert abban a pillanatban tisztára furán éreztem magam. Szerintem ez az első, hogy úgy komolyabban beszélgetünk a szerelmi életemről, mivel eddig… Nos eddig nem igazán volt. Meg nem tudtam mit mondjak, vagy hogy mondjam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt feltétlenül megbeszélik a kortársaim a szüleivel, de én el akartam mondani. Főleg azért, mert reménykedek benne, hogy anya megértő és cuki szülőként nem fog egyből kiakadni, hogy te jó ég, a lányának pasija van! Szóval csak türelmesen (kit áltatok, dehogy vagyok jelenleg türelmes) várom anyut a szobámban. Neki se állok semminek, mert tudom, hogy úgyse kötne le. Még ha csak 2 percbe is telik anyának bejönnie hozzám, akkor is idegesítő. Főleg, hogy most szerintem totál dilisnek hisz, amiért elrohantam, vagy aggódik, hogy mi lehet az, amit feltétlenül a szobámban akarok megbeszélni. Lehet azt is oda kellett volna tennem, hogy ne aggódjon semmi baj nincs, csak dumcsizni akarok? Ezzel amúgy nem azt érem el, hogy csak még idegesebb lesz? Mély levegőt fújik, mikor rájövök, hogy ez mégsem úgy jött ki, ahogyan azt akartam. Mindegy, már megtörtént!
I swear it's real love. I can just feel it!
Isabella Fleming varázslatosnak találta
A bookworm obsessed with philosophy, a self-made woman
ár egy jó ideje nem gondoltam azt, hogy már mindent láttam és a gyerekeim képtelenek meglepni – főleg mert ennek mindig bebizonyosodott az ellenkezője. Most is egy mohamanó minden értelmével felvértezve néztem a konyhaajtót, ahol másodpercekkel korábban a lányom beszáguldott, sebtében elhadart három mondatot, majd ahogy érkezett, úgy távozott is. Utáltam ezt mondani, de… elképzelésem sem volt arról, hogy mi történt éppen. Azt tudtam, hogy valami biztosan. A szünet első napjaiban is már furcsán viselkedett; önmaga volt, de mégsem. Valami érezhetően változott, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi. Mindig is kíváncsi természetem volt és sosem jelentett problémát rákérdezni valamire, amit nem tudtam vagy értettem; vallottam, hogy nincsenek buta kérdések, most valami mégis megakadályozott. Talán a tudat, hogy a lányom lassan tizenhat éves és megvan a saját élete, amihez, bámennyire is ellenszenvesnek találtam a gondolatot, nincs teljesen közöm és talán a remény is, hogy majd egyszer csak elmondja. Félni különös mód nem féltem, Leonie talpraesett és okos lány volt, okosabb annál legalábbis, hogy olyan dolgokba keveredjen, ami aggodalomra adhatnak okot. Bármikor határozottan ki mertem jelenteni, hogy az ex-férjem és én jól neveltük. Mégis… ahogy elzártam a csapot, leráztam a kezem és megtöröltem a konyharuhában, hogy ne maradjon nedves, legalább ezer meg egy lehetőség felmerült bennem, mint egy magyarázat erre a viselkedésre. Nem akartam megvárakoztatni, talán éppen csak annyira, hogy ő maga is megnyugodjon kicsit, összeszedje a gondolatait, úgy éreztem szüksége lehet rá. Óvatosan kopogtam a szobájának ajtaján, nem félve attól, hogy hamarosan egy szőke, tudálékos, minden lében öt kanál üstök jelenik meg valahol, aki tudni akarja azt, amihez nincs köze. Elias az apjánál töltötte a ma estét és a holnap délutánt; Leonie nem akart menni, Cadmus pedig elfogadta a döntését, még ha talán furcsállta is kicsit, amire én és akkor nem tudtam mit mondani, csak megvonni a vállam, hogy tini. A mágikus szó, amivel minden furcsa és (számunkra) érthetetlen dolgot magyaráztunk, ami a lányunkhoz volt köthető. – Kicsim – löktem be a szobájának ajtaját, amint engedélyt adott rá; ha nem volt nyomós okom, mint az elfelejtett házimunka, vagy a megint egész házban és szomszédságban hallható posztapokaliptikus zenéje, akkor sosem nyitottam rá az ajtót a beleegyezése nélkül –, minden rendben? – kérdeztem óvatosan, nem tudva, hogy mire számítsak. Eddig úgy gondoltam, hogy a viselkedése csak jót jelenthet, de most kicsit… na jó, nagyon elbizonytalanodtam. – Miről szeretnél velem beszélgetni?
