Szorosabbra húztam magamon a kabátot, ami a talár felett egészen nehezen ment, tekintetem könyörgően pislogott Cho felé, aki persze erre fittyet sem hányt vastag bundájában. A karácsonyi bál csillogó színes~szagos felhajtása szemetgyönyörködtető volt, és hatalmas ünnepséget kerítettek köré, mint otthon a Sapporo Yuki-matsuri, bár talán akkora nincs… Most azonban az udvaron sétálgattam a murmánc mögött, hiszen legyek bármilyen elfoglalt, az esti sétáját még se hagyhattuk ki! Korábban már elhelyeztem édesapám adományos borítékját az erre kihelyezett dobozban, és bár egy kicsit féltem, hogy egyszercsak felbukkan, sajnos igen szoros volt a beosztása. Karácsony volt, természetesen örültem volna, ha a családom, vagy annak bármely tagja itt lenne, és együtt ünnepelhetnénk, azonban még most is jól élt emlékeimben, miért csupán egyszer kísérhettem el egy rendezvényre. Jelenléte mindig feszültséggel töltött el, hogy megfelelően viselkedjek, hogy büszke lehessen rám, azonban a legtöbb esetben éppen így hibáztam. Már mind a ketten jól tudtuk, nem nekem való a rivaldafény, inkább csendesen és szorgalmasan dolgozom, kimondatlan megállapodásunk szerint. Gondolataim kissé elkalandoztak, így a következő pillanatban már csak arra lettem figyelmes, hogy Cho teljes erejéből száguld valami, vagy az alakjukból kivéve inkább valakik felé. Kicsit úgy éreztem, mintha a Roxfortba érkezésem óta kicsit kifordult volna magából, és arra hajtana, minél előbb valami olyan galibát okozzon, ami miatt repülhetünk is vissza Japánba. Meg kell vallani, a murmáncok igazán intelligens lények, könnyen taníthatóak, és azt hiszem, valahol a szívük mélyén hálásak a gondoskodásért, de rafináltak és bosszúállóak, mint a legtöbb macskaféle. Mélyet sóhajtottam, úgy követtem a kis gazfickót, aki időközben egy ismerős lány lábánál hízelgett, mint akit ki kell menteni egy szörnyűséges gazda kezei közül. Áruló! - Jó estét, Miss Accipiter! - Köszöntem oda messzebbről, bár mindenbizonnyal már Cho megjelenéséből tudta, ki is vagyok. - És Mr… Accipiter? - Kérdeztem rá, hiszen sok szülő jött ma este el, és majdhogynem büszkeséget éreztem, hogy ezúttal sikerült megjegyeznem, sőt egyenesen kitalálnom a neveket! - Sayuri Mizuno vagyok, a Legendás lények gondozására oktatom a diákokat. - Nyújtottam kezem, bár már majdnem meghajoltam felé. Bármennyit fejlődik az ember, nehéz a megszokott kis dolgokat teljesen elhagyni.
- Nem szabadulsz. Makacs vagyok. - vigyorogtam a szemforgatására. Fura jószág volt a mi kapcsolatunk. Talán ő volt az egyetlen ember, akinek mindenfélét elmondhattam. Akinél meghúztam magam rosszabb időkben. Ezért valahol hálás voltam neki, még ha meg is mondta, hogy ne várjak tőle túl sokat. Nem is vártam. Ennek ellenére egy kanapé, és egy tál étel több volt, mint amit másoktól remélhettem. Ezen kívül nem voltak illúzióim. A Roxfort nem fog örökké tartani. Ha innen is kidobnak végül, akkor már csak az utca marad. Ki tudja mi lesz akkor. Talán társulhatnék Bertie-vel komolyabban a drogüzletben, vagy tudja a fene, hogy miből fogok élni. Egyetem? Ja. Egy másik életben. Régen álmodoztam róla, de az utcai hajléktalan lét kijózanító hatású. Véget vet a kislányos tündérmeséknek. Visszakérdezhetnék, hogy "honnan veszed, hogy elbasznád?" de semmi jogom beleszólni, hogy mit csinál. Vagy mit próbál, és mit nem. Talán meg is próbálta már, csak nem jött be. Van ez így. De most egész jól elvagyunk. Ő is, én is. Megkönnyebbülök, amikor színes benti forgatag helyett Bertie-vel kint egy padon találom magam végre. Mennyivel jobb is ez a friss levegő. - Kösz. - egy kis kajla mosollyal vettem el a cigit, és szívtam bele. Ezért is kedveltem Bertiet. Nem papolt nekem tüdőrákról, mint Avery. Pedig ő is láncdohányos volt. Mellesleg a cigi messze nem a legrosszabb méreg. Érdeklődve figyelem, ahogy Bertie előveszi az árut. Éppen