marlena harrison

Optimista, barátságos és mindig vidám természetű nő. Érzelmei hullámvasútként működnek: gyors váltásokkal fent és lent (de inkább fent). Lelkes, ötletes, vidám és beszédes; igénye van mások közelségére, imádja más emberek társaságát, és imád beszélni, beszélgetni, de hallgatóságnak sem utolsó. Bárkivel, bármivel kapcsolatban képes társalogni, ha más nem, felhozza az időjárás témát egy hűtőszekrénynek. Tehát könnyen teremt kapcsolatot, részben azért, mert bármikor szívesen kezdeményez beszélgetést, alapvetően szereti az embertársait, részben meg azért, mert kíváncsisága révén minden és mindenki érdekli - mély érdeklődéssel figyel, akármiről is mesélsz majd neki.
Általában a bulik hangadójaként ismerik őt, sőt, kifejezetten ő a buli a buliban! Humora nyers, de - meglepő módon - tudja, hogy hol a határ a vicc és a sértés között. Szándékosan soha nem bántana senkit sem, aki nem érdemli meg azt, sem fizikailag, sem lelkileg, pláne nem egy csúnya rontással.
Személyisége vonzó, olyan, akár egy galaxis ragyogó középpontja.

Kiszámíthatóan kiszámíthatatlan. Heves és kitartó, lobbanékony és vehemens; olyan, akár egy arculcsapás, egyenes jellem, aki mindenkinek megmondja a véleményét, nem riad vissza a konfrontációtól. Nem köntörfalaz, meglehetősen nyers, időnként durva – egyszer még Las Vegas polgármesterének is beintett.
Független ember, akit nehéz irányítani, és nem is érdemes, mert a végén úgyis ő dönt a saját sorsa felől; állhatatos, makacs, nyakas, az akaratereje legyőzhetetlen. Az elszántság etalonja. Az útjába kerülő akadályokat egyetlen, mindent elsöprő rohammal győzi le. Kudarcaiból azonban nem tanul, képes századszor is nekirugaszkodni valaminek, gondolván, ezúttal biztosan legyőzi. Soha nem adja meg magát, küzd a végsőkig, az utolsó lélegzetvételéig. Határozott és rámenős, leginkább a robbanékonyság, a bátorság jellemzi. Imádja felrúgni a hagyományokat és a korlátokat; kifejezetten gyűlöli, ha béklyókba akarják fogni, le akarják láncolni, szabályozni akarják. Képtelen az engedelmességre? Természetesen. Ez az alaptermészete, a saját szabályrendszere szerint él.
Életművésznek vallja magát, de valójában csupán egy piti bűnöző.

A legvadabb álmaimban hatalmas színpadon állok, ezüst, glitterekkel és ékkövekkel díszített estélyi ruhában. A nézőtéren, a vörös bársonyhuzatos székeken hasonlóan impozáns ruhába öltözött nők, és elegáns férfiak – lélegzetvisszafojtva várják, hogy megszólaljak. Teljes a sötétség, csupán engem ragyogtatnak a reflektorfények és a csillogó, gyémánt ékszerek.
Katartikus csoda – kitörő lelkesedés, tapsvihar, csorduló könnycseppek.
Grandiózus hang – maga a siker, és annak adózó elismerés.

