Lilibeth Weasley

Úgy ült ott első éveiben a Roxfort nagytermében, hogy senki sem emlékszik rá, hogy ő is ott volt háztársaival. Csendes volt és feltűnésmentes, nem csinált semmi kirívót, se jót, se rosszat. Egyedül csak azok figyeltek fel rá, akik futva rápillantottak, s megállapították, megint egy új Weasley jött a kastélyba tanulni.
Bettynek jó is volt így kezdetekben, ő csak be akart olvadni, szomjazott a tudásra, meg akarta találni a saját útját. Annak ellenére, hogy külső szemmel nem keltett különösebb feltűnést, önmaga nagyon is izgatott volt, meg akarta ismerni az új dolgokat, nyitott szemmel járt és bizony idővel kezdett felbukkanni itt-ott, különböző társaságokban, hogy aztán mások meglepődve kérdezzék: Várj, te nem cserediák vagy?
Folyamatosan nyílt ki, mint egy virág tavasszal, szépen fokozatosan bontotta szirmait és vált üde színfoltjává társainak. Barátokra talált, fejlődött, felnőtt és fokozatosan érett meg.

Érték nehézségek, fájdalmak, amik drasztikusan formálták személyiségét. Hiába volt viszonylag feltűnésmentes, talán pont ártatlansága hívta fel néhány mardekáros figyelmét, akik jó ötletnek tartották, hogy zaklassák őt. Kezdetben nagyon nehéz volt feldolgoznia azt, hogy miért gúnyolják, bántják őt, mikor sosem ártott nekik, de hallgatott barátaira és igyekezte nem magára venni a sértéseket. Persze nehéz volt, borzasztóan nehéz, viszont általuk szívósabb lett, kénytelen volt erősebbnek lennie, hogy meg tudja védeni nem csak becsületét, hanem saját értékeit is.

Noha jelenleg is egy tipikus vörös, okos, kedves, mindig megértő és megbocsájtó lány, azonban már fel sem lehet ismerni benne azt a kislányt, aki első osztályban volt. Anyja halála után ösztönösen elkezdett önállóbb lenni. Megtanult kiállni magáért, szembe szállni a goromba mardekárosokkal és akár varázslatokkal is megvédeni magát, hogy többé már ne érezzék, hogy büntetlenül sérthetik őt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy húga szintén a Roxfortban kezdte meg tanulmányait. Alapvetően szíve egy eldugott mélyén még hálás is a zöldeknek, hogy felkavarták lelkiállapotát és olyan lelkesedést indítottak meg benne a védekező és egyúttal támadó varázslatok elsajátítása iránt, aminek hatalmas hasznát vette később.

Többé már nem unalmas lány ő, Betty tele van energiával, lelkesedéssel, küzdeni akarással, ugyanakkor nem önti el a féktelen kalandvágy, megfontoltan előbb átgondolja mit miért tesz és csak akkor vág bele valamibe, ha többszörösen meggyőződik afelől, hogy kisebb eséllyel fogja megütni a bokáját.

Most már nyoma sincs annak a csendes lányak, aki kezdetekben volt, már bátrabb, határozottabb, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ha szeretne valamit elérni, ezért nyíltan tesz is. Tudod, mit jelent ez? - Igen, néha bizony tud idegesítő lenni.

Miért jön ide, már megint bele akar rángatni valamibe? Miben mesterkedik? Már megint a könyvtárban bújja a könyveket, már megint hadonászik a pálcájával, már megint elhívott Roxmortsba, már megint sokat beszél, már megint, már megint…

De ezek is csak azért vannak, mert ÉL. Megéli a napokat, a pillanatokat, szereti, hogy dolgok történnek vele és nem unatkozik. És akik közel állnak hozzá, azok tudják, hogy kész csoda, hogy ilyen emberré vált azok után, hogy…

Az anyja halála után közvetlenül sokan azt hitték, hogy Betty sosem fog már önfeledten beszélgetni, szinte megnémult és befásult. Utólag már tudni lehet, hogy nála ez csak egy átmeneti időszak volt, de mégis fontos szakasza a jellemfejlődésének, ugyanis akkor döntötte el, hogy inkább felfelé megy, nem pedig lefelé. Ott elhatározott valamit és úgy tűnik, volt annyi ereje, hogy pozitívan (amennyiben lehet ilyet mondani) jöjjön ki a gyászból és ne befásultan, zombiként. - Csak mert az anyja sem akarná így látni.

2017. // 12 évesen

Szinte előírásnak megfelelően esik az eső, mintha minden temetésen a protokoll része lenne. Ajkamba harapva próbálom elfojtani a fájdalmam, próbálok nem rezzenni, mivel tudom, hogyha egyszer is jobban kitágul tüdőm, vagy összerándul egy izom testem bármelyik pontján, akkor nem fogom tudni tovább tartani magam. Nem sírhatok, nem sírhatok! Nem törhetek meg!