válaszolnék neki a madaras és hétvégés kérdéseire, amikor a szemem sarkából meglátok egy jelleletesen lobogó farkat, ahogy villámgyorsan közelit felém. Abban a másodpercben pánikszerűen oltom el a fél szál cigimet, és dugom zsebre, valamit söpröm be egy reflex mozdulattal Bertie összes cuccát válogatás nélkül a táskámba, egy kisebb olasz káromkodással egybekötve. Kitépem a füves zacskót is a kezéből, és azt is eltüntetem a táskámba. A pánikszerű reakciómból, ahogy mindezt másodpercek alatt hajtom végre, Bertie sejtheti, hogy valami nem tervezett gebasz van. Mire megérzem a lábamnál a murmánc hízelgését már mindent elnyelt a táskám. Veszek egy mély levegőt, és felemelem a lábamtól a macskaszerű állatot. - Szia Cho! Hol hagytad a lüke gazdád? Áhh.. nem elég messze. Már hallom is.- veszem az ölembe, és jobb kezemmel a füle mögött és a nyakánál kezdem cirógatni, miközben ballal az egyik zsebemből egy kis muskátdió kerül elő. Na nem sok. Szerintem olyan hatással van rá, mint a macskamenta a macskákra. Kicsit betép tőle... imádja, máris ráveti magát a bal kezemre. Elég szórakoztató kis dög, a gazdájával ellentétben. - Tanárnő. - biccentek az ideérő nő felé. Aztán kis híján felröhögök. Mr. Accipiter? Ez komoly... most ő Bertie-t nézte az én...? Ha lenne humorérzékem akkor minden bizonnyal fetrengnék a röhögéstől. Oké, ha az életkort nézzük, vagy az idegesítő természetünket, akár még igaza is lehetne, és rokonok is lehetnénk. Hála Merlinnek ez nincs így. - A tanárnő új még itt. Fogalma sincs senkiről és semmiről.- fordulok Bertie felé egy kis fejingatással, végre valami magyarázatfélével. Ez a nő tényleg egy katasztrófa. Rosszabb, mint Rennes. A bájital tanárnőnek legalább megrögzött szokásai vannak, de ennek láthatóan a murmánca szeszélyei diktálnak, ami kedvezőtlen rám, és a simlis ügyeimre nézve. Ugyanakkor meghagyom Bertie-nek hogy helyreigazítsa a dolgot, és bemutatkozzon. Már ha akar, és nem játszik rá az apafigurára. - Tanárnő, azt hiszem én most elviszem Chot sétálni, és játszani. Jól lefárasztom, ígérem. Maga addig visszamehet ismerkedni a társasággal a bálba, én meg később visszaszolgáltatom Őt. - mutatok a murmáncra, feltűnően lelkesen ajánlkozva. - Mehetünk játszani?- pislogok a legártatlanabb módon hol egyik, hol másik felnőttre.
„Néha az a helyes cselekvés, ha valami rosszat teszünk.”
- Makacs? Komolyan? Eddig észre sem vettem - vágtam egy fintort. Mikor először találkoztunk, éppen ezt a tulajdonságát vettem észre először... és persze azt, hogy probléma nélkül visszapofázik egy felnőttnek. Nem is akárhogyan... Nem most adtam először cigit Gina kezébe és valószínűleg nem is utoljára. Nem éreztem miatta bűntudatot és nem csináltam belőle ügyet, hogy dohányzik. Amíg nem akarta belőni magát valamelyik roxforti lánymosdóban, nem gondoltam, hogy osztanom kéne neki az észt. Akkor sem sok jogom lett volna, de ugyan ki mondhatta volna meg neki nálam hitelesebben, hogy "figyelj, kislány, a kábszi szar"? Különben nem aggódtam emiatt, Ginának több esze volt, mint a kastélyban összegyűlt összes embernek egyszerre. Nem fog drogozni, ennél több sütnivalója és életösztöne volt, legalábbis én őszintén hittem ebben. Örültem volna, ha csak kicsit is többre viszi végül, mint én. Nem volt közünk egymáshoz, nem az én érdemem lett volna, csak mégis boldogsággal töltött volna el, ha kicsit is magasabbra mászik ebből a lehetetlen élethelyzetből, mint nekem sikerült. Hegyibeszédet persze nem akartam neki tartani arról, hogy mit kezdjen az életével. Hülyén jött volna ki éppen tőlem, akinek a karrierútja csúcsa egy varázsviccbolt volt, ahonnan kitúrta a legjobb haverja. Letüdőztem a füstöt, vártam Gina válaszát, mert őszintén érdekelt hogyan halad a projektjével - lelkesnek tűnt, ritkán láttam ennyire motiváltnak -, amikor hirtelen elnyomta a cigicsikket és minden árumat eltüntette