Hullámokban mosódik össze és tisztul ki egy elérhetetlen partszakasz, kontúrjai halványan felsejlenek, majd vízpárától nehezen folynak össze ismét, váltakozásától enyhe hányinger fog el. Csakis festéksűrűségben vagyok képes gondolkodni, egy vászon pontatlan ürességgében, az ecset súlytalanságában, ezért pontosan tudom, bármennyire igyekszem, perspektívaváltásra esélyem sincs. Émelygésként tolul fel, amíg tajtékjai és kompozíciójának ordító hiányosságai el nem csitulnak. Harmadszorra felelek minden feltett és fel nem tett, kimondatlan, alattomos és vádló kérdésre, helyenként epésen megjegyzem, ez engem is érdekelne, higgye el, mert fogalmam sincs, hogy sodródhattam ilyen messzire a föveny évtizedes biztonságatól, és miért bomlik geometriai formákra vagy árnyékolási kísérletezésre, aminek korábbi létezését sosem kérdőjeleztem volna meg. Már nem tartozom közéjük, nyillal belém sokadszorra, nem tartozom hozzájuk, Ronan gondolkodás nélkül lefegyverzett - pálcámat rövid vizsgálat után kapom vissza, nagyon szerencsés, kisasszony, sértetlenül találták egy épület tövében, biztosan elejtette, én pedig bólogatok, a kibírhatatlan lojalitás fojtása alatt -, kívül estem mindenen, ami visszamaradt, ahhoz már semmi közöm. Csak ne szorulna össze a mellkasom, és ne érezném magam árvának és védtelennek. Egyikük pokrócot terít rám, felügyelet alatt ellátnak minden apró sérülést, vágások, horzsolások és véraláfutások színes kavalkádja, szinte megbabonázva figyelem, ahogyan felszívódnak, apály módjára visszahúzódnak, a bőröm érintetlen, belülről viszont úgy érzem, megjelöltek, és csendben, ellenállás nélkül kivéreztetnek. Azt hiszem, mielőtt előre hajolhatnék, megkérdezem, mi történt vele, hol és hogy van, csendben összenéznek, feltűnésmentesen vitatkoznak a tekintetükkel. Negyedik emelet, jobb szárny, négyes kórterem. Mire elegednek, haza, az információ hártyaként feszül gondolataimra, mehetnék, mégsem mozdulok, lépcsőfordulói hezitálás, megkapaszkodom a korlátban. Felfelé indulok, cipősarkak kopogása, a sürgölődő személyzet tompa morajlásában éles visszhang. Fehér ajtók egymás után, kérdő pillantások sora, mégsem érnek rá velem foglalkozni, én pedig nem érek rá bármi másra figyelni. Konokul félrever a szívem, amikor egy fél embernyi széles résben megpillantom, szemét lehunyva pihen - talán alszik -, háborítatlan és megközelíthetetlen. Belépek hozzá, egyenletes légzése egyszerre megnyugtató és nyugtalanító, valahogy természetes és természetellenes, de már nem tudok félni, sem óvatossággal araszolni, a lehető legnagyobb fesztelenséggel húzok közel egy széket, és ülök az ágya mellé. Ujjaim ennek ellenére hezitálnak, amint megemelem a kezemet, hogy... hogy megérintsem, kedvesen, közvetlenül, bűntudattal. Pillantásom karig merészkedik, nem megy, én nem tudok, nem akarok lefelé... látni, hogy... nem csak emlékezni, hanem megbizonyosodni, tudni, igazán tudni... Kézfejére markolok, váratlanul és kétségbeesetten.
Nem tudtam volna megmondani, mi történt azután, hogy szépen lassan megszabadultam a fél lábam addigra már jóformán halott súlyától. A fájdalom teljesen kiütött, bár erre nem voltam túl büszke, mert Merlin bassza meg, eddig minden elcseszett sérülést sikerült egy darabban megúsznom. Egy darabban, haha, kurva vicces. Szarrá átkozom az összes kispöcsűt a parancsnokságon, aki ezzel mer majd viccelődni. Nem mintha az önérzetemet bántotta volna, de az, hogy egy lábbal kevesebb van a testemen, még nem jelenti azt, hogy bármit is megtehetnek. Mindenesetre valóban nem tudtam, mi történt, nem tudtam, kiket veszítettünk el a csapatból, nem tudtam, mi van Holdennel, a diákokkal, a kis fekákkal, azzal a geci Mulciberrel, hátha megdöglött, senkiről nem tudtam semmit. És ez rohadtul frusztrált. Pontosan annyira, hogy még a medimágust is elküldtem a kurva anyjába, amiért nem volt hajlandó semmit mondani, pedig kurvára nem azért tértem magamhoz arra a fél percre, hogy jobban fájjon minden, hanem mert információ kellett. Aztán megint sötétség lett, csendes és fájdalommentes sötétség - az alvás egyetlen előnye, a fájdalomcsillapítók csak rásegítettek, amiket a gyógyítók toltak belém mint valami rossz drogosba. Meg sem tudtam volna mondani, mennyi ideig voltam kiütve, talán csak pár percet, ami végtelenségnek érződött a kimerültség hatására, de az is lehet, hogy tényleg hetekig ott feküdtem mint egy darab felfekvéses szar, de legalább békén hagytak. Ebből a sötét, csendes űrből rántott ki a szorítás a kezemen. Az első gondolatom az volt, hogy bassza meg, biztos a kiscsaj az, hiszen itt is dolgozik, tuti itt sürög-forog majd körülöttem és teljesen kiidegel vele, hogy a végén nem a lábam (hiánya), hanem a vérnyomásom miatt tartanak itt bent. Azonban nem őt találtam végül a széken ülve, hanem… Cressida Bootot? Édes faszom, ezek a nők meg a bűntudatuk… - Ha nem vágja le, most a hullaházban szorongathatná a kezemet. Megnyugodhat, azt tette, amit kellett. -A megnyugtatás és az érzelmek mestere vagyok, mondaná most valószínűleg minden egyes ember, aki engem ismer. De bassza meg, mi mást lehetne erre mondani? Semmi baj, kedveském, majd visszanő? -Inkább azt árulja el, mi történt utána… és mennyi idő telt el azóta.
