A nagyterem mennyezetéről aláhulló, megbűvölt hópelyheket aprócska, lebegő mécsesek serege világítja meg. A fény tükröződik a fal mellé tolt, hosszú asztalokon álló pezsgős és boros poharakon, a díszes tányérokon és ezüst étkészleteken. A fenyőágakkal és cukorpálcákkal hímzett terítőt még nem szennyezi ételfolt, noha az asztalok roskadásig tele vannak étellel - hideg előételek, picike szendvicsek, gondosan feltálalt húsok, köretek és desszertek várják a bálozókat. A nagyterem hétköznapokon tanároknak fenntartott részén most színpad áll, egyelőre még üresen. A halk karácsonyi dalok és keringőre invitáló zene mintha a középen felállított karácsonyfa díszeiből szólna. Talán tényleg azok énekelnek. Délután öt óra van, a diáksereg, a tanárok és a felnőtt vendégek egyre nagyobb létszámban szállingóznak be a karácsonyi hangulatú terembe. A kíváncsi szemlélődő egymásba karoló párokat és beszélgető baráti társaságokat láthat mindenhol, a legcsinosabb ruhájukban. Dísztalárok, nagyestélyik és öltönyök folynak egybe a kavalkádban, a megszokott sötét színek közé az ünnephez illő piros, zöld és fehér is gyakran vegyül. Caroline Dolohov és Hunter Tuttle együtt lépnek be a terembe, arcuk zaklatott és mintha folyton keresnének valakit a tömegben. Az egyik büféasztal mellett állnak meg, Hunter azonnal észreveszi a cikesz formájú kókuszgolyókat és Carol felé nyújt egyet. Lestrange és Avery professzor éppen koktélt kotyvasztanak, az asztalra löttyintve egy kevés narancslevet. Gyorsan felitatják a gyümölcslevet, mielőtt a közelben álldogáló kollégájuk, Rennes professzor észrevehetné. Bár lehet, az ő figyelmét inkább két mardekáros diákja köti le, akik szorgosan próbálják a karácsonyfadíszeket megbűvölni, hogy azok trágár dalokat énekeljenek. A látvány természetesen Kyle Briggst szórakoztatja a legjobban, aki közben a nyakát nyújtogatva keresi apját és nagybátyját a vendégek között. Maurice Briggs, a mágiaügyi miniszter néhány perccel öt óra után érkezik meg, oldalán két tucat aurorral, köztük Adelaide Lachlannel és Lionel Weasley-vel. Mindketten idegesek, nem nekik kellett volna megkapniuk ezt a munkát. A mágiaügyi miniszter nyomában érkezik Fiona és Levin Dolohov, akik azonnal magukra vonják a figyelmet. Csodálatosan mutatnak együtt, mint mindig. Briggsék láttán összesúgnak, mindenki sejti, hogy mit, majd elindulnak megkeresni Caroline-t és Alexandert. Alig pár perccel ezelőtt még Pollux Blackkel beszélgettek, rá azonban lecsapott egy újságíró és félrehívták egy gyors interjúra. Lucy Brown egyedül lép a nagyterembe, ahol egy aranyszínű angyalkát formáló dísz azonnal a vállára reppen és a Csendes éj-t kezdi énekelni neki. Oliver Osbourn már nem ilyen szerencsés, alig néhány centiméterrel az arca mellett suhan el egy hógolyó. Vajon ki dobhatta felé és miért gondolta, hogy jó ötlet idebent hócsatára invitálni másokat? Roxanne Weasley és Tristan Weasley egyszerre lépik át a nagyterem küszöbét, mindketten népes családjuk után kutatnak. Rokonvadászatukat azonban fél percre félbeszakítja Cain Runcorn, az iskola tanfelügyelője, hogy felhívja rá a figyelmüket: tilos az alkoholfogyasztás. Mintha éppen őket kéne ilyesmivel vádolni... Dominic Linwood elszívja az utolsó slukkot a cigarettájából, mielőtt a kinti hidegből besietne az iskola kellemes melegébe. Elhalad egy fiatal férfi, Robert Rose mellett, aki hozzá hasonlóan egyedül érkezett. Különös, hiszen a felnőtt bálozók mind párban és csoportban vonulnak, ők ketten kilónak a sorból furcsa magányukkal. Vajon milyen terveik vannak az estére? Hamarosan mindenki megérkezik és kezdődhet a karácsonyi bál.
Napok óta rettegtem ettől az estétől. Szerettem a bálokat, szerettem kiöltözni és csodásan festeni, most azonban kevés dolog volt, amit ennél kevésbé akartam most. Azóta az ominózus eset óta valahogy semmire sem vágytam, amire addig igen... és ez csak rosszabb lett. Hunter már tudta, mi történt velem. Nem akartam elmondani neki, minden erőmmel azon voltam, hogy soha ne jöjjön rá, mert féltem. Féltem attól, hogy máshogy néz rám, hogy undorítónak tart majd, hogy nem fog tudni szeretni, hogy emiatt nem akar engem látni soha többet... Irracionális, mint mostanában minden. De átlátott rajtam, túl jól ismert ahhoz, hogy elhiggyen nekem minden mondvacsinált hülyeséget, amivel leléptem, pedig a valóságban csak egy cigarettát akartam. Vagy kettőt vagy hármat. Aztán egyszer megelégelte és utánam jött, rajtakapott a cigivel, nekem pedig nem volt más lehetőségem, mint elmondani neki mindent. Zokogva, remegve mondtam el neki mindent, hogy összevesztem apával, túl sok bort ittam, és késő éjszaka elkapott Kyle Briggs a folyosón és utána fél órán át kellett mosnom a vért a lábaimról és két napig elviselhetetlen fájdalmaim voltak. Bár lehet, utóbbit csak beképzeltem magamnak és valójában egyáltalán nem fájtam. Nem a testem, legalábbis. Hunter szinte őrjöngött. Ha nem ültem volna ott a jeges földön, egy teljes idegösszeroppanás határán, talán azonnal megkeresi Kyle-t és ott helyben megöli. Mégcsak nem is mágiával. Így viszont ott maradt mellettem, csak később verekedett össze nagyon csúnyán vele, tegnap, hogy pontosabb legyek. Addig nem találta meg, azt hiszem, Kyle-nak volt annyi esze, hogy sejtette, mi vár rá, ha a szeme elé kerül. Engem persze szándékosan keresett, hogy kéretlen megjegyzésekkel és önelégült mosolyokkal rontson a helyzeten. Sosem adtam meg neki azt az örömet, hogy gyengének lásson. Mindig elrejtettem előle mindent és csak akkor engedtem felszínre az érzéseimet, amikor egyedül voltam vagy Hunterrel. Mostanában a szokásosnál is több időt töltöttem vele és legalább egy hete nem is láttam a Mardekár klubhelyiségét. Nem mertem bemenni. Mindenesetre tegnap Hunter elkapta és úgy elverte, ahogy azt kellett, persze közben ő is olyan kék-zöld foltos lett, hogy kezdett egy nagyon groteszk tehénre hasonlítani. A ma délutáni készülődés jókora részét azzal töltöttem, hogy varázslatokkal és egy kevés sminkkel próbáltam eltakarni Hunter zúzódásait, meglehetősen kevés sikerrel. Nem akartam, hogy apáék így lássák, mert ők semmit nem tudhatnak meg. Semmit. Görcsösen szorongattam Hunter kezét, ahogy elindultunk lefelé a lépcsőn a nagyteremhez. Nem mertem elengedni, féltem, hogy akkor nem tudom magamon tartani azt a maszkot, amit egész éjszakára terveztem. Sem Kyle Briggs, sem apa, sem mások nem láthatnak rajtam semmit. Pontosan tudtam, mi történne, ha bármi is kiderülne, és egy gyilkosság nem festene most túl jól. - Ugye végig mellettem maradsz? -kérdeztem meg a mai nap során már legalább századszorra. Nem tudom, hogyan bírt velem és hogy lehetett ennyire türelmes. Nagyon hálás voltam érte, de én a helyében már biztosan megtéptem volna saját magamat.