a táskájában. - Hé! - ellenkeztem azonnal, szinte már megszokásból, hiszen elégszer kiraboltak már ahhoz, hogy ettől a mozdulatsortól ösztönösen felháborodjak, még ha nem is volt rá valós okom. Aztán megláttam a macskaszerű lényt, ami felénk futott. Hát nem olyan volt, mint Kormi és Cirmi, persze az én macskáim kimerítették az ocsmány és a gonosz fogalmát. Ez a lény nem tűnt ártó szándékúnak és annyira még nem téptem szét az agyamat, hogy azt feltételezzem, Gina miatta tette el az árut. Amint meghallottam az ismeretlen női hangot, azonnal megértettem Gina rémületét. A picsába, itt már egy gyors üzletet sem lehet lebonyolítani? Egy fiatal, ázsiai nő jelent meg az udvaron, gyanútlanul, mintha egy teljesen átlagos beszélgetésbe csöppent volna bele. Már éppen készültem valami hihető hazugságot kitalálni arra az esetre, ha rákérdezne, mit is csinálunk itt egészen pontosan Ginával - Merlinkém, mint diákkoromban, amikor próbáltam kimagyarázni magam -, amikor a nő megtette ezt helyettem is. Kis híján hangosan felnevettem a Mr. Accipiter megnevezés hallatán. Én, mit Gina apja? Ez viccnek is szar volt, de ő látszólag nagyon is komolyan gondolta. Széles vigyorral Ginára pillantottam, kíváncsi voltam a döbbent és talán felháborodott arcára. Átfutott az agyamon, hogy belemegyek a játékba és úgy teszek, mintha én lennék Gina apja, de végül egyetlen okból nem tettem. Nem a lebukás veszélye rémisztett meg, ugyan mégis mi történt volna? Csak egy vállvonással és annyival elintéztem volna, hogy rossz viccnek szántam. Egyszerűen csak nem akartam megsérteni Mr. Accipiter emlékét. Nem tudtam sokat Gina apjáról, nem beszélt nekem ilyesmiről, legfeljebb elejtett félmondatokat, de biztos voltam benne, hogy az apja különb ember lehetett nálam. Nem szerettem volna megbántani Ginát, ezzel tényleg nem. - Nem, Merlinre, dehogyis. Ez a kis démon itt nem az enyém - mutattam Ginára. - Bertie Ollivander. Kezet ráztam a nővel és közben próbáltam memorizálni a nevét. Jó voltam apró információk elraktározásában, mint a nevek, dátumok, számok, miegyéb, de eddig nem sok japán - az volt egyáltalán? Nem értettem én ehhez - nevet kellett megjegyeznem. Utáltam a Gilbertet, ha tehettem, sosem úgy mutatkoztam be. A családunkban minden férfi G-vel kezdődő keresztnevet kapott, apám velem sem tett kivételt, de ettől még nem éreztem úgy, hogy bármi közöm lenne az Ollivander csürhéhez. Nem keresztelhettem át magam például Harry Potterre, bármilyen szép is lett volna, így beértem ennyi elutasítással. Mindenki egyszerűen csak Bertie-ként ismert. - Legendás lények gondozása? Hű, imádtam diákként! - Fel sem vettem a tantárgyat a golymókok iránti csillapíthatatlan gyűlöletem miatt, de ezt neki nem kellett tudnia. - Én meg öhm... bájitaltan különórákat adok Ginának. Szinte kollégák vagyunk, hát nem izgalmas? Ha megjelent a bálon olyan ember, aki nálam kevésbé emlékeztetett egy tanárra, akkor megeszem a csokornyakkendőmet. Magamhoz képest határozottan kicsíptem magam, de továbbra is éppen úgy néztem ki, mint egy szakadt díler a Zsebpiszok közből. Ki kellett volna dobnom a cigarettámat, viszont ez volt az utolsó és nem akartam, hogy kárba menjen. Ennyit az illemről. - Ó, nem nem, Gina, maradj csak még. A tanárnő biztos kíváncsi rá, mennyire imádod a bájitaltant - vetettem egy jelentőségteljes pillantást a vállán lógó táskára. Biztos lehetett benne, hogy két métert sem fog megtenni azzal az irdatlan mennyiségű áruval. Egyrészt nem szívesen adtam ki a kezemből lényegében minden bevételi forrásomat, mert az ott a táskájában nem kevés galleont ért és nekem minden pénzre szükségem volt. Másrészt pedig Ginát úgy penderítették volna ki az iskolából, ha azt megtalálják nála, hogy a lába nem éri a földet. És az lett volna a legkisebb gondja, hogy kirúgták, mert ennyi droggal biztosan bírósági ügybe is keveredett volna.