Sosem tudtam hazudni anyunak. Nem mintha szerettem volna! Maximum csak nem mindig mondtam el mindent, például az olyanokat, amikről tudtam, hogy amúgy sem biztos, hogy szeretné őket hallani. Mondjuk nem olyasmire gondolok, hogy rosszabb jegyet kaptam, hanem például arra, hogy… Az évfolyamról volt, aki drogozott. Eldicsekedhetnék azzal, hogy én nem – mert amúgy tényleg nem –, de őszintén… Csak féltene engem. Vagy nem is tudom. Talán tisztában van azzal, hogy megvan a magamhoz való eszem és nem fogok olyan kényes ügyletekbe belekeveredni. Vagyis nem terveztem. Hacsak nem kém leszek! Ez egyébként tök izgisnek hangzik, esküszöm, hogy tetszene is. Fontos lehetnék. Úgyis járok színjátszó szakköre, abban talán még tényleg tehetséges is lehetnék. Fejben pedig hozzácsapom a képzeletbeli listámhoz, ahova a potenciális munkalehetőségeket gyűjtöm. Sok már lekerült róla, viszont mindig találtam valami újat, amit feltehettem rá. Sajnos nincs annyi időm az életben, nem próbálhatok ki mindent, nekem elsőre kell jól döntenem, hogy aztán minél előbb elkezdhessek dolgozni. Viszont addig is nem szabad elfeledkeznem a legfontosabb „munkámról”. Én vagyok Leonie, Isabella Fleming lánya, aki lehet épp az előbb hozta a szívrohamot az édesanyjára azzal, hogy valami fontosat akar megbeszélni vele. De nem akarja zavarni, így miután ezt bejelentette, inkább gyorsan el is futott. Igen, fantasztikus megoldás, hibátlan logika a részemről. Lehet most azt hiszi, hogy rosszat tettem. Nos… Nem, amúgy ebbe semmi rossz dolog nincs! Teljesen normális, hogy egy fiatal lánynak van pasija! Akit el kell titkolni… Hm… Szinte tűkön ülve várok anyura, szó szerint pattogok a székemen, hogy vajon mikor jön már fel, s magamban arra gondolok, hogy mégiscsak zavarnom kellett volna és a konyhában elmondani neki ezt az egészet. Viszont hamarosan kopogtat az ajtón, én pedig megpördülök és egy pillanatot sem várva kezdek el kiabálni, mintha legalábbis süket lenne, vagy egy két méter széles betonfalon kéne keresztülkiabálnom. – Gyere! – ellököm magam az asztaltól és székemet megigazítva úgy fordulok, hogy vele szembe kerüljek. Kérdésére csak mosolyogva bólogatok először, mert nem tudtam hogyan is kezdjek bele. Szerettem volna lerohanni és csak egyből azzal indítani, hogy anyu végre van pasim, ugyanakkor nem szerettem volna sokkolni sem. Már napok óta gondolkodtam, hogy el akarom neki mondani Hugot, viszont még mindig nem tudtam, hogy vezessem fel ezt az egészet. -Anyu te honnan tudtad, hogy szereted aput?! – Ehm… upsz? Igazából lehet nem ez volt a legjobb opcióm. Hiszen én pontosan tudom, hogy odáig vagyok a fiúért, nincs szükségem ennek tisztázásra. Viszont a kérdést már feltettem, így inkább meghallgatom a válaszát. – És amúgy arra mit mondanál, ha én szerelmes lennék? – Mert hát ez a helyzet.
I swear it's real love. I can just feel it!
A bookworm obsessed with philosophy, a self-made woman
