A nemrég történt események miatt muszáj volt kiszellőztetni a fejemet. Sem a szabályok betartása -bár ez sosem akadályozott meg abban, hogy bármelyik cselekedetemet véghezvigyem. Sem pedig a szobatársam, Dan aggódó szavai nem tartottak vissza attól, hogy a Tiltott Rengetegbe sétáljak. Kivételesen csak egy üveg vajsör volt most nálam és részeg sem voltam. Valami vagy valaki ebből a szempontból jó hatással volt rám. Az éjszakai kiruccanásoktól viszont senki nem fog megfosztani. Egyébként is régen voltam már az egyik kedvenc helyemen, ami a Rengeteg egy kisebb eldugott zugában volt. Még valamikor harmadikban akadtam rá. Kellően távol volt attól, hogy valaki meglásson, mert még időben el tudtam bújni, ha valaki vagy valami közeledett. Mégis az erdő széléhez volt közel annyira, hogy még biztonságban vissza tudjak szaladni a birtokra baj esetén. Feltéve, ha nem tudtam elkergetni a rám leselkedő veszélyt. Nem voltam én gyáva, csak tudtam, hogy mivel állok szemben és mennyire kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy biztonságos helyre menekülhessek. Ma viszont eszem ágában sem volt elhagyni az erdőt. A kedvenc helyemhez érve le is ültem a fa tövébe. Hátam nekivetettem a törzsének, jobb kezemben lévő üveget komótosan emeltem számhoz és jóízűt kortyoltam belőle. A nedű kellemesen finom volt. Nem innám egyébként sem, ha borzasztó lenne az íze. Vagy csak akkor, ha kellően be lennék rúgva. Amit kivételesen most nem szeretnék megejteni. Pedig lenne rá nyomós okom. Próbáltam nem törődni inkább vele. Felejteni akartam, emiatt ültem le a fa tövébe és lecsukott szemekkel hagytam, hogy a Holdfény kellően simogassa az arcom. Ez most kellően jó volt a felejtéshez. No meg a vajsör is.
A gyógyszert megittam, emlékszem. Biztos vagyok benne, mert emlékszem a szörnyű ízére, meg arra, hogy mennyire felbaszott a lakótársam, mikor alapból szenvedtem az íze miatt. Miért nem lehet csak egyszerűen békén hagyni?! Miért kell szekálni mindenért? Úgy beszél hozzám, mintha nekem nem lennének jogaim, mintha az, amit én szeretnék nem számítana és soha nem is számított egy pillanatig sem! Még egy ember, aki ezt érezteti velem… Elég! Így is már éppen elég, hogy a családomban egy senki vagyok. Egy félresikerült gyerek, egy fenevad, mert nem vagyok képes uralni magam, s itt most még csak nem is a farkaslétről beszélek. Tudom, hogy nem én vagyok a kedvenc, szinte senki életében. Már régen megszoktam, hogy másokat sokkal jobban szeretnek, mint engem, s hogy én mindig csak a pótlék leszek. Bárit teszek az úhy sosem jó, pedig én nagyon igyekszem teljesíteni, esküszöm, ha megmondanák mit és hogyan tegyek, akkor nagyon igyekeznék tökéletessé válni, csakhogy nem ez van! Nem vagy elég jó, nem vagy elég helyes, kövér vagy, unalmas vagy… Minden hibámat felsorolják, melyekkel tisztában vagyok, de senki nem mutat nekem irányt. Így, hogy tegyek bármit is? Képtelenség… Nem, lehetetlenség. S egy ilyen kétségbeesés után még képes rá Brightmore, hogy tovább nyomja fel bennem a pumpát. Ráadásul teliholdkor? Bolond. Teljesen bolond, ha azt hiszi, hogy megúszhatja ezt. Márpedig meg fogja, mert túl fiatal vagyok ahhoz, hogy börtönbe kerüljek. Gyilkosság esetén pedig… Tudom, hogy ez fog várni rám. Így inkább elhopponálok messze, hogy biztosan ne akadjak rá, s egy magányos kis erdőben várom ki az átváltozást. Jártam már itt. De csak mert apám elhozott ide. Azt mondta, itt kiélhetem magam, ide nem jár ember. Túl veszélyes lett volna Karin és anyám közelében átváltozni, pláne, hogy mániám volt hanyagolni a gyógyszert. De még ha szedem is… Ugyanúgy járhatok, mint ma. Mert farkasként ugyanúgy dúlnak bennem az érzelmek, ugyanúgy mérges vagyok, s ugyanúgy dührohamot kapok. Kaptam. De semmi gond, hiszen csak futok. Keresztül az erdőn, megyek össze-vissza, csak rohangálok, hátha megnyugtat, de csak és egy dolog jár a fejemben. Brightmore, s az, hogy neki is ugyanezt kell átélnie. Akkor talán fel is fogná milyen farkasnak lenni. Hirtelen megállok, a levegőbe szagolok, s megérzem az ismeretlen, de mégis ismerős szagot. Ember… Lassan közelítem meg, azonban a dühtől – vagy könnyektől, ki tudja – homályos a látásom, nem tiszta a kép, én mégis… Mégis tudom, hogy ő az. Most megkeserülöd… Mondtam, hogy ne kezdj ki farkassal! S már rohantam is a fiú felé, hogy átharapjam a torkát.