A valóságban persze e színpad nem is volt olyan nagy. Rajtam pedig egy szakadt, fekete farmer volt, fehér férfiing és tornacipő. Boszorkányként tehetséges voltam, de átlagos, kicsit sem kiemelkedő, csak egy a sok közül. Már az Ilvermornyban sem kecsegtettek hiú ábrándokkal: nem lehettem volna más, csak egy középszerű mágus, egy aktatologató a MACUSA-ban, bolti eladó, egy kispályás kviddics csapat tagja.
Se elismerés, se hírnév nem jutott volna nekem osztályrészül, csak a szürke, monoton középszerűség egy olyan világban, ami még félig sem az enyém.
Én pedig gondoltam egyet, és felvételiztem egy magnix egyetemre – a nyugati part egyik leghíresebb színművészeti iskolájába.
Felvettek, és akkor, egy év után, ott álltam azon a tenyérnyi színpadon, az egyik utolsó próbán, és csak hallgattam, mélységes-mélyen, és úgy éreztem, akkor először, egész eddigi életemben, hogy nem tudok mit mondani, és, hogy a reflektorfények valósággal égetnek, legalább annyira, mint James Kipling – isten nyugosztalja – tekintete. Mindenki rettegett tőle, de én tudtam, hogy ő csak egy utolsó, rohadt seggfej, aki mások félelméből és utálatából táplálkozik – mint egy kibaszott dementor. Nem akartam megadni neki a lehetőséget, hogy fogást találjon rajtam, bármit mondott, lepergett rólam. De akkor, és ott fáradt voltam, nagyon fáradt. Legszívesebben térdre rogytam volna, vagy legalábbis leültem volna arra a székre, mely díszletül szolgált, és a kezeimbe temettem volna az arcomat, és álomba sírtam volna magamat.
- Baszd meg, Marlena! – mindenkinek így mutatkoztam be ott, hogy, ha rám néznek, vagy, ha így szólítanak, vagy, ha pusztán rám gondolnak, vagy szóba kerülök, Marlene Dietrich jusson eszükbe. – És basszátok meg ti is, mind! Egytől-egyig, a kurva életbe! Most már szedjétek össze magatokat, az istenit! Egy hét a premierig, és az egy dolog, hogy lejáratjátok magatokat, meg az egyetemet, de engem is lejárattok, és azt aztán kibaszottul nem fogom hagyni! Ha így folytatjátok, lefújom az egészet, és hosszú évtizedek után ez lesz az első olyan év, melynek során nem lépnek fel az elsőévesek! Mit képzeltek, kik vagytok ti? Robert de Niro és Meryl Streep copycatek? Hát, nem, basszátok meg. Szánalmas kis senkik vagytok! Beképzelt kis szarok! – hirtelen hallgatott el, és újra felém fordult. Már nem hadonászott többé, már nem üvöltött, már csak lesajnáló pillantással meredt rám. - Mondj valamit, Marlena... – úgy éreztem, ha megszólalnék, ha bármit is mondanék, elcsuklana a hangom, és csak még jobban megaláznám magamat. - Úgyis olyan nagy a pofád, te beképzelt majom. Gyerünk már, baszd meg! Üvölts! Üvöltened kellene! – nem, mintha nem üvöltöttem volna végig az elmúlt két órát, és huszonhárom percet. – De, ha már a szerepedet sem tudod eljátszani, hogy várhatnám el, hogy most üvölts, vagy táncolj, hogy cigánykerekezz, hogy megtanulj repülni, vagy vízen járni? Szánalmas vagy, Marlena. Szánalmas! – harsányan kiabált rám.
Aztán, még mielőtt lefújhatta volna a fellépést, vagy megbuktathatott volna, vagy feladtam volna, és magamtól iratkozom ki, ők rúgtak ki engem – miután fogtam azt a széket a díszletből, és nemes egyszerűséggel hozzávágtam a nézőtérről üvöltöző James Kiplinghez.

Nem volt mit tenni, James Kipling elültette a bogarat a fülemben, és be kellett látnom, el kellett fogadnom, hogy semmi keresnivalóm sincs a színészi pályán, a színház csillogóan hívogató világában. De voltak más dolgok, amikben tehetségesnek bizonyultam. Például egészen jól éneklek és táncolok.
Sok volt a pezsgő, és volt egy kis fű, meg kokain, és a zene olyan hangosan szólt, hogy nem is hallottam, hogy a világom darabjaira hullik, és összeomlik.
Ez a baj a hangos zenével – nem hallod, ha összetörik valami; mondjuk, egy szív.

A recept egyszerű: fogj egy lányt, sminkeld ki, hogy szép legyen, öltöztesd fel falatnyi ruhába, önts rá glittert, adj rá egy tollas fejdíszt, egy boát – akár élőt! -, meg necc harisnyát és magas sarkút, és tégy alá egy színpadot – ahonnan amúgy majd úgyis a nézőtér fölé emelkedik egy artista karikán -, de addig is táncol, és énekel – végig énekel, úgy énekel, mintha boldog lenne, mintha tényleg, komolyan élvezné.
Királynő vagyok egy ragyogó, hazug világban.
Silver Starlet.
Queen of Saigon.
Az életem egy egészen kicsit sem mentes a kliséktől: a lány, akit kirúgtak az iskolából, a lány, aki krupiéként kezdte, aztán, amikor újra elutasították – ezúttal a Cirque du Soleil vezetősége -, más színpad után nézett, a lány, aki a las vegasi alvilág ifjú, szép virága lett. Csak egy lány, akinek nem volt elég nagy a világ. Egy lány, aki rettegett a szürke, monoton hétköznapoktól.
Egy nő lett ebből a lányból, aki abból él, amiből tud: osztok, és italokat viszek ki nap közben, éjszaka pedig a tánclokálok és mulatók dekadens, sötét világában forgolódok – rúdon, karikán, selymen. Az alvilág leghírhedtebb szórakozóhelyének, legünnepeltebb csillaga lettem.

Mégsem ismerik a nevemet.
Titok e világ – és titok vagyok én is.
Megfejthetetlen.
Kiismerhetetlen.