Még a Roxfortban voltam bátyámmal, mikor jött egy levél, hogy haza kell utaznunk. Mivel ezelőtt még sosem volt ehhez hasonló eset, így mindketten tudtuk, hogy valami igazán komoly dolog történhetett. Emlékszem, némán ültünk egymás mellett az úton, én néztem ki az ablakon és miközben karjába karolva görcsösen, reménykedtem, hogy a bátyám majd elhessegeti a bennem kavargó rossz érzést. Mindig ő volt az én támaszom, aznap azonban rájöttem, mit is jelent igazán testvérnek lenni. Egymásért lenni, nem csak a nagyobbik testvér a kisebbikért.
Aznap együtt sírtunk.
Azóta együtt sírunk.

Magamhoz szorítom az ölemben zavarodottan ücsörgő húgomat. A gyászbeszéd alatt ő az, akibe mohón belekarolva támasztom lelkemet, most ő az a személy számomra a maga alig 9 évével, aki erőt ad, hogy ne sírjak. Merthogy nem sírhatok, nem sírhatok! Most nem törhetek meg!

A szertartás végére már üresnek érzem magam, érzelmileg kimerültem és kész csoda, hogy még tudom tartani magamat és egyúttal húgomat is. A koporsó nyugalomra helyezése során nyelve egyet apára pillantok. Ő hogyan bírja? Annyira hirtelen veszítettük el mindannyian anyát, én még nem is értem, ez hogyan történhetett meg, de erőm sem volt belegondolni a miértekbe, mert egyszerűen mindegy volt az ok. Már nem érezhetem többé ölelését, pedig ha egyet kívánhatnék, csak egyetlenlen egyet, akkor az lenne, hogy most mögénk lépve szorosan magához húzzon minket, mind az ötünket. Minden egyes földdel megrakott ásó látványakor azt kívánom, jelenjen meg itt mellettünk most! Most! Vagy épp most! De nem sírhatok, nem sírhatok! Nem törhetek meg!
Anya miatt nem törhetek meg! Anya miatt erős nő leszek mindvégig a jövőben!


2020. // 15 évesen

Szapora léptekkel koslatok fel a hálónk irányába, fel sem fogom, hogy mennyire hevesen tárom ki magam előtt a szobánk ajtaját, csak az ablakban békésen olvasgató barátnőm felriadása érzékelteti velem, hogy kicsit elveszítettem talán a fejemet.
- Atya világ, Weasley! Minden rendben? - húzza össze magát az ablaknál és gyorsan megjelöli az aktuális oldalt egy régi, még apjától kapott rivalló borítékkal  mielőtt elveszítené, hol tartott, én pedig eközben kibújok taláromból, amit székemre helyezek.
- Nem hiszem el, komolyan! - ülök le az ágyamra. - Azok az istentelen mardekárosok már megint ellopták az egyik könyvemet! - Dühöm szinte kitör mellkasomból, néha még én is meglepődök magamtól.
- Ne már! Ez annyira gyerekes - mászik elő az ablakból.
- Élvezik, hogy bánthatják azt, aki nem méltó hozzájuk… aki nem olyan „tökéletes”, mint ők és azt hiszik, hogy ezt büntetlenül csinálhatják - mérgelődöm ujjaimmal idézőjelet formálva a tökéletes szó közben, majd összébb húzom lábaimat, hogy barátnőm is odaférjen az ágyamra.
- De az előző előkerült, nem? Ez is biztosan meglesz.  
- Igen, a bűbájtanár adta vissza, miután jól leszidott, hogy miért hagytam el. Ja! Ráadásul az egyik mardekáros találta meg nekem, hát nem rendes tőle, hogy leadta? - szarkasztikus szavaim közben kibújok a pulcsimból is, mert nekem ez a nap már túl sok volt ahhoz, hogy többet kimozduljak. Barátnőm persze épp ellenkezőleg gondolkodik, így hatalmas kérdő szemekkel pillantok rá, ahogy feláll és felém nyújtja kezét.
- Előzzük meg a bajt és szóljunk mi előbb a tanárnak.
- Kizárt! - rázom meg fejemet. - Nem fogok tanárokhoz futni, mint egy félős kisegér!
- Jó de akkor csak itt ülsz és hagyod, hogy mindenedtől megfosszanak?
- Nem, nem, megoldom!
- Megoldod? - kúsznak felfelé a lány szemöldökei, mintha ezt ő sem hinné el, pedig nagyon is határozottan mondtam.
- Igen! Kitalálok valamit, hogy ez ne tarthasson így egész időszak alatt, míg ide járok. Erősebb vagyok annál, minthogy árulkodjak. - Azzal karba teszem kezeimet és elmosolyodom.
- Aha!
- Nem hiszel nekem?
- Nem igazán. - Ezen a ponton pedig megérezheti a hasán landoló párnámat. Némi nevetésszünet után aztán én állok fel az ágyból, hogy visszavegyem kötött pulcsimat, aztán megragadjam tincseit igazgató barátnőm karját.
- Gyere velem! – vigyorodom el.
- Hova?
- Csak gyere! Visszakapják, amit velünk tettek! - Ennyit arról, hogy ma már többet nem hagyom el a szobánkat.