Abba az egy dologba nem gondoltam bele, mikor kiszöktem és a Holdfény simogatását élveztem, hogy veszélyes most az erdő mélyén ücsörögnöm egy fának dőlve. Mindig is az volt igazából és mindig ép bőrrel megúsztam a kiruccanásaimat. Jártas voltam a helyismeretben és a fáramászás képességét már tökéletesre fejlesztettem. Most viszont más volt a helyzet. Fogalmam sincs, hogyan lankadhatott a figyelmem, mikor nem szokott. Már bőven késő volt, mikor felpattantam a helyemről és kezemből kiejtve az üveget, kezdtem el a fára mászni. A farkas meglepően gyorsan közelített felém és gondolkodás nélkül ugrott nekem. Annyi volt a szerencsém, hogy a marása –amitől fájdalmasan felordítottam– csak a vádlimat érte el, nem pedig máshol kapott el. Annyi lélekjelenlétem volt még, hogy ép lábammal képen tudtam rúgni és biztonságos magasságba tudtam menekülni utána. A fájdalom átjárta a testem. Volt már dolgom farkassal, akkor a mellkasom kapott egy trófeát, de nem vágytam egy újabbra. Főleg nem az egyik lábamra. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem volt képes feljutni ahhoz az ághoz, amin hasalva próbáltam megpihenni. A lábam vérzett és fájt, iszonyatosan égetett a seb. Nem is mertem odanézni, csak a vadállatot kerestem a tekintetemmel és vártam a megfelelő pillanatot arra, hogy el tudjak menekülni. Ami sérülten, vérezve nem lesz egyszerű, de idővel meg kellett próbálnom. Egyelőre sarokba voltam szorítva, mert támadom nem igazán akart lelépni innen.
Remek kérdés, hogy minek vagyok egy olyan helyen, ahol sok a diák? Vagy előfordulhatnak diákok… Apám. Én mindenért csak őt hibáztatom, hiszen… Lényegében miatta vagyok farkas, s miatta kell távol tartanom magam még a családomtól is, mikor átváltozok. Mert hiába a gyógyszer, ha nem vagyok képes kontrollálni a dührohamom, mely most a szokásosnál is hosszabb ideig tart. Brightmore… Kellett neked úgy felhúznod, hogy most legszívesebben széttépnék valamit – egészen pontosan téged. Talán ha azt túléled, akkor végre felfogod, hogy ne kezdj ki velem. S bizony, csak a lelki szemeim látatták velem, hogy Tristan van előttem, de annyira meg voltam győződve, hogy nem is érdekelt annak a valószínűsége, hogy ő itt lehet-e vagy sem, hogy szimplán nekirontottam a fiúnak. Haraptam, karmoltam, de ő elmozdult, így csak vádlijába tudtam fogaimat belemélyeszteni. A vér íze elöntötte a számat, mely kivételesen nem undort váltott ki belőlem, hanem egyenese megőrjített. Ismét támadni akarok, mikor arcom egy cipő talpával találkozik, s fájdalmasan felnyüszítek. És ez nem az a jó féle fájdalom, melyet Vasily szokott nekem adni. Sily… Hiányzik, nagyon hiányzik. Egy pillanatra ki is zökkenek, de ahogyan hallom, hogy mászik fel a fára, mintha az a pillanatnyi nyugalmam elszállna, s megint rámorgok. Nekiugrok a fának, próbálok feljebb mászni, de nem megy. Csak morgok rá, és tovább támadok, egy pillanatra sem veszem le róla a pillantásom. Mert nem menekülhet el büntetlenül Tristan!
