Sometimes I wonder why I cannot choose my family members
Néha maga sem tudja eldönteni, hogy a Mardekár klubhelyisége inkább kígyófészekként vagy pletykafészekként funkcionál. Bár az is lehet, hogy a kettő együtt jár. Eredetileg ma tanulni akart volna, tőle nem megszokott módon, és már majdnem fejbe dobta azokat a háztársait a könyvével, akik hangosan beszélgettek, mikor is meghallotta, hogy a Vogel lányról beszélnek. Miután azzal tisztában volt, hogy nem ő a beszéd tárgya, így másra sem tudott gondolni, mint Anja-ra, és arra, hogy biztos valami olyasmibe keveredett, ami még bajt hozhat a családjukra. Amint meghallotta, hogy kiről beszélnek a többiek, kedvesen a falhoz nyomta az egyiket és megkérte, hogy mondjon el mindent, amit csak tud erről az esetről. Igazából nem tudta nagyon érdekelni a teljes történet, mivel gondolta, hogy mire hozzájuk eljutott a hír, addigra már annyiszor megváltozott, hogy a felét sem szabad elhinni annak, amit mondanak. Neki csak annyi infó kellett igazából, hogy él-e még a lány, és ha igen hol találja. Mert ha igazából semmi baja és csak a klubhelyiségben van, akkor inkább küldi rá az ikrét, hogy beszéljen a fejével, mintsem maga erőltesse ezt az egész csevegést vele. Viszont miután kiderült, hogy a gyengélkedőn van Anja, inkább fogta magát és tanulás helyett meglátogatta. Nem mintha nagyon bánta volna, hogy a vaskos könyvek olvasását hanyagolhatja egy ideig. Elsőre gondolta, hogy csak beront és máris elkezdi szidni az unokatestvérét, amiért szégyenbe hozza itt a családot neki, aztán… Tulajdonképpen rájött, hogy azt se tudja mi történt vele pontosan, vagy ki a hibás valójában. Ki akarta deríteni, hogy igazából mi történt, aztán leszidni a lányt, ha kellett. Ellenben nem mert csak úgy direktbe bemenni hozzá, hiszen nem vetne rá jó fényt, ha ennyire nyíltan foglalkozna az egyébként félvér rokonával. Így kitalálta azt a csodás indokot, hogy a fejfájása miatt valami erős gyógyszer kell neki, amit csak a gyengélkedőn adhatnak. Persze igaz volt, hogy időnként hasogatott a buksija, de azt pontosan tudta, hogy azért, mert túl sokáig használja a képességét, vagy túl erősen próbál koncentrálni a tanulásra. Nem egyszerű az Átváltoztatástan tanára kedvére tenni úgy, hogy azt se tudja mi a tananyag, viszont utál ennyit magolni. Felemelt fejjel, szinte vonulva sétált be a gyengélkedőre, mintha legalábbis jelenleg ő lenne itt a legfontosabb beteg, akit azonnal el kell látni. Ahogyan szemével keresgél, egészen úgy tűnhet, mintha tényleg csak azt nézné, hogy hol van valaki, aki segíthetne neki. Amint azonban meglátja a szőke hajú lányt, hangosan felsóhajt, hogy biztosan ő is meghallja. – Nézz magadra! Egy Vogel hogy engedheti meg magának, hogy így fessen? – néz rajta végig tetőtől talpig, majd odasétál hozzá. – Mi történt? Eltalált a saját átkod? – vonja fel az egyik szemöldökét, ahogyan féloldalas mosolyra húzza a száját. Hiába próbálta saját maga számára elviccelni ezt, azért valahol mélyen belül egy picit aggódott az unokatestvéréért. Ha rendszeresen szekálni fogják, akkor még kénytelen lesz ő közbeszólni. Milyen megalázó lenne… Fellépnie másokkal szemben egy félvérért, csak azért mert rokonok.
