Nem voltam hülye. Legalábbis annyira biztosan nem, hogy az idei év eseményei után kérdés nélkül, vakon elhiggyek mindent Maurice-nak és Russelnek. Valami kurvára nem volt rendben ezzel a történettel - és nem csak az, hogy jó szokásukhoz híven elhallgatták előlem legalább a felét, most is, évekkel ezelőtt is. Annak idején, amikor Anya meghalt, Moe leültetett és kertelés nélkül közölte velem: nincs egyetlen élő rokonunk sem, aki hajlandó lenne befogadni, bárki, aki egy huszonegy éves pályakezdő újságírónál jobban tudott volna gondoskodni a tizenhárom éves önmagamról. Sem apánk, sem az akkor már halott vagy beteg nagyszülők, sem Anya testvére - sőt, Maurice megmondta, hogy Leon nagybátyánk a legkevésbé sem tartott rám igényt. Elfogadtam és végtelenül hálás voltam a bátyáimnak, amiért magukra vállalták a felnevelésem terhét. Arról viszont ezelőtt soha, egyetlen szó sem esett, hogy Leon - akiről nekem csupán nagyon halvány emlékeim maradtak valamikor hétéves korom előttről - valaki mást nagyon is felnevelt. Egészen addíg, míg megjelent az az újságcikk. Maurice és Russel magyarázata egyszerű volt, bár a kép nem állt össze tőle. Azt állították, hogy Isabella Fleming a nagybátyánk (Russ szavaival élve: "a degenerált, buzi Leon") örökbefogadott lánya volt, aki most Leonnal együtt pénzt akart a frissen megválasztott mágiaügyi minisztertől. Tulajdonképpen nem lett volna hihetetlen történet, ha Isabella történetesen nem egy Gaunthoz ment volna feleségül, akik erkölcsi síkon és bizonyos híresztelések szerint mentálisan sok mindenben hiányt szenvedtek, de pénz terén biztosan nem. Viszont Isabella elvált a férjétől... ez pedig akár alá is támaszthatta Maurice-ék szavait. Szerettem volna a két bátyámnak hinni. Ezúttal nem az irántuk érzett lojalitás, sokkal inkább anyám idealizált emléke miatt. A képzeletemben tökéletes emberként létezett, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, ebbe a képbe pedig nem fért bele egy eltitkolt és félredobott gyerek. Napokig halogattam a döntést, míg végül nem bírtam tovább. Az életemnek számtalan bizonytalan, kaotikus és fájdalmas aspektusa volt, amik ellen nem tehettem semmit. Ez viszont pont azok közé tartozott, ahol eltüntethettem a kérdőjeleket. Mostanság volt időm és alkalmam elmerengeni sok mindenen az életemmel kapcsolatban, meghozni véglegesnek tűnő döntéseket és sok mindenen változtatni. A hatalmas káosz közepén sok minden rendeződni látszott: Fridával megbeszéltünk mindent, amit meg kellett, végleg lezártam a kapcsolatomat Lorival, a Belső Ellenőrzés pedig nem halogathatta tovább, hogy visszahelyezzenek a parancsnoki és projektvezetői pozíciómba. Ahogy ezeket, úgy Isabella Fleming kérdését is tisztázni akartam, a saját lelki békém érdekében - ami mostanában instabilabb volt, mint szerettem volna. A szombat reggelt választottam Isabella felkeresésére. Könnyű volt megszerezni a lakcímét, hozzáfértem a minisztériumi aktákhoz és nem is féltem élni a pozícióm adta lehetőségekkel. Reggel nyolc óra volt. Korán, de nem tudtam tovább várni, öt óta talpon voltam és hiába mentem el a szokásos hajnali futásomra, nem segített. Sosem voltam türelmes ember, ez az erény pedig nem ezen a hétvégén született meg bennem. Kellemes környék volt, barátságos családi házakkal, rendezett