Az Abszol Út egyfajta nosztalgikus hangulattal töltött el. Szinte már nevetséges, hogy mennyire emlékeztet arra, mikor még én is iskolába jártam. Én voltam az a diák, aki mindig kérdésekkel bombázta a tanárt, vagy aki folyamatosan beszélt órán, mert valami érdekeset olvasott és ezt mindenkivel megosztotta. Imádtam nézni mások arcát és látni rajtuk mennyire irigykednek rám, amiért én kilométerekkel okosabb voltam. És a legviccesebb, hogy semmit nem mertek ellenem tenni, mert ott állt mögöttem az apám, meg tulajdonképpen az egész tanári kar. Én nem féltem beköpni őket, sőt sokszor magam is túlzásba estem, mikor elmeséltem, hogy milyen szörnyűségeket tettek a diáktársaim. Mindent azért persze, hogy a bűnösök elnyerjék a jutalmukat. Most ugyanúgy én állok ki a jó és igazság mellett, csak most már, mint tanár. Az iskolában otthonosan mozgok és élvezem a munkámat, még ha a szüleim nem is örülnek neki. Lehet, hallgatnom kellett volna rájuk. Akkor sose ismertem volna meg Calyt és sosem tudta volna összetörni a szívem. Ostoba voltam, de most visszakapja majd tőlem, amit velem tett. A Roxfortban nem fog tudni menekülni előlem, és ott nem fogok vele kivételezni. Itt már nem lehetünk az az édes kis tanár-diák páros, akik odahaza voltunk. Oh ha Graves kisasszony tudná mennyire jól fogunk szórakozni majd! Persze a többi cserediákot sem hagyhatom ki a buliból, minden ismerőse ugyanúgy szenvedni fog, mint ő. Mondjuk előbb nekem is fel kell készülnöm az évre. Rengeteg új könyvet kell beszereznem és nem ártana pár új tekercs is. Nem lehet különösebben más a Roxfort, mint a Durmstrang. Maximum annyi, hogy a neveltetés kicsit lazább. Vagy csak én gondolom ezt, mert hiszek a sztereotípiáknak. Minden esetre igyekeztem ugyanúgy gondolni erre a tanévre, mint az előzőre. Annyi különbséggel, hogy egy másik iskolába kell mennem és a bosszúmat is be kell hajtanom. Elsősorban viszont tanárként kell teljesítenem. Pár óra alatt még képes is voltam megszerezni mindent, amiről úgy gondoltam, hogy kellhet nekem. Ennek ellenére még nem igyekeztem haza, inkább sétálgattam. A gyerekek olyan lelkesek tudnak lenni még mikor elsősök! Igazán nem értem miért nem várja mindenki az új tanévet, mint ők. Nincs semmi rossz a suliban, csak jónak kell lenni. A nagy nézelődés közben pedig megakad a szemem egy srácon. Kitűnik valamiért, de elsőre nem esik le, mi lehet ennek az oka. Akaratom ellenére is elidőzik rajta a pillantásom, majd mintha a memóriám végre aktivizálni kezdte volna magát, villanásszerűen eszembe jut, hogy ez bizony a Fjerstad gyerek. Szememet azonnal elkapom róla és inkább mást kezdek el nézni. Semmi kedvem sincs vele találkozni. Akárhányszor mi beszélgetésbe kezdtük, annak egy monokli lett a vége, annak pedig büntetés. Bár már nem vagyunk diákok, így utóbbi kimaradna, de nem repesnék azért, ha összetört orral kéne kezdenem az évet. De még ha nem is vett észre és csak hazamennék… Arra felé kéne lelépnem, amerre ő is áll!