- Ha felbukkan valamelyik rokonunk, én eret vágok. Nem Bennyékre gondoltam, nyilván - közöltem Rodyval, miközben kitöltöttem a poharamba egy kevéske narancslevet a Camparimhoz. Magamban szidtam McGalagonyt és Runcornt, amiért alkoholt engedtek be a bálra. Hogyan kellett volna Rodyval nemet mondanunk erre a lehetőségre, amikor itt volt az aranyvérű családok színe-java, akikkel fogalmazzunk úgy, hogy nem volt éppen felhőtlen a viszonyunk? Így egyikünk sem vágott neki felhőtlen boldogsággal a bálnak, bár valószínűleg így is többet készülődtünk, mint a tinikorú diákjaink. Rody persze letagadta volna, hogy mennyit tollászkodott a tükör előtt, valószínűleg én is, de attól még indokolatlanul sok időt vett igénybe, amíg megfelelőnek ítéltem meg a hajamat és sikerült megtalálni a tökéletes nyakkendőt. A végeredménnyel legalább elégedett voltam, Rody valószínűleg kevésbé, mert megvétóztam az ötletét, ami szerint egyforma öltönyben vagy dísztalárban kellett volna érkeznünk. Hát hogyne, bohócnak ne öltözzünk be? Rody véletlenül meglökte a kezem a narancslé kitöltése közben, amikor oldalba bökött és a fejével Kyle Briggs felé intett. A fiú igyekezett elfedni, de így is látszottak az arcán a kék-zöld foltok. Hunter Tuttle-t majdnem kirúgták a verekedés miatt, komoly részünk volt abban, hogy végül megúszta, bár így is pengeélen táncolt. Nem derült ki, hogy miért estek egymásnak, de mindkét gyerek szörnyen nézett ki. Aggódtam Hunter miatt, de leginkább Carol Dolohov miatt. Nem olyan rég zaklatott állapotban találkoztam vele az éjjeli őrjáratom során a folyosón, nem mondta meg, hogy mi történt, de gyakran eszembe jutott azóta, különösen a verekedés kapcsán. - Elmondani nem tudom, mennyire utálom azt a kölyköt - morogtam, miközben felitattam a díszes terítőről a gyümölcslevet.
Vendég
Csüt. Dec. 26, 2019 1:09 am
A Karácsonyi bál & Viviana
Nos elérkezett egy újabb Karácsonyi bál. Régebben a férjemmel érkeztem volna. De az igazság, hogy éppen az ő halála hozott vissza Amerikából Angliába. Ő valahogy könnyedebben vette az ilyen esteket, mint én. Túl sok itt az álszent arisztokrata. Vagy legalábbis olyanok, akik annak képzelik magukat. Mindazonáltal a társadalmi kötelességek elmulasztása szóba sem jöhet. Így kifogástalan megjelenéssel lépek be a Nagyterembe. Ha másra nem talán arra jó lehet az este, hogy adományokat gyűjtsünk a tehetséges diákok számára. Illetve a társadalmi és kollegiális kapcsolatokat is ápolni kell.
Ezen felül a diákságot is felügyelni kell. Apropó diákság. A karácsonyfadíszek egyszer csak az őket bűvölő diákokkal énekelve közlik, hogy még bizony gyakorolniuk kell bűbájtanra, és lesz is alkalmuk rá alkalmuk büntetőmunkán, hacsak nem keresnek más szórakozást azt est további részére de rögtön. A két diák persze gyors egérutat keres, valami más csínytevéshez, vagy ki tudja mihez. Na igen diákok. Egy kis mosollyal az ajkam szegletében csóválom meg a fejem. A káromkodó díszek egész ártatlan gyerekcsíny kategóriát képzik. Ellenben van, ami már nem. Nem igazán nagy titok, hogy Kyle Briggs életem kudarca. Vagy inkább a rendszer egyik kudarca. Megvannak a magam nevelési elveim. Szerintem jól is csináltam valamit, hisz két fiatal felnőtt lányom van, akikre nagyon is büszke lehetek. Tanárként sem mondtam még csődöt. Eddig. De ha nem taníthatom meg egy diáknak, hogy hol vannak a határok, ha nem szabhatok ki büntetést, akkor tulajdonképpen az egyrészt nyílt kivételezés, annak minden káros hatásával, másrészt nem tanulja meg sosem, hogy a tetteknek következménye van. A legjobb módja, hogy a kölyöknek bérelt helye legyen az Azkabanban. Ha már ugyan nem szolgálna rá. De az elvakult politikai védelem ezt nem látja át. Persze mit tudnak bármiről is azok a kretén politikusok. Csak egyszer menne be órát tartani bármelyik is, mondjuk a harmad éves griffendélesekhez. Utána beszélgessünk a tanári szakmáról. Ó és már szinte biztos vagyok benne, hogy Runcorn meg fog találni a kedvenckéje miatt. De nekem semmi kedvem végig hallgatni. Nem nagy titok, hogy elég feszült a szakmai kapcsolatunk. Gyakorlatilag az egyetlen személy, akivel képtelen vagyok lefolytatni egy tisztességes beszélgetést. A konfliktus fő forrás persze Kyle. De ma nem akarom annak a kölyöknek a nevét hallani. Vagy Runcorn ostobaságait. Inkább más felé fordulok, és egyszerűen mások társaságát keresem. Nevezetesen Richard és Rody társaságát, akiket ezerszer jobban kedveltem az aranyvérű fellengzős alakokénál. - Nekem is jut még a gyümölcsléből, vagy már mindet sikerült megitatni a terítővel? - villantok egy kis mosolyt Richard felé, de közben, ha már a kezembe volt a pálcám a kölykök miatt, egy újabb intésre a terítő tökéletesen ki tisztítja magát meglepő mód úgy, hogy az asztal egyéb tartalma meg sem moccan.
Vendég
Csüt. Dec. 26, 2019 10:31 am
Karácsonyi bál
Wishing you a festive breakdown
A legutóbbi találkozásunk alkalmával csúnyán összevesztem Carollal. Talán azt még hajlandó lettem volna elfogadni, hogy fiúja lett, de a kölyök személyét már biztosan nem. Hunter Tuttle, egy sárvérű, árva vérfarkas, akit ide-oda dobáltak, előtte pedig a drogos anyja nevelte. Nem éppen ilyen párkapcsolatot képzeltem el a lányomnak, akit szívem szerint a széltől is óvtam volna. Azóta némileg megenyhültem Fionának vagy még inkább Daphnénak köszönhetően. Nem azért, mert az exfeleségem megnyugtatott, hanem jobban lefoglalt az ő visszatérése miatt érzett elkeseredésem, mint az aggodalom, hogy a lányom két óra között egy vérfarkassal smárolgat. (A kifakadásom után határozottan álszentnek éreztem, hogy két nappal ezelőtt interjút adtam a vérfarkasok jogegyenlőségéről egy politikai lapnak, de ilyen a politika. Tényleg nem volt problémám a vérfarkasokkal, amíg nem a lányomat akarták fogdosni.) Fionával pontosan érkeztünk a bálra. Én a legjobb öltönyömben, ő külön erre az alkalomra vett egy új ruhát. Fiona derekát átölelve, együtt léptünk be a nagyterembe, ahol néhány méterrel előttünk a Briggs házaspár és Maurice öccse, illetve annak felesége beszélgettek kedélyesen. - Mint egy csimpánz dísztalárban - jegyeztem meg halkan, közel hajolva Fionához, hogy más ne hallhassa. - Gyere, keressük meg Carolt és Alexet. Ígérem, nem ölöm meg a Tuttle gyereket. A magasságom lehetővé tette, hogy viszonylag jól belássam a termet mások feje felett. A két gyerekem közül először Alexandert vettem észre, egy rénézésre vele egyidős fiúval beszélgetett az egyik sarokban, tőlünk nem messze, de amikor meglátott, csak idegesen megrázta a fejét. Értettem belőle: oda ne merjünk menni, ne hozzuk kínos helyzetbe. Úgy döntöttem, majd később beszélek a fiammal, nem akartam, hogyhetekig szóba se álljon velem, mert "beégettem a barátai előtt". Carolt a terem másik végében szúrtam ki Hunter Tuttle oldalán, az egyik büféasztal mellett. Elindultunk Fionával az ő irányukba, utat törve magunknak a tömegben, bár pár méterenként megállítottak minket a kiöltözött ismerősök, hogy kezet rázzanak velem, intézzenek hozzánk néhány sablonos kérdést és túlzott lelkesedéssel dicsérjék Fiona szépségét, a férfiak jellemzően a dekoltázsát bámulva. Nem törődtem vele, már hozzászoktam és Fiona különben is jól kezelte a kéretlen figyelmet.
