Kieran Malfoy

Mondhatni eléggé sikerorientált vagyok, aki mindig keresi a lehetőségeket, hogyan is tudná nimbuszát még fényesebbé tenni. Sokan mondanak idealistának…nos, az idealista olyan személy, aki csak álmokat kerget, ám velük ellentétben én elérem, amit akarok. Más bizonyság nem is kell az előbb említettekre, minthogy olyan személy rejt a külső, akit csak reneszánsz embernek emlegetnének a muglik. Egy rendkívül sokoldalú művész vagyok, aki észnek sincs híján. Hogyha meg kéne mutatnia a képességeim, akkor először választani sem tudok, annyira sokrétű vagyok. Legyen szó csellóról, zongoráról, zeneszerzésről, szobrászatról, vagy akár festészetről, én mindenben képes vagyok brillírozni. Viszont nem csak a hízelgés éltet, erről szó sincs, inkább büszkévé akarom tenni a környezetemet, s törekszek valami maradandót alkotni, ami később a halálom után is fennmarad. Persze minden háttérbe szorul, még az ambícióim is, hogyha a családomról van szó. Roppantmód védelmező vagyok, és hűséges a Malfoy családtagjaival, valamint azokkal a barátokkal, kiket már-már családtagnak neveznék.

Elolvastad a fentieket gondolom, s már tudhatnád mivel fogok kezdeni ugye? Eltaláltad, az önteltség. Ez egy olyan tulajdonság, amit én egészségesnek tartok, azonban páran, mint vélhetőleg te kedves olvasó nem, ezért kellett szegényt lentre tenni, na de nincs egyedül, van azért társasága, méghozzá a lobbanékonyság is ide tartozik. Olykor teljesen elvesztem a fejemet, főképp, ha valaki a családom nevét veszi a szájára, s nem épp a jó értelemben. Mások még azt is mondanák rám, hogy irányítás mániás vagyok, de egy jó vezér soha sem árt a csapatba nemde? Ja, igen a kritikáktól is tartózkodok, mégha az építő is, ugyanis nem szeretem, ha a tehetségemet firtatják. Bizonyára még tudna valaki mást is mondani, de nekem már így is meg kellett erőltetnem az agyamat, miképp valami negatív tulajdonságot összeguberáljak.

Baljós fellegek:
Lassan a nappali fény utolsó derengése is letűnni látszott. A hegyláncok sötétlően szinte árnyékként nyújtóznak, a tiszta égbolt irányába. A kanyargós szürke aszfaltcsík átkígyózott a kihalt pusztaságon, melyet csak egyetlen ponton tört meg egy lustán pislákoló lámpaoszlop. Mikor odaértem, tudtam, ez a megbeszélt helyszín. Az öles oszlopon lévő fényforrás nem hiába volt kitéve, egy benzinkút húzódott az út mellett. Tisztán leolvashattam a fény előtt álló tábláról: Sunny Oil & Diner Bar. Egy idős mugli páré volt a létesítmény hallomás alapján. A nő az étkeztetésről a férfi pedig a letérők további útjáról gondoskodott, persze nem csak ők dolgoztak itt. A délutáni műszakot egy fiatal ficsúr vitte, ki pár perce hagyta el a helyszínt. Elhagyatott, nemde? Hogyha még bizonyíték után szerettem volna kutatni, hát ott az a kis táblácska, a fehér reluxa előtt. A ,,Zárva” feliratú oldalát mutatta felém, azonban a teljes bizonyosság érdekében a sötétítő közti hézagokon át bekukucskáltam. Jobban megnézve az épületet egészen otthonos kis helynek mondható, természetesen mugli mércéhez viszonyítva. Senki…senki nincs itt, biztattam magam, amikor az üvegtől eltávolodtam. Egyetlen visszafogott mozdulattal, na meg egy halk ,,alohomora’’ igével az ajtó kitárult előttem. A levegőben avas zsír ismerős szaga terjengett, melyet a mennyezeti ventilátor lustán legyezett.
- Szóval itt vagy. – érkezett a halk, már-már szemrehányó hang mögülem. Úgy éreztem magam, mintha mellbe vágtak volna. Nagyot sóhajtottam, majd a tengelyem körül sebesen megfordultam.  A gyors reakció ellenére a pálcám elrepült a kezemből, amint azt felemelhettem volna. Hatalmasat bucskázott a galagonyafából készült eszköz, majd egyenesen a falig gurult, s egy koppanással az épület másik végében állapodott meg.  Egy lefegyverző bűbáj tehetett a kiszolgáltatottságomról.