Kicseng a telefon.
- Mi lesz a fizetésemmel, Patrick? Van fogalmad róla, hogy mekkora kockázatot vállaltam azzal, hogy úgy osztottam neked? Kérem a részemet - nevet.
- Úgy csinálsz, mintha nem lenne kifizetődőbb nekem dolgozni, mint a Planetben krupiéként szórakozni a lapokkal.
- Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy a sittre kerülhettem volna, ha ez kiderül.
- Ne reagáld túl - csattan az öngyújtó a vonal túlfelén, nagy levegőt vesz.
- Kérem a pénzemet - ellököm magamat a faltól, és én is a cigibe szívok - piros Marlboro.
- Elfelejtesz valamit, kis szívem. Pedig megmondtam, baszd meg. Megmondtam. Ki foglak baszni a Venusból, ha így folytatod, aztán mehetsz, amerre látsz. Azt hiszed, hogy vagy valaki? Azt hiszed, hogy csak azért, mert a faszik tízeseket gyűrnek a bugyidba...
- Az én bugyim csak ötveneseket fogad el.
- ... hogy jelentéktelen kis showkat viszel, énekelgetsz, meg riszálod a segged, hogy elvarázsolsz ezt-azt, hogy hülye trükkökkel szórakoztatod a népet, vagy valaki? Pontosan olyan hülye ribanc vagy, mint, amilyennek gondoltalak. De, tudod mit? Az enyém vagy, úgy teszel, ahogy mondom, oda mész, ahova mondom, akkor, amikor mondom - szinte látom magam előtt, ahogy mutogat, cigivel a kezében. És vigyorog. Olyan undorítóan, olyan tenyérbemászóan - úgy, mint akkor, amikor megtetszett.
- Nem vagyok a tulajdonod - újabb nevetés. James Kipling lesajnáló szavainak visszhangjaként csendül a vonal túlfelén.
- De igen, az vagy. Ahogy minden, és mindenki a Venusban. Ha nem találkozunk, akkor éjszaka a Planetben, ha nem fedezlek fel, ha nem hozlak ide, a birodalmamba, a világomba, akkor ugyanaz a kis senki lennél, mint előtte. De most legalább néha számítasz, néha több vagy, néha vagy valaki. NEKEM HÁLA! Ezt vésd jól az eszedbe, és soha ne felejtsd el! És ennek tudatában szopj le - hálával! Ha azt gondoltad, hogy csak azért, mert dugtunk egyszer-kétszer, majd az ujjaid köré csavarsz, és az lesz, amit te akarsz, akkor nagyobbat aligha tévedhettél volna, cicám.

(...)

Szép smink - vérvörösre festett ajkaim kétes mosolyra görbülnek, cicásra rajzolt szemeimben játékos fény szikrázik. Falatnyi, fekete body, frakkhoz hasonló blézer. Necc harisnya és - gyémántokkal kirakott - magas sarkú. Szőke tincseim decens kontyba fogva, fejemen cilinder, kezemben sétapálca. Klisék.
- Hölgyeim, és Uraim, mélyen tisztelt publikum! Had üdvözöljem önöket a Planet Hollywoodban! Roppantul izgalmas mutatványt hoztam ma önöknek. Először is, had mondjam el, hogy a főnököm nem akarta, hogy fellépjek itt ma este, de úgy döntöttem, hogy meglepem, meg különben sem akartam csalódást okozni önöknek – taps és ujjongás. – Arra gondoltam, hogy megviccelem Patricket, a már előbb említett főnökömet, és eltüntetem minden ingó vagyonát a Vegas külvárosában található villájából – nevetés. – De, persze, nem vagyok én nagyravágyó, nekem éppen elég fizetség az önök elismerése, tehát mindazt a pénzt, amit a holmik érnek, egy alapítványnak ajánlom fel – taps és ujjongás.