Vendég
Csüt. Dec. 26, 2019 8:52 pm
A Karácsonyi bál & Gina
Halvány fogalmam sincs mi a fenét keresek itt. Komolyan. Ezt az egész karácsonyi izét egyetlen szóban tudnám összefoglalni: Pfujjjj! Ami rosszabb, hogy semmi logikai funkciója nincs itt báj vigyorogni. Tulajdonképpen közönséges iskolai egyenruhában vagyok. Leszámítva a kopott túrabakancsot, és íjász alkarvédőket. Enyhe hippogriff lepény szaggal. Erről ne is faggassatok. Legyen annyi elég, hogy volt egy kis balesetem a Rengetegben. Nem érdekes. A hajam is csak egy vörös szénakazal. Na nem mintha ezt annyira bánnám. Az egyetlen ok, ami miatt nem fent vagyok a kivételesen valószínű üres klubhelyiségben Avery prof. Komolyan mondom, hogy most már tényleg találhatna más hobbit mint én. Az agyamra megy. Muszáj volt pont neki megtalálni a füzetem? Bárki megtette volna helyette. Mindegy is. A lényeg, hogy vele volt az utolsó óránk, és utána visszaadta a füzetem. Ami önmagában nem lett volna gáz, de voltam olyan meggondolatlan, hogy elkotyogtam, hogy nem akarok részt venni ezen. Ismétlem: Pfúúújjjj. Szóval kinyaggatta, hogy azért nézzek be. Rendben. Akkor nézzünk be, és gyorsan lépjünk is le. Nincs szükségem erre a giccses undormányos izé itt. Meglátom Kyle Briggst. Ha eddig nem volt hányingerem most határozottan lett. Remélem ő nem vesz észre. Bár tulajdonképpen az egyetlen ok, amiért nem indul meg az autonóm középső ujj reflexem felé, hogy nem itt akarok balhézni vele. A múlt hetiből se lett semmi jó. Mármint szórakoztató volt betört orral látni, de a délutáni találkozó Lestrange proffal már kevésbé. És abban is biztos vagyok, hogy szívesen megtalálná a bosszúra az alkalmat a kis pöcs. De ha a Zsebpiszok közbeli csőcselék nem bánt el velem, egy ilyen kis nyámnyila takony sem fog. Csak megmutatom magam a tanári asztal előtt, hogy itt voltam, aztán le is léptem. Elég ebből a cirkuszból, mielőtt tényleg elrókázom magam. Igaz a műmosolynak szánt arckifejezésem inkább hasonlít egy éppen harapni készülő elvetemült citrom undorodó fintorára, mint tényleges műmosolyra. De kit érdekel. A cél mielőbb lelépni, mielőtt Kyle vagy bárki más észre venne, és a végén felütné a fejét valami kellemetlen balhé.
„Néha az a helyes cselekvés, ha valami rosszat teszünk.”
Gyengéden megérintettem Hunter arcát, eléggé látványosak voltak rajta a tarka zúzódások, amiket összeszedett Kyle Briggs miatt. Hálás voltam azért, amit tett, hiába nem volt semmi értelme, de nem véletlenül próbáltam oylan nagyon elrejteni azokat a nyomokat. Bosszantotta, tudom, mert ő elképesztően büszke volt rá, hogy szétverhette annak a senkiházinak a fejét, de én sem a szégyen miatt nem akartam, hogy így jelenjen ma meg. Tisztában voltam vele, hogy apáék itt lesznek és nagyon nem akartam, hogy balhé legyen belőle. Tudtam, mennyire kiakadna, ha megtudná, hogy a barátom verekedett, legyen szó bárkiről, én pedig csak azzal menthettem volna ki Huntert az egészből, ha elmondom az igazat. Az egészet. És arra nem voltam hajlandó, pláne nem apának. Nem szabad tudnia róla, egyszerűen nem. Az egy olyan hógolyó lenne, amiből a végén akkora lavina lenne, hogy úgy söpörné el egész Nagy-Britanniát mint a Vezúv kitörése Pompeiit. És kit látok meg, ahogy éppen egy megfelelő, hihető magyarázaton töröm a fejemet? Természetesen apát - nehéz is lenne nem észrevenni, kissé lecsendesedik a zúgó tömeg, ahogy belibbennek Fionával a Nagyterembe. Lélegzetellálítóak együtt, mint mindig, és ha most nem lett volna katasztrofális a helyzet, még örülni is kezdek, hogy milyen boldogok együtt. Viszont most csak pánikot éreztem, semmi mást. Megkértem Huntert, hogy hozzon nekem egy szelet sajttortát, Merlinnek hála háttal állt az ajtónak és nem látta, miért zavarom el. Szerencsére tényleg nem volt sajttorta a mellettünk lévő asztalon, már az elején kiszúrtam. Adtam egy gyors csókot Hunternek (nagyon nehéz volt, de normálisnak kellett tűnnöm), aztán ahogy elindult, én gyorsan az asztal felé fordultam és a süteményeket kezdtem bámulni. Bárcsak Alex tudna a történtekről, ő tuti meg tudna most menteni apától.
Briggsék jelenlétének hála egészen hamar átjutottunk a tömegen, a mágiaügyi miniszter és díszes kis családja mégiscsak nagyobb figyelmet kaptak Fionánál és nálam. Persze így is részesültünk bőven elég kézfogásból és erőltetett kedves szóból, mire átszeltük a termet. Jól viseltem a bájcsevegést, könnyen társalogtam bárkivel bármiről, lehengerlően és páratlan modorral, nekem ez nem okozott sem nehézséget, sem stresszt, legfeljebb utólag egy erős migrént a sok ostobaságtól, amit végig kellett hallgatnom. De most Carolra voltam kíváncsi, a vitánk óta egy levelet sem váltottunk és borzasztóan bántott, hogy haragszik rám, noha ezt nem mondtam volna ki hangosan. Mire odaértünk Fionával, a fiú már eltűnt, még láttam, ahogy eltűnik egy beszélgető diákcsoport háta mögött, az egyik büféasztal felé tartva. Vagy ő menekült vagy Carol zavarta el, de egész biztos, hogy nem véletlenül választotta ezt a másodpercet arra, hogy kerítsen valamit enni. Már éppen megjegyzést akartam rá tenni, amikor a józan eszem és Fiona jelentőségteljes pillantása közbeszólt. Túl jól ismert, egyetlen arcrándulásból tudta, hogy mire készültem éppen. - Büszkén állíthatom, hogy a két legszebb nő társaságát élvezhetem ebben a giccses teremben. - Fiona lenyűgöző volt, ez nem is kérdés. Carolt pedig látni ilyen csinosan, szinte már felnőttként mindig különös élmény volt, amit csak a lányos apák érthettek meg. Egyszerre felemelő, hiszen az ember szörnyen büszke a kislányára, másrészt pedig belefacsarodik az ember szíve, hogy már felnőtt az a pici lány, aki nem olyan rég még a kezedet fogta. Csak remélni mertem, hogy Carol megenyhült némileg a múltkori vitánk óta. Nem akartam magyarázkodni és bocsánatot kérni, még a saját gyerekemtől sem, egyszerűen képtelen voltam rá. - Szándékosan kerülni fog minket egész este? - böktem a fejemmel abba az irányba, ahol az imént Hunter eltűnt. Nem bírtam magamban tartani a kérdést.