kertekkel, tökéletesen beleillett a képbe Isabella otthona is. Még ott volt előttem a lehetőség, hogy hazahoppanáljak, hagyjam az egészet a picsába, visszarohanjak a két bátyámhoz és a könnyebb utat választva nekik higgyek. Egyszerűbb lett volna, kényelmesebb, biztonságosabb. De mégis mikor választottam én a kényelmes vagy biztonságos utat? Vettem egy mély levegőt és becsengettem. Hát baszd meg, most már nincs visszaút - tudatosítottam magamban a tényeket, mielőtt kinyílt volna rövid várakozást követően a bejárati ajtó. - Mielőtt megpróbálnál elzavarni, tudnod kell, hogy nem Maurice vagy Russel küldött. Nem tudják, hogy itt vagyok. - Ezt fontosnak éreztem közölni, bár jobban éreztem volna magam, ha a hangom magabiztosabb annál, mint amilyen a valóságban volt. Zavartan a szövetkabátom zsebébe süllyesztettem a kezem egyfajta kényszercselekvésként. - Csak beszélni akarok veled, megérteni ezt az egész helyzetet es levonni belőle a remélhetőleg megfelelő következtetést. Kurvára nem értek semmit, és hidd el, ezt nekem a legkellemetlenebb beismerni. Mondanám, hogy megértem, ha látni sem akarsz, de igazából én kibaszottul semmit nem ártottam neked, szóval úgy lenne korrekt, ha beengednél és hajlandó lennél beszélni velem. Zavarbaejtő volt az arcát nézni. Felfedeztem bizonyos vonásaiban a sajátjaimat és anyáét. Mert hasonlított anyára, akkor, amikor még fiatal volt és nem őrölte fel teljesen az élet. De nem akartam erre gondolni, most nem engedhettem meg magamnak ezt a fokú szentimentalitást.
eglehetősen változatos elképzeléseim voltak arról, hogy miként is lehet kellemesen, egy nyüzsgő hétéves társaságában eltölteni a szombat reggeleket. Ezek között szerepelt, párnacsata, mesematiné, rántotta, ágyba reggeli (meg ebéd, az igazán lusta napokon) és megannyi dolog, ami egy gyereknek örömet okozott. Azonban semmiképpen sem képezte a képlet részét egy, a reggeli kellősközepén megszólaló ajtócsengő, valamint az ajtóm előtt álló, meglehetősen tanácstalanul festő Holden Briggs. Ha varázslók lakta környékre költöztünk volna, nem pedig közel Apáékhoz a kialakult helyzet miatt, akkor élnék a gyanúperrel, hogy házszámot tévesztett. Komoly késztetést éreztem, hogy rácsapjam az ajtót, mégsem tettem. Noha ennek nem a Kommandó parancsnoka, sokkal inkább a fiam volt az oka, aki bár a konyhában maradt egy tál müzlivel, biztos voltam benne, hogy kíváncsian fülelt: ki az, mi az, ami váratlanul megzavart minket. - Szóval - fontam össze magam előtt a karjaim, miközben az ajtófélfának dőltem, nem foglalkozva a hideggel és annak esetleges következményeivel, volt ennél fontosabb dolgom is, a sötét középkor pedig elmúlt, már senki sem halt bele egy kis náthába (amit a közhiedelemmel ellentétben nem is a hidegtől kaptunk el)-, így mondják Holden Brigssül, hogy bocsánat, amiért megzavarlak reggel nyolckor, szombaton. Remélem nem ébresztettelek fel és bár tudom, hogy a családom miatt minden médiaorgánum, aki él és mozog rád fog szállni, azért mégis csak lennél mégis olyan kedves és beengednél, hogy legalább kettőnk között tisztázhassuk ezt az ügyet? - emeletem magasra a szemöldököm, próbálva egy gyorsfordítást eszközölni az ő meglehetősen nyers és modortalan szavaihoz. A (volt) férjem már régen rácsapta volna az ajtót, ahogy nekem is ezt kellett volna tennem. Bár