A nagyteremben egyre nagyobb tömeg verődik össze. Vidám beszélgetés morajlása tölti meg a hatalmas, díszes termet, családok, barátok és régi ismerősök derűs újratalálkozásának zajai. Az apró diákcsínyektől és néhány felnőttől eltekintve, akik túl sokszor néztek a poharuk aljára, a bál problémamentesen kezdődik. Alig fél órával a bál hivatalos kezdetét követően Maurice Briggs, a mágiaügyi miniszter fellibben az emelvényre, ahol McGalagony igazgatóasszony szokta köszönteni diákjait az évnyitó ünnepségen. Beszéde apró kártyára írva pihen a kezében, de nincs rá szüksége, megtanult minden szót, minden drámaian kitartott szünetet, tudja mikor kell mosolyognia és mikor kell komoly arccal fordulnia hallgatóságához. Tökéletes beszédet írtak neki, mint mindig. Végigjártatja tekintetét az összegyűlteken, ismerős és ismeretlen arcokon, támogatókon és ellenfeleken. - Kedves Bálozók! Úgy vélem, megüthetem ezt a személyes hangot, hiszen a karácsony a család és a szeretet ünnepe, s ma mind egyetlen nagy, boldog családként gyűltünk itt össze - kezd bele beszédébe, mágikusan felerősített hangja eljut a nagyterem legtávolabbi pontjába is. - Nosztalgiával tölt el, hogy ennyi év után ismét itt állhatok szeretett iskolámban, amelyhez annyi gyönyörű emlék kötődik. Bizonyára Önöket is melegséggel tölti el, ha az ebben a teremben, barátaik társaságában elköltött reggelikre gondolnak, a könyvtárban tanulással töltött órákra, ha felidézik milyen volt a befagyott roxforti tavon korcsolyázni, a kviddicspályán izzadni a legnagyobb nyári melegben is és számolni a napokat, a perceket, hogy végre tanítási szünet legyen, majd amikor elérkezik a várva várt szabadság, végül inkább azért számolunk vissza, hogy újból itt lehessünk, a Roxfort óvó falai között. A Roxfort nem csupán egy iskola. A Roxfort mindannyiunk otthona, diáktársaink és tanáraink a családunk. Roxfortosnak lenni egy érték, egy olyan érték, amit meg kell őriznünk, magunkhoz kell ölelnünk és vigyáznunk rá, hogy tovább adhassuk a jövő nemzedékei számára is. Azonban ahhoz, hogy tovább adhassuk gyermekeinknek mindazt, amit mi kaptunk ettől a csodálatos intézménytől, összefogásra van szükségünk. Az iskola épülete ősöreg, és bár jól viselte az évszázadok múlását, most mégis felújításra, modernizálásra szorul. Nem maradhatunk el a világ többi varázslóiskolájától, tartanunk kell velük a lépést. Ugyan a Roxfort átesett egy renováláson Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és csatlósai ostroma után - és most mindannyian gondoljunk azokra a fiatalokra, akik nem lehetnek ma itt velünk, mert szeretett Roxfortjukat védve az életüket adták -, most újból össze kell fognunk és tennünk az iskoláért. Tegyünk azért, hogy gyermekeink a legjobb körülmények között tanulhassanak, mert ők jelentik számunkra a jövőt. A mágiaügyi miniszter negyed órán keresztül szónokol, családról, oktatásról és értékek fontosságáról, illetve az azokat lerombolni kívánó erőkről, akik mindenhol jelen vannak, és bár nem viselnek Sötét Jegyet a karjukon, céljaik mégis ugyanazok. A beszédet vastaps zárja, noha senki sem tudja, hányan csapják őszinte lelkesedéssel össze a tenyerüket. A szónoklatot követően a bál hivatalosan is elkezdődik, felhangosítják a zenét, házimanók hada újratölti az asztalokra helyezett tálakat és italos poharakat. Eközben az udvaron nagy pelyhekben szállingózni kezd a hó, megül a fákon és a kint tartózkodó társaság ruháin. Éjszakára sarkköri lehűlést jósolnak, egyelőre inkább karácsonyi hangulatot kölcsönöz a tájnak a friss hó.