- Hát így üdvözölsz? – a hang most már diadalittas volt. Jól ismertem a hang tulajdonosát, túlságosan is jól. Egy szikár varázslóval álltam szemben, kinek fekete göndör fürtjei itt-ott rakoncátlanul a szemébe lógtak. A szénsötét szempár rávetült a résnyire nyitott ajtóra.
- Már azt hittem az aranyvérűek ismeri az illemet. – egy határozott mozdulatot tett, aztán az ajtó becsapódott. - Foglalj csak helyet, itt. – a pálcája hegyével egy magányos boxra mutatott.
Lionel Jordan-nek hívják azt, ki most rám szegezi a pálcáját. Félvérvarázsló, kinek az apjával halálfalók végeztek annak idején. Az öreg Jordan sárvérű aurornak számított, ezért hatalmas képzeletbeli céltábla lebegett a háta mögött. Pontosan nem tudom ki ölte meg, ám nem is érdekelt.
- Miért küldtél nekem egy fenyegető levelet? – tettem fel a kérdést higgadtan, már-már olyan nyugodósággal, hogy az a másik varázslót ingerelje.
- Pontosan tudod miért küldtem! – remegett meg Lionel keze az idegtől. – Nagyon jól tudod, hogy most már meg is van hozzá a képességem, és el tudok bánni veled!
- Nagyon örülök annak, hogy a reggeli próféta gyakornoka lettél, de úton-útfélen nem ezzel kéne hencegned. – a kárörvendő mosolyomat könnyen lehervasztja a másiknál lévő fegyver közelsége, melyet még közelebb tolt az arcomba.
- Az alma nem esett messze a fájától ugye? Ti aranyvérűek mind egyformák vagytok, pöffeszkedő, öntelt urak. Én mégse vagyok egy elvakult hóhér, mint egyesek. – mélységes csend állt be, úgy vélem ezzel gondolkodásra akar kényszeríteni, hogy azt találgassam most melyik rokonomat sértette meg. A felháborodás jelét se mutatom. Nem adtam meg neki ezt az örömöt, ezért folytatnia kellett a kis mondókáját.
- Nos…szóval nem vagyok hóhér, így megengedem, hogy tisztázd magad, meg a családod. Egyértelműen csak akkor, ha odaadod nekem a megbeszélt ötezer arany galleont. Úgy tudom ez nektek aprópénz.
- Tehát, megfenyegetsz, hogy jöjjek el ide, a semmi közepére. Hagyjak itt neked öt ezer galleont, vagy különben megjelenítteted rólam azt a bizonyos cikket, mi is a címe…A Malfoy család gazsága tovább öröklődik. Nem azért, én egy rövidebb, ugyanakkor drámaib címet választottam volna. – hangzottak el a szavaim elégedetten, persze még mindig ott volt előttem Lionel fegyvere, noha most a mosolyomra nem volt hatással.


Egy árnyalattal sötétebb múlt:
Milyenek lennének a Roxfortos évei egy Malfoynak? Netán minden reggelijéhez, mugli áldozatai vérét issza, esetleg felszabadított házimanókat tör kerékbe két óra között? Nos, vannak kiknek ezen rémképek jutottak eszébe. Már első éves koromban a Mardekár Házhoz osztottak be, s ez egyeseknek gyanúra adott okot. Na, nem mintha más házban másabb ember lettem volna, egyszerűen arról van szó, hogy sokan megkönnyebbülnek, ha egy hajdan halálfalókkal összeegyeztethető család tagjait a süveg a három másik ház valamelyikébe osztotta be...ez ennyire egyszerű, de vagyok, aki vagyok. Mikor rám rakták a koros fejdíszt, nem könyörögtem neki, nem szóltam bele a döntésébe, én bíztam annak a tudásában. Szinte alig ért a fejemhez a Teszlek Süveg, máris tisztán rikkantotta ,,Mardekár" örömittasan szaladtam hát oda az újdonsült családomhoz. A zöldet viselő sokaság üdvrivalgásban tört ki, mintha valami nemes tettel érdemeltem volna ki a beosztásomat, persze mindenkit így fogadtak, kit több, kit pedig kevesebb tapssal, ám mindenki kapott némi rivaldafényt.