Hirtelen ötlettől vezérelve mentem Patrick villájába, és törtem be a haciendába, nem kisebb céllal, semmint, hogy elvegyem tőle azt, ami engem illet. Ha máshogy nem, hát ellopok elhozok egy-két cuccot, amikről tudom, hogy sokat érnek – festményeket, vázákat, mellszobrokat, és ezekhez rettentően hasonló csecsebecséket.
Aztán bekattant valami, és úgy döntöttem, hogy nekem nem elég ennyi: gyermeteg lelkesedéssel hasítottam fel egy - valószínűleg steak - késsel a festmények vásznát, borítottam fel a vázákat és szobrokat tartó talapzatokat, és néztem, ahogy ezernyi, éles darabra törnek. Szétvágtam az öltönyeit, az ingeit, a nadrágjait. A konyhában kiszórtam az összes porcelánt a szekrényekből, a hűtőből kivettem egy üveg pezsgőt, és azt iszogattam – a hűtő ajtaját persze nyitva hagytam; gonosz én. A függönyöket leszaggattam, a hálószobáját is szétszedtem – na, nem darabjaira, de eléggé pazar érzés volt toll viharban ugrálni az ágyon -, összefirkáltam a falakat alkoholos filccel – faszkallantyú, buzi, puhapöcs feliratokkal, meg cirádás faszokkal rajzoltam tele. A varázspálcámmal apró tüzeket gyújtottam, és egy-egy mozdulatomra nyíltak a szekrények, meg a vitrinek, és a holmik ezer felé repültek belőle.
Még a csilláron is lógtam, és hintáztam, addig, míg meg nem adta magát, és le nem szakadt.
Aztán megjelent Patrick.
- Mi a szar? – ez volt ő, miután kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett. Ekkor én éppen a nappali kandallójában lobogó tűzbe dobtam be az egyik Hugo Boss öltönyét.
- Meglepetés! – trilláztam, amikor meghallottam, hogy léptei egyre hangosabbak, majd egyszerűen elhalnak, nem sokkal mögöttem.
- Mi a faszt csinálsz, Marlena?
- Szórakozok – feleltem én, sanda mosollyal az ajkaimon. Ő pedig nem jutott szóhoz. – Tudod, hülye ötlet volt belerángatnod engem a bizniszbe, aztán nem kifizetni, pláne marhaság volt magától értetődőnek venned a jelenlétemet, és a szolgálataimat. Nem is értem, hogy gondoltad. Mit hittél, mi lesz majd? Hagyom, hogy hülyének nézz, és kihasználj? Hát, nem, baszd meg!
- Ki vagy rúgva – csak ennyit volt képes mondani. Én pedig kinevettem. – Nem vagy normális. Egy őrült ribanc vagy. Takarodj innen, de kurva gyorsan, amíg még finom vagyok, és úgy viselkedek, mint egy úriember, és a közös múltunkra való tekintettel nem hívom rád a zsarukat.
- Rendben – hanyag eleganciával rándítottam meg a vállamat, és kiittam a maradék pezsgőt az üvegből. – Elmegyek. De te itt maradsz – és ezzel elővettem a pálcámat. Hosszú-hosszú ideje már nem fogtam a kezemben, nem is értem, hogy egészen odáig hogy nem kapott lángra, hogy nem gyulladt fel türelmetlenül, és dühösen, amiért így elhanyagoltam, és afféle kellékként használtam a trükkjeimhez a színpadon.
Pedig többet és jobbat érdemelt volna – ahogyan én is.
De most... most megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Most megmutatjuk, hogy velünk nem érdemes baszakodni.
- Abrakadabra, Patrick – a pálca lendült, szép íveket írt le a levegőben, és a következő pillanatban Patrickből nem marad egyéb, csupán egy giccses köcsög – mint, ami amúgy mindig is volt -, és, amiként még most is tengeti a napjait, egy gazdag ficsúr otthonában, egy vitrinbe zárva csücsül, talán tudva, érezve, hogy milyen volt számomra évekig az ő rabjának lenni.


Élő egyenesben látjuk a villát az odabent elhelyezett kamerák révén. A házban rend uralkodik – látszólag. Ez is a trükk része. Aztán – varázsütésre! – minden holmi eltűnik. Tényleg. És egy szempillantás múlva - valósággal a semmiből - hullik alá a pénz. A színpadra, a nézőtérre, olyan sok, hogy gereblyézni lehet, olyan sok, amennyit még sem az előtt, sem azóta nem láttam.

Ez volt az utolsó mutatványom Vegasban, mert ezt követően Patrick emberi, hű kutyái a nyomomban loholnak, a nyakamba lihegnek, hajtóvadászatot indítottak ellenem, sőt, mi több! Elhintették a vegasi kékeknek, hogy a főnökük – az az ártatlan, szegény, szerencsétlen pára, aki a légynek sem ártana! – eltűnt, és valószínűleg közöm van hozzá. Azon sem csodálkoznék, ha a MACUSA sem repesett az én kis magánszámomat látva...

Kopogok egy sosem látott ajtón. Kurva hideg van, legalábbis Vegas után. Ismerős idegen nyit ajtót – aztán be is akarja vágni, de nekifeszülök a nyílászárónak.
- Ne már, Charlie! - mindig is utálta, ha így szólítom. Ő Charles - szigorúan. - Engedj be, baszd meg!
- Nem tudsz eleget fizetni.
- Tedd meg a tétjeidet! Mennyi az annyi?