Egy átlagos farkas nem lehetett ilyen gyors, mint az a példány, aki folyamatosan próbálkozott felmászni utánam a fára. Valami nem volt vele okés, de nem tudtam, hogy mi… lehet, csak az alkohol lassított le és éreztette velem azt, hogy a farkas gyorsabb az átlagnál. Az sem segített a gondolkodásban, hogy a lábamból induló fájdalom már átjárta a testem. Mellkasom is égni kezdett, mintha a régi seb is felszakadt volna miatta. Szerencsére az nem vérzett, de a kettő kombinációja elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjak tisztán gondolkodni. Talán még annyi lélekjelenlétem volt, hogy a fa törzsét csúszossá változtattam, jobban megnehezítve ezzel támadom feljutási lehetőségeit. Maradjon csak ott lent, mind a kettőnknek jobb volt. Nekem legalábbis biztosan, mert nem lettem farkas eledel… Viszont valamit ki kellett találnom, hogy eltakarodjon innen és vissza tudjak jutni a kastélyba. Ráadásul a vérzést is el kellett valahogy állítanom és a sebet is ki kellett tisztítanom, de egyikhez sem volt annyi agyam, hogy meg is tudjam tenni. Lépnem kellett, így hát remegő kézzel céloztam meg a farkast és küldtem felé egy kábító átkot. Reméltem, hogy ezzel sikerült kiütnöm és ha így volt, le is másztam a helyemről.. Vagyis csak le akartam, mert megcsúsztam a vérem itatta ágon és lezúgtam a földre, erősen beütve a fejem… Most már kétség sem fért ahhoz, hogy minden porcikám fájt és a fájdalomtól mozdulni sem tudtam. Persze, ha nem talált azt átkom, eszemben sem volt lemászni. Inkább fentről vártam, hogy a farkas lelépjen.
Mit ér a sok bájital, ha amúgy az ember egy dührohamos állat? Semmit! Kár is rám pazarolni a pénzt, hiszen egyértelműen látszik, hogy felesleges próbálkozni. Most is, Brightmore érzett haragom miatt annyira elvakult vagyok, hogy az első srácot, akit megtalálok összetévesztem vele, pedig ha látásom nem lenne ködös a harag vörös felhőjétől, akkor már régen rájöhettem volna, hogy ez nem ő! Már rögtön az elején leállhattam volna, s nem okoztam volna neki sérülést. Merlinre a sérülés! Az amivel engem is megfertőztek, ami miatt ilyen sorsra kárhoztattam, s most én magam is átadom a betegséget, mert kontrollálhatatlan vagyok. El kéne zárni, megszabadulni tőlem, mert csak ártok másoknak, nem segítek. Vasily, ha isten vagy, akkor itt és most lesújtasz rám a tetteim miatt. De csak nem érkezik semmiféle büntetés, így csak tovább kergetem a srácot, próbálok felmászni a fára, de az elején eleve nehézkes a karmaimmal, pláne, hogy kapkodok, aztán még a fa törzse is csúszós lesz. Ez a szerencséje a fiúnak, mert ha nem csinálta volna valamit, akkor egészen biztosan szétszedtem volna mostanra. Így sem adtam fel, még mindig próbálok felmászni és karmolok, sőt morgok rá, mintha ez jelen esetben egyébként hasznos lenne. Nem is bánom, hogy nem sikerül elkapnom. A belső hangom könyörög nekem, hogy álljak le, ez így nem jó, de nem hallgatok saját magamra sem. Teljesen kizárok mindent, így szerencsére azt is, hogy egyébként felém céloz a pálcájával, s hagyom neki, hogy eltaláljon, mire szinte egyből kidőlök. Mondhatjuk, hogy legalább most már nyugodt vagyok, hogy nem eszem meg, s mikor magamhoz térek, tényleg nem is akarom már megölni. Egyedül a sírhatnékom marad meg, hogy mit is tettem, hogy valakit bántottam, de még csak azt se tudom ki volt, mert nem emlékszem az arcára.