Úgy vettem észre, Cho tudja, kinél kell hízelegnie. Meg se lepődtem, hogy Ginánál akadt némi csemege számára, azt hiszem az orra húzta ide. Jó, azért nem feltételeztem, hogy bárkitől elfogadná a finom falatokat, bizonyosan volt benne büszkeség, és a kiváló érzékei miatt általában bíztam az ítéletében, hogy ki rendes, vagy épp kevésbé rendes ember. Egyetlen kivételt se tudtam volna mondani, ami szerint valaha tévedett volna, bár az is igaz, élete nagy részét a birtokon töltötte, kire gyanakodhatott volna? Nem értettem, miért kell kihangsúlyozni, hogy semmiről sincs fogalmam sincs, lévén ez nem fedte a valóságot! Igen sok dolgot tudtam, nem véletlen voltam oktató, bár ezt néha cáfolni igyekeztek egyes tények, de attól még így volt. Az idegen kultúra okozott némi fennakadást, de azt hittem, viszonylag jól vettem az akadályokat, hiszen senki sem szólt, hogy valamit rosszul csinálnék. Talán meg kellett volna várnom, hogy a férfi mutatkozzon be először? Nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna ilyesféle illemszabályról, ez persze nem jelentette, hogy nem létezhet. - Ó! Sajnálom, Mr. Ollivander, olyan meghitten üldögéltek, hogy az estély miatt automatikusan is azt feltételeztem. Mélységesen sajnálom! - Majdnem megint meghajoltam, de félúton megálljt parancsoltam a mozdulatnak, és inkább csak megigazítottam a sálamat. - Nyugodtan szólítson Sayurinak, tudom, hogy az idegen nevek néha furcsán hangzanak, és nehéz kiejteni őket. Nekem viszonylag szerencsém volt, nálunk eleve kiskortól kezdve kell angolt is tanulni, ráadásul mindig is volt nyelvérzékem, így nem most kellett belerázódnom. Az se elhanyagolható, hogy egy évig cserediákként ezen iskola padjait koptattam, épp ezért nem hatott az újdonság varázsával minden. Ugyanakkor az életem szinte teljes egészében egészen más dolgokat vártak el tőlem, és másképpen kellett viselkednem, és azt nem hiszem, hogy valaha is felül tudja írni majd Anglia varázsa. - Ennek igazán örülök, én is mindig rajongtam érte! Sokan nem látják értelmét, szerintem azonban jobb, ha a diákok tisztában vannak vele, milyen csodás lények vesznek minket körül! - Válaszoltam lelkesen, szinte kislányos csillogással a szemeimben, minden bizonnyal sejtelme sincs, mennyire szeretem a témát. - Úh, az nagyon izgalmas lehet! Találkozott már Rennes professzor asszonnyal? Biztosan rengeteg közös témájuk lenne, ő is különösen ért a szakmájához, és sokat publikált már róla! - Ha Ginát tanítja, biztos mesélt már róla a lány, sőt, Mr. Ollivander talán olvasott is tőle. - A gyógynövényeket én magam is szeretem, de itt sok minden más, mint otthon, a mák például ritkaságnak számít, mert tiltott ópiát, nálunk pedig szívesen használják sok főzethez. Mondjuk az én bájitaltan tanárom úgy is nézett ki, mint egy ópiumbarlang apró helytartója! - Nevettem el magam, majd zavartan elhallgattam. Nem szép dolog, hogy Sarada-senseit ilyen titulussal illettem, még ha nem is hallotta. Kicsit örültem, hogy nem én voltam az, aki maradásra kérte Ginát, féltem, hogy azt hiszi, nem szívesen engedem el vele a murmáncot. Ez persze nincs így, bár Cho szerintem javarészt kisétálta magát, biztosan örömmel játszott volna még, ez az este viszont másról szól. Szórakoznia kellene a többi diákkal, enni és inni, mint egy gyereknek, mert az volt, végtére is. - Persze, szívesen meghallgatom! - Bólintottam az ötletre. - Bár… tulajdonképpen miért kell külön órákat venned? Úgy hallottam, hogy előrébb tartasz a tananyagok nagy részével, mint az osztályod azt indokolná. - Billentettem kíváncsian oldalra fejem. Közben, mintha csak a karácsonyi hangulatot akarná hangsúlyozni, nagy pelyhekben havazni kezdett. Cho miatt nem aggódtam, nagyon vastag bundát növesztett a télre, és jó pár kilót felszedett, hogy át tudja vészelni az időszakot, ellenben Gina sose öltözött túl. - Talán egy melegebb helyen kellene folytatnunk a bájitaltanról való diskurzust, nehogy meghüljön, Miss Accipiter! - Pillantottam az épület felé, ahol a bál fényei szinte sugározták magukból a meleget.
