Hozzászoktam már, hogy igazából én csak a kvaffot nézem. Lehet, hogy közben zajlik a játék, de ez engem nem nagyon foglalkoztat. Az én dolgom, hogy ne engedjek be egyetlen dobást sem. Azonban a meccs vége felé elterelődött a figyelmem, ahogyan láttam, hogy a fogónk már majdnem elkapta a cikeszt. Megint csak azt tudom mondani, hogy ezek kislányok! Én érzem magam rosszul, hogy úgy vagyok itt, hogy ezeken a posztokon sose remekeltem. Viszont ennek a kis figyelmetlenségnek megvolt az ára is. Nestor nem sérülhetett meg olyan súlyosan. Amíg én éppen gombászok – ahogyan volt edzőm mondaná – addig ő szépen becélozza a karikát, én pedig éppen csak egy picit később érek oda. Valahol amúgy nem bánom. Illetve azt igen, hogy az első meccsemen nem tudtam kivédeni az egyetlen dobást, de azt kevésbé, hogy pont a srác találta el a karikát. Úgy értem… Nekünk volt jó pár pontunk már, meg ő meg is sérült… Hogy legyek szívtelen?! Ezek után jött a teljes sokk. Én még soha, de soha nem voltam ilyen kviddics meccsen, mint amilyet most nyomtunk. Alig kezdtük el, éppen csak bemelegedtem volna, mikor elkapták a cikeszt. Egy pillanatra csak álltam, hogy mi a fene történt, és némi fáziskéséssel kezdek el tapsolni. Most komolyan megfogta?! Igazából nagyon örültem, mert tök jó volt, hogy ilyen könnyen vége lett és annak ellenére, hogy beengedtem a labdát, nyertünk, viszont egy picit sajnáltam a Hugrabugot. Leginkább a hozzám hasonlóan koreai vonásokkal rendelkező fiút. Valószínűleg pont azért, mert feltűnt, hogy ő sem törzsgyökeres angol lesz. A meccs után még odajön hozzám és gratulál, mire én megdicsérem a dobását. Nem könnyű sérülten játszani. Ez viszont nem hagy nyugodni, valójában aggódom érte – persze mindenkiért, de érte a legjobban – így amint lehet megyek is a gyengélkedőre utána. Már az osztályteremben is mikor megláttam, akkor gondoltam arra, hogy összeismerkedem vele, de igazából ez a meccs után egy még jobb ötletnek tűnt! Vagyis jobban örültem volna, ha nem a gyengélkedőn kell összefutnunk, hanem teszem azt megiszunk egy kellemes italt a meccs után. Például kakaót… Vagy igazából bármit. Persze ez a hely sem vészes, vagyis nekem nem, maximum neki. A gyengélkedőre érve, először csak félve lesek be. Bevallom nem tudom mennyire súlyos a sérülése, bár Sid elég nagyot csapott oda… De ha mégsem lenne már itt, akkor nem akarok beégni sem. Szemeimmel viszont hamar megtalálom, így mosolyogva indulok meg felé. – Egyben maradsz? – Próbáltam azért valamennyire laza lenni, miközben amúgy meg akartam tudni, hogy mizu van vele. Hiába nem az én csapatomba játszik, nem lennék boldog, ha tényleg eltört volna a keze.