még nem pereltem be őket, de készültem rá, csak szükségem volt egy olyan ügyvédre, aki nem csinálta össze az alsóját, abban a minutumban, hogy vázoltam neki a kényes helyzetet és a részleteket. Eddig még nem találtam ilyet, noha a minap kaptam egy jó ajánlást és tudtam, hétfőn az első utam a Dearborn & Dearborn ügyvédi irodába fog vezetni. Így tehát a logikus lépés egy egyszerű Nem lett volna. - Miért kellene elhinnem, hogy semmiről sem tudott? Hogy nem ártott? - szegeztem neki mégis a kérdést, egyszerűen csak azért, mert érdekelt a válasza. - Már elnézést, de nem is ismerem magát. Az egyetlen benyomásom önről, ezt az alkalmat leszámítva az volt, amikor sajátkezűleg akart kihajítani a munkahelyemről. Tisztában voltam vele, hogy igazat mondott. Az arca azon a délutánon mindent elárult, mégis tudni akartam, hogy miért és legfőképpen milyen okból kifolyólag várta el tőlem, hogy szó és bizonyítás nélkül higgyek neki. Mégis csak arról volt szó, hogy beengedjem-e a házamba, oda, ahol a fiam is tartózkodott éppen.
Szerettem kézben tartani az irányítást, ez azonban egy olyan helyzet volt, ahol hiába készítettem magamban terveket, hiába próbáltam előre kitalálni, hogyan fog reagálni Isabella Fleming, attól még minden bizonytalan volt és bármennyire is gyűlöltem, de el kellett fogadnom, hogy nem tudtam hatni az események alakulására. Éppen ezért nem is voltak előzetes elképzeléseim arról, hogyan fog pontosan reagálni a nő az érkezésemre, bár ha mindenképp fogadnom kellett volna, akkor egyértelműen arra tettem volna a voksom, hogy szarul. És összességében sokkal rosszabbul is indíthattunk volna, hiszen legalább kinyitotta az ajtót és nem borította a képembe a reggeli kávéját. A szavaiból csöpögő tömény szarkazmus lepergett rólam, ha kicsit is ismert volna, akkor ezt tudja - de nem ismert, bár ezt azt hiszem, nem róhattam fel neki. - Persze, mondhatjuk ilyen szépen is, gondolom, Gauntéknál így szokás - forgattam a szemem. - A mondandóm lényegén kibaszottul semmit nem változtat. Ha akartam, tudtam illedelmes lenni és olyan választékosan beszélni, mint aki most szabadult az Akadémia bölcsészei közül. A probléma az volt, hogy nem akartam, különösen akkor nem, ha valaki szóvá merte tenni a nyers stílusomat. Szánalmas képmutatásnak, megjátszott finomkodásnak tartottam, ha felnőtt emberek fennakadtak néhány trágár szón. - Semmit nem muszáj elhinni - vontam meg a vállam. - Éppen annyi okod van hinni nekem, mint nekem arra, hogy meghallgassam a történeted ahelyett, hogy rögtön elkönyvelném hazugságnak. Mégis itt vagyok és meg akarlak hallgatni, pedig a logika nem ezt diktálja. Szándékosan tegeztem, ha a rokonunknak vallotta magát, nem láttam értelmét az illedelmes körök futásának, nem kollégák vagy idegenek voltunk, akik hivatalos ügyeket intéztek egy unalmas irodában. A húgomnak nevezte magát, és jelenleg nem zárkóztam el attól, hogy esetleg igazat mondott. Ebben az esetben pedig hogyan is magázhattam volna azt, akit az anyám szült? Az anyánk... Bár nehéz volt elképzelni is, hogy nem én voltam a legkisebb gyerek a sorban, túlságosan hozzászoktam az évek során a mindenki mellőzött kisöccse szerephez. - Elhiheted, ha bármilyen módon ártani szeretnék, akkor most nem álldogálnék türelmesen a küszöbödön. Szóval bemehetek vagy mi lesz? A tekintetem az arcán ragadt, egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire Anyára emlékeztetett. Frusztrált a gondolat, csak nehezen tudtam végül félrepillantani, át a válla felett, mintha bármi érdekes lett volna az otthona előszobájában.