► I don't wish I was born in a different family; I wish I was born in a real family. ◄
Már nyugodtan veszed a levegőt, nem zakatol a szíved és minden rendben… úgy nagyjából. Igen, csak úgy nagyjából, mert bármennyire is szeretnéd elbagatellizálni; a combod, amire korábban ráestél még sajog, biztos vagy benne, hogy egy szép, méretes kékes-lilás folt lesz ott másnapra, a karod pedig lüktet, fáj és éget egy időben, egyre erősebben. A varázslat – mert azt nem mered állítani, hogy átok – mélyre hatolt. Átvágta nem csak az egyenruhád, de a bőröd több rétegét is, ennek ékes bizonyítéka a sebed és az öltözékeden több helyen éktelenkedő, itt-ott még száradó vöröses-barnás vérfolt is. Noha a javasasszony szerint mégis szerencsés vagy, hiszen “Mély, mély igen, de nem annyira, hogy nyoma maradjon”, ezekkel a szavakkal hagyott ott percekkel korábban, amikor is elszalad nos… valamiért. Nem tudod miért, nem kötötték az orrodra. Csak türelmesen várod, hogy történjen végre valami. Történik is, szó se róla, csak nem úgy, ahogy azt elképzelted. Persze… legyünk teljesen őszinték: életed tizennyolc éve alatt mikor történt bármi is úgy, ahogy ennek kellett volna? Na ugye! Ahogy meghallod az ajtó halk, nyílást jelző nyikkanását lassan, óvatosan a kezedet nem mozgatva hajolsz előre az ágyon, hogy lásd ki az. A javasasszony, hiszed, biztosan visszajött, mert megtalálta azt, amiért elszaladt, de tévedsz. Nem a középkorú nővel, hanem mással találod szembe magad, egy ismerőssel. Elnyomod a feltörni készülő mély sóhajt – mit érnél vele? egy veszekedést, maximum –, inkább csak vissza dőlsz az ágyra, neki párnának, ami némileg tompít az ágytámla keménységén. – Nem hiszem, hogy van arra szabály, hogy kell kinéznie bárkinek is a családból – válaszolsz némi, ám nem túl hosszúra nyúló gondolkodás után. Inkább tűnik hatásszünetnek, mint másnak. Meghánytad-vetetted mit mondj, és arra jutottál, mint az utóbbi években már annyiszor, hogy felesleges a harc, a konfrontáció. Persze, megmondhatnád az unokanővérednek, hogy nem ő a család feje (Apád az) és sosem lesz az (mert Apádat Anton követi), ahogy aktuálisan sem felelős a családból senkiért, főleg nem érted és azért, amit csinálsz vagy teszel, esetleg veled tesznek, de… felesleges; amúgy sem vagy az, aki beletapos másba. (Hiszen pontosan tudod mennyire tud az fájni.)– Ez az új stílusom, szakadt poszt-apokaliptikus, kicsit indie – rántasz egyet a válladon és ha nem Annamarie Vogel állna az ágy mellett, akkor lehet, még el is mosolyodnál ezen a szörnyű, ön-ironikus, poénszerű valamin. – Semmi fontos vagy említésre méltó – feleled kurtán a második kérdésre, mert… egyszerűen tényleg nem fontos. Ha Anton állna itt, neki elmondanád, az elejétől a végéig, de Anna Vogel nem az az ember, akinek te kiöntheted a lelked. – A javasasszony egyébként – mert nem feltételezed, meg sem fordul a fejedben, hogy nem őt keresi és a találkozásotok szándékos, nem pedig csak a Sors egyik szokásos kiszúrása veled; arról szót sem ejtve, hogy elvileg nem hallhatott a történtekről, csak a résztvevők, Te és Sven Munter tudjátok, utóbbit pedig nyomatékosan megkérdezed, hogy ha valakinek úgy érzi szólnia kell a családodból az Anton legyen és ne más – nemsokára jön, azt mondta pár perc – úgy negyed órája, de ezt nem teszed hozzá. Így is kellően nyomorult ez a helyzet, nem kell még ennél is tovább rontani. Vagyis kellene, de… megteszed, mert Anja Vogel vagy, voltál és leszel is: reménytelen, javíthatatlan, olyasvalaki, aki nem tud csendben ülni és túllépni saját magán. – És te? Megint a fejed? – érdeklődsz óvatosan, miközben szorosabban húzod magadhoz a sérült kezedet, mintha ez segítene bármit is az egyre erősödő szúró, égető érzésen.