Nestor Brightmore varázslatosnak találta
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
A meccs utolsó percei óta eltelt események színes emlékfoszlányok sűrű elegyévé olvadtak össze, melynek egységeit már lehetetlen volna elkülöníteni, beazonosítani. A szinte kibírhatatlan fájdalom, az adrenalin, a közönség üdvrivalgása, a griffendéles őrző dicsérő szavai, az iskola ódon falairól visszaverődő sietős léptek hangja, ahogy Maisy sietősen noszogat el a gyengélkedőig, mind, mintha egyetlen másodperc alatt zajlottak volna le előttem. Csapatkapitányom aztán szívsajdítóan korán hagyott hátra, átadva helyét egy hasonlóan akaratos és szenvedélyes, de jóval terebélyesebb és idősebb hölgyeménynek, aki időt nem vesztegetve vetette rá magát sajgó karomra. „Eltört, de nem komoly, helyrepofozzuk seperc alatt” visszhangzanak elmosódva szavai ködös emlékeim között, felidézve a képet, mikor már nem takarta semmi a természetellenes szöget fölvevő alkarom, lágy ívét pedig megtörte egy hatalmas duzzanat – elmém egész eddig bírta az őt ostromló ingereket: az éles fájdalmat, a meccs óta le nem ülepedett izgatottságot, a lány irántam való féltésének tudata miatt szűnni nem akaró boldogságot. A groteszk látványra egyszerre szédültem meg, kavarodott fel a gyomrom, és látta inkább jobbnak agyam, ha szünetet tart, hogy mire ismét funkcionálni kezdjen, már puha ágyneműk köze bekuckózva, biztonságban térjen magához. Ágyban kihordani egy kéztörést felettébb kínos, noha szenvedhetett volna nagyobb csorbát is önbecsülésem… valahogy biztos. Szemeim azonnal Maisyt keresik kétségbeesetten, de hiába, nyomát sem találják. Utálom a gondolatot, hogy talán ebben a pillanatban is épp Crouch mellett talál vigaszt az elvesztett meccs után, az ő vállán sírhatja ki fájdalmát, ő vonhatja magához biztatón. Bosszankodva gyúrom, gyötröm magamon a takarót kényszercselekvésként, megszállottan elutasítva vereségemet. A gyengélkedő szigorúan betartatott csöndjét végül mégsem önjelölt kínzóm elbocsátó szavai törik meg, végre utamra bocsátva házam klubhelyisége felé, hanem egy srácé, melyet, ha nem pillantanám meg arcát, talán be sem tudnám azonosítani, hisz egész a meccsünkig akaratlanul is elkerültük egymást. - A javasasszony módszerei miatt nem vagyok benne biztos – válaszolok kérdésére visszafogott hangerővel, használható kezemmel oldalról eltakarva mozgó ajkaim, nehogy gyanút fogva itt teremjen az említett hölgy és leteremtsen – Egyébként eltört, de azt mondta, ha lelkiismeretesen iszom a löttyeit, hamar rendbe jön – próbálom nyugtatni igazából mindkettőnket, aprót emelve rögzített karomon, azonnal felszisszenve a fájdalomra. - Jay, ugye? – kérdezek rá tapintatosan, noha valójában biztos vagyok benne, hogy így szokták nevezni a haverjai, de mivel hivatalosan még nem mutatkoztunk be egymásnak, nem akarom, hogy rögtön azt higgye, titokban megfigyeltem, holott csupán figyelmességgel és verhetetlen névmemóriával áldott meg a sors. – Hozzám jöttél? – lelkesedem az elvártnál valamivel talán jobban is, olyan látványos derűvel, melyet látva remélhetőleg akkor is igent mond, ha igazából nem azért érkezett, hogy az én állapotom felől érdeklődjön. Ép kezemre támaszkodva tornázom fel magam törökülésbe, helyet szorítva neki az ágyon, ha netán szívesebben ülne velem szemmagasságban, mint az éjjeliszekrény melletti kényelmetlen széken. – Megkínálnálak valamivel, de nem voltam felkészülve arra, hogy idekerülök, vagy hogy úgy megkedvelnek, hogy már el sem akarnak engedni – igazából tényleg sajnálom a dolgot, még ha a tűnni nem akaró mosolyom nem ezt sugallja; egyszerűen képtelen vagyok elfojtani izgatottságom és hálám a váratlan, de sokat jelentő látogatása miatt.