460 |
Lakhely :
London, England
Elõtörténet :
Keresem :
☞ and I'm not here to be the savior you long for, only the one you don't
Úgy gondolom, kiváló apa lennék. Tökéletes példa erre az a rengeteg energia és erő, amit belefektetek Drittsekk eltartásába. Csak a legjobb minőségű eledelt kapja, a vize mindig kristálytiszta, a terráriuma is csak úgy csillog-villog, sőt, az üvegét olyan alaposan szoktam letakarítani, hogy sokszor úgy néz ki, mintha ott se lenne. Ráadásul annyi szeretetet és törődést kap a kis dög, hogy szinte meg se érdemli… Azt hiszem, egy mágus kölyökkel is épp ilyen remekül bánnék. Sőt! Csak egy a bökkenő, és erre gyakran emlékeztetnem kell magam: az én életmódomba nem igazán fér bele egy gyerek. Ahhoz előbb kéne egy állandó lakhely - ahol el is férnénk -, egy felfelé ívelő karrier, na meg egy asszonypajtás, akivel nem csak elviseljük egymást. Az pedig tény és való, hogy én és a szerelem nem mindig voltunk jó haverok. Aztán persze kizáró ténynek ott van még River, akit még mindig nehezemre esik elhelyezni az életemben és fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel a helyzettel. Mindenesetre nem érzek magamon túl nagy nyomást, úgy vagyok vele, lesz ami lesz. Ha kölyök nélkül maradok, majd tenyésztek sárkányokat helyette. Azok amúgy is biztos murisabbak. Miközben ezt a vonatnyi gondolatot levezetem magamban, a kedvenc üzletem felé igyekszem az Abszol Út göcsörtös macskakövein. Mint mondtam, kiváló gazdája vagyok kedvenc Nyalákámnak és csak a prémium eledelt adom neki, azt pedig egyetlen helyen tudom beszerezni; az iskolakezdésre készülődő gyerkőcök tengerében. Furcsa látni, ahogy nagy lelkesen, vágyakozva lesik a legújabb kiadású hiperszuper seprűt a kirakatban, meg ahogy azon tanakodnak, maradt-e még pénzük amit elverhetnek abban az idétlen csodaboltban a sarkon. Kissé magamra emlékeztetnek. Persze a régi önmagamra, hiszen mostanra már csak az idétlenséget látom abban a nagyon fényesre csiszolt seprűben, és a csodacukorkák sem izgatják többé a fantáziámat. Felnőttnek lenni szívás. Csak arra tudok gondolni, hogy a seprűnél valami menőbb dolgot is választhattak volna anno repülésre. De elnézve őket… Kezd hiányozni a gyerekkorom. Talán ezért kellene inkább a dolgomra koncentrálnom ahelyett, hogy nosztalgiáznék az út kellős közepén. Az sose tesz jót, ha a múltat hánytorgatom. Szóval, feladatra koncentrálva folytatom utamat a kiszemelt üzlet felé, ám ahogy szedem a lábam, megérzem magamon valaki tekintetét. Mire felpislantok, már nem látom, ki lesett az előbb. Egy ismerős arc azonban feltűnik, bár mostanra sokat változott - utolsó emlékem szerint ezek az éles vonások sokkal lágyabbak voltak, és valamiért egy idegesítő érzéssel párosulnak a fejemben. Ó, hát persze! Magamban elvigyorodok ezen az érdekes véletlenen. Hogy pont most, pont itt fussak össze régi riválisommal.. Na jó, a “rivális” túlzás, inkább csak két hülyegyerek voltunk, akik előszeretettel szopatták egymást a suliban. De Merlinem, ennyi nosztalgia után motoszkálni kezd bennem a régi Aksel és könyörög, hogy ne hagyjam Vidart elsétálni szó nélkül. Szerencsére épp egymás felé tartunk, és olybá’ tűnik, elkerülhetetlen a találkozás. Mindenesetre úgy teszek, mintha nem vettem volna őt észre, s csak akkor szólok hozzá, mikor éppen összekoccan a vállam az övével. – Oh, elnézést… – motyogom először, aztán eljátszom a felismerés pillanatát, ahogy tekintetem végigelemzi az arcát. Nem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el. – Nicsak nicsak, Vidar Johansen! Alig ismertelek fel, szépen megemberesedtél.