Sometimes I wonder why I cannot choose my family members
Jó kérdés lett volna, hogy miért is érdekli ennyire az unokatestvére. Elvégre külsőleg senki felé nem mutatta ki különösebben, hogy fontos lenne neki a család. Pláne nem egy olyan félvér, mint amilyen Anja is volt. S mégis eljött ide megnézni, hogy jól van-e. Egyedül talán a háztársai, akiket kikérdezett gondolhatták azt, hogy mégsem utálja őt annyira, mint szeretné mutatni, de… Merte volna ezt bárki a szemébe mondani. Vagy egyáltalán, ha valaki elkezdett volna róla pletykálni… Biztosan pórul járt volna az illető. Gyűlölte már csak a gondolatát is, hogy valaki előtt gyengének tűnjön csak azért, mert nem feltétlenül hagyta volna veszni a saját családtagjait. Szerencsére azért nem volt akkora gond, kvázi „csak” megsérült a lány. Viszont nem volt hajlandó úgy odamenni, hogy egyből meg is kérdezze mi van vele. Egy kicsit rá is játszott, mikor látványosan elkezdte keresni a javasasszonyt, holott Anja-t akarta valójában megtalálni. Meg se lepődik azon, hogy nem repes érte a rokona, bár fordított helyzetbe ő inkább el is küldené azzal, hogy csak megfájdul tőle a feje és elmegy az étvágya is. Ő legalább nem ezt kapja, csak a szokásos, semleges választ. Erre aztán nem tud beszólni, bár elnézve a lány karját, inkább hanyagolja is most. – Be kéne vezetni… De komolyan, hogy festesz?! – Kivételesen pedig inkább arra utal, hogy elég komolynak tűnik a sérülése. Arcán nem jelenik meg fintor, egyszerűen csak a sérülést vizsgálja. Nem vagyok orvos… De ja, ez szarul fest. Közben pedig helyet foglal mellette, nem is érdekli, hogy szívesen látja-e vagy sem. El kell viselnie, mert addig úgysem mozdul, amíg a javasasszony vissza nem tér. Persze, ha valaki megkérdezi, akkor azért, mert a feje majd szétszakad és nem akar tovább szenvedni, de addig is legalább figyel az unokatestvérére. Ebben a családban csak én nem hagyom, hogy szétverjenek?! Szánalmas… -Viccesnek hiszed magad igaz? – mosolyog rá angyalian, de pusztán egy pillanatig tart, mielőtt ismét fapofára vált. – Nem vagy az. Sőt, ez kifejezetten nem az a pillanat, mikor viccelődnöd kéne. – Bár eleve nem nagyon tudta megnevettetni ezen rokona. Úgy alapból talán egyik sem. Sokszor, ha valamin kacagott, az is csak kényszer volt. Azt kellett mutatnia, hogy soha semmi nem zavarja. Vagy éppen csak nem törődik vele. Mélyen legbelül pedig sokszor inkább sírt. -Anja… A karod úgy néz ki, mint ami mindjárt leszakad a helyéről. Szóval mi lenne, hacsak elmondanád az igazat? Vagy esetleg egyenesen közöld, hogy nem kívánod megosztani velem. – Nem mintha nem tudna róla már. – Oh igaz is… Engem nem tudsz ilyen könnyen lerázni. Gyerünk! Szórakoztass, míg a vénasszony vissza nem jön. – kezd el szépen pillázni rá. Tulajdonképpen mindegy mit mond, hiszen a pletykákból hallotta mi volt, de ha nagyon biztosra akar menni, akkor kiderítő ő maga a részleteket. Igaz, akkor megint csak azt bizonyítja, hogy érdekli mi van egy félvérrel. A szavaira csak bólint. Igazából pont nem tudja érdekelni, hogy mikor jön vissza. Most, hogy már látta a lányt és meggyőződött róla, hogy életben marad. Innentől már csak azért kell maradnia, hogy tényleg ne legyen gyanús. Ezért is szívja inkább Anja vérét, mert addig sem alszik be az unalomtól. A kérdése viszont meglepi, de inkább csak sóhajt. – Igen… Megint túlerőltettem magam. – Hangszíne nyugodtabb, mint eddig volt. Nincs semmi értelme igazából most direktbe gonoszkodnia. Az unokatestvére esetében csak nehezen tud eleve paraszt lenni, hiszen lepattannak a sértései. Akkor meg minket erőltesse magát? – Tényleg szarul nézel ki… Nagyon fáj? – Talán meglepő a kérdése. Főleg azért, mert nem szokása ennyire nyíltan érdeklődni. Most mégis megteszi. Majd kimagyarázom magam, ha kell, de jelenleg rohadtul nem érdekel mit gondol.