Nem foglalkoztam Bertie tiltakozásával. Mindent eltüntettem a táskámba. Az hiányzott volna, hogy itt lebukjunk ennyi cuccal. Nem épp legális cuccal. Ami meg murmáncot, és hízelgését illeti, még mindig jobban kedveltem Chot, mint a gazdáját. Persze ez általános dolog volt. Többnyire minden álltatot jobban kedveltem, mint a gazdájukat. Még Bertie-nek is hangoztattam, hogy a macskái jobb fejek, mint ő. Pedig aztán Kormi és Cirmi kimerítették az aljas, gonosz dög fogalmát. Én mégis bírtam őket. Ki tudja mért. Persze Bertiet is bírtam a magam fura, és sajátos módján. Bár ezt azért neki nem vallottam volna be a világért sem. Hogy mért kellett hangsúlyozni, hogy a tanárnő senkiről semmit nem tud, meg úgy általánosságban sincs fogalma a dolgokról? Mert néha olyan naiv volt, hogy az már nekem fájt. Komolyan hittem, hogy Cho sokkal okosabb, de legalábbis talpraesettebb, mint a gazdája. Most sem volt másként. Ha lett volna humorérzékem biztos elnevettem volna magam a "meghitten üldögéltek" kifejezésre... Bertie és az én kapcsolatom minden volt, csak meghitt nem. És persze Bertie fel is világosítja a nőt, hogy nem az apám. Tulajdonképpen valahol hálás voltam neki ezért. Furcsa, és idegen lett volna "apu"-nak szólítani. Az apám egyébként is a lehető leg távolabb esett a Bertie féle alakoktól. Végletekig tisztességes ember volt. Még egy elvesztett pénzzel teli tárcát is szemrebbenés nélkül adott vissza a gazdájának. Bertie-vel és velem ellentétben. Vélhetőleg tiltotta volna a barátságunkat. De nem volt itt, hogy ezt megtegye. Azért a "kis démon" kifejezésre Bertie kap egy amolyan műcuki pillogást, murmánccal a kezemben, amivel a Zsebpiszok közben szoktuk megkopasztani az áldozatainkat. Ebben pillanatban mindennek tűntem, csak démoninak nem... vagy pont ettől voltam olyan démoni? A beszélgetés következő részétől viszont határozottan kezdett émelyegni a gyomrom. Hogy Bertie mekkora egy kamugép... Persze ezt eddig is tudtam. Nekem bezzeg azt mesélte, hogy annyira gyűlöli a golymókokat, hogy fel sem vette a legendás lények gondozását. Egyéb iránt persze, hogy hallott Bertie Rennesről. Tőlem legalábbis. Nagyon szívesen szapultam előtte a nőt. Hol azért, mert kitalált nekem valami ostoba büntetőmunkát, ami miatt későbbre kellett tolnunk a találkánkat, hol azért mert azzal mászott az agyamra, hogy az egyetemről, és a publikációiról regélt... na meg arról, hogy nekem is ösztöndíjat kéne pályáznom, mint neki az én koromban... idegtépő egy nő volt. Nem tudtam volna megmondani ki a rosszabb. Ő vagy Avery. A másik alany akit erőszertettel szidtam Bertienek. Bár azt nem tudtam, hogy Bertie olvasott-e tőle publikációt. - Ez mintha rád illene. - csaptam le bájitaltan tanár és az ópiumbarlang helytartója kifejezésekre, egy pimasz vigyorral Bertie-re nézve. Persze rögtön megkapom a visszavágást Bertie-től, amikor maradásra "kér". Azért kap egy röpke értetlen pillantást. Amolyan "Mit művelsz? Ezt el kéne tüntetni, onnan ahol a nő van..." jelentéssel. Az hiányzott még, hogy megtalálja ezt a sok drogot nálam. Életem legnagyobb slamasztikájában lettem volna. Ebben biztos voltam. Bertie-vel egymás melletti cellára lett volna írva a nevünk az Azkabanban. Jó pár évre. A súlyosbodó klausztrofóbiám figyelembe véve pedig ehhez nem fűlött a fogam. Mire észbe kaptam már havazott, - mért is ne...- és azt magyaráztam, hogy mért kell nekem Bertie a különórákhoz. - Tudja tanárnő pont ezért. Mármint Bertie segít nekem felkészülni az év végi RBF vizsgákra, ha minden jól megy. Ugye Bertie? Szerinted is jól haladok a felkészüléssel?- szőttem tovább a Bertie által kitalált hazugságot egy szemrebbenés nélkül, ráadásul ez egy tökéletesen hihető magyarázat volt, bár még nem volt alkalmam mesélni Bertie-nek az ambiciózus tervről, hogy év végén RBF-eket teszek. De biztos voltam, hogy helyeslően bólogat majd, és később kikérdez erről is a madarak mellett. Olyan ösztönösen és zsigerből jött már ez kettőnknek, hogy fel sem tűnt, ha átvertünk másokat. Igaz szerencsénk is volt, hogy pont Mizuno tanárnő jött erre. Bárki mást a kastélyból nem lett volna ilyen könnyű megvezetni. Kb. senki sem hitte volna el egyetlen szavunkat sem odabent. - Különben sem untatnám a tanárnőt. Bertie mért nem mesélsz inkább te a farkasölőfű főzetedről. Szerintem az is megérne egy publikációt.- kíváncsi voltam milyen képet vág erre Bertie. Nem osztotta meg velem min dolgozik, de egyszer a pulton felejtett egy gyűrött összefirkált cetlit. Nem volt nehéz kitalálni mi az. Ezért is javasoltam neki a bájitalboltot. Egyébként pedig, ha sikerrel jár, akár tényleg publikálhatná azt a főzetet. Nagy sikert arathatna vele. Talán helyre hozhatná az életét. Nem azt az egérlyukat érdemelte. - Jobb szeretek kint lenni az állataimmal, mint odabent azokkal. - fintorodom el a javaslatra, hogy menjünk be. Persze, hogy aztán rögtön Rennesbe, vagy ne adj isten Lestrange-be fussunk bele, akik még meg is találnák cuccot, mert nem veszik be a hantánkat Bertie-vel... neeeem. Azt nem. Egyébként ez még csak nem is volt hazugság. Tényleg jobb szerettem itt lenni, mint ott. A hideg ellenére is. Komolyan nem értettem a nő folytonos aggályait a megfázásomat illetőleg. Igaz nem volt egy rendes kabátom... de hé... kit érdekel. Megtanultam alkalmazkodni a szar körülményezzek is. Még ha épp nem is erről árulkodott, hogy összébb húztam magamon a vékony talárt, és Cho vastag, puha bundájával próbáltam melegen tartani magam...