Néha komolyan elgondolkodtam, hogy hasznos lenne egy láthatatlanná tévő köpeny. Ugyan ritkán mondok ilyet, de most szeretnék eltűnni. Alapól elégedett vagyok magammal és büszke vagyok arra, aki vagyok, de jelen helyzetben inkább csak zavaró, mert olyan emberrel futottam össze, akivel nem kellett volna. Hogy pont Fjerstad-nak kellet a szemem elé kerülni! Bárcsak a fejemre szakadna most a plafon, ami sajnos nem tud, mert nem épületen belül vagyok… Várjuk! Inkább az ő fejére szakadhatna. Nehogy már nekem legyen a rosszabb. Szerintem én bőven szenvedtem eleget az elmúlt időszakban, így ideje, hogy most a sors mást vegyen célba. Anno a suliban is, ha valaki meg tudta keseríteni az életemet, akkor az ő volt. Pedig én igazán egy tündéri gyerek voltam, aki mindig segített a tanároknak elkapni a rossz diákokat. Arról nem tehettem, hogy néha ő is belesétált a célkeresztembe, csupán magának köszönhette. Ha most nem egy elvileg érett és felnőtt férfi lennék, akkor valószínűleg nem is zavarna, hogy éppen erre sétál és megint összeverekednék vele. Sajnos azonban most már nem kisiskolások vagyunk, hülyén is nézne ki, ha csak random bemosnék neki egyet. Amúgy sem szeretnék rosszul kinézni mikor elmegyek a Roxfortba. Főleg nem akkor, mikor találkozok Caly-val és az ő rendkívül csodás férjével. Őket fogom a legjobban szívatni majd. A többi cserediák sem lesz kímélve, de azok ketten nagyon meg fogják járni. Nem tagadom elgondolkodtam azon, hogy bár nincs semmi dolgom már, egyszerűen megfordulok és elindulok a másik irányba még nézelődni. Ugyanakkor nem akarom húzni sem a saját drága időmet, és be akarok próbálkozni azzal, hogy hátha nem vesz észre, vagy nem ismer meg és így el tudok mellette osonni. Persze túl feltűnően sem akarom kerülni, mert annak sosincs jó vége. Általában pont azok az emberek a legszembetűnőbbek. Könnyed léptekkel indulok meg felé és oda sem nézek. Úgy teszek, mint akit nagyon is érdekel, hogy mi van maga körül, vagy milyen újdonságok vannak a boltok kirakataiban. Közben meg végig arra ügyelek, hogy a közelébe ne menjek ennek a srácnak. Viszont nem voltam elég óvatos, a vállam nekimegy valakinek és szinte már félve fordulok felé, mert volt egy olyan megérzésem, hogy nem fog tetszeni a látvány. Arcomon egy vigyor terül szét, mikor üdvözöl. – Aksel Fjerstad! Ezer éve. Hát te mit csinálsz itt? Még nem jártad ki az akadémiát és új tanszerek kellenek? – Sajnos azt pontosan tudtam, hogy a Durmstrang-ban már végzett. Azonban nem hagyhattam ki, hogy egy kicsit kötözködjek vele. Felidézi a régi szép időket! Hmm, de jó is volt, mikor az volt a legnagyobb bajom, hogy tökéletes eredményeim legyenek és nem azon rágódtam, hogy a barátnőmet, illetve a VOLT barátnőmet egy másik férfi vette el feleségül. Utána pedig még egy levelet sem kaptam tőle. -Egyébként biztos rengeteg dolgod van, igazán nem szeretnélek feltartani! – Utálom ezt a kötelező udvariaskodást, de néha muszáj megjátszani magamat. Nem akarok mindjárt veszekedni, ellenben én magam nagyon szívesen lelépnék. Még annyi dolgom lenne… Nem talán olyan sok nem is, de jelenleg bárhol szívesebben lennék, mint itt.
470 |
Lakhely :
London, England
Elõtörténet :
Keresem :
☞ and I'm not here to be the savior you long for, only the one you don't
Egészen elfog a nosztalgia, ahogy felismerem az Abszol Út tömegében Vidar Johansent. Olyan, mintha megint iskolás kölykök lennénk, akik épp a Durmstrang folyosóin szlalomozva próbálják elkerülni egymást - vagy épp egymásba botlani, hogy újabb botrányt csapva kiérdemeljenek maguknak egy-egy büntetőórát. Izgalmas gondolat lenne megint összeverekedni, nem igaz? Persze eszemben sincs - elvileg - felnőtt emberként balhéba kezdeni vele, de azért a régi szép időket szívesen felidézném egy szócsatával. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy azóta Vidar feleannyira se idegesítő, sőt! Jó, nem. Azért vannak határok. Annak idején Vidar volt az a tipikus tanársegg-nyaló srác, aki minden egyes csínytevést azonnal jelentett, elvéve mások gyerekkori örömét, összetörve néhány álmot és legyilkolva a buli hangulatát, mielőtt az egyáltalán az egekbe szökhetett volna. Én meg tipikusan az a rossz gyerek voltam, aki mindenből partit akart csinálni, így hát nem is csoda, hogy összetűzésbe keveredtünk mi ketten. Ahogy az sem csoda, hogy most ezekre visszaemlékezve már azt fontolgatom, hogy behúzzak-e az önelégült képének egy maflást avagy sem. Mindenesetre néhány pillanat választ el csak attól, hogy összetalálkozzunk, ugyanis én nem vagyok az a típus, aki elkerüli a nemkívánatos személyeket; nem, én eléjük állok és belemosolygok az arcukba. Eldöntöttem, hogy Vidar esetében is pontosan ezt fogom tenni. Persze meg se lep, hogy amikor végre találkozunk, ő azonnal egy burkolt sértéssel kezdi a beszélgetést. Még csak esélyt sem akar adni egy baráti csevegésnek, ahogy azt egy igazi felnőtt (!!) férfi tenné, nem. Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy letöröljem a vigyort a képéről. – Óh, látom szert tettél némi humorérzékre az elmúlt néhány évben – válaszolom, továbbra is bájosan vigyorogva, mintha egyébként meg se hatna a kötekedése. Pedig fhú, de utálom amikor valaki idiótának néz… Tény, hogy rossz gyerek voltam anno, de nem voltam rossz tanuló. Nézz csak rám! Azóta sárkányokat tutujgatok, na és te mit csinálsz az életeddel kedves Vidar?! – Egyébként de, kijártam az akadémiát, kedves tőled, hogy érdeklődsz – teszem hozzá, és ennyiben is hagyom a dolgot. Pedig nagyon szívesen eldicsekednék a felfelé ívelő karrieremmel sárkánykutatóként, mert fogadni mernék, hogy ez a nyálas képű kis szemét nem nézne ki belőlem többet egy takarítónál. De nem teszem. Mert igazából semmi köze hozzá. Én pedig egy erős akarattal rendelkező, érett ember vagyok, aki képes uralkodni önmagán. Miközben azt hallgatom, ahogy ő próbál illedelmesen egérutat nyerni, próbálok rájönni, hogy ő mégis mit keres itt. Mármint, az egy dolog, hogy rengetegen itt kötnek ki végül, hiszen London az egyik legnagyobb központja az egész varázsvilágnak, de na. Miért pont itt? Miért pont most? – Ugyan kérlek, egy régi ismerősre mindig van időm! – legyintek. – Szóval mesélj csak, mi járatban vagy erre?
Én magam boldogan tekintek vissza az iskolás éveimre. Igazából nagyon jó tanuló voltam, a tanárok odáig voltak értem, meg azért, hogy olyan okos és lelkes voltam. A szüleim is büszkék voltak rám, mások nem is lehettek volna, hiszen tökéletes gyerekük volt. Na persze azon aprócska dolgot leszámítva, hogy időnként bajba kerültem. És még csak nem is azért, mert olyan nagyon rossz gyerek lettem volna. Ha nincs ez a szőke bajkeverő, akkor aztán tényleg tökéletes lehetett nevezni. A suliban mindig is bajom volt vele, túl sok csínytevése volt, amit egyszerűen muszáj volt jelentenem! Én szinte kötelességemnek éreztem. Most pedig mikor meglátom, akkor legalábbis olyan kellemes a viszontlátás, minta fúriafűz lágy érintése. Csak valamiért jobban örülnék, ha az a fúriafűz inkább lecsapta volna a fejemet a helyéről. Nem, mondjuk ennyire még nem szörnyű az életem! Majd ha már vége a bosszúhadjáratomnak, akkor felőlem jöhet bármi. Akár az ég is rám szakadhat, addigra már bevégeztem a munkámat. De addig muszáj életben maradnom és erősnek lennem. Viszont a hangulatomon semmilyen mértékben nem segít ez az ostoba fajankó! Nem is tagadom, hogy nagyon erősen próbáltam kikerülni. Elbújni a tömegben, nem felhívni magamra a figyelmet, egyszóval csak úgy… Lenni! Mégis a sors tovább kínoz, úgy fest nem volt neki elég az, hogy szétszedett engem és életem szerelmét, még tovább kell keserítenie a napomat. Nagyon remélem, hogy ez nem fokozódik tovább. Szavaira csak vigyorgok rá, mint aki próbálja értékelni a nem túl dicsérő szavait. – Én eddig is az voltam, csak te nem voltál elég érett, hogy értsd is. – Tovább mosolygok rá kedvesen. Hiába idősebb nálam, attól még legbelül egy gyerek. Éppen emiatt tartok attól, hogy itt is jelenetet akar majd rendezni. Semmi kedvem sincsen ahhoz, hogy az aurorok elvigyenek magukkal. Elvégre tanár vagyok, nem nézne ki jól, a portfóliómban egy kis tömegverekedés. Arról nem is beszélve, hogy a fiút ismerve az arcom lenne az első, amit támadna és oda lenne a szép pofim utána. –Tényleg? És milyen szakon végeztél? – Ki tudtál járni egy akadémiát? Egyáltalán felvettek? Meglepő fordulat! Egy olyan bajkeverőt, mint ő én biztosan egyből elutasítottam volna. Nem lett volna értelme, hogy felvegyék, hiszen ott is biztosan csak a gond volt vele. Tudni se akarom, hogy mennyi galibát okozott az oktatóinak. Sajnos a menekülési tervem csődbe ment, így maradnom kell még egy kicsit. El nem tudom képzelni, hogy miért akar velem beszélgetni. Annyi ember közül pont velem! – Én készülők az iskolára! Csak most már tanárként. – húzom ki magamat büszkén, ahogyan ezt kimondom. Bizony Aksel, engem visszavettek a régi sulinkba dolgozni. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna. Ellenben érdekelne, hogy ő mégis mit ért el. - Te mit is dolgozol? - Már ha egyáltalán van munkahelye.