Már nem haragudtam apára a vitánk miatt. Nem voltam túl haragtartó és szerettem otthon a békét, pláne, ha apáról volt szó. Az egyetlen volt, akinek a véleménye igazán számított és nagyon nem akartam haragban lenni vele. Bárhogy alakulhattak volna a dolgok a veszekedésünk után, bármi történhetett, akkor is túltettem volna már magam rajta. Csak ezt ő valószínűleg nem tudja. A megjegyzésére az arcomra erőltettem egy őszintének tűnő mosolyt, de még legalább fél percig válogattam a sütemények között, mielőtt felé fordultam volna. Nem volt elég ez sem arra, hogy összeszedjem magam, de nem igazán volt más lehetőségem. Túl gyanús lett volna, ha nem merek ránézni. Kéne egy cigi. - Nem titeket kerül, még nem vette észre, hogy itt vagytok. -Reménykedtem benne, hogy nem ez lesz rögtön az első mondata, de hát... nem is tudom, mit vártam. Muszáj volt belekötnie Hunterbe. -Én küldtem el sajttortáért. -Végül is, nem hazudtam. Tényleg azért küldtem el, a kedvenc süteményem volt. Csak kevésbé akartam azt a sajttortát, mint azt, hogy apa lássa az összevert arcát. Így is elkerülhetetlennek tűnt a vita, már éreztem.
Carol tartózkodónak tűnt, alig akart rám nézni. Úgy sejtettem, még mindig haragszik rám a múltkori miatt. Pedig kellemesen indult a közös színházlátogatás, még a vacsora is, békésen is zárult volna, ha a lányom elfelejti megemlíteni, hogy lett egy fiúja, aki történetesen Hunter Tuttle. Utólag beláttam, hogy nem kellett volna annyira felkapnom a vizet és annyira megbántanom Carolt, de ez nem azt jelentette, hogy most bűbájosan akartam viselkedni a Tuttle gyerekkel. Továbbra sem örültem, hogy a lányom őt választotta. - A cikeszt észreveszi, de engem nem? Érdekes. - Fiona külön megkért a bál előtt, hogy próbáljak meg kedvesebb lenni Hunter-ügyben, mint terveztem. Megígértem neki, de ezúttal úgy tűnt, hogy hazugság volt. Egyszerűen nem tudtam lenyelni a kölyökkel kapcsolatos véleményemet. - Értem, szóval te nem akarod, hogy találkozzon velünk. Egy pillanatra elkalandozott a figyelmem, amikor tőlünk nem messze Maurice Briggs látványosan megölelgette és hátba veregette az unokaöccsét. Carol évfolyamtársa volt, bár nem beszélt róla sokat otthon, de tudtam, hogy gyűlöli azt a gyereket. Nem hibáztattam, a Briggs név ezt váltotta ki a családunk minden tagjából. A fiatal fiú felénk pillantott, láttam, hogy hosszú másodpercekig Carolon legelteti a tekintetét önelégült vigyorral. Ingerülten elfordultam Briggséktől, irritált a látványuk is és zavart, ahogy az a kölyök a lányomra nézett.
Milyen különös dolog az emberi érzelmek tárháza. És milyen különös, hogy apám még a mostani állapotomban is olyan játszi könnyedséggel tud engem felhúzni, mintha ez lenne a legnagyobb szuperképessége. Fiona lemondó tekintetén láttam, hogy próbálta visszafogni apát, de nem igazán járt sikerrel vele. Nem hibáztattam, apa egy önfejű Dolohov volt. - Szerencsére nem növesztett még szemgolyókat a tarkójára. Bár lehet, neked az jobban tetszene. -Nem kellett volna visszavágnom, rá kellett volna hagynom apára az egészet. De nem tettem, mert én is egy rohadt önfejű Dolohov voltam, aki még több kínkeserves hét után is ragaszkodott a véleményéhez. -Ezt egy szóval sem mondtam, de ha ettől jobban érzed magad, hát akkor legyen így. Egy másodperc sem kellett, hogy összeakadjon a tekintetem Kyle-éval. Az elmúlt hetekben nagyon minimális szerencsém volt hozzá, akkor is sikerült legalább nem néznem rá, ha mást nem. Most valamiért nem sikerült, és ahogy kiült az arcára az a kegyetlen, önelégült vigyor, olyan görcs keletkezett a gyomromban, hogy azt hittem, még azt az egy falat süteményt is menten kihányom, amit az előbb Hunter erőszakolt belém. Néhány pillanatra ledermedtem, aztán gyorsan elfordítottam a fejemet. Próbáltam magamra erőszakolni, hogy normálisan viselkedjek. Most nagoyn fontos lett volna, hogy sikerüljön.
Általában büszke voltam rá, hogy Carol rám hasonlított. Általában. Amikor a saját, mások számára idegesítő tulajdonságaimat láttam visszaköszönni a lányomban, akkor inkább csak ideges voltam. Azt például egészen biztosan tőlem örökölte, hogy képtelen volt tűrni a sértéseket és átadni másnak az utolsó szó jogát. - Hogy őszinte legyek, nekem sehogy sem tetszene. De azt határozottan értékelném, ha legalább idetolná a képét, mint egy normális férfi és köszönne nekünk. - Magam sem tudtam, milyen fiút lettem volna hajlandó elfogadni a lányom mellett. Valószínűleg semmilyet. Tudtam, hogy nem szeretném egy hozzám hasonló férfi oldalán tudni, de azt már nem, milyen illene hozzá. Őt senki nem érdemelte meg, de Hunter Tuttle teljesen biztos, hogy nem volt Carolhoz való. Carol vállára tettem a kezem, hogy arrébb terelhessem Briggséktől. Vakuk villantak, talán az iskolaújság fotósa készített képeket, talán a Prófétától fotóztak, nem számított, csak ne kerüljünk egy fényképre Briggsékkel. - Mindig így bámul az a gyerek? Undorító. - Ez már Kyle Briggsnek szólt, nem Hunternek, bár utóbbi szidását sem terveztem befejezni az este további részében. Carol arcán mintha... de biztos rosszul láttam. Mégis mitől rémült volna meg? Talán csak a furcsa karácsonyi fények és árnyékok játéka volt az a félelemmel teli, merev arckifejezés. Csupán egy pillanat volt az egész, biztosan rosszul láttam. Elhessegettem a gondolatot és a vitánk számlájára írtam. Carol egyszerűen csak dühös volt rám.
Nagyon jól ismert engem, de ennek valószínűleg az is az oka volt, hogy saját magát látta bennem sokszor, ha nem is mindig. Ilyenkor egész biztosan magára ismert és ez legtöbbször nagy kárörömmel töltött el (szintén tőle származott ez is), most viszont csak frusztrált. Őt meg bosszantotta. - Meg fogja tenni, ne aggódj. Csak szeretném, ha megvárná, amíg egy kicsit lecsillapodsz. -Mintha az bármikor megtörténne... Mondanám, hogy ha inna pár pohárkával, nos, bármit, akkor jobb lenne a helyzet, de az valószínűleg csak még többet rontana az egészen és a mostaninál is kevésbé fogná vissza magát. Összerezzentem, ahogy apa a vállamra tette a kezét, amire eddig sosem volt precedens. Nem vártam az érintésre, amire mostanában sokkal érzékenyebb lettem. Eddig sem rajongtam a kéretlen érintésekért, de azért ha a családomról és a barátaimról volt szó, sosem okozott problémát. Most már ez is... Azért próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, nem tettem szóvá, hátha nem veszi észre. - Mostanában elég sokat teszi... -dünnyögtem, majd nyeltem egy nagyot. Hihetetlenül száraznak éreztem a számat és a torkomat.