Mint kiderült könnyen szerzek barátokat. Már a vonaton összeismerkedtem egy Hugrabugos lánnyal, kinek Amy Macdonald a becses neve. Az első órámon jött a második strigula, ugyanis örök barátságot kötöttem Ben Maherrel, a bájitaltan órák üdvöskéjével. Ben által persze még megismerhettem a nem oly éles eszű, de ütőképes Thomas Blanky-vel, na meg az örök hencegő Con O'Neill-lal. Kellemes kis csapatot verbuváltunk össze, igaz a fiúk tartottak a más házhoz tartozó Amy-től, de később persze mint minden ez is megváltozott.
Ha már barátok révén kezdtem jól állni, riválisok terén se panaszkodhattam. Sokakat egyszer kellett móresre tanítanom, utána leszálltak rólam, azonban az a Lionel Jordan...ő más volt, nem utált a srác, hanem egyenesen gyűlölt engem. Midig azon szorgoskodott, hogyan hozzon kellemetlen helyzetbe. Rá is szálltunk rendesen a bandával, hiába volt másodéves, igaz a többi Griffendéles gyakran bevédte. Jorden kis idő elteltével magára maradt, már senki nem fedezte. A folytonos szemrehányásaiból, valamiért minden hazabelinek elege lett. Mi négyen szívattuk is rendesen, a magányos oroszlánt, csakis Amy nem volt társ az ilyesfajta tréfákban.
Lassan elrepült egy, majd két év, s mint minden évet a Roxfortban ezt is a ceremóniával nyitották. Újabb tanulni vágyó diákokkal gazdagodott az iskola, s a népes asztaloknál máris azon vitáztak ki hová kerül majd. Thomas, valamint Con éppen pár a vonaton vásárolt nyaláspálcában fogattak egymás között, hogy az újak közül kinek melyik Ház lesz a továbbiakban az otthona. Ez tavaly óta már náluk amolyan hagyomány, legalábbis e ként ecsetelte Con.
- Hé! Az ott nem a húgod? - érdeklődött a marconább társam.
- De bizony ő. - tettem hozzá rövidre fogva, hiszen már majd megölt a kíváncsiság, ha a beosztására gondoltam. A legjobb lenne ha közénk kerülne, vagy még a hollóhátban tudnám elképzelni. Kilépett a megmaradt rendezetlen csapatból, Rheia, és én csak megfeszülve néztem a történéseket.
- Ötöt teszek rá, hogy a Mardekárba kerül Kieran húga.
- Tartom, én viszont a Griffendélre voksolok. - vágta rá Thomas szavára Con.
- Még hogy a Griffendélbe mi? - tettem hozzá kissé felháborodottan. Ez lehetetlen, semmi keresnivalója nincs abban a Házban. Nem szívleltem az ottaniakat ez világos, főképp a sok rivalizálás végett nem. A fejfedő hozzá ért a világos tincsekhez, majd ,,Griffendél". Pár percig még eltartott, ameddig feldolgoztam a negatív hírt. Mosolyt erőltettem az arcomra, amikor Rheia-val szemkontaktusba kerültünk, ám legbelül egészen mást gondolta. Mostantól ott lesz a riválisom közelében, mi lesz ha rászáll?
Az aggodalmam erősnek bizonyult, mégis Rheia által kissé közelebb kerültem az olyannyira megvetett társasághoz, na így se lettünk a piros talárosokkal puszipajtások, de már némiképp elviseltük egymást. Többnyire akkor futottam velük össze, amikor a Kövér Dáma portréjánál vártam a kisebbik Malfoy-t, s elkísértem valamelyik közös szakkörre. Akkor is hasonlóképp történt minden, amikor majdnem kicsaptak. Pont az egyik ilyen iskolán kívüli foglalkozásra igyekeztünk, s az egyik hosszú folyosó keltünk át, mikor annak a végén megpillantottam Jordent. Különösebben nem izgatott a jelenléte, az utóbbi időben megpróbáltuk egymást levegőnek nézni, talán ez volt a legjobb stratégia, ha elakartuk kerülni a nagyobb csetepatékat. Elmentünk egymás mellett mintha semmit sem jelentenénk egymásnak, s akkor váratlanul valaki ártást küldött a másik fiúra. Akármennyire úgy tűnt, mintha én lettem volna, közöm sem volt az egészhez. Ekkor a riválisom felpaprikázva átkot szórt a hozzám legközelebb állóra, teljesen jogtalan bosszúból. Hatalmas méreg szabadult fel bennem, hiszen Rheia bántalmazása jobban felidegesített, mintha engem kapott volna telibe az előbb kimondott taszító bűbáj. A pálcámat megszorítottam, és egyenesen Jordenre szegeztem azt.