„Néha az a helyes cselekvés, ha valami rosszat teszünk.”
Nem voltam benne biztos, hogy a meghitt a legszerencsésebb kifejezés a Ginával való üzletünkre, de ha a nő annak látta, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Azért a feltételezés, hogy Gina a gyerekem lenne, elég sértő volt szegény kölyökre nézve, még akkor is, ha jelenleg én álltam a legközelebb az életében egy apafigurához, ami már önmagában elég siralmas volt. Ami pedig ennél is siralmasabb az az, hogy talán a kastélyban tényleg ott volt valahol a valódi lányom, aki kénytelen volt az apjának nevezni - legalábbis a vérségi kapcsolatot illetően, Merlinnek hála nem szeretett volna apunak vagy tököm tudja minek szólítani. Nem akartam Alinára gondolni, így is nagyon frusztrált ez a bál és jelenleg elképzelni sem tudtam, mit tennék, ha összefutnék vele a folyosón. Vagy hogy ő mit tenne. Bizonyára nem akart a barátainak vagy az esetleges udvarlójának mutogatni, amit teljes mértékben megértettem. Nem akartam őt kínos helyzetbe hozni, márpedig egy váratlan találkozás ezen a rohadt bálon határozottan azt eredményezte volna. - Ugyan, valójában szívet melengető ezt hallani. Ugye, Gina? - Neki biztosan nem volt az, nyilván nem vágyott rá, hogy engem nézzenek az apjának, sértő volt általánosságban a szülőkre nézve. Az én apám sem volt egy főnyeremény, de a közös golymókszarlapátolás mégiscsak elfogadhatóbb program volt, mint füves cigit árultatni egy tizennégy évessel vagy végignézetni vele, hogy a se kép, se hang állapotig lövöd magad valami jó kemény cuccal a közös vacsora után. Meghitt, tényleg. Elismerem, utóbbit azért olyan gyakran nem látta Gina, de előfordult már, hogy kerülgetnie kellett a lakásban, mert a konyhapadlóról sem tudtam felkelni és nem sokat érzékeltem a külvilágból. - Ígérem, én majd megpróbálom jól kiejteni. Csodaszép név, van valamilyen jelentése is? És hogyhogy éppen itt tanít a Roxfortban, mi vonzotta ebbe a csúnya esős országba? Tipikus Bertie Ollivander. Ha nő került a képbe, azonnal túl kedves, túl simulékony lettem, Gina valószínűleg ilyenkor akart lehányni. Érthető. A tanárnő olyan lelkesedéssel csapott le a hazugságomra, hogy őszintén megsajnáltam. Ha tudta volna, hogy megszállottan gyűlöltem a golymókokat, vajon akkor is ilyen vidáman csevegett volna velem? Persze ezt az apró tényt nem terveztem közölni vele, alapvetően kevés emberrel osztottam meg, mert mindenki teljesen hülyének nézett miatta. Mindenki imádta a golymókokat, cukik voltak, puhák, ártalmatlanok. Látszott, hogy nekik nem kellett minden tanítási szünetben hajnalban kelni, hogy kilapátolják alóluk a szart és megetessék őket. És engem meg is haraptak nem egyszer, hol aranyosak azok a dögök? - Teljes mértékben egyetértek. Az állatok szeretete és ismerete éppen olyan fontos az oktatásban, mint az átváltoztatástan vagy a bűbájtan - bólogattam helyeslően. Egyformán gyűlöltem mindegyik tantárgyat, még a bájitaltant is, hiába voltam jó benne. Piton gyűlölt, Lumpsluck levegőnek nézett, még a nevemet is képtelen volt megjegyezni, ugyan mit szerettem volna az óráikon? - Személyesen még nem volt szerencsénk egymáshoz, de természetesen rajongom a publikációiért, hihetetlen a munkássága! Lófaszt nem olvastam attól a nőtől, csak annyit tudtam róla, amennyit Gina mesélt. Nem költöttem szaklapokra, úgysem arról írtak benne, ami az én munkámhoz kellett, úgysem volt rá pénzem és úgyis túl hülyének tartottam magam ahhoz, hogy ilyeneket olvassak. Volt az életemben olyan időszak, amikor álmodoztam a továbbtanulásról, voltak ambícióim, de hamar megtanultam, hogy