Majdnem rávágtam, hogy "azt aztán várhatja", de végül nem tettem, még gondolatban is túl gyerekesnek ítéltem meg ezt a választ, amit a lányommal szemben sem engedett a méltóságom. Pedig Tuttle tényleg hiába várta, hogy megenyhüljek, jelenleg nem tudtam olyan szituációt elképzelni, amiben megkedveltette velem magát. - Nagyszerű. Alig várom, hogy beszélgessünk. - Szinte biztos voltam benne, hogy Fiona most a szemét forgatja, éppen ezért nem is néztem rá. Megkért, hogy ne műveljem ezt, egészen racionális érveket hozott fel, amiket otthon még el is fogadtam és úgy terveztem, tartom is magam ahhoz, amit ő javasolt. Ez egészen addig működött, amíg végig nem néztem, ahogy Hunter elmenekül előlünk a sajttorta ürügyével. Ahogy a kezem Carol vállához ért, éreztem, hogy összerezzent. Nem értettem, sosem tett ehhez hasonlót, még kamaszos viszolygásból sem. Ennyire haragudott volna rám? Próbáltam felidézni a legutóbbi vitánk minden olyan mondatát, amivel ennyire megbánthattam. Kritizáltam Huntert, talán mondtam olyan dolgokat, amiket utólag megbántam (legalább háromszor sárvérűnek neveztem, pedig évek komoly munkája volt abban, hogy már nem használtam ezt a szót, ami gyerekkoromban kötőszó volt a szülői házban), de nem értettem, ez miért zaklatta volna fel ennyire Carolt. Voltak már nagy vitáink, azok után is ki tudtunk békülni. Biztosan mondtam valamit, amit nem kellett volna. - Tartsd távol magad tőle, úgy hallottam, elég zűrös gyerek. - Elemeltem az egyik asztalról egy pohár italt. - Nézd, Carol, tudom, hogy nagyon haragszol rám a múltkori miatt, látom rajtad. Nem beszélhetnénk meg? Nem akarom, hogy utálj, az öcséd így sem hajlandó velem mutatkozni. Alex még mindig egy fiúval beszélgetett az egyik asztal mellett. Nem értettem, miért nem talált partnert a bálra. Tizenöt éves volt, most kezdte kinőni a kisfiús arcvonásait, hozzám hasonlóan magasra nőtt, a szőke hajával és a nagy kék szemeivel bármelyik lányt könnyedén elhívhatta volna bálozni. Felfoghatatlan volt számomra, miért ennyire félénk.
Vendég
Szomb. Dec. 28, 2019 11:14 am
To: Everybody
Bevallom igen meglepődtem mikor meghívót kaptam a bálra. 7 éve először kaptam meghívást. Mi történt? A drága igazgató nő azt hiszi vagyok elég érett és komoly, hogy ne okozzak zűrzavart már csupán a megjelenésemmel? Hát sajnos téved. Én Anglia egyik legnagyobb szörnyetege (most még) betolja a képét eme túl csicsázott bálra és próbál nem feltűnősködni. Amin beléptem a kapun már éreztem, hogy nem tartozom ide. Ha a látványom már nem számít szentség törésnek eme ünnepnapon akkor semmi. Max a Briggs család, de ők nem hivatalos bűnözök, mint én. Eltűnök a tömegben és pezsgőt emelve el az asztalról bele iszom. Jó minőségű csoda, hogy a kiskorúak nem ugranak rá. Szerencse, hogy az alkohol toleranciámat apámtól örököltem és sokáig bírom. Legalább a biztonsági szolgálatnak nem kell egy részeg varázslóval babrálniuk. Nem szívesen tenném tönkre az estét...legalább is nem szándékosan. Egészen beleolvadok a tömege egyedül fehér rózsám tűnik ki, ami már rég óta a családom jelképe. De nem az enyém. Az enyém a varjak lettek, meg a pecsétem kék viasszal. Igen okos madarak a varjak nem volt nehéz betanítani őket. Legalább van valami hasznuk. Szegény Nana-t meg otthon hagytam. Úgy véltem kikészítené ez a tömeg, meg kérne a pezsgőmből és hát kicsiket nem szeretek leitatni, főleg ha hozzám tartozik. Majd viszek neki valamit, hogy ne érezze megfeledkeztem róla. Csak remélni tudom, hogy marad a házból valami mire visszaérek. Kortyolgatva a poharam tartalmát keresem a helyem. Azaz keresném, ha nem pillantanám meg Mr Dolohov-ot és nem fordulnék sarkon reflex szerűen. Nope. Nem lenne jó, ha kiszúrna. Akkor az ő estéjét is elszúrnám a látványommal. Hiába fordulok sarkon és mennék a másik irányba úgy a Briggs famíliával találom szembe magam. Legalább nem én leszek itt a legnagyobb szemét láda... megnyugtató. De kezdem azt gondolni, hogy jobb, ha meghúzom magam egy sarokban és csak néző leszek.
- Remélem, azzal tisztában vagy, hogy soha nem foglak kettesben hagyni vele. Nem lesz meg ez az örömöd. -Minden örökségemet feltettem volna arra, hogy az első adandó alkalommal beszaratná Huntert vagy teljesen elüldözné mellőlem. Nem esett volna nehezére, szerethettük egymást akármennyire, apa egész biztosan tönkre tudott volna tenni mindent, ha az a célja. - Azt hiszem, ez a jótanács kicsit későn jött -sóhajtottam fel egészen halkan, inkább csak magamnak, mint apának. Igazság szerint nem is akartam, hogy hallja, nem akartam, hogy bármiben is gyanút fogjon. Persze ennek én magam mondtam ellent a szavaimmal és még az akaratlan mozdulataimmal is. Merlinre, de hiányzott a régi, megszokott racionális gondolkodásom. Nem válaszoltam neki azonnal, a tekintetem elidőzött a falon. Nyugalmat kerestem, próbáltam magamra erőltetni. Éreztem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt, ahogy szüntelenül láttam magam előtt azt az önelégült vigyort, mintha a retinámba égett volna. Miért éppen most, amikor apa is itt van? - Már nem haragszom rád, egyáltalán nem haragszom... -Ennyit tudtam kinyögni. Nem jutott eszembe hihető hazugság vagy egy megfelelő magyarázat, ami választ ad a viselkedésemre és ez is frusztrálni kezdett. Nem tudtam, hogyan húzhatnám ki magam ebből.
- Nem nevezném örömnek. - A vitánk kezdett egyre gyerekesebb irányt venni, csak remélni mertem, hogy Fionán kívül senki nem hallja. Még előtte is kínos volt. Alapvetően nem rángattam bele a gyerekeimmel kapcsolatos apró problémákra, elmondtam neki a gondjaimat, amikből bőven akadt az apasággal kapcsolatban, de sosem kértem tőle, hogy avatkozzon bele. Nem az ő gyerekei voltak és nem is várhattam el, hogy a pótanya szerepét magára vállalja. Abszurd lett volna és engem is rettentően zavart volna. Nem Fiona volt a gyerekeim anyja és ez így volt tökéletes. - Nem értem, mire gondolsz. - Sosem említette, hogy bármilyen kapcsolata lenne Kyle Brigsszel a kviddicsen és néhány kisebb vitán kívül. Tudtam, hogy ki nem állhatja a kölyköt, másoktól is csupa rosszat hallottam róla, de megnyugtatott a tudat, hogy az én lányom úgyis megtartja tőle a tíz lépés távolságot. Neki volt ennyi esze, magától. Az arca zaklatottnak tűnt, amikor válaszolt. Mégsem éreztem úgy, hogy hazudna, őszintén mondta, hogy nem haragszik rám, messziről felismertem, ha ő vagy Alex hazudtak. Akkor mégis mi viselte meg ennyire? - Akkor mi a baj, Carol? Látom, hogy bánt valami - ráncoltam a homlokomat. Megfogtam a vállát és magam felé fordítottam, zavart, hogy folyamatosan kerüli a tekintetemet.