► I don't wish I was born in a different family; I wish I was born in a real family. ◄
Szarul, de büszkén – ez lenne a részben őszinte válaszod. Csak azért részben őszinte, mert nem vagy büszke magadra nos… a legkevésbé sem. Hibáztál; tudod, hogy magaddal kellett volna vinned a pálcád, de ostoba és meglehetősen botor módon leengedted a védelmed, azt gondoltad a Roxfortban nem történhet ilyesmi. Tévedtél. Megtanultad a leckét. A kérdésre azonban még részben őszintén sem válaszolsz. Nem azért, mert szóra sem méltatod az unokanővéred – akkor törne csak ki Harmadik Varázslóháború –, hanem mert úgy érzed, elmondtad neki, amit akartál. Szakadt és indie, tökéletesen jellemzi azt a borzalmat, ahogy éppen kinézel. Nem látod értelmét tovább fűzni ezt a témát; lehet félvér vagy, de azért némi önbecsülés még lakozik benned is; sosem volnál hajlandó beismerni Anna Vogelnek, hogy igaza van, tényleg szarul festesz. Akár a kinézeted, akár a sebed, ami tényleg egyre jobban és jobban fáj. Milyen varázslatot is használtak azok az idióták? – Nem, nem gondolom magam viccesnek. Sose voltam az a vicces lány… – motyogod, mert így van, inkább a kívülálló voltál... vagy, de ezt már nem teszed hozzá. Egyáltalán nem érted mi történik, vagy egyáltalán miért, vagy hogy. Az a Sors kegyetlen tréfája – reméled legalább jól szórakozik –, hogy egy iskolányi diák közül pont az unokanővérednek kellett ide tévednie. Az viszont a váratlan fordulatok netovábbja, hogy ahelyett, hogy kurtán köszönne – mert az illem fontos ugyebár – és aztán leülne a legtávolabbi ágyra, hogy látnia se kelljen téged a te ágyad székén helyezkedik el – amire, te nyilván úgy helyezkedsz, hogy mind a ketten kényelmesen elférjetek; reflex, mondod magadnak, csak reflex – és még beszélgetni, hovatovább: érdeklődni próbál az állapotodról. Ez gyanús, tagadhatatlanul gyanús és bár utálod, tényleg igazán, utálod magad ezért a gondolatért, hiszen mégis csak egy család vagytok, de nem tudod nem elhessegetni a gyanút, hogy ezzel valami hirtelen jött célja lehet. – Nem az hogy nem akarom megosztani veled, előbb utóbb úgyis megtudnád, egyszerűen csak… nem gondoltam, hogy érdekelne – vonod meg óvatosan a vállad. Őszinte vagy, mert miért ne lennél. Mégha nem is bízol teljesen Anna Vogelben, mert nem tudod nem azt feltételezni, hogy szeretne valamit, attól még a rokonod; azt egy percig sem gondolod, hogy bántani akarna – annak nem lenne értelme. Tettekkel legalábbis, a szavak mások, de azokhoz már hozzászoktál; a sértéseinek elviselése olyan szerves része az életednek, mint