agy kulturált, tisztes nevelést kapott embereknél, akik nem rontanak csak úgy a másikra reggel és meg sem próbálják kidobni őket a munkahelyükről csak úgy, a megjelenésükre adott első reakció gyanánt. - Semmi szükség ahhoz pedigrére és egymással is rokonságban álló szülőkre, hogy ne úgy viselkedjen valaki, mint egy alpári bunkó (vagy mint Holden Briggs). Ha a jól megnyomott, most már egyértelműen szándékos káromkodással ki akart hozni a sodromból és bizonyítani valami olyasmit, hogy én se vagyok jobb nála, akkor nagyon rossz ajtón kopogtatott. Noha erről mindenbizonnyal nem tudott, de két gyereket neveltem, túlnyomórészt egyedül úgy, hogy az egyikük most kezdett komolyan kamaszodni. Ha Holden Briggs türelem játékot kívánt játszani, hát ki voltam én, hogy szóljak neki: vesztes csata ez, nem más, már az első pillanattól fogva. - Miért gondolja, hogy harminc év után akarom egyáltalán, hogy meghallgasson? Hogy bármennyire is érdekel a rólam alkotott véleménye? - néztem rá szórakozott érdeklődéssel, miközben a világ minden nyugalmával kortyoltam egyet a reggeli kávéból, amiből, mint kiderült: kifelejtettem a cukrot, mert valaki megzavarta a nyugodtnak ígérkező, alapvetően pihenésre szánt szombatomat. - Lássa be Holden - mert írhatott akármit az újság, mutathatott bármit egy DNS teszt, nem hogy rokonok nem voltunk, még csak ismerni sem ismertük egymást. Hivatalosan be sem mutatkoztunk, csak néma beletörődéssel vettük tudomásul a másik kilétét -, ez a téma, ahogy mondta is, elsősorban önt érdekli, nem pedig engem. Maga akar válaszokat, a mellékelt ábra szerint nem is kicsit, hiszen éppen csak megvárta az az órát, amikor nagyjából illik már látogatást tenni - ismertettem a tényeket egy újabb, keserű korty kávé után. Istenem, egyre jobban kívántam egy szál cigarettát, pedig lassan harminchat órája is megvolt annak, hogy megint leszoktam. Lehet, de csak lehet, nem életem egyik legstresszesebb időszakát kellett volna választanom az újabb kísérleti időszakhoz. Szinte már láttam magam előtt Cadmus felháborítóan önelégült “én megmondtam” mosolyát. - Szóval nyugodtan viselkedhet úgy, mintha ön tenne nekem szívességet; lehet fellengzős; tehet megjegyzéseket a családomra; káromkodhat felőlem, minta ettől jobb, másabb vagy félelmetesebb lenne; de mind a ketten tudjuk: ez csak látszat, semmi egyéb. Legbelül majd’ meghal azért, hogy válaszokat kapjon, olyanokat amelyeket csak én tudok megadni. -Csak én is Apa, egészítettem ki magam gondolatban, csak a kijelentés teljes pontossága végett. Ha nyílt rá mód, akkor az apukáimat szerettem volna minél távolabb tartani Holden Briggstől és a bátyjaitól. Legnagyobb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy populista varázs-politikusokkal és a csaholó vérebjükkel foglalkozzanak, még akkor is ha tudom: egy részük vágyott rá. Voltaképp itt, ennél a mondatnál tehettem volna elegansan pontot a beszélgetésünk végére. Becsukni az ajtót és értesíteni a (volt) férjem a fejleményekről. Ha némileg drámaibb vénával áldott volna meg a