FROM THIS BOTTOMLESS PIT YOU'RE THE ONLY SHINING GOLD NOW I CAN'T STOP THINKING 'BOUT YOU
Szeretem magamra azt használni, hogy szelektíven vagyok csak extrovertált. Tulajdonképpen ez egy másik megfogalmazása az introvertáltságnak, de valamelyest jobban hangzik. A legtöbb ember ugyanis utálja, ha valaki nem nyitott személyiség, hanem csak elzárkózik mindenki elől. Nekem pedig muszáj volt ismerkednem, mert valahogy szerettem volna túlélni ebben a suliban is. Viszont csak gratulálni tudok magamnak, hogy egészen eddig elkerültem ezt a fiút. Mi a manó is volt az oka ennek? Hiszen pont egy évfolyamba jártunk, láttam már néhány órán, szóval éppenséggel oda is mehettem volna hozzá. Én ehelyett viszont főleg csak a háztársaimmal lógtam. Mondanám, hogy hatalmas visszatartó erő volt az exem, aki szintén ott volt, és aki hiába kérte, hogy felejtsem el őt… Szerintem igenis érdekelte, hogy kivel kavarok. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a sráccal azért akarok ismerkedni, mert esetleg szeretnék tőle kicsikarni egy randit – bár be kell, hogy valljam, elég helyes. Alapjáraton véve azért vonta magára a figyelmem, mert ő is ázsiainak tűnik. Márpedig hiába születtem én is Amerikában, azért az embernek jól esik egy hozzá hasonlóval találkozni. Most viszont specifikusan azért jöttem, hogy megnézzem, egyben van-e még. A kviddics meccs jó ürügy volt arra, hogy végre valamivel közeledni tudja felé, bár nem örültem, hogy ahelyett, hogy egy kellemes kakaó mellett vitattuk volna meg mennyire rövid volt a játék, hanem a gyengélkedőre kellett elmásznom hozzá. Amint megpillantom, mosolyogva lépek oda hozzá és egyből érdeklődöm, hogy mennyire súlyos a sérülése. Nem tűnt halálosnak, de azért szépen megküldte a gurkót a csapattársam. Tudom, hogy ez egy játék, benne van a sérülés veszélye, viszont attól még sajnálhatom az ellenfelem! Megjegyzésére halkan kuncogni kezdek. Nem tudom, hogy itt milyen a javasasszony, nálunk Amerikában általában szerették, de… Lehet itt jobban járok, ha nem sérülök le. Kivel is játszunk legközelebb? Össze kéne haverkodnom a terelőkkel. – Azért csak ne erőltesd. – mosolygok rá kedvesen. – Hiába vagyunk varázslók, a törött kar sajnos nem fáj kevésbé. Bár nekem eddig csak a bordám repedt meg. – vonok vállat lazán. Valamiért nálam a terelők azt szerették, ha a borda annyira eltörött, hogy átlyukasztotta a tüdődet. Nyilván ez egy erős túlzás volt, de attól még katasztrófa volt, hogy nem tudtak mondjak a kezemre célozni. Talán még a fejem is jobb lett volna, elvégre butább már nem lehetek. Kérdésére bólintok. – Mae Eun Jae… Jay… Az egyszerűbb kiejtés végett. Te pedig Nestor, igaz? – Határozott vagyok, mert hallottam már a nevét. De azért rákérdezek, ha már ő is megtette, mert sose lehetünk elég biztosak igaz? Meglepődve vonom fel a szemöldökömet, bár még mindig vigyorogva nézek rád. – Hát nem is a javasasszonyhoz. – közben szorít nekem helyet, ahova le is huppanok. Bevallom nem számítottam ekkora lelkesedésre a részéről, de valahol… Valahol meg nagyon is jól esik, melegséggel tölt el. -Ne viccelj! Én sajnálom, hogy nem hoztam semmit, ami feldobhatna. Nem mintha… tudnám mit szeretsz. – vakarom meg a tarkómat zavaromban. – Viszont ígérem, ha felépülsz elviszlek és veszek neked ehm… Édességet? Vajsört? Amit szeretnél! – Veheti fájdalomdíjnak, vagy igazából egy ismerkedési lehetőségnek. Többre nem is merek gondolni most még.
Nestor Brightmore varázslatosnak találta
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