a légzés vagy az evés. – A rövid verzió az, hogy három Durmstrangos azt hitte, hogy jó móka lesz kikezdeni egy félvérrel, én pedig a teremben felejtettem a pálcámat, amikor kimentek a folyosóra és megtaláltak, így csak a puszta kezem volt ellenük. Az egyiknek eltörtem az orrát azért, de így is erőfölényben voltak. Az egyik pedig eltalált valamivel, aminek ez – emeled meg kicsit a karod, ami nagyon fáj, nehezen sikerül fenntartani a semleges arcod, kis híján fájdalmas grimaszba ugrik – lett az eredménye. Lehet, lett volna rosszabb is, de Sven Munter pont arra járt valamiért és közbelépett. A legkevésbé sem vagy biztos benne, hogy ez az a szórakoztató történet, amire Anna gondolt, de mással rettenetesen sajnálod, nem szolgálhatsz. Noha kíváncsi természet vagy, így nem feltűnően ugyan, de mindenképp érdeklődve várod a reakciót – mert lesz reakció, ez biztos. Olyat ez a világ még nem látott, hogy Anna Vogel kommentár nélkül hagyjon valamit. Persze, ez széles – túl széles – spektrumon mozoghat rossz és nagyon rossz tartományokban illetve lecseszésekben, mert arra nagy tétekben fogadnál, hogy megértést és kedvességet nem várhatsz tőle. Sosem várhattál igazából; ahhoz (talán, feltehetően) túl félvér vagy. – Sajnálom, hogy olyankor ilyen kellemetlen – feleled gyorsan és a legnagyobb megdöbbenésedre teljesen őszintén, minden hazug manírtól mentesen. Nem vagytok jóban, ez egyértelmű, a kapcsolatotok enyhén szólva is hullámzó. Inkább lentekből, mint sem fentekből áll, mégis… nem tetszik a gondolat, hogy nincs jól, hogy megint fáj neki, még úgy sem, hogy olyan állapotban vagy, amilyenben. A fájdalom kellemetlen, belőled pedig hiányzik a kárörvendés. Nem érzed magad attól jobban, hogy neki rossz. – Oh… – meglep a kérdés és ez az arcodra van írva. Hagyod hogy így legyen, mert… úgy érzed hagyni akarod. Néha te is megengedheted magadnak, hogy a valóságot mutasd, ne pedig azt, amit látatni akarsz. – Teljesen őszintén? Nem tudom. Eleinte nem volt olyan rossz, kicsit sajgott és ennyi, viszont egyre erősebb lesz és mintha terjedne, de még egészen bírható –füllentés, mert meg akarsz valamennyit őrizni a büszkeségedből, ha már így helybenhagytak. Valójában egyre rosszabb és rosszabb az alkarod (lassan inkább az egész karod), nem tudod mikor ér vissza a javasasszony, vagy hova ment egyáltalán, de nagyon örülnél ha sietne – félsz, hogy a fájdalom előbb utóbb olyan magasra hág, hogy már bírhatatlan lesz és elájulsz; nem egyedül, hanem Anna Vogel előtt. Az tenné már csak fel igazán a pontot arra a bizonyos i betűre.