teremtés, az igazság és hazugság közötti vékony mezsgyén egyensúlyozva ki is színezhettem volna a történetet. Pont annyira, hogy túlzás legyen, de Holden Briggs ne tudja megcáfolni, csak partravetett hal módjára hebegjen és habogjon. Mégse tettem. Nem csak az egyiket, de a másikat sem. Sőt! - Jöjjön be - léptem félre az ajtóból némi tanakodás után. - Ha csak fele annyira makacs, mint amilyennek a tekintete alapján tűnik, akkor képes lenne addig itt ácsingózni, amíg nem beszélek önnel. Arra pedig egyikünknek sincs szüksége, hogy feljelentsem zaklatásért Tudtam, hogy Cadmus a maga csendes, filozofikus, Kanti vagy Freudi - éppen mihez lesz kedve, amikor jön Eliasért - módján fel fog háborodni, sóhajtva felelőtlennek titulál, hasonlatképp majd felhozza azt az egyetlen esetet, amikor hazudtam neki, majd végtelenbe folyó körmondatokkal hozza tudomásomra, hogy miért volt ez egy rettenetes ötlet. De nem törődtem ilyesmivel, értelmetlennek tűnt kétszer aggódni valami miatt, majd ha itt lesz, megbírkózom vele - és megpróbálom megérteni a magsztos kijelentéseit -, ahogy azt tizenhat éve minduntalan teszem. Arról nem is beszélve, hogy az én otthonom volt, eldönthettem kit engedek be a bejárati ajtón. A fiam az előszoba végén, a konyha ajtajában, mezítláb, autós pizsamában, egy tudáséhes hétéves minden kíváncsiságával figyelte a történéseket. Csillogtak a szemei, majd' elalélt az izgalomtól, hogy végre történik valami rendhagyó (vele is). - Te… Oh… oh... jó reggelt - hajtotta oldalra a fejét Elias, miközben egy gyermek minden alaposságával mérte végig a számára ismeretlen vendéget. Az arca nem sok mindent árult el - már a korábbiakon kívül, természetesen -, pontosan olyan kifejezéstelen koncentrációval próbálta megfejteni a szokatlannak bizonyuló helyzetet is, mint a külön feladatként kapott matematika házi feladatát (vagy az apja emelkedett, érthetetlen, gyakran végeláthatatlan körmondatokba fuló filozofálását, noha ebben nem volt egyedül, azt Buksit kivéve mindenki hasonló kifejezéssel díjazta). - Menj fel kérlek a szobádba. Viheted a reggelit is - sóhajtottam végül mellőzve bármiféle magyarázatot a nem várt vendék személyét és jöttének okét illetően. Úgy véltem, még ha hallgatózni is fog, mert tudtam, hogy így lesz, olyan nem történhetett ebben a házban, amiről Elias ne akart volna tudni, kényelmesebb, ha ha fentről teszi ezt. Onnan, ahol nem láthatjuk. - De miért, a bácsi veszélyes? - Nem - legalábbis mertem remélni, mert arra Holden Briggs a varázsvilág összes mérges főzetét bevehette, hogy ha akár csak a gondolat is megszületik a fejében, hogy ártson bármelyik gyermekemnek, akkor puszta kézzel vetek véget a nyomorult létezésének. - De akkor… - Csak csináld, amit mondtam, légy olyan kedves - váltottam kicsit erélyesebb hangnemre, noha nem parancsolóra és véletlenül sem durvára, csak szerettem volna nyomatékot adni a szavaimnak. Hogy hibába beszélek lágy tónussal, könnyedén, ahogy a gyermekeimmel szoktam, jelen pillanatban csak az az egy lehetőség áll előtte, hogy csinálja, amit kértem tőle. - Bekapcsolhatom a számítógépet? - Nem. - És tele.. - Nem, azt sem - folytottam belé szót, tényleg szerettem volna már, ha felmegy és magunkra hagyva minket Holden Briggsel, aki szem és fültanúja is volt ennek a jelenetnek. Milyen felemelő ez így szombat reggel fél kilenc magasságában!