Chris & Lyanna ~ True friends chop the onions and cry together

Ha bárki másról lett volna szó, nagy ívben tettem volna az egészre. Nem adta le a cikket? Így járt, megkapja az érte járó lecseszést, a megrovást és minden hasonlót, amit az elődeim az ilyen mulasztásokért bevezettek én pedig, mint a jelenlegi főszerkesztő ezer örömmel alkalmaztam. Nem mintha szadista lettem volna vagy bármi ilyesmi, nem öközött pervez örömet a szerkesztőség kínzása, de az nagyon ki tudott borítani, ha valaki nem volt képes időben elkészülni egy nyomorult cikkel.
Mi a fészkes fenének vállalta el akkor?
Jó, nyilván tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, bárkinek közbejöhetett bármi, de azért mégsem egy varázs doktori összehozása volt a cél, könyörgöm, csak egy normális cikk az iskolaújságba. Pontosan ezért volt szomorú, hogy sokaknak még ez sem sikerült. (Sem a határidő betartása, sem pedig egy normális minőségű cikk.) Viszont Lyanna más volt, mindig pontosan adta le a cikkeit, amelyek még valami minőség felét is képviseltek, bár nem tudom a pszichológia rovat alapvetően mennyire érdekelte a diákokat - vagy is, de pontosan tudom, sajnos nem annyira, mint a vicc rovat, ami valamiért mindig, minden hónapban kiemelkedő népszerűségi adatokat produkált -, a témái ellenben érdekesek és fontosak voltak. Fontosabbak, mint egy újabb, a Briggs családot lejárató interjú.
Pontosan ezért aggasztott nem csak a tény, hogy késett, hanem az is, hogy senki se tudta merre lehet. Bárkit is kérdeztem, csak homályos emlékképeket kaptam arról, hogy itt, ott vagy amott látták. Megjáratták velem a kviddics pályát, a nagytermet, a könyvtárat és csillagvizsgálót is, de - micsoda meglepetés! - sehol se találtam. Jó, ezen nem kellett volna ennyire fennakadnom, Lyanna már gyerekként is remekül el tudott bújni, ha akart, egyszer, egy bújócska során azért hagytam órákon át rostokolni valami bokor mögött, mert nem találtam és elengedtem a dolgot, úgy voltam vele, majd előjön, ha megunta. Így is lett. Aztán még neki állt feljebb, hogy én márpedig ott hagytam őt! Hát persze!
Mondjuk szó mi szó: örültem volna neki, ha most is megjelenik valahol, mert kezdtem unni ezt a macska-egér játék szerű valamit, körbejártam már az egész sulit, kibasztak velem a lépcsők is és többet gyalogoltam, mint egy héten átlagosan szoktam. (Kivéve ha otthon voltam persze, mert Gyilkoska és a szamojédok ennél jóval több kilométert hagytak már a lábamban. De most a Roxfortban voltam és amúgy is, Cotswoldsban csak dombok és rossz utak nehezítették a terepet, nem pedig a világ összes lépcsője is.) Már éppen a feladni készültem a dolgot, hiába aggódtam Lyanna miatt. Ha valaki nem akarja, hogy megtalálják, azzal én se tudtam mit kezdeni, amikor az egyik teremből - abból, ahol az a madaras nevű banda gyakorolt, akiknek sose kedveltem igazán a zenéjét - furcsa hangokat hallottam.
Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi az. Talán, ha a józan eszemre hallgatok, akkor nem ártom bele magam, csak megyek tovább, hiszen bármi történjen is ott, nem az én dolgom. Bár… az életem jelenlegi “történéseit” nézve mikor is hallgattam én utoljára a józan eszemre?
- Mi folyik itt, mi… - minden rendben, kérdeztem volna egyből a terembe lépe, ha nem akad el a szavam, mert nem csak random, ismeretlen diákokkal álltam szemben, még csak nem is Mason Brigssel (hála az égnek), hanem Lyannával. Ennek alapvetően örömtelinek kellett volna lennie, hiszen őt kerestem órák óta, a lábam is már-már lerohadt annyit jártam érte, mégis: valami nem stimmelt. Lyanna sírt, nem is, sokkal inkább zokogott, őt pedig a földre söpört papírok, pennák és fekete tintapacák vették körül.
Megtorpantam.
A pillanat egy törtrészéig megfordult a fejemben, hogy kihátrálok az ajtón, de… nem tudtam volna megtenni. Egy ismeretlennel sem, nemhogy egy gyerekkori baráttal. Ezzel párhuzamosan viszont azzal se igazán tudtam mit kezdeni, hogy zokogott.
- Hé, mi történt? - léptem mellé, miközben nyugtatás gyanánt, hátha nem olyan rossz ötlet, a karjára tettem a kezem és kicsit leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk, még így is, hogy ült. - Bántott valaki? Tudok segíteni valahogy? Izé… kérsz esetleg egy papírzsepit? Kicsit gyűrött, de esküszöm tiszta. - Komolyan, ennél nagyobb hülyét csak akkor csináltam volna magamból, ha azt kérdezem a nyilvánvaló tények ellenére is, hogy minden rendben van-e.