Out of all people, why you?! | Aksel & Vidar

Úgy gondolom, kiváló apa lennék. Tökéletes példa erre az a rengeteg energia és erő, amit belefektetek Drittsekk eltartásába. Csak a legjobb minőségű eledelt kapja, a vize mindig kristálytiszta, a terráriuma is csak úgy csillog-villog, sőt, az üvegét olyan alaposan szoktam letakarítani, hogy sokszor úgy néz ki, mintha ott se lenne. Ráadásul annyi szeretetet és törődést kap a kis dög, hogy szinte meg se érdemli… Azt hiszem, egy mágus kölyökkel is épp ilyen remekül bánnék. Sőt!
Csak egy a bökkenő, és erre gyakran emlékeztetnem kell magam: az én életmódomba nem igazán fér bele egy gyerek. Ahhoz előbb kéne egy állandó lakhely - ahol el is férnénk -, egy felfelé ívelő karrier, na meg egy asszonypajtás, akivel nem csak elviseljük egymást. Az pedig tény és való, hogy én és a szerelem nem mindig voltunk jó haverok.
Aztán persze kizáró ténynek ott van még River, akit még mindig nehezemre esik elhelyezni az életemben és fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel a helyzettel. Mindenesetre nem érzek magamon túl nagy nyomást, úgy vagyok vele, lesz ami lesz. Ha kölyök nélkül maradok, majd tenyésztek sárkányokat helyette. Azok amúgy is biztos murisabbak.
Miközben ezt a vonatnyi gondolatot levezetem magamban, a kedvenc üzletem felé igyekszem az Abszol Út göcsörtös macskakövein. Mint mondtam, kiváló gazdája vagyok kedvenc Nyalákámnak és csak a prémium eledelt adom neki, azt pedig egyetlen helyen tudom beszerezni; az iskolakezdésre készülődő gyerkőcök tengerében. Furcsa látni, ahogy nagy lelkesen, vágyakozva lesik a legújabb kiadású hiperszuper seprűt a kirakatban, meg ahogy azon tanakodnak, maradt-e még pénzük amit elverhetnek abban az idétlen csodaboltban a sarkon. Kissé magamra emlékeztetnek. Persze a régi önmagamra, hiszen mostanra már csak az idétlenséget látom abban a nagyon fényesre csiszolt seprűben, és a csodacukorkák sem izgatják többé a fantáziámat. Felnőttnek lenni szívás. Csak arra tudok gondolni, hogy a seprűnél valami menőbb dolgot is választhattak volna anno repülésre.
De elnézve őket… Kezd hiányozni a gyerekkorom. Talán ezért kellene inkább a dolgomra koncentrálnom ahelyett, hogy nosztalgiáznék az út kellős közepén. Az sose tesz jót, ha a múltat hánytorgatom.
Szóval, feladatra koncentrálva folytatom utamat a kiszemelt üzlet felé, ám ahogy szedem a lábam, megérzem magamon valaki tekintetét. Mire felpislantok, már nem látom, ki lesett az előbb. Egy ismerős arc azonban feltűnik, bár mostanra sokat változott - utolsó emlékem szerint ezek az éles vonások sokkal lágyabbak voltak, és valamiért egy idegesítő érzéssel párosulnak a fejemben. Ó, hát persze!
Magamban elvigyorodok ezen az érdekes véletlenen. Hogy pont most, pont itt fussak össze régi riválisommal.. Na jó, a “rivális” túlzás, inkább csak két hülyegyerek voltunk, akik előszeretettel szopatták egymást a suliban. De Merlinem, ennyi nosztalgia után motoszkálni kezd bennem a régi Aksel és könyörög, hogy ne hagyjam Vidart elsétálni szó nélkül.
Szerencsére épp egymás felé tartunk, és olybá’ tűnik, elkerülhetetlen a találkozás. Mindenesetre úgy teszek, mintha nem vettem volna őt észre, s csak akkor szólok hozzá, mikor éppen összekoccan a vállam az övével.
– Oh, elnézést… – motyogom először, aztán eljátszom a felismerés pillanatát, ahogy tekintetem végigelemzi az arcát. Nem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el. – Nicsak nicsak, Vidar Johansen! Alig ismertelek fel, szépen megemberesedtél.