Nem érdekelt, hogy a vita gyerekes, a barátomról volt szó, akit az apám nem akart megtűrni. Nevezhetjük ezt gyerekesnek, de nekem igenis fontos volt. A két számomra legértékesebb emberről volt szó, akik közül az egyik ki akarta tekerni a másik nyakát. Most pedig a legkevésbé egy nagy családi drámára és konfliktusra volt szükségem. - Nem is fontos. -Tényleg nem volt az, neki nem. Vagyis szerettem volna, ha nem az neki, de nagyon úgy tűnt, hogy nem akarja annyiban hagyni. Merlinre, hogy nem tudja soha rám hagyni, ha problémám van. Persze ezt is én csesztem el, amikor évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy minden bajommal felé fordulok és tőle várok megnyugvást és jó tanácsokat. Valami azt súgta, hogy most is ezt kéne tennem, de minden porcikám ellenkezett. Hatalmas szarvihar lenne belőle, azt nem engedhettem meg, hogy megtörténjen. Felnéztem apára, amikor maga felé fordított, most már nem tudtam ellenkezni, az csak még gyanúsabbá tett volna... ami már végül is teljesen mindegy volt. Ahogy az arcára néztem, azonnal éreztem, hogy elkezdik szúrni a szememet a könnyek. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért pont most, miért pont ettől és miért pont vele. Talán ennyi erőm volt tartani magam és kimerültem ma estére. Fogalmam sincs. De nem maradhattam itt. - Nem érzem túl jól magam, ki kell mennem levegőzni. -Nem hagytam időt apának a reagálásra, gyorsan elcsusszantam mellette és a tömegbe vetettem magam, határozott, gyors léptekkel indulva az ajtó felé. A lábaim maguktól vittek, nem figyeltem, hová, de már a folyosón elkezdtem előkotorni a táskámból a cigarettás dobozt. Mindennél nagyobb szükségem volt most rá. Végül a mágiatörténet terem előtt kötöttem ki, meg kéne dicsérnem a lábaimat, hogy éppen ide hoztak. Belöktem az ajtót, már nem törődtem azzal, hogy be is csukjam. Remegtek a kezeim, ahogy meggyújtottam egy szál cigit és mélyen beleszívtam, aztán leroskadtam a földre, a falnak vetve a hátamat, felhúzva a térdeimet magam elé. Minél hamarabb le kellett nyugtatnom magam, hogy utána visszamehessek, mintha mi sem történt volna. Kurva életbe, hogy éppen most kellett ennek megtörténnie. Miért nem tudom irányítani?
Nem értettem Carol viselkedését. Gyötrődést láttam rajta, de ez nem emlékezetett arra, amit a válás után tapasztaltam mellette. Akkor is őrlődött, azonban akkor úgy éreztem, hogy a düh kerekedett felül rajta, akárhányszor eszébe jutott, hogy az anyja elhagyta. Most ennek nyoma sem volt, a viselkedése legfeljebb halvány lenyomata volt az én mindig erős Carolomnak. És ez jobban aggasztott minden fiúnál vagy nevetséges vitánál. Olyan gyorsasággal lépett el tőlem, mint egy aranycikesz. Mire felfogtam, hogy Carol elindult kifelé, addigra már el is tűnt a tömegben, pedig nem volt probléma az értelmi képességeimmel, gyorsan reagáltam mindenre. Értetlenül néztem a lányom után, majd Fionára. A józan eszem azt súgta, hogy Carol után kéne sietnem, de egyben azt is, hogy képtelen leszek kezelni ezt a... helyzetet, igen, nevezzük annak. Nem tudtam mi ez, csak azt éreztem, hogy valami nagyon rossz készülődik. Fiona szólt rám, hogy induljak már. Ezúttal nem ellenkeztem, csak magára hagytam. Nem éppen így képzelte egyikünk sem a mai estét, alig egy órával ezelőtt még azt terveztük, hogyan fogunk leragyogni mindenkit, de elsősorban Briggséket. Gyorsabban sikerült utat törnöm a tömegben Carolnál, csupán ezért értem ki időben a folyosóra ahhoz, hogy még lássam, ahogy eltűnik az egyik tanteremben. Egy fiatal újságíró odaaraszolt hozzám, de a kelleténél sokkal mogorvábban elzavartam és a lányom után siettem a mágiatörténet feliratú táblácskával ellátott terembe. Becsuktam magam után az ajtót, ekkor csapott meg a füst szaga. Már készültem alaposan összeszidni Carolt, de ahogy megláttam a földön kuporogni, mégsem találtam a szavakat. - Carol, mi a baj? Történt valami? - Tőlem szokatlan bizonytalansággal tettem fel a kérdést, mint aki fél a választól. Talán Daphne őt is megkereste? Igen, ez reális lehetőségnek tűnt...
Annyira reménykedtem, hogy nem jön senki utánam. Hogy apa eltekint attól, hogy milyen rosszul festettem előre, mennyire nem voltam önmagam és hogy jóformán menekültem a Nagyteremből. Nem tudom, honnan vettem, hogy ez tényleg működni fog és egyedül lehetek egy ideig, de én nagyon, nagyon szerettem volna, ha így alakul. Olyan egyszerű lett volna, könnyen helyrehozható, és minden maradhatott volna titokként. De persze nincs ilyen szerencsém. Remegett a kezemben a cigaretta, egyszerűen nem tudtam magamra parancsolni. Milyen szánalmasan festhetek itt a fal mellett kuporogva, mint egy utolsó drogos kurva a Zsebpiszok közben, két kuncsaft között. Olyan mocskosnak is éreztem magam sokszor. Aztán belépett apa. Már azelőtt tudtam, hogy ő az, hogy megszólalt volna. Senki más nem jött volna utánam, legfeljebb Kyle Briggs, de őt már nem érdekeltem. Megkapta, amit akart tőlem. - Menj vissza nyugodtan, mindjárt megyek én is. -Olyan gépies volt a hangom, hogy magamat is megrémisztettem vele. -Összeszedem magam és megyek. Nincsen semmi baj, csak kicsit stresszes vagyok. Nincsen semmi baj. Jól vagyok. -Valaki öljön már meg, mert ez nagyon rosszul fest.
Nem voltam egy bálozós típus. Utoljára a Trimágus Tusa ideje alatt tettem be a lábam ilyen puccos rendezvényre, akkor is csak a vajsörért és a süteményért, a nővérem pedig fél óra múlva elzavart a klubhelyiségbe, mert kínosnak találta a taknyos, másodikos kisöccsét. Azóta nem hívtak ilyen helyekre, sőt, általában nem sok helyre hívtak. Még egy normális öltönyöm vagy dísztalárom sem volt, mert ugyan ki a faszom hord a hétköznapokban ilyen ruhákat? Egyetlen estére pedig eszem ágában sem volt ennyit költeni, úgyhogy felvettem egy inget és kötöttem egy színes csokornyakkendőt. Úgy éreztem magam, mint egy kurva bohóc. A húgom rángatott el, bizonygatta, hogy remek szórakozás lesz és végre engem is átjár majd a karácsonyi hangulat. Az érkezésem után negyed órával leginkább csak két pohár pezsgő járt át, hangulat az nem igazán. A húgom a pasijával turbékolt, néhány rokon is felbukkant, bár ők csak annyit mondtak, hogy "rosszul nézel ki, Gilbert, eszel te rendesen?" és "ó, voltál fodrásznál?". Semmi személyes kérdés, csak kínos mosolyok, de ezt nem is bántam. Tettem a szépet egy ideig a húgom egyik barátnőjének, de amikor a csevegés elment a munka irányába, gyorsan felajánlottam, hogy hozok még egy kis pezsgőt. Nem itt akartam ódákat zengeni a minisztériumi állásomról, ahol hemzsegtek az igazi minisztériumi alkalmazottak. Töltöttem magamnak egy pohár Lángnyelv whiskyt az egyik büféasztalról, ahonnan pont ráláttam a Dolohov családra. Lustán intettem Fionának üdvözlésképp, nyilván nem szándékoztam ennél több jelét adni bensőséges munkakapcsolatunknak, nem kellett róla senkinek sem tudnia. Vajon mikor használja fel az infót, amit sok-sok galleonért eladtam neki? A galleonokról jut eszembe... Tulajdonképpen nem csak a testvérem kedvéért jöttem el. Volt néhány megrendelésem és bíztam benne, hogy mások is szeretnének a bál ideje alatt néhány kellemes órát vásárolni maguknak. Egy ügyes tértágító bűbájjal ellátott cigarettásdobozban ott pihent az árukészletem egy kisebb része a farzsebemben.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Kedd Jan. 07, 2020 4:54 pm
A Karácsonyi bál & Gina
Egy harapni készülő citrom bájával, és kedvességével intek Avery, Lestrange, Rennes hármas felé, ahogy elhaladok az asztal előtt, amit kinéztek maguknak. Csoda egy hármas az. Kezet foghatnak egymással igazán. Sokkal jobb hobbijuk is lehetne nálam. Főleg Averynek. Minél jobban le akarom vakarni, annál jobban üldöz a hülyeségeivel. A mai óra utáni "beszélgetésünk" csak hab volt a tortán. Mindenesetre a pofavizit megvolt. Teljesítettem az ígéretem, tehát léphetek is olajra. Ennyi nekem ebből a giccsparádés szirupúságból elég is volt. És még csak Kyle Briggsszel se balhéztam össze. Tőlem ez is teljesítmény. Értékelendő! Azonban mielőtt végleg lelépnék ebből az undormányosan karácsonyi izéből, megpillantok valakit, akit szintén nem ilyen giccses helyeken szoktam látni megfordulni. Konkrétan a Zsebpiszok köz az, ami összeköt minket. Így mintegy szándékos véletlenséggel sodródom mellé a büféasztalához, és kezdek undorító cukormázas édességek közt matatni, mintha az érdekelne. Persze Bertie nagyon jól tudja, hogy pontosan annyira érdekel az édesség, mint amennyire a macskáit a Roxfort története. Semennyire. - Hogyhogy itt? Mellesleg hogy van a kedvenc üzleti partnerem? - teszem fel a kérdést egy semleges műmosollyal. Ami persze nem Bertie-nek szól. Sokkal inkább a giccsparádénak. Úgy kell látszódnia, mintha egyszerűen csak puszta véletlenből álltam volna szóba vele. Hírhedten szeszélyes vagyok. Mondhatjuk, hogy ez is egy szeszély nálam, hogy kivel állok szóba, és kivel nem. - Szeretnéd látni a rovargyűjteményem? Igazán érdekes, szívesen megmutatom. - ez nagyjából azt takarta, hogy odakint ha van pár feles perce, akkor feltűnés nélkül árukészletet cserélhetnénk. Nekem jól jönne egy doboz közönséges cigi, de épp az italt se vetném meg, ha nekem is jutna belőle, amit Bertie ízlelget éppen. Sőt olyannyira nem, hogy egy műanyag pohárba töltök is belőle, hogy kevéssé legyen feltűnő. Aztán elkezdek kifelé somfordálni. Kint a kastély hátsó kertjében megejthetnénk az üzletet, és mindenki jól járna...
„Néha az a helyes cselekvés, ha valami rosszat teszünk.”
Mi az: kicsi, vörös és rendszeresen az idegeimen táncol az alkudozással? Eltaláltad, Gina Accipiter a neve. Bírtam a gyereket, habozás nélkül kijelenthettem, hogy ő volt a kedvencem mindegyik kölyök közül, akinek valaha segítettem - habár Gina szerette hangoztatni, hogy nem voltam elég segítőkész -, de néha teljesen kikészített. Ahhoz képest, hogy a tojáshéj ott volt még a seggén, elég bátran üzletelt velem és hozzám hasonló alakokkal, úgy próbálta feljebb tornázni az árakat, mint aki évtizedek óta illegális ügyletekkel foglalkozik. Ennek ellenére mindig örültem, amikor láttam, mert ez azt jelentette, hogy még mindig nem ölette meg magát túl nagy vakmerőségében. Eddig csak a Zsebpiszok közben találkoztunk, úgy éreztem magam a Roxfort falai között, mintha egy zsiráfot hajítottak volna ki a tundrára. Gina sem illett ide, ebbe a giccsesen feldíszített terembe, a legszebb báli ruhájukban vonuló felnőttek és diákok közé. A családom ide tartozott, még a görnyedten botjára támaszkodó nagyapám is, akit kisebb tömeg vett körbe, hogy válthassanak néhány szót a csodálatos Garrick Ollivanderrel, mindenki kedvenc pálcakészítőjével. Az öreg professzorok nem győztek kezet fogni az unokatestvéreimmel, még a nővéremnek is gratuláltak a diplomájához, a húgomnak a színésznőként elért sikereihez, engem viszont senki nem vett észre. Nem akartak észrevenni, egészen pontosan. Nem újdonság, diákként sem láttak bennem semmi potenciált és be is igazolódtak a sejtéseik, vagy még annál is sikerült lejjebb süllyednem. Mikor utoljára ebben a teremben álltam, valószínűleg legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi évvel később másra sem fogok vágyni egy kibaszott bálteremben, mint hogy felszívjak egy csík anyagot a mosdóban. - A húgom elrángatott - vontam meg a vállam. - Szerinte ez remek alkalom arra, hogy kicsit kimozduljak és a családommal is eltöltsek egy kis időt, mintha miattam nem beszélnénk a rokonokkal. Persze egy katasztrófa az egész, most kollektíven úgy csinálunk, mintha mindannyian elhinnénk, hogy a Minisztériumban dolgozom. Látod a botos vénembert ott a színpad közelében? Na, az ott a nagyapám, biztos te is nála vetted a pálcádat. Ő például köszönni sem hajlandó nekem. Az unokaöcsém és az unokahúgom pedig nem köszönhet, mert a nővérem megtiltotta nekik. Tudod, kibaszott veszélyes alak vagyok, jobb tőlem távol maradni. Ingerülten felhajtottam a poharamba kitöltött whiskyt, majd már öntöttem is utána az újabb adagot. - Mindegy, ne haragudj, nem akarok picsogni. Minden rendben van, az utóbbi pár hétben egész nagy összeget szakítottam. Szó nélkül végignéztem, ahogy whiskyt tölt magának egy eldobható pohárba, amit a gyümölcsleveknek helyeztek oda a diákok számára. Nem akadékoskodtam, ugyan milyen jogon tettem volna? És különben is, néhány korty alkoholtól még senkinek sem lett baja. - Persze, imádom a rovarokat. - A legutóbbi találkozásunk alkalmával sikerült egészen előnyös üzletet kötnünk: ő árul nekem a Roxfortban és mindkettőnk számára megfelelő arányban megosztozunk majd a pénzen. Mentségemre szóljon, semmilyen keménydrogot nem terveztem Gina kezébe adni, csak füves cigit és hasonlóan "ártalmatlan" apróságokat, amivel egyik idióta gyerek sem tudta volna megölni magát. Hagytam, hogy Gina előre menjen, szóltam a húgomnak, hogy kimegyek az udvarra elszívni egy cigit és utána visszatérek majd, és csak utána követtem Ginát a csípős kinti levegőre. Rágyújtottam egy cigarettára és ledobtam magam az egyik padra.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szer. Jan. 08, 2020 3:26 pm