Manapság // 17 évesen

-  A helyzet az, hogy… - fülem mögé tűröm hajtincsemet és benedvesítem ajkait mielőtt egy mély és nehézkes levegővétellel folytatnám. - Szóval most minden komplikált! Teljesen normális, ha nem tudod, mit szeretnél, nehéz helyzetben vagyunk mi is, akárcsak te! - kezdek el határozottan beszélni a Három Seprű egyik távolabbi asztalánál két kikért vajsörrel a kettőnk közötti asztalon, de próbálok nem túl hangos lenni.  
- Hallottad, mit történt itt nem is olyan rég, igaz? - pillantok az előttem ülő fiúra, míg az emlékek máig megrémisztenek. Ujjbegyemmel birizgálni kezdem a söröspohár szélét, mintha ezzel próbálnám magamat a jelenben tartani. - Igen, jól tudod, tényleg félvérek haltak meg. Nem sokon múlt, hogy én is majdnem… - De nem, nem mondom végig, mivel elsősorban nem érzelmekkel szeretnék hatni a fiúra, hiába lenne az sokkal hatásosabb technika.
- Az iskolánkat fenyegetik, manapság sokat lehet olvasni a Magic is Might-ról. Ismered… - de már bólogat is, úgyhogy folytatom. - Szóval… néhányan úgy gondoltuk, hogy a tanórák mellett szükségessé vált egy közösség, amiben megtanulnánk jobban megvédeni magunkat, ezért egyik ismerősömmel újra megalapítottuk a Dumbledore Seregét. Ami miatt most itt ülünk. - Utalok vissza a faliújságra, amit ő meglátott és érdeklődni kezdett tőlem. Egy kis szünetet tartok, míg belekortyolok párat az italomba, de előbb elveszem ajkaimtól a poharat, mint eredetileg szerettem volna. Igazság szerint számítottam kényes kérdésre, ő sem bízik a markedárosokban, pontosabban bizonyos mardekárosokban, mint amilyen Denny is (volt).
- Megértem, hogy tartasz tőle! - Tényleg meg. Én is sokáig tartottam tőle. - De tudod, ő már megváltozott. Igazából az ő ötlete volt ez az egész - vallom be őszintén, mivel vagyok annyira korrekt, hogy ne tulajdonítsak magaménak olyasvalamit, amit nem én álmodtam meg. Ennek ellenére a fiú szemeiből sugárzik a  szkepticizmus.
- Nem kell most döntened! Ha bármikor meggondolnád magad, keress meg bátran - mosolygok rá a láthatóan nehéz helyzetben lévő diáktársamra. - Egyébként a jövőheti kviddicsmeccsen is megtalálsz, ott leszek, bizonyára fel fogod ismerni a hangomat. Utána is tudunk beszélni, ha most sietned kell, vagy megragadtál volna a kétségeid között. - És már újra iszom a vajsörömet. Valamiért úgy érzem, bennem bízik, csak Dennyben nem.
Pár perc múlva aztán minden jel arra utal, hogy itt végeztünk is, a poharak üresek, a kérdéseit megválaszoltam és egyelőre időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgot. Megértem őt, fél, aggódik a történtek és a hírek miatt, ezzel sokan vagyunk így. Én még mindig szorongok a Roxmortsban történtektől. Ha Denny nem lett volna akkor mellettem, lehet már nem élnék.
- Köszönöm, hogy eljöttél - állok fel a székből vele egyidőben, de még mielőtt nagyon eltávolodna, eszembe jut egy jótanács.
- Oh, és izé… a durmstrangosokat próbáld meg kerülni. Tudod… furák. - Nem csak hogy furák, egyenesen ijesztőek, de nem lehetek nyíltan elutasító velük szemben sem, amíg nem adnak rá egyértelmű okot, márpedig nagyon remélem, hogy a rossz érzésem velük szemben puszta félelem és egyáltalán nem valós.

Egy Weasley. Ezt látod rajtam, idegenként, barátként, rokonként, ellenfélként és egy idegesíthető lányként is, s bizony én is így látom magam, ha tükörbe nézek.
És tudod mit? Büszke is vagyok rá!! Felveszem mások levetett talárját, kölcsönadom húgomnak a kinőtt nadrágomat, néha lehet kopottas a táskám, vagy már jegyzetekkel összefirkált a könyvem. A cipőimet néha eldugják a mardekárosok.
Nem hordok kirívó, vakítóan élénk ruhákat, nem töltök órákat cicomázással, csinos szeretnék lenni, de nem kényelmetlenül.

És akkor most szerinted szürke vagyok?

Gúnyolhatsz, csak mert nekem is vörös a hajam, nekem is ugyanaz a talárom, mint valamelyik rokonomnak, de nem érdekel, mert szeretem a családomat, szeretem a weasleységemet és nem fogok senki kedvéért változtatni az öltözködésemen, a frizurámon, illetve a külsőmön!
- Nem, még érted sem Denarius Lestrange!