Egészen elfog a nosztalgia, ahogy felismerem az Abszol Út tömegében Vidar Johansent. Olyan, mintha megint iskolás kölykök lennénk, akik épp a Durmstrang folyosóin szlalomozva próbálják elkerülni egymást - vagy épp egymásba botlani, hogy újabb botrányt csapva kiérdemeljenek maguknak egy-egy büntetőórát. Izgalmas gondolat lenne megint összeverekedni, nem igaz?
Persze eszemben sincs - elvileg - felnőtt emberként balhéba kezdeni vele, de azért a régi szép időket szívesen felidézném egy szócsatával. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy azóta Vidar feleannyira se idegesítő, sőt! Jó, nem. Azért vannak határok.
Annak idején Vidar volt az a tipikus tanársegg-nyaló srác, aki minden egyes csínytevést azonnal jelentett, elvéve mások gyerekkori örömét, összetörve néhány álmot és legyilkolva a buli hangulatát, mielőtt az egyáltalán az egekbe szökhetett volna. Én meg tipikusan az a rossz gyerek voltam, aki mindenből partit akart csinálni, így hát nem is csoda, hogy összetűzésbe keveredtünk mi ketten. Ahogy az sem csoda, hogy most ezekre visszaemlékezve már azt fontolgatom, hogy behúzzak-e az önelégült képének egy maflást avagy sem.
Mindenesetre néhány pillanat választ el csak attól, hogy összetalálkozzunk, ugyanis én nem vagyok az a típus, aki elkerüli a nemkívánatos személyeket; nem, én eléjük állok és belemosolygok az arcukba. Eldöntöttem, hogy Vidar esetében is pontosan ezt fogom tenni.
Persze meg se lep, hogy amikor végre találkozunk, ő azonnal egy burkolt sértéssel kezdi a beszélgetést. Még csak esélyt sem akar adni egy baráti csevegésnek, ahogy azt egy igazi felnőtt (!!) férfi tenné, nem. Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy letöröljem a vigyort a képéről.
– Óh, látom szert tettél némi humorérzékre az elmúlt néhány évben – válaszolom, továbbra is bájosan vigyorogva, mintha egyébként meg se hatna a kötekedése. Pedig fhú, de utálom amikor valaki idiótának néz… Tény, hogy rossz gyerek voltam anno, de nem voltam rossz tanuló. Nézz csak rám! Azóta sárkányokat tutujgatok, na és te mit csinálsz az életeddel kedves Vidar?! – Egyébként de, kijártam az akadémiát, kedves tőled, hogy érdeklődsz – teszem hozzá, és ennyiben is hagyom a dolgot. Pedig nagyon szívesen eldicsekednék a felfelé ívelő karrieremmel sárkánykutatóként, mert fogadni mernék, hogy ez a nyálas képű kis szemét nem nézne ki belőlem többet egy takarítónál. De nem teszem. Mert igazából semmi köze hozzá. Én pedig egy erős akarattal rendelkező, érett ember vagyok, aki képes uralkodni önmagán.
Miközben azt hallgatom, ahogy ő próbál illedelmesen egérutat nyerni, próbálok rájönni, hogy ő mégis mit keres itt. Mármint, az egy dolog, hogy rengetegen itt kötnek ki végül, hiszen London az egyik legnagyobb központja az egész varázsvilágnak, de na. Miért pont itt? Miért pont most?
– Ugyan kérlek, egy régi ismerősre mindig van időm! – legyintek. – Szóval mesélj csak, mi járatban vagy erre?

Nevetséges húzás volt az Univerzumtól, hogy újra összesodort minket Vidarral. Egyelőre nem tudom, mégis miért döntött így, de szeretném azt hinni, hogy egy jól megérdemelt igazságtétel lesz ebből - ugyanis ez a srác csúnyán megkeserítette az életemet annak idején. Persze a bajt én hoztam a saját fejemre, mert nem bírtam magammal, de ő volt az, aki elvette a buli részét a dolognak. Így nem is csoda, hogy a mai napig pikkelek rá valamilyen szinten, hiszen sose kaptam meg azt a bizonyos elégtételt, amit megérdemeltem volna.
A különbség a múlt és a mostani szituáció között az, hogy most már egészen máshogy kezelem a megszólalásait. Régen azonnal felkaptam a vizet és csípősen reagáltam, most viszont képes vagyok belemosolyogni az arcába még úgy is, hogy ő kertelés nélkül próbál leoltani a francba. Pedig belül forr a vérem, és fejben folyamatosan mondogatom neki, hogy “egyél csigát!”.
– Mhm, minden bizonnyal erről van szó – bólogatok egyetértőn. Persze, Vidar meg a humor… Előbb hiszem el, hogy az Akromantulák kiváló háziállatok. De ráhagyom, mert ez a legfelnőttesebb dolog amit tehetek vele szemben. Ha a humorérzéke nem is túl jó, az egója annál nagyobb, ezt mindig is tudtam, és ez ellen nincs is mit tenni. Sajnos ez egy gyógyíthatatlan betegség nála. – Bestiagondozón – válaszolom egy büszke mosollyal. Igen, te nagyra nőtt gremlin, jól hallottad! – Nem akarok felvágni, de a legjobbak közt végeztem.
Nem hazudok igazából; számomra ez a szakirány egyszerre volt hobbi és karrier, szórakozás és kőkemény munka, szerelem és fájdalom. Szívesen tanultam róla és minden előadás minden egyes percét élveztem. Az egész életemet erre akartam szentelni, és most úgy fest, sikerült elérnem ezt a célomat. Habár azt még nem döntöttem el azóta sem, hogy a világ melyik részén dolgoznék sárkányokkal, mármint… Azért van egy pár lehetőségem.
Egy idő után persze Vidar menekülni akar, mert szokásához méltóan addig akarja kerülni a konfliktust, míg más bele nem rángatja, de nem hagyom, hogy ennyivel megússza. Beszélgetni akarok, meg talán fültövön csapni a régi szép idők emlékére. Meglátjuk, mi lesz.
– Nahát nahát, neked tényleg az iskola az életed – állapítom meg egy elismerő bólintással. Ha ez őt boldoggá teszi…  – Gratulálok, biztos nagyon élvezed, hogy dirigálhatsz a kölyköknek – fűzöm még hozzá egy barátságos mosollyal. Egyáltalán nem tartom meglepőnek, hogy a tanári karriert választotta, mást igazából nem is tudnék elképzelni neki. Csak azt sajnálom, hogy jó pár generáció traumatizálva fog a kezei közül kikerülni. – Óh, az én munkám feleannyira se menő, mint a tiéd, Vidar… – nevetek egy aprót, miközben a tarkómat dörzsölgetem. Hazudtam, az én munkám sokkal menőbb, mint az övé. De fontos a szerénység! – Magizoológus vagyok, azon belül sárkánykutató, bár utóbbi egyelőre csak gyakornoki szinten.
Na erre mit lépsz? Fogadni mernék, hogy nem számítottál ilyen válaszra!