én ehhez kevés vagyok. Tett róla az élet, az ismerőseim és talán leginkább az egykori tanáraim. Küldtem egy gyilkos pillantást Gina felé a megjegyzésére, legszívesebben fejbe dobtam volna egy hógolyóval. Említettem már, hogy kiidegelt ez a gyerek? - Hát igen, az ópiátfélék nagyon veszélyesek, én magam sosem dolgoznék ilyesmivel, nem is bánom, hogy nem képezik a tananyag részét a Roxfortban - mondta az exheroinfüggő drogdíler. A szavaimnak mindössze annyi igazságtartalma volt, hogy az ópiátok veszélyesek, nálam jobban senki sem tudta, milyen könnyen tönkremehet tőle egy élet. Most valószínűleg nem ültem volna itt ezen a padon, menekülve a családom elől, ha közel húsz évvel ezelőtt több eszem lett volna. Aztán ki tudja... Talán az életem mindig ebbe az irányba tartott, talán soha nem is volt más út számomra, csak lefelé. - Igen, így van, én segítek Ginának. Csodálatosan halad a felkészüléssel, szerintem ideje lenne kitalálni egy K feletti osztályzatot a Gina-féle diákoknak - nyomtam el a cigarettacsikket a padon, amit aztán behajítottam egy közeli szemetesbe. Gina egyszer sem említette, hogy előrehozott vizsgákat szeretne tenni, de nem lepődtem meg rajta különösebben. Mindig előrébb járt az évfolyamánál, tudtam, hiszen ő maga panaszkodott róla folyton, mennyire unalmasnak találja a tanórákat. Ijesztően okos gyerek volt és megrémített a gondolat, hogy talán nem fogja többre vinni nálam. Ő azon kevesek közé tartozott, akik tényleg valami maradandót alkothattak volna, mégis kilátástalan volt a jövője. És miért? Mert elveszítette a családját és rajtam kívül a kutya sem törődött vele. Én nem adhattam neki semmit egy tál ételen és egy megágyazott kanapén kívül, ahol aludhatott a híd alatti kartondoboz helyett... - Hogy... hogy tessék? - Nem volt szokásom zavarba jönni. Soha. Vidáman vagy mély közönnyel fogadtam mindent, a legkínosabb helyzetet is, most azonban Ginának sikerült elérnie, hogy kellemetlenül érezzem magam. Tényleg egy továbbfejlesztett farkasölőfű-főzeten dolgoztam Eddie Harvey-val, de nem véletlenül nem meséltem róla Ginának. Tulajdonképpen szégyelltem magam a hiú ábrándjaim miatt, ennyi év után már nem kellett volna ilyesmiről álmodoznom. Hogy én valami nagyot alkossak? A feltételezés is nevetséges, néha azt sem értettem, hogy volt pofám belevágni ebbe a projektbe. Már megint túl sokat hittem magamról, aminek mindig meglett a következménye és az sosem volt jó. - Dehogy érne meg, nem, az csak egy ostoba semmiség. Gina már megint túloz, ne is foglalkozzon vele. Néztem a szállingózó hópelyheket. Nem szerettem a telet, a hideget, a beázott tornacipőmet, mert nem volt normális téli cipőm, amiben nem fagytam volna halálra az utcán. Nem ellenkeztem, mikor Sayuri felvetette, hogy inkább vonuljunk vissza a hideg udvarról. - Igaza van a tanárnőnek, még a végén megfázol, Gina. Azt a táskát meg add ide, ne cipelj ilyen nehéz dolgokat, mert gerincferdülésed lesz. - Pont nem izgatott Gina gerincének az állapota, volt ennél komolyabb problémája is. Például az, hogy magánál cipelt egy csomó drogot az egyik tanára orra előtt. Nekem pedig az volt a problémám, hogy Gina éppen készült lelépni nem kevés áruval, amit én határozottan magamnál akartam tartani. A táska után nyúltam, mikor elindultunk befelé a sokkal melegebb földszinti iskolafolyosóra, és nagyon reméltem, hogy Gina nem akar ellenkezni. A folyosóra érve meghallottam a nagyteremből kiszűrődő hangokat. Briggs éppen beszédet mondott. Kurvára nem érdekelt a mágiaügyi miniszter, felőlem itt helyben merényletet is végrehajthattak volna ellene.