► I don't wish I was born in a different family; I wish I was born in a real family. ◄
A teljesen, de úgy Istenigazán őszinte akarsz lenni, akkor azt mondanád: örülnél annak, ha Anna Vogel elmenne és végre, valahára egyedül hagyna. Persze, tudod már nagyon jól: a világ nem így működik. Íratlan szabálya, hogy számít itt a legkevésbé, amit te szeretnél. Megtanultál már ehhez alkalmazkodni, így most is ezt teszed. Belesimulsz a szituációba, idomulsz minden tetsző és nem tetsző mozzanathoz. Ez az egész életed, nem okoz gondot – csak ne volna az a fránya, erősödő fájdalom. – Nem gondolnám, hogy ez olyan jó lenne – feleled és nem csak azért, mert e miatt a történet miatt vagy ott és úgy, ahol, hanem azért is, mert semmi izgalmasat nem találsz benne. Otthon, északon, a Durmstrangban naponta több hasonló esetet is megesik... megesett, amiben, nyakad tennéd rá, hogy Annamarie is részt vállalt (no nem úgy, mint a célpont, hanem mint a bántalmazó, természetesen). Magad sem tudod miért – sok mindent nem értesz most, igazából –, de próbálod figyelni az unokanővéred reakcióit. Tudod mire számíts tőle, azért ismered valamennyire, nem azért, egyszerűen csak puszta kíváncsiság… talán. Az sem lep meg, amikor halkan, mégis azért úgy, hogy meghalld felkuncog – legalább nem hangosan nevet. Már ezt is pozitívumnak éled meg, még úgy is, hogy sejted (vagy csak sejteni szeretnéd, inkább): bár félvér vagy és nem kedvel igazán, azért azt még ő sem akarja – akarta? –, hogy így helyben hagyjanak. – Nem hiszem, hogy leszakad – ráncolod a szemöldököd és bár nem látod magad kívülről, de fogadni mernél rá, hogy úgy nézel ki éppen, mint egy bagoly; Apád legalábbis ezt szokta mondani –, annyira talán nem hatolt mélyre az átok és nem üszkösödik vagy ilyesmi. – Hogy melyikőtöket akarod nyugtatni, az nem teljesen világos, de próbálsz tisztafejjel, nem pedig pániktól uralva gondolkodni, mert ez utóbbinak semmi haszna nem volna. Csak megnehezítené mindenki dolgát. Ennyitől nem veszítheted el a karod. Nem… az egyszerűen nem lehetséges. – Ja, tudom. Ő is valami ilyesmit mondott – legalábbis azt hiszed, minden olyan gyorsan történt, így nem pontosan emlékszel minden szóra, amit Sven Munter hozzád intézett. Főleg az elején vagy végén a történteknek, kinek mi, azt fedi a legnagyobb költői homály. A kérdés váratlanul ér, ez, ha csak egy pillanatig is, de látszik rajtad. Mentségedre szóljon: tényleg nem számítasz rá, egyértelműen nem, hiszen a körülményektől eltekintve ez már-már kezd olyan lenni, mint egy normális beszélgetés. Volt nektek valaha olyan beszélgetésetek Annával, ahol nem bántott egyszerűen csak… normális volt? Nem tudsz felidézni egyet sem. Ha volt is, az már oly’ régen lehetett, hogy a múlt homályába veszett. – Igen is, meg nem is – válaszolsz végül lassan, némi gondolkodás után. – Az, hogy az ő vére is rajtam van, nem csak a sajátom, az elég undorító, ez a része határozottan nem esett jól. A döbbent arc viszont, amit utána vágott, az felbecsülhetetlen. Őszintén kár, hogy csak az az egy lepődött meg annyira, a többi nem – teszed még hozzá némileg bosszúsan, egy apró, de félreérthetetlen grimasz kíséretében. Jó vagy közel- és pusztakezesarcban, az egyik legjobb az évfolyamon; ha csak ennyi lett történt volna a folyosón, pálcák nélkül, akkor akár nyerhettél is volna. Akár… De hát már megszoktad, hogy a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy az neked lenne előnyös, így nem is zavar