A Karácsonyi bál & Gina
Szó, mi szó Bertie és én nem tartoztunk ehhez a díszes giccsparádéhoz. Egyszerűen kilógtunk a sorból. Ez már csak így van a magunkfajta Zsebpiszok töltelékekkel. Ennek ellenére sokkal jobban kedveltem őt, mintsem azt bevallottam volna valaha is, bárkinek is. Talán még a magam elcseszett módján hálás is voltam neki. Elvégre tőle legalább egy tál ételt és egy kanapényi zugot kaptam, amikor a saját családom volt olyan kedves és kilökött az utcára éhen halni. Ahogy követem Bertie tekintetét a botos öregember felé, azt hiszem levonhatom a következtetést, hogy mi ketten lehetünk a party nagy zöld Grincsei. Még ha momentán semmi zöld sincs a ruházatomban akkor is. - Ne is törődj velük. Álszenteskedő banda. Ha ez vigasztal én mindig szóba fogok állni veled. Szórakoztat az alkudozás.- vigyorgom rá ravaszkásan. Olykor tényleg szórakoztatott vele az árakról vitatkozni. Egyéb iránt pedig Bertie ezt csak saját magának köszönheti. Ő karolt fel, és tanított ki az alkudozás művészetét illetőleg. Na persze más kétes alakokkal is alkudtam néha napján, de ők meg sem közelítették Bertiet. Tőlük csak némi pénz kellett. Se több. Bertie egész más volt. Nem vártam tőle sokat. Meg is mondta, hogy ne tegyem. Mégis elég sajátosan voltunk el egymás mellett. - Mellesleg nem tudnálak elképzelni minisztériumi aktatologatónak. Inkább nyiss egy bájital boltot az Abszol úton. - ha már legális vállalkozásról van szó, akkor az sokkal jobban illett volna Bertiehez. Persze az ő élete. Ő tudja mit engedhet meg magának, és mit sem. Ebbe nem szólhatok bele. Milyen alapon tenném? Még a saját életem is képtelen vagyok rendezni. Elindultam kifelé, és közben az előtt igyekeztem elfogyasztani az italom, mielőtt Rennes betalált volna. Újra. Bosszantóan jó érzékkel szagolta ki a nem megfelelő italt fogyasztó diákokat. Nekem meg nem volt kedvem vele is összeakadni. Szerencsére épp azelőtt dobtam a poharam egy szemetesbe mielőtt a vizslató szemeivel megjelent volna. Nekem szerencse, a két mardekáros srácnak pech, akik épp egy üveg drága pezsgő bontogatásán fáradoztak... Így egyszerűen elslisszolhattam a jelenet, és a tanerő mögött. Bár rám is elég gyanakvó pillantásokat vetett. De épp nem volt nálam semmi. C'est la vie... Kint elmentem azokért a bizonyos árukért, amiket nekem kellett átadni. Reméltem mire visszaérek Bertie is itt lesz valahol egy kevéssé feltűnő helyen. Aztán megláttam egy padon cigizni így egyszerűen mellételepedtem a barna bőrtáskámmal. És mindketten tudtuk, hogy a táskám nem rovargyűjteményt rejt. Mentségemre csak apróságokat terveztem árulni. Egy kis fű, és társai. Semmi komoly cucc. Sok az idióta, aki úgy dobná fel a bulit, hogy magát dobja le a toronyból a túl tolt szer miatt. Ezt már azért nem vállalnám be. De azért a kereslet-kínálat törvény itt is elég szépen érvényesült. - Jut abból nekem is? - vetek egy leplezetlen lejmoló pillantást Bertie kezében lévő cigarettára.
„Néha az a helyes cselekvés, ha valami rosszat teszünk.”
- Nem vigasztal, inkább megrémít - forgattam a szemem. - Komolyan életem végéig nem szabadulok tőled? Nem akartam megszabadulni Ginától. Minden idegesítő tulajdonsága, pofátlan alkudozása ellenére szerettem a magam módján, ahogy egy nagytestvér szereti a kotnyeles kishúgát, bár kettőnk életkorát tekintve akár a lányom is lehetett volna. Sőt, az irritáló természete alapján is lehetett volna az én gyerekem, de Merlinnek hála biológiai kötelék nem volt kettőnk között. Nem akartam saját gyereket, még csak az hiányzott az elcseszett életemből... Ennek ellenére törődtem vele, amennyire tőlem tellett, még ha ez nem is volt sok. Abban azonban biztos lehetett, hogy nálam mindig jutott neki egy tál étel, egy hely, ahol aludhatott és szétrúgtam volna bárkinek a seggét, aki bántani akarta. Még akkor is, ha nem szorult védelemre, tudott vigyázni magára. - Úgyis elbasznám - ráztam meg a fejem hevesen a bájital bolt említésére. Sokszor megfordult már a gondolataim között, hogy kereshetnék magamnak legális szakmát, félrerakhatnék annyi pénzt, hogy új vállalkozásba kezdhessek. Azonban mindig visszatartott a félelem és az önbizalomhiány. Soha, semmi nem sikerült még, amibe belekezdtem, csak a drogüzlet. Féltem a csalódástól, a sikertelenségtől, már túl sokszor tapasztaltam életem során és nem akartam újból pofára esni. A dílerkedésből, ha nem is komfortosan, de megéltem és ez több volt annál a bizonytalanságnál, amit a korábbi alkalmi munkahelyeim vagy az utcán töltött néhány hónap jelentett. Arról az apró tényről pedig ne is beszéljünk, hogy függő voltam, nem tudtam volna belesimulni a társadalmi elvárások zavaros katyvaszába. Olyan érzés volt kilépni a fojtogató báli hangulatból a csípős levegőre, mintha eddig víz alatt fuldokoltam volna és most végre oxigénhez jutott volna a tüdőm. Frusztrált a jópofizás, a családom elutasítása és úgy éreztem, mintha mindenki engem bámult volna. Tudtam, hogy nincs így, az égvilágon senkit nem érdekeltem, de mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy milliónyi megvető szempár szegeződik rám odabent. Rosszul éreztem itt magamat, partra vetett halnak. Haza akartam menni, betépni és tovább dolgozni a farkasölőfű-főzet új receptjén, amin Eddie Harvey-val munkálkodtunk egy ideje. Minek jöttem ide? Annyi pénzt nem remélhettem a szórakoznivágyó vendégektől, hogy megérje végigszenvedni ezt a tortúrát... Néhány perc múlva Gina visszatért egy táskával és lehuppant mellém a padra. Már meg sem lepődtem rajta, hogy cigit kunyerál. Kivettem még egy szálat a zsebemből, meggyújtottam és odaadtam Ginának. - Ez volt az utolsó sima cigim, úgyhogy oszd be, nincs több. - Ellenkezhettem volna, hogy ne dohányozzon, kicsi még hozzá, de rohadtul álszent lett volna tőlem és úgyis szerzett volna mástól. Akkor már inkább tőlem kérjen. - És hogy halad a madaras projekted? Kifújtam egy adag füstöt, majd számban a cigarettával kihúztam a zsebemből a mágikusan összezsugorított készleteimet. Rákoppintottam a pálcámmal, mire egy pukkanó hang kíséretében megnőtt a fűvel teletömött zacskó, néhány fiola és két kisebb tasak tele halványkék porral és tablettákkal. - Nézzük csak... Szerintem ennek a felét neked adom, meglátjuk mennyit tudsz eladni belőle. Mikor lesz a következő roxmortsi hétvége? Akkor elosztozhatunk a bevételen - mutattam a fűvel teli zacskóra. A többi árut félreraktam, azokat nem terveztem Gina kezébe adni.