439 |
Lakhely :
London, England
Elõtörténet :
Keresem :
☞ and I'm not here to be the savior you long for, only the one you don't
Nevetséges húzás volt az Univerzumtól, hogy újra összesodort minket Vidarral. Egyelőre nem tudom, mégis miért döntött így, de szeretném azt hinni, hogy egy jól megérdemelt igazságtétel lesz ebből - ugyanis ez a srác csúnyán megkeserítette az életemet annak idején. Persze a bajt én hoztam a saját fejemre, mert nem bírtam magammal, de ő volt az, aki elvette a buli részét a dolognak. Így nem is csoda, hogy a mai napig pikkelek rá valamilyen szinten, hiszen sose kaptam meg azt a bizonyos elégtételt, amit megérdemeltem volna. A különbség a múlt és a mostani szituáció között az, hogy most már egészen máshogy kezelem a megszólalásait. Régen azonnal felkaptam a vizet és csípősen reagáltam, most viszont képes vagyok belemosolyogni az arcába még úgy is, hogy ő kertelés nélkül próbál leoltani a francba. Pedig belül forr a vérem, és fejben folyamatosan mondogatom neki, hogy “egyél csigát!”. – Mhm, minden bizonnyal erről van szó – bólogatok egyetértőn. Persze, Vidar meg a humor… Előbb hiszem el, hogy az Akromantulák kiváló háziállatok. De ráhagyom, mert ez a legfelnőttesebb dolog amit tehetek vele szemben. Ha a humorérzéke nem is túl jó, az egója annál nagyobb, ezt mindig is tudtam, és ez ellen nincs is mit tenni. Sajnos ez egy gyógyíthatatlan betegség nála. – Bestiagondozón – válaszolom egy büszke mosollyal. Igen, te nagyra nőtt gremlin, jól hallottad! – Nem akarok felvágni, de a legjobbak közt végeztem. Nem hazudok igazából; számomra ez a szakirány egyszerre volt hobbi és karrier, szórakozás és kőkemény munka, szerelem és fájdalom. Szívesen tanultam róla és minden előadás minden egyes percét élveztem. Az egész életemet erre akartam szentelni, és most úgy fest, sikerült elérnem ezt a célomat. Habár azt még nem döntöttem el azóta sem, hogy a világ melyik részén dolgoznék sárkányokkal, mármint… Azért van egy pár lehetőségem. Egy idő után persze Vidar menekülni akar, mert szokásához méltóan addig akarja kerülni a konfliktust, míg más bele nem rángatja, de nem hagyom, hogy ennyivel megússza. Beszélgetni akarok, meg talán fültövön csapni a régi szép idők emlékére. Meglátjuk, mi lesz. – Nahát nahát, neked tényleg az iskola az életed – állapítom meg egy elismerő bólintással. Ha ez őt boldoggá teszi… – Gratulálok, biztos nagyon élvezed, hogy dirigálhatsz a kölyköknek – fűzöm még hozzá egy barátságos mosollyal. Egyáltalán nem tartom meglepőnek, hogy a tanári karriert választotta, mást igazából nem is tudnék elképzelni neki. Csak azt sajnálom, hogy jó pár generáció traumatizálva fog a kezei közül kikerülni. – Óh, az én munkám feleannyira se menő, mint a tiéd, Vidar… – nevetek egy aprót, miközben a tarkómat dörzsölgetem. Hazudtam, az én munkám sokkal menőbb, mint az övé. De fontos a szerénység! – Magizoológus vagyok, azon belül sárkánykutató, bár utóbbi egyelőre csak gyakornoki szinten. Na erre mit lépsz? Fogadni mernék, hogy nem számítottál ilyen válaszra!