annyira. Megtörtént, ami megtörtént, ideje továbblépni rajta – mást nagyon úgy sem tehetsz. Főleg, hogy biztosan kezdesz belázasodni, mert olyasmit látsz, amit korábban soha. SOHA. Anna Vogel mintha egy pillanatra nem az a megközelíthetetlen, érzések nélküli jégkirálynő lenne, akinek rendszerint mutatja magát, hanem… valaki teljesen más. Talán… a valódi Anna? Egy kósza gondolat csupán, ahogy a pillanat is éppen csak egy pislantásnyi ideig tart; mire felocsúdsz, Anna már megint az az Anna, akit olyan jól ismersz otthonról, a Durmstrangból és… voltaképp egész életedből. Létezett egyáltalán ez az intermezzo vagy képzelted csupán? – Az, de valami ismeretlen – sokkal inkább sötét vagy tiltott… – varázslat lehetett, mert még hallottam róla, vagy saját találmány – gondolkodsz hangosan, magad sem érted miért. Talán csak jól esik beszélni. Majdnem hazudsz, már-már a nyelved hegyén van az értetlen, kissé csodálkozó kérdés, hogy miért kéne Antonnak tudni erről az egészről, ám végül, az utolsó pillanatban meggondolod magad. Elnyomod a késztetést. Anna Vogelt sokan gondolják és a háta mögött titulálják ostobának vagy sztereotipikusan: tudatlan, szőke libának; te viszont nem értesz ezzel egyet. Nem csak azért, mert rokonok vagytok és a nagyapád kivételével nem szereted, ha a rokonaidat sértegetik – még akkor sem, ha ő éppenséggel ott rúg beléd szavakkal ahol csak tud –, hanem mert tudod, hogy nem igaz. Az unokanővéred nem buta, pláne nem ostoba és vak. Megvan a magához való esze, egyszerűen csak nem a tanulásban kamatoztatja azt, ahogy te és Anton teszitek nagyrészt. – Nem, legalábbis nem hiszem. Én ugye innen nehezen tehettem bármit is; Svennek pedig mondtam, hogy nem muszáj szólnia neki, vagy akár neked – szükségtelen tudnia, hogy kifejezetten kérted Sven Muntert, hogy ha valakit mindenképpen értesíteni akar az Anton legyen és semmiképpen sem ő, ahogy arra is kérted, hogy ezt így, ebben a formában sose mondja el Annának; kötve hiszed, hogy bántva érezné magát, vagy hogy egyáltalán bármennyire is érdekelné, de azért jobb a békesség mindenkinek –, esetleg Apának – kicsit megrázkódsz már csak a gondolatra is, mert oh nem, mindenkinek jobb, ha erről Amadeus Vogel sosem szerez tudomást –, meg vagyok egyedül is.
► I don't wish I was born in a different family; I wish I was born in a real family. ◄
Nyilván, tudhattad volna nagyon jól már az elején, nincs értelme tiltakozni. Anna Vogel, ha akar valamit, azt meg is szerzi magának, legyen az információ vagy bármi egyéb. Hogy mire számítasz a történet elmondása után? Nem tudod, leginkább semmire, csak sodródsz az árral és úgy döntesz, lesz, ami lesz, majd megoldod akkor, amikor jön. Végül is, biztos vagy benne, a leszúrás és lekezelés – így, ebben sorrendben – úgyis garantált. – Nem lesz semmi baj –nem kell féltened a ruhádat, sóhajtod, de a mondatnak csak az első felét hangosan, a másodikat csak somolyogva teszed hozzá, csupán magadban. Semmi szükség a konfrontálódásra, bármennyire is jól esne néha. Nincs értelme; nem épít vagy vezet előre, esetleg segít a kettőtök kapcsolatán. – Egyébként is… lassan vissza kéne jönnie a matrónának, azt mondta pár perc… – ingatod a fejed halvány mosollyal, hátha ez némileg megnyugtatja az unokanővéredet, hogy nem kell majd végig asszisztálni a halálodat. A valóság azonban az, hogy kicsit aggódsz, már magad sem tudod a hölgy mikor szaladt el ijedt pillantással és remegő hangú felkiáltással; még jóval Anna érkezte előtt, aki