"I die a little inside every time you use the word "friends" to describe me. But I'll be fine as long as you stay single."
A két nagyon különböző szakon jelenleg egyetlen darab közös óránk van Betsyvel, én pedig nem voltam rest ezt kihasználni, és megkérni, hogy tanuljunk együtt a könyvtárban, és csináljuk együtt a kiszabott projektet. Kismillió dolog változott tavaly óta, ez az év nagyon más, mint az előzőek, pedig továbbra is itt vagyunk a Roxfortban... Részben, mert én elég sokat ingázok is London és a Minisztérium, meg az ottani aurorképzésem, illetve az itteni akadémiai óráim között. Ezért is kaptam egy lakást a szüleimtől Londonban, hogy egyszerűbb legyen megoldani a dolgokat. De a lényeg: annyi minden lett más idén, Lilibeth-szel azonban a tavalyi béna próbálkozásom óta ugyanúgy a barát zónában vagyok, egyszerűen beleragadtam, és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, hogy ez változzon. Vagy hogy kéne-e valamit, érdemes-e próbálkozni, vagy örüljek, hogy legalább jóban vagyunk? Mert az az igazság, hogy a barátságunkat semmiképpen nem szeretném elrontani, és ennél is távolabb sodródni tőle. Szóval lényegében ezért is tűnt jó ötletnek, hogy együtt tanuljunk, legalább addig is egymással tölthetjük az időt, amit idén alapból sokkal nehezebb összehozni.
- Áh, nézd csak! Megtaláltam azt a leírást, amit kerestünk! - tolom Betsy-hez közelebb az előttem nyitva álló könyvet úgy, hogy az ujjamat közben nem veszem le a mutatni kívánt szövegrészről. És ahogy közelebb hajolok a lányhoz, megcsap a haja kellemes virágillata, muszáj felé fordítanom a fejemet, a pillantásom végigfut az arca profilján, majd rám tör a vágy, hogy szeretném megérinteni...
- Szevasz Denny! - automatikusan kapom a fejemet a hang irányába, és hálás vagyok a felbukkant évfolyamtársnak, amiért kirántott az előbbi veszélyes, hipnotikus állapotból, de köszönés helyett egyelőre csak egy biccentésre vagyok képes. - Hallottad, hogy néhány másodéves akadémistáknak szóló zárt körű bulit szervez ma estére Roxmortsban, a Három Seprűben? Averyvel és Rosierrel hamarosan indulunk le, jössz te is? - néz rám kérdőn a srác.
- Öhm... még nem tudom – pillantok futólag Lilibeth felé, aztán megvonom a vállam. - Lehetséges. Jól hangzik. - Ő csak bólint, majd tovább is áll, én pedig a lányra pillanatok. - Mit szólsz? Lenne kedved eljönni velem? - mosolyodom el, miközben igyekszem lazának tűnni, és elnyomni a hangomban a reménykedést.
Igazából külső szemmel olyan nagy változás nem történt velem az elmúlt években, viszont úgy érzem, hogy a vizsgák alatt és után sok szempontból fejlődtem. Egyfelől sokkal tudatosabb lettem azáltal, hogy immáron kijelöltem magamnak én is egy célt, egy életképet, aminek útján elkezdtem járni akadémistaként és így nehezebben lehet kibillenteni a közérzetemből. Már nem aggódok annyira, ha Tony megkörnyékez, amihez mondjuk az is hozzájárult, hogy beszéltünk mi már nyugodtan, emberek módjára is, mely évekkel ezelőtt még korántsem volt elképzelhető. Másrészt pedig már eredményesebben is meg tudom védeni magamat a mentális és akár testi fenyegetésektől is. Denny hangjára még gyorsan végigolvasom a mondatot, ahol épp tartok a könyvben, melyet éppenséggel én fésülök át, majd kiegyenesedem és az általa jelzett betűkre pillantok. A fejem szörnyen hasogat már, de igyekszem fókuszált maradni, úgyhogy megpróbálom megfejteni, hogy amit Denny talált, az tényleg a megoldást jelenti-e számunkra. - Na, ezt fel kell írni! - mosolyodom el a fájdalom ellenére is és Dennyre pillantok fel igazából azért, hogy megdicsérjem, de valamiért ezek a szavak már nem buknak elő belőlem. Mióta lett ilyen közel hozzám? Vele egyszerre kapom el a tekintetemet és fordulok a számomra váratlan hang irányába. Pár másodpercig még figyelem a fiúkat, de mivel nem engem érint a megkeresés, ezért visszafordulok a könyv felé, hogy felírjam a Denny által talált mondatot füzetembe. Mi is volt a mondat? Tudod Lilibeth, azelőtt olvastad el, hogy felfedeztem volna a fiú közelségét… gondolkozz! Ja, igen. Fél füllel hallgatom csak a beszélgetést a körmölésem közben. Megérzem magamon Denny tekintetét, megállok az írásban és felnézek rá, de vállat vonok amolyan ösztönző módon, hogy hát miért is ne, menjen, mert biztos jó buli lesz. Ezeket kár kihagyni. Aztán én magam is csodálkozok, hogy már azelőtt vége is szakad a csevegésüknek, hogy én pontot tudnék rakni a tollammal. Ezt tényleg gyorsan megbeszélték. - Én? - Annyira meglep a meghívással, hogy az írástól előre görnyedt testtartásom is hirtelen karót nyelté válik. Visszarakom a tintába a tollat és felkönyökölve az asztalra, hajamat igazgatva felé fordulok teljesen. - Úgy értem, mennyire szigorúan véve zártkörű a buli? Nem veszik zokon, hogy csak úgy megjelenek veled? - mosolyodom el, mert a kételkedő szavaim ellenére nagyon jól esik, hogy elhív magával a Három Seprűbe. Ha nem fájna ennyire a fejem, akkor sokkal lelkesebb lennék láthatóan is. - Igazából szívesen. - Rám is férne már őszintén szólva. - Csak ne mondd el Daviséknak, legutóbb hívtak magukkal egy kis bulira, de nem tudtam elmenni, mivel a húgomnak volt a születésnapja, úgyhogy megigértették velem, hogy amint lehet, bepótoljuk. - Inkább a sztori miatt mesélem el ezt, mintsem, hogy valós aggodalmat jelentene, de azért kellemetlen lenne szembetalálkozni Davisékkal is ezen a bulin. Merthogy valóban jó lenne, ha Dennyvel mostmár szabadidőnkben is tudnánk kicsit... "lógni" és nem csak valami közös kutatómunka miatt futunk össze. Azt meg hogy mondom el a srácoknak, hogy szeretnék vele lenni anélkül, hogy ne kezdenének el rögtön mindent túlkomplikálni?