- Alarte Ascendare! - hangzott el tőlem az ige, melytől az áldozatom a magasba emelkedett, s egyenesen a falnak ütközött. A hatalmas koppanást, egy puffanással kísért földbe csapódás követte. Összehúzott szemöldökkel néztem, amint a mozdulatlan test fej része alatt egy kisebb vértócsa terebélyesedik. A koponyáját annyira beütötte, hogy vélhetően elájult. Innentől már csak arra emlékszem, hogy az igazgatóhoz hurcolnak, ráadásul Lionel a gyengélkedőre.
Kis híján kicsaptak, és még örülhetek annak, miszerint csak jó pár napra elegendő büntetőfeladattal megúsztam.
Lassan, de biztosan megkomolyodtam, legalábbis mindenki ezt látta. Jorden mondhatni félt tőlem, ezért én békén hagytam. Igaz néha kellemetlen volt a rettegő képét meglátni, de legalább nem ad rá okot, miképp újra megtámadjam. Kitűnő RBF vizsgákat tettem le az utolsó évemben, s csakis a legfontosabb dolgokra szakítottam időt e mellett Rheia-ra, na meg a csellóra.
Csakis a Docendo Discimus Mágusakadémia felvétele után került elő némi probléma. Az egész azzal kezdődött, hogy Jorden is oda ment, igaz egy más részén tanult az akadémiának, pedig élveztem azt az egy évet a Roxfortban, mikor azt hittem soha többé nem látom a pofáját, ám ennek sajnálatos mód vége szakadt. A nagyobbik probléma akkor kezdődött, mikor az apám nagyobb figyelmet kezdett tanúsítani irántam. Egyre gyakrabban kezdtem el hiányozni a felső oktatásból, ezt pedig annak köszönhettem, hogy apám gyanús megbízatásokat adott. A Szent Mungó félreeső helyén mindig a kezembe nyomott egy cetlit, amely pár perc után megsemmisítette magát. A kitépett lapokon mindig egy személyleírás állt, valamint a nem épp törvényesen beszerezhető kotyvalék neve. Aznap is Rosie-hoz küldött, amikor valaki elkezdett engem követni. A feketepiacon úgy intéztem mindent, ahogyan azt kellett. Az arcomat felismerhetetlenné tettem, és más ruhát húztam, igaz ez nem segít akkor, hogyha valaki a kezdetektől követ. Mindenről gondoskodtam legalábbis én azt hittem. Magam se tudtam ki követ, azután megtaláltam azt a bizonyos fenyegető levelet az asztalomon.

Felejtsünk el mindent:
Elég nagy kutyaszorítóban vagyok nemde? Bele se merek gondolni, hogy mennyi arra a biztosíték, miszerint Jorden állná a szavát, ugyanakkor most nincs más választásom. A kabátom belsejéből egy kicsiny erszényt húztam elő, melyen a jól láthatóan a címerünkön lévő ,,M”-et hímezték. Eleinte az előttem ülő furcsállta a kicsiny csomagot, ám valószínűleg utóbb rájött, miszerint tágtó bűbáj ül azon. A megbeszélt összeg bajosan férne az átlagos változatba bele.  
- Örülők neki, miszerint állod a szavad. – halk kuncogása önelégült röhögéssé erősödött, miközben le se vette a szemét rólam. Jorden elégedetten szemlélte az előtte lévő szütyőt, majd annak lazán összecsomózott bőrmadzagát meglazította, és feltárult a szemei előtt lévő sok-sok arany. Talán világ életében nem látott ennyi pénzt. A fiú mohón hozzáért a galleonokhoz amelyek váratlanul remegni kezdtek, s halk pukkanással több darabra széthullottak, majd azok a darabok pontosan leutánozták az elődjeik tettét. Erre aztán biztosan nem számított…ide-oda kapkodja a fejét, hogy mégis mi történhetett. A csodálkozásának pillanatát kihasználva, megragadom a pálcáját, majd egy jól irányzott balegyenessel a földre kényszerítem az engem még nem is oly rég sakkban tartó illetőt.