már itt volt olyan tíz, talán tizenöt perce is. Nem kellett okosnak lenned, hogy kitaláld: valami nem stimmel – csak azt nem tudod mi. Inkább egyszerűen csak próbálsz nem gondolni erre; a Német Mágiaügyi Miniszter lánya vagy, nevetségesnek tűnik már maga a gondolat is hogy hagynak csak így szenvedni és meghalni. Annak komoly, túl komoly, diplomácia következménye lennének, ezzel mindenkinek tisztában kellett lennie. – Akkor minek készülsz? – bukik ki belőled a kérdés váratlanul, figyelmeztetés nélkül. (A saját figyelmed elterelése gyanánt.) Valóban nem tudod rá a választ, de… eddig, legyünk teljesen őszinték, nem is gondolkodtál rajta. Már azon, ahogy Anna mit szeretne kezdeni az életével, a jövőjével – annak örültél, hogy te rájöttél mit akarsz a sajátoddal, még ha az Apád nem is támogat benne, sőt! – Persze, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, csak ha már így szóba hoztad – vonod meg gyorsan a vállad, csak egyet, az épp kezedhez tatozót, mielőtt megint megfeddnek, hogy mit csinálsz magaddal. Hallucinálok, döntöd el, teljesen biztos, hogy lázas vagyok és hallucinálok, mert… más magyarázat nem létezhet arra, ami történik. Annamarie Vogel megdicsér, nem egzakt mód teszi azt, csak olyan sajátosan, olyan Annásan, de megteszi. Csak azért nem ül ki az arcodra minden érzelmed – az őszinte, összetéveszthetetlen, vegytiszta döbbenet, mert koncentrálnod kell. A melegben valahogy minden mindig olyan zavarosnak érződik. Mindig ilyen meleg volt itt, ebben a szobában? – Köszi, de azt hiszem felesleges lenne, több helyen is elszakadt, van másik – már egyenruhából, mondjuk karból is, de azt nem tudod olyan könnyen kicserélni, mint az ingedet és a kardigánod, amit tönkretettek a huligánok. – Nem fog tetszeni a válaszom, de… nem hiszek az erőszakban. Nem igazán… – nyelsz egyet, mert tudod: sok mindenkit ismersz, akikkel érdekes, magvas gondolatcserét folytathatnál a témáról, de Anna Vogel még véletlenül sem egyike ezeknek a személyeknek. Nem azért, mert ostobának gondolod, továbbra is fenntartod az állítást, hogy megvan a magához való esze, hanem mert egyszerűen az a lány, akit ismersz, nem olyan személyiség és pont. – Szerintem az erőszak csak erőszakot szül, az erőszak pedig fájdalmat és szenvedést egészen addig, amíg valaki meg nem töri a kört. – Merline, biztos vagy benne, hogy ezt a lehető legrosszabb embernek mondod, nem is érted miért teszed, egyszerűen csak... beszélsz. Fogós kérdés. Igen? Nem? Talán? Mi is volt a pontos kérdés? Oh igen! Hogy szóljon-e valakinek. – Elég, ha te tudod. Anton előbb utóbb úgyis hallani fog róla, Apa pedig… Apa pedig jobb, ha sosem szerez tudomást erről – egyelőre legalábbis. Nem kell senkinek az életébe felesleges dráma. Zavartan dörzsölöd meg a halántékod, az újabb kérdés – minek is ennyi, egyébként? – hallatán, hátha ez egy kicsit jobban segít fókuszálni, de ez ebben a huzatban lehetetlen. – Persze, csak kicsit hideg van – csúszol kicsit lejjebb a párnákon, amiknek eddig dőltél –, komolyan, Svédországban nincs ennyire hűvös az épületben – motyogod, miközben éppen csak, nagy nehézségek árán sikerül megállnod a vacogást, ami nonsene, hiszen nem sokkal korábban még meleged volt. Komolyan, mi történik a Roxfort fűtésével?!
Annamarie Vogel varázslatosnak találta
“She knows too well what’s it like when people take one weakness and define you by it.”
Már nyugodtan veszed a levegőt, nem zakatol a szíved és minden rendben… úgy nagyjából.