Az átkom eltalálta a farkast, aki azonnal ki is dőlt. Ez volt a jel, hogy menekülhettem. Csak ez is sikertelen volt, mert lecsúsztam a fáról és beütöttem a fejem. Megpróbáltam felkelni, de csak néhány métert tudtam arrébb mászni a földön… aztán már csak annyi maradt meg, hogy szemeim lecsukódtak.
Fogalmam sem volt, hogy mi történt körülöttem. Az idő múlását sem érzékeltem, csak abban tudtam bízni, hogy mikor újra kinyitom a szemeimet, akkor nem szellemként fogok felébredni és nem a saját élettelen, szétmarcangolt testemet fogom látni a fűben. Abban is lenne izgalom, mert szellemként mindenkit tudnék ijesztgetni és senki nem tudna bántani miatta. Ugyanakkor nem ízlelhetném többet a vajsör finom ízét és nem tudnám megszorongatni Dant sem. Szóval nagyon is reménykedtem abban, hogy mégsem haltam meg és sérüléseim ellenére is túléltem ezt a csodálatos éjszakát…
Már pedig így volt, mert lassan ébredezni kezdtem. A testem minden porcikája fájt, de mozogni tudtam és csak ez számított. Még bőven sötét volt, ezért nem éreztem magam teljes biztonságban. Nem tudtam, hogy hova lett a farkas, de nem is akartam megtalálni. Tekintetemmel inkább a lehetséges menekülő utat kerestem és amennyire csak tudtam, vonszoltam is magam kifele az erdőből. Kellett már a puha ágyam… és most kivételesen Aidan dorgáló tekintete is.
Fajt, tenyleg piszkosul fajt az atok, ami eltalalt, s emiatt most csak meg jobban szet akarom tepni Brightmore-t! Vagy legalabbis a fiut, akirol azt hiszem, hogy o Tristan, pedig... Hat pedig nagyon nem az. S erre nyilvan mar csak az utan jovok ra, hogy mar megtortent a legnagyobb baj, s most nem arra gondolok, hogy felmaszattam fara, vagy hogy engem bantott eppenseggel, mert... Ennel rosszabb is volot mar! Nem, az igazi problema az, hogy megharaptam. Csak labat, igy talan nem fenyegeti eletveszely, de garantaltan farkas lesz. Nem jutott tul messzire, igy mikor magamhoz terek, akkor pont latom, hogy nemilegg odebb fekszik, s eszmeletlen. Nem tudom mit csinaljak! Farkaskent meg csak nem is tudok senkinek sem szolni, hogy hello, van egy ehm.. Eszmeletlen, serult fiu a Tiltott Rengeteg szelen, akit en megharaptam, szoval gyanitom majd a kovi teliholdkor farkas pajtas lesz belole... Nem! Ezt nem tehetem meg, s ha valaki rajon, hogy duhrohamom kellos kozepen tamadtam meg valakit, hiaba idtam meg a gyogyszerem,akkor egeszen biztosan be is zarnak majd. Pedig csak egy kezeletlen bordeline-os vagyok, ennyi bunom, s az, hogy apam nem hagyja, hogy elmenjek egy pszichologushoz. Ez persze mit sem fog segiteni fiun, sot gyanitom mar semmi sem fog, igy inkabb csak elfutok, mashol varom ki telihold veget, s csak mikor visszvaltoztam futok vissza ugyanoda, ahol minden tortent. Csak hult helyet talalom meg fiunak, igy bizom benne, hogy nem megedtek,habnem sikeresen magahoz tert es visszament a suliba... Igen! Legyunk pozitivak, biztosan szerzett valahonnan segitsget, nem lesz baja... Vagy megoltam. Te jo eg, gyilkos vagyok!