- Még egy kísérlet és délután sem kapod meg. Én a helyedben átgondolnám akarok-e Apáddal úgy sétálni a parkban, hogy csak ketten vagytok, Pokémonok nélkül, a filozofikus gondolatainak társaságában: a létről, a madarakról, a repülésről, az életről, a levegőről és tulajdonképpen bármiről, amit csak meglát és bámiről, amire ezekből asszociálni tud. - Nem zsaroltam a gyerekem, még ha úgy is tűnhetett, távol állt tőlem az ilyesmi. Egyszerűen csak ok-okozati összefüggésekben felvázoltam a lehetőségeit és azoknak a következményeit. Elias megértette, mert az arcára minden elborzadás ki ült, ami csak egy hétéves kisfiúban lehetett annak hallatán, hogy órákon keresztül kell érthetetlen, filozófiai elméleteket hallgatni a helyett, hogy a négyszázhuszonnyolcadik Pikachuját kapná el. - Utállak - morogta végül, amint múló döbbenetében nagy nehezen meglelte a hangját - néha tényleg te vagy a legrosszabb a világon, soha többet nem állok veled szóba! - vetette oda, abban a hitben, hogy ezzel nagyon megbánt, majd se szó se beszéd olyan hangos léptekkel viharzott fel a lépcsőn, ami csak tellett tőle. Még a reggelijét is az asztalon hagyta. - Micsoda szörnyűség… majd valahogy megpróbálok ezzel együtt élni. Szerintem, menni fog - vontam meg a vállam könnyedén, biztos voltam benne, hogy hallotta a szavaim, ahogy abban is, hogy el sem ment a szobájáig, egyszerűen leült a lépcső forduló mögött. Ott, ahol már nem láthattuk. Nem ez volt az első és minden bizonnyal nem is az utolsó alkalom, hogy egyikük ilyesmit vágott a fejemhez, mert itt voltak szabályok, kérések és kötelezően, magyarázat nélkül teljesítendő dolgok jutalmazás nélkül, de szerencséjükre - vagy éppen szerencsétlenségükre, ennek elndöntését inkább rájuk bíztam - nem az az ember voltam, akit meghatottak az üres fenyegetések. Meg lássuk be: enniük kellett - csak hogy a legfontosabbat emléítsem - és nem volt se jövedelmük, se alapanyaguk, sem pedig főzőtudásuk, hogy megoldják maguknak. Ebédre vagy vacsorára, mi következett éppen, csodával határos módon, valahogy mindig megenyhültek. - Elnézést a kis közjátékért - fordultam ismét Holden Briggs felé a nyugalom szobraként, abban reményben, hogy használatba vette az előszobában már felszerelt fogast és nem kabátban topogta végig a beszélgetésünket -, ő a fiam volt Elias, hét éves. Éppen csak kicsivel jobb, mint a tinédzser kor - magyaráztam nyugodtan, lesöpörve az asztalról olyan tényeket, hogy meg sem próbáltam bemutatni őket, csak olyan gyorsan eltávolítottam a közeléből amennyire csak tőlem tellett. - A nappalit jobbra találja, még van pár doboz, amit ki kell pakolni - tulajdonképpen a fél szobát, de ezt feleslegesnek ítéltem megjegyezni, úgyis látni fogja majd -, de a kanapén nyugodtan helyet foglalhat - mert nem óhajtottam állva beszélgetni senkivel. Főleg nem az élet nagy és nehéz dolgairól, amelyekről a férfi kérdezni kívánt. - Kér valamit inni? Esetleg enni? - érdeklődtem előzékenyen, ismerve a vendéglátás nem túl kacifántos illemszabályait, miközben én magam inkább a konyha felé indultam, nem pedig abba az irányba, amerre Holden Briggst navigáltam. Tudtam, hogy ehhez a beszélgetéshez még legalább egy, ha nem két kávéra szükségem lesz, szigorúan cukorral, nem pedig a nélkül.