- Geminió átok…nem rossz mi? Elterelésnek legalábbis tökéletes. - szegeztem rá a saját pálcáját. - Szóval most elvezetsz, ahhoz a bizonyos írásodhoz rendben? Incarcerous!
A saját pálcámat magamhoz idéztem, utána még egy pillanatot szenteltem az átkozott tárgyakra, csakhogy azok abbahagyják a maguk megduplázását. A sok aranyat itt hagytam, hiszen nyitásig rengeteg idejük van semmivé válni. A nálam lévő fiola tartalmát leerőszakoltam Jorden torkán, amely feladat nem esett nehezemre azok után, amennyi kellemetlenséget okozott nekem. A megkötözött ellenségemmel egyenesen a rejtekhelyére mentünk, miután a szérum hatására kénytelen volt csakis az igazat mondani nekem.
A rejtekhely nem volt az más, mint egy oxtedi romosnak tűnő viktoriánus korabeli építmény. A teteje összedőlt, amely gerendák, valamint cserepek hada révén zárta el a bevezető utat…legalábbis úgy tűnt. A romos bejárat csak álca volt, melyen egy bizonyos érintés után könnyűszerrel át lehetett gázolni, mintha ott se lenne. Az épület rendben volt belülről, bár igencsak szegényes berendezéssel volt ellátva, csakis a legszükségesebb dolgok voltak megtalálhatóak. A közömbös tárgyak rengetegében, valamennyire megörült a szívem, mikor egy leharcolt pianínó tűnt fel az egyik sarokban. A lehangolt poros zongora billentyűzeteire, csak pár kacérkodó trillázást engedtem meg magamnak. A hangszerről ezután, már a célomra vetettem a tekintetemet. A ház korával megegyező íróasztal állt a folyosó végében, amelyen pár papírlap hevert, gondosan lerakva egy elvarázsolt írógép társaságában.
- Confringo! - a tűz telibe találta a lapokat, melyek menekülő madárrajként röppentek a levegőbe. A zsarátnok, még ontott némi fényt magából, ahogy a levegőben lebegett, azonban a földre érve mélyfekete hamuként fejezte be a pályafutását. A cikk nyers példánya elégett, bár ez számomra közel sem elég. A pálcámat a másikra irányítom, minek hatására háta hőkölt. A varázskötél szorította őt, így csak gyenge próbálkozásra volt képes.
- Mit akarsz, én megtettem, amit kértél! – kiáltott fel reszketegen a másik, s én több szót nem fecséreltem rá először elkábítottam, azután elmondtam azt a bizonyos ,,obliviate” igét. A memóriájából, minden fél év alatt megszerzett ismeretet, s tudnivalót kitöröltem, s ott hagytam őt kis kuckójában, mely épp oly üresen kongott, mint az elméjének az a bizonyos része.

Általában azt mondják az első benyomás a legfontosabb, ezért a megjelenésemre e téren nem lehet panasz. Hogyha valaki meglát, az első, ami feltűnik neki az a nemeshez méltó kiállás, valamint a szikár testalkatom. Ezen jegyek igencsak jól tükrözi a származásom, mondhatni le se tagadhatnám a Malfoy nevet. Kell ennél több? Hát legyen. A bőröm sápadt, melyet fakóarany hajkoronám még inkább kihangsúlyoz, a szemeim pedig a halovány kék sejtelmes árnyalatában játszanak. Persze a tekintetem mást is tükröz nem csak holmi színt, ugyanis enyhe ravaszság húzódik meg mögötte, amely sokakat távolságtartóvá, másokat viszont megbabonázottá tesz. Végezetül az arcvonásaim markánsnak mondanám, mégse túlzóak, akárcsak egy jól megmunkált olasz szobor. Na, de ennyit arról, amit örököltem, hiszen ezen kívül még hátra van a stílus, amit magam választok meg. Gondolom, senkit se lep meg, mikor azt mondom, leginkább az eleganciát részesítem előnyben. Hogyha más nem egy inget veszek fel, még ha az nem is illik az eseményhez...szóval ennyit így rólam, na meg a